Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
Dávid Beatrix: Vízió
Vonatok pöfögése
szeli ketté az eget,
füstjük tétován
tekereg a légben.
Emberek ezrei állnak
az ablakokban,
kezük útszéli fák
gyümölcse után nyúl.
Egyik piros, bíbor
zamata méz,
s a magvak helyén
pénz csörög,
másik sárga, a fürtje
illatos,
s érintésre női
fürtökké változik.
Színek, ízek s
illatok pompája
fonja át a csábos
lombokat,
s ahogy egy kéz egy
gyümölcsöt
megragad s mohón a
szájhoz vonja,
benne a méz epévé
változik,
s a száj csak
éhesebb, s a kéz mohóbb,
és újabb szemek után
nyúl,
s végül a sok
gyümölcs hamuvá omlik,
pora beleolvad a
szürkeségbe,
s az embertömeg
koldus marokkal áll,
gyomra panaszkodik s
szájíze keserű,
s amint az égbolt
ívére felhág a Nap
a történelem végső
perceiben,
megirigyli a tiszta
fényt, mit eddig
felfedezni mindig
elmulasztott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése