A következő címkéjű bejegyzések mutatása: üdvösség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: üdvösség. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 5., szombat

Életvezetésünk alapja: a kövek

Életvezetésünk helyes mederben tartása keresztény hivatásunk betöltéséhez is nagyon fontos.Ehez érdemes szem előtt tartani, hogy az életünk alapját képező igazán fontos tevékenységek megtételéhez kell mérni a nem annyira fontos kiegészítő tennivalókat. Ehhez egy jó szemléltető eszköz az edény, amely életünket, mindennapjainkat jelképezi. Abban az esetben, ha az életünk edénye tele van homokkal a rossz példa szemléltetéseként, akkor már az igazán fontos dolgoknak nem jut helye életünkben. A jó példa azt szemlélteti, ahogy a helyes életvezetésnek kell megtörténnie: először a nagy és kisebb köveket kell az edénybe helyezni, napirendünkben az igazán fontos tevékenységeket beilleszteni, utána kerülhetnek be a kavicsok és a legvégén a homok, amely a maradék helyközöket kitölti.A kevésbé fontos tevékenységek elég ha a tartalék helyeket foglalják el.


Mik is kellenek nagy kövekként elhelyezésre kerüljenek életünk edényében?

Fontos kritérium, hogy az életünk test és lélek egysége, ezen területek fenntartása és egységbe kerülése, - egyes felosztások szerint a szellem is harmadikként ehhez járul, - fontos ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet tudjunk élni földi és égi oldalról is eredményes és teljes életünk betöltéséhez.

Világi hívőként mindig munka az ami napjainkat leginkább meghatározza. Ezek tehát az első kő amit kénytelenek vagyunk belehelyezni az életünk edényébe, ehhez mérten tudjuk kialakítani a többi kő elhelyezését. Emellett legalább akkora kőnek kell lennie a lelki életünk alapját képező Isten kapcsolat ápolásának, ez azonban több kisebb egységre tagolódhat a világi élet során, a világi kötelezettségek és technikai kivitelezés miatt. Mindez azt jelenti, hogy a lehetőleg napi szentmise és imádság illetve szolgálat a munkánk mellett lehetőségeinkhez mérten teljesíthetők, beilleszthetők megélhetők. A létfenntartás testi és lelki vonulatához az elegendő pihenés teremti meg az alapot. A kis kavicsok lehetnek az élet fenntartásához szükséges tennivalók, szabadidő, sport, tennivalók elintézése minden ami még fontos mindennapjainkhoz. Végül a homok a legkevésbé előrevivő de helyet érdemlő terület lehet például a hobbi a pihenés egyéb formái. A friss levegő és rendszeres testmozgás sokkal fontosabb lenne, mint amelyet mai rohanó világunkban időbeosztásunkba sikereresen beilleszthető ennek a kialakítása, kő méretének meghatározása és átalakítása nagyon fontos lenne testi lelki összhangunk megteremtéséhez. Az igazán jó sorrend sajnos néha pont a fordítottja, mint azt a mai zajos és teljesítmény orientált világunkban megélünk de érdemes törekedni lehetőségeinkhez mérten a jó sorrend kialakítására és emberi kapcsolataink jó arányban való ápolására ennek fényében. A jó sorrend nagyobb hangsúlyt fektet a lelki oldalra a testi lelki szellemi szükségletekre az emberi kapcsolatok ápolására mint például a munkára. A jó napi és heti rend után jöhet a jó havi és éves terv.


2017. július 9., vasárnap

Miért menjek vasárnap szentmisére?


HISZEN...

- jobb otthon egyedül imádkozni...; különben is csak félig-meddig hiszek...; úgysem áldozhatok...;
- a gyerek még kicsi...; a fiatalnak fontosabb dolgai vannak...;
- akkor megyek, amikor kedvem tartja...; ahhoz a paphoz, amelyik tetszik...;
- nézhetem a misét televízión...; hallgathatom rádión...;
- a templomba járók se mindig a legjobb emberek...;
- és... és... megannyi kifogás...

Mindezek ellenére miért menjek mégis templomba?

Erre próbál választ adni ez a sorozat Godfried Danneels bíboros gondolatai segítségével. 


1. Nem érdekel a szentmise

Gyakran hallani: "Miért menjek szentmisére?" Talán Te is így gondolod néha: nem sokat értek belőle,... unalmas..., nem érek rá..., vasárnap végre nincs suli, kialszom magam... stb. Rengeteg kifogás, csak nehogy egy órát vasárnap az Úrnak szentelj.

Egyik oka annak, ha valaki nem szívesen megy misére, az, hogy keveset ért belőle. Ki ezért a hibás? Az attól függ: lehet a szülő, aki nem gondoskodott vallásos nevelésedről, lehetsz Te magad, aki inkább mész informatika-, nyelv- meg egyéb órára csak hittanra nem érsz el. Nézz őszintén Magadba: érdekel Téged egyáltalán Isten, a vallásod? Vagy mindig a könnyebbet keresed, az áldozatvállalás kikerülését?

De, ha megvan benned a jóakarat s mégis idegenkedsz a misétől? Ne keseredj el: gondolj az emmauszi tanítványokra. Még frissen él emlékezetükben a húsvéti esemény és mégis, nekik is időre volt szükségük, kérdéseket kellett feltenniük az idegennek az úton; meghallgatták, haboztak, vendégül látták, sürgették és csak mindennek a végén ismerték fel Jézust! Meglepő-e, hogy számunkra még nehezebbnek bizonyul a dolog? A szentmiséhez hitre van szükség. Nem könnyű a misét megérteni: nem elég a ‘miért’ és a ‘hogyan’ kérdéseket megválaszolni; elemezhetjük a szertartásokat - mindebből nem fakad megértés: csak az érti a szentmisét, aki szereti. Akarod egyáltalán szeretni?

Kérdezted-e meg már valaha magadtól: miért járok misére? Nehézségeidre kerestél-e már választ hittanárodnál, lelkipásztorodnál? Amire most nem kapsz választ, az idő elmúltával már késő lehet. Hidd el, a szentmisére is érvényes: amit most elmulasztasz, nem lehet soha bepótolni. Nem elég bérmálkozni, s azzal befejezted házasságkötésig (vagy épp temetésedig). Vagy óvoda után miért jársz iskolába? Lötyögjél és kerüld az iskolát, amíg 18 éves leszel s utána menj egyenesen egyetemre? Ha nem jutsz be, akkor szidd az egyetemet, hogy nem akar Téged megérteni, pedig Te jó vagy, segítőkész, becsületes, mindenki szeret Téged, nem loptál, nem öltél... Ez elég?

A példa reális és nem egyedüli eset: "Atya, nagy a bánatom, s nem tudom mit tegyek: mindkét lányom férjnél van már, de egyikük családja se jár templomba" - mondja könnyek és elcsuklások közt egy 60 év körüli nő. "Vitte-e, küldte-e hittanórára gyerek korukban?, mentek-e közösen templomba?, adott-e példát nekük?" - kérdem. "Hát nem. Azt akartam, hogyha megnőnek, majd ők döntsék el". Eldöntötték.

És Te?

2. Jobban szeretek otthon, egyedül imádkozni

Igaz, hogy Jézus azt mondta: "Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót és úgy imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz, aki a rejtekben is lát" (Mt 6,6). De legyél őszinte magadhoz: amikor ezzel a kifogással nem mész vasárnap a templomba, akkor valójában ezt is teszed? Azaz, tényleg "bezárod az ajtót és a rejtekben imádkozol?" Különben is, Jézus ezt elsősorban azokra értette, akik szeretnek feltűnést keltően imádkozni - de ez lenne a problémánk? Alig hiszem...

Jézus azonban azt is mondta: "Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Ha közösen fordulunk Jézushoz, sokkal inkább jelen van. De még az sem elég, hogy szentmise helyett egy gyertya körül közösen imádkozzatok hozza! Ne feledd el: a szentmisében Jézus egészen különös módon, egészen sajátságosan van jelen - nemcsak Lelkével, hanem Testével és Vérével! Otthon és imacsoportban sohasem lehetne részed ebben!

Ha csak egyedül és otthon imádkozol, előbb-utóbb elsatnyul, elszegényedik az imádság. Hisz miből és honnan táplálod? Fogadni mernék Veled, hogy sok magányos ima után teljesen fel fogsz hagyni az imádsággal! Az imádságban is szükségünk van egymásra, a másik segítségére és támaszára. Tapasztaltad-e egyáltalán a közös ima szépségét?

Ha őszintén, szívedből ki tudod jelenteni azt, hogy számodra több a vasárnapi otthoni magányos ima a közösség szentmiséjénél, akkor nagy baj van Veled, hiteddel és katolicizmusoddal. Akkor, csak ajkad mondja, hogy "Uram! Uram!", de a szívednek-lelkednek nincs szüksége Jézusra. Gondolkodtál Te ezen?

Még egy ellenvetés: "a misén a többiek zavarnak, elvonják figyelmemet" Igazad van: előfordul (még velem is). De ne csak azt vedd számba, hogy mit tesznek a többiek érted! Tedd csak fel a kérdést: én mit teszek a többiekért, a közösségért? Ha üres a helyed a templomban, az a többieknek is árt. Hidd el: nélkülözhetetlen vagy a szentmisén!

Ja, hogy ez áldozatba és lemondásba kerül? Így van - de, akkor ne a kifogások sorát keresd, hanem ismerd be, hogy lusta vagy templomba jönni, hogy fontosabb a kirándulás, a gombászás, a TV... Gondolkozz csak el egy kicsit és vállald a következményeket! Erre is van egy jó sztori: Egy király lakomát rendezett, de az egyik meghívott földet vett és azzal törődött, a másik az ökreivel, a harmadik újdonsült feleségével volt elfoglalva; nem értek rá a lakomára elmenni... A következmény: nem is ízlelték meg az örök lakomát. Ja, hogy ismerős a sztori? Ezt is Krisztus mondta (olvasd el: Lk 14,15-24).

3. Csak félig hiszek és bűnös vagyok.

Miért menjek misére? Nem színjátszás ez?

Az a vágy, hogy igazságban éljünk, hogy ne játsszuk meg magunkat, nemes kívánság. Erre hívott meg Krisztus: "legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyám is tökéletes!" De azt is tudjuk, minden mentegetőzés nélkül, hogy bűnös, gyarló emberek vagyunk - egyedül Krisztusnak nem volt bűne. Az életszentségre való törekvés nem jelenti azt, hogy könnyű elkerülni a bűnt, a megbotlást.

Aki komolyan veszi Krisztus tanítását és az ő követését, annak is szembe kell néznie az elbotlással. Hányszor előfordul, hogy az útnak felénél elakadunk. De attól még az úton vagyok! Csak ezért fel kellene adnom az út folytatását? Le kellene talán mondanom a szép és nemes célról? Ha nem tartok ki, hogyan akarok célba érkezni? És nem éppen az ilyen helyzetekben van leginkább szükségem segítségre? Nem az elfáradt zarándoknak kell erőt adó táplálék, pihentető csendes pár perc?

Valóban úgy gondolod, hogy fölösleges szentmisére menned, mert bűnös vagy? Csak azért, mert érzed gyengeségeidet, hibáidat és az fáj? Vagy szerinted ez színjátszás? Hisz Jézus éppen RÁD számít: nem az egészségesekért, hanem a betegekért jött! Hidd el, az életben is minduntalan ezzel a helyzettel találkozol. Épp így felteheti a kérdést egy házastárs: "nem képmutatás házastársammal maradni, hisz már nem érzek szerelmet?" De könnyebb megfutamodni, mind táplálni Isten iránti szerelmedet?

Nem mindig sikerül, mindent a legtökéletesebben tenni, a maximumot nyújtva. De ettől még van értéke! Sőt csak ennek van igazán! Mi ér többet?: ha valaki azért megy el a templomba, mert épp nincs egyéb dolga, mert így nem kell otthon segíteni, mert így nem kell legalább egy óráig házastársát megtűrnie, mert így nem kell beteg édesanyját gondoznia... Vagy az, ha valaki, belátván gyarlóságát, botlásait, igyekszik megmaradni az Isten szeretetében és, bűnei tudatának ellenére is, Jézusnál keres támaszt, vigaszt, a szentmisében? Nézd meg a Szentírás válaszát: a vérfolyásos asszony csak a Mester ruhájának szegélyét akarta érinteni és meggyógyult, "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj" - mondta a pogány százados és üdvössége lett, Péter arra kérte az Urat, hogy távozzon tőle, mert "bűnös ember vagyok",... és... és...

... és az Úr mindannyiukat kitüntette szeretetével... NEM ERRE VÁGYSZ TE IS?

4. És ha televízión vagy rádión követem a szentmisét?

Misére menni azt jelenti, hogy útra kelek, hogy otthagyom a megszokott környezetemet, elfoglaltságaimat. Vasárnap kilépek a hétköznap őrlőmalmából: Istennek szentelem a napot és testvéreimhez csatlakozom. A vasárnap a pihenés napja, de a pihenéstől, a kényelemtől még nem lesz vallásos élményem.

Azt mondod, hogy vasárnap nem tudsz egy órát a szentmisére szakítani? Nehezen hihető el, ha Istent valóban szereted. Gondolj csak valakire, akit nagyon szeretsz. Nem is kell hívjon, hanem Te magad indulsz hozzá, csakhogy találkozhass vele! Mert ha nem hajt valami belülről a vele való találkozásra, akkor hiába fogod sűrűn hangoztatni, hogy mennyire szereted őt. A telefonon hallhatod ugyan hangját, de az még nem találkozás: nem tudsz szemébe nézni, nem tudsz rámosolyogni. Előveheted fényképét, esetleg egy róla készült videót nézel meg: de ettől még nem lesz találkozás! Igaz-e, hogy ezek nem elégítik ki szeretetedet? A szeretet közelségre, találkozásra vágyik - ez pedig rádión vagy tévén keresztül lehetetlen!

Egy rádión közvetített szentmise lehet szép és megható, a tévében is nézhetsz szentmiséről közvetítést. De ez nem jelent részvételt, csak tudósít róla. A szobában ülve csak nézed, de bekapcsolódni nem tudsz a misébe. Imádkozhatsz hangosan, esetleg énekelhetsz is: ez nem jelent teljes részvételt. Legfeljebb otthoni imádság marad így a szentmise; de csak ennyi. Arról nem is beszélve, hogy a hálószobádban, a rádión vagy tévén keresztül nem tudsz szentáldozáshoz járulni.

Igazán szereted Istent és azt mondod magadról, hogy jó katolikus vagy? Akkor szemed előtt áll Isten tízparancsából a harmadik: "Az Úr napját szenteld meg!"; akkor nem adhatod fel a kényelem kedvéért a vasárnapi szentmisét. Nem választhatod a pótlékot az igazi helyett! Ha igazán az Egyház tagjának tartod magadat, akkor nemcsak tudod, hanem meg is teszed az Anyaszentegyház öt parancsából az elsőt: "A vasárnapot és az ünnepeket szentmisével és munkaszünettel szenteld meg!"

Természetesen, ha beteg vagy, idős, esetleg rokkant és ezért nem tudsz vasárnap elmenni a szentmisére, ebben az esetben értékes segítséget nyújthat a rádióban vagy tévében közvetített szentmise. De különben gondold csak meg: feleségedet, férjedet, gyerekedet, szüleidet, barátodat,... nem rádión vagy tévén keresztül szereted!

5. A gyerekek még túlságosan kicsik...

"Tudja, atya, már három éve alig voltam templomban, mert nem volt akire hagyjam gyerekemet", "fiacskám óvódás, csak zavarná a szentmisét", "úgy se értene semmit belőle, majd ha megnő",... és sorolhatnám tovább a kifogásokat, melyeket nem légből kapok, hanem valóban hallottam szülőktől. Igazuk van? Igazuk lenne?

A valóságban a gyermekek sohasem túl kicsik a miséhez. Az apostolok is úgy gondolták, hogy zavarnak, de a Mester megrótta őket: "Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek és ne tiltsátok meg nekik" (Lk 18,16)... és megáldotta őket. Az előfordulhat, hogy a szülő vagy más felnőtt tehernek érzi jelenlétüket a szentmisén. Ez hiba: ha elnézzük a beteg köhögését, a magas sarkú cipő kopogását, a későn érkezők jövés-menését, a mise alatt rózsafűzért imádkozó néni félhangos mormolását, stb.-t, akkor egy gyerekkel szemben lennénk türelmetlenek? Nekik is joguk van jelen lenni a szertartáson, hisz ők is a mennyei Atya gyerekei és Krisztus kis testvérei, barátai. Egy gyerekek nélküli Egyház nem lenne többé Jézus Egyháza.

A gyerekekkel meg kell szerettetni a szentmisét: ne vasárnapi teher legyen, melynek parancsszóra kell eleget tenni. Fontos, hogy jó családi légkörben induljon templomba, szüleivel együtt. A gyermekeket fel kell készíteni, meg kell tanítani az Úrral való találkozásra. És nem ez történik akkor, amikor azt mondta nekem vasárnap egy másodikos: tudja, rossz voltam, mert nem engedelmeskedtem szüleimnek: nem mentem el velük gombászni, hogy jöhessek gyerekmisére. Szinte láttam lelki szemeimmel, hogy 10-15 év múlva könnyes szemekkel fog édesanyja panaszkodni - ahogy ezt többen teszik: nem tudom mit csináljak, gyerekem úgy eltávolodott Istentől...

Nincs túlságosan kicsi gyerek a szentmiséhez! Amit nem tanult és nem szeretett meg Józsika, azt József sem fogja szeretni. A gyereket ne küldjük: kézen fogva vigyük templomba! Kifejezetten számukra van sok helyt egyházmegyéinkben gyerekmise és remélhetőleg egyre több templomban lesz. Segítsetek, kedves Szülők, hogy gyerekeitek éljenek ezzel a lehetőséggel, hogy megszeressék a szentmisét és így igazi öröm legyen az számukra!

Jézus hozzátok szól, kedves szülők: "engedjétek hozzám jönni a gyerekeket!"

6. Az ifjúság túl elfoglalt szentmisére járni...

A fiatalok önállóságának első megnyilvánulásai gyakran kihívásként fogalmazódnak meg: "most már eldöntöm én, hogy mit teszek; ha eddig küldtek szüleim misére, ettől arrafelé magamtól nem megyek". Tudom, kéznél az érved: "annyi a tanulnivaló, annyi a bajom, hogy nem érek rá!" Valóban nem tudnál egy órát szakítani a misére? Sokkal inkább nem tartod fontosnak - talán csak most mered ezt kifejezni, mert gyerekként nem tehetted. Sok szülő ekkor döbben rá, hogy gyereke nem szerette a szentmisét, csak kényszerből ment el. S ekkor már nem hat a szülői "fegyver": ha csak küldik, de ők maguk sem mennek, akkor hiába várja fiatal gyerekétől, hogy ő magától menjen. A fiatal hiteles szülői magatartást vár!

Nem biztos, hogy Te is a fentiek közé tartozol: lehet szívesen mennél, de kifogásolod, hogy nincs szájad íze szerint a mise. Igazad van: fontos, hogy helyet kapjál a szentmisében; de azt is meg kell értened, hogy a mise nem akar versenyre kelni a hétvégi bulikkal és disco-val, amelyet szintén látogatsz.

Egyetemi városban szerencsés helyzetben vagy: ifi-mise van Számodra, melyet ifi-pap, az egyetemi lelkész celebrál. Minden lehetőséged megvan a bekapcsolódásra: ministrálhatsz, olvasmányokat olvashatsz, bevezető gondolatot és áldozás utáni hálaadást írhatsz-mondhatsz, egyetemes könyörgést szükségeid szerint írhatod meg, gitárral kísért beat énekeket énekelhetsz... Láthatod: EZ A TE SZENTMISÉD!

De komolyan veszed? Pedig ez a mise a Te, a Ti kérésetekre és igényetekre született meg! És most, amikor itt a lehetőség, akkor errefelé jössz egyáltalán? Vagy csak a "megpróbáltatás idejé"-ben, szesszióban? Szánsz annyi időt a misére, hogy legalább az alapvető ministráns "fogásokat" megtanuld. Jelentkezel olvasni? és... és... Adsz arra, hogy az első padokba ülj be és ne hátul, a rács mögött vegyél részt a szentmisén? Vagy úgy gondolod, hogy az Egyház dolga csak annyi, hogy Téged meghallgasson és óhajaidnak eleget tegyen - de Te semmit sem kell tegyél?

Azt várod el, hogy bízzanak Benned, hogy hitelt nyújtsanak Neked. Igazad van - de teszel is ennek érdekében valamit? Valóban úgy gondolod: az Egyház nem ért meg Téged?

7. Akkor megyek szentmisére, amikor kedvem tartja

Senki nem akarja azt állítani, legkevésbé elhitetni Veled, hogy mindig oly csodálatos szentmisére menni, vagy, hogy mindig van kedved hozzá. A szentmise gyakran áldozatot, lemondást kér Részedről. Ott kell hagyni egy jó társaságot, egy jó filmet; le kell mondani egy disco-ról, egy sétáról...

De ne feledd el: a szentmise nem az érzés, hanem az akarat dolga. Mennyi mindent megteszel mindazért, ami fontos, ami értékes Számodra! Amit szeretek, arra nem sajnálom az időt, az energiát. Ezek szerint: a hited, a szentmise nem lenne érték Számodra? Csak akkor veszel részt misén, ha kedved van hozzá?

Ha valakit nagyon szeretsz, ugye időt szentelsz rá? Sok mindenről lemondasz, csakhogy vele lehess! Képes vagy olyan dolgokat megtenni, amiről még Te se gondoltad, hogy meg tudod tenni! Legfőképpen pedig: akkor is szeretsz, amikor épp nincs kedved hozzá. Ez a hűség. Misére menni sem más, mint épp ennek a hűségnek a megnyilvánulása: inkább kell akarni, mint érezni. Ha igazán szereted Istent, akkor nem tehetsz mást! Akkor nem tudsz szembeszállni Jézus akaratával: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"

Próbáltál-e egyáltalán már legalább egyszer úgy indulni szentmisére, hogy elhatároztad: ma valami jót és szépet fogok kapni; ma megpróbálok valamit részemről tenni a szentmiséért? Vagy mindig csak sóhajtozva indulsz, hogy "mégis csak el kell menni, mert illik"? Hidd el, sok függ a hozzáállásodtól!

Ajánlottál-e már fel szentmisét magadért vagy valaki másért? Ha bekötött zsákkal vagy éppen zsák nélkül (=nyitott, vidám szív) jössz szentmisére, akkor mibe mérje ki Jézus túlcsorduló mértékkel végtelen adományát? Számodra is épp oly sok kegyelmet akar adni, mint másnak: csak éppen legyél nyitott: akarj hazavinni valamit! Bezzeg, ha pénzt osztogatnának!

Csak ennyit kérek Tőled: próbálj meg legalább egy keveset akarni!

8. Ahhoz a paphoz és abba a templomba megyek, amelyik nekem tetszik

Biztos sokszor elmondták már Neked: nem a papért kell szentmisére járni, hanem Istenért. És ez valóban így van - Te is tudod: pár év múlva elhelyezik a plébánost/káplánt, jön a másik. Te azonban maradsz és a szentmise is. De van némi igazad is: nem mindegy, hogy ki misézik. Tény, hogy mindenkinek jogában áll megválasztani a templomot és a papot. De vajon ezen múlik minden?

Ne feledd el, hogy a mise nem önkiszolgáló vagy piac, ahol csak magaddal törődsz és mindent kedved szerint válogatsz össze. A misén nemcsak kapsz, hanem Te is adsz. Elsősorban Istennek: hálát és bemutatod az áldozatot. A szentmise nem magán-ájtatosság, hanem közösségi tett: testvéreidnek joga van jelenlétedet igényelni és társaságodat kérni.

Több plébániával rendelkező városban persze, hogy könnyebb a "régibe", a kész templomba járni, mint plébániai közösségeddel létrehozni az újat, támogatni annak fenntartását. De ne élj tévedésben, mint sokan: nem a papot támogatod, hanem saját egyházközségedet: a papot előbb-utóbb elhelyezik, de a templom és Te maradtok! Saját magadnak teszel jót, nem a papnak! Nem lehetsz olyan méhecske, amely saját magának minden virágról begyűjti a legjobb nektárt!

Szükség van továbbá arra is, hogy valamely közösséghez tartozzál. Nem könnyű, ha eddig egy bizonyos plébániai közösséghez tartoztál, és pár év óta egy másikba kell beilleszkedned. De nem mehetsz máshová, csak azért, mert Neked úgy tetszik! A közösségért Neked is tenned kell! Tőled is függ, hogy milyen az a közösség, amelyhez tartozol! Nemcsak szüretelni kell a termést, hanem az előállításhoz is hozzá kell járulni!

Ugye elvárod tőle, hogy akkor is misézzen, ha épp jól megnáthásodott, mert ő nem írhatja ki a templom ajtajára, hogy "betegség miatt három napig zárva"! Mindig álljon rendelkezésedre, éjjel is szaladjon a haldoklóhoz, a temetésen azt prédikálja, amit Te szeretnél hallani; a házasságkötéskor vagy keresztelőkor ne legyenek kívánságai, stb.

Gondoltál Te arra, hogy mi mindent elvársz a plébánosodtól? És Te vagy előnyben: plébánosod nem válogathatja össze híveit - Te csak úgy válogatnál?!

9. Nem áldozhatom. Akkor meg miért menjek szentmisére?

Talán Te is egyike vagy azoknak, akik úgy érzik, hogy bűnösségük miatt nem méltóak az áldozatra. Vagy nem vagy teljes közösségben az Egyházzal egy rendezetlen vagy nem rendezhető házasság miatt. Felteszed, tehát, a kérdést: "Minek menjek misére, ha úgysem áldozhatok? Mire jó megjelenni a lakomán, ha nem étkezhetek?"

Bűnösnek érzed magad s nem mersz áldozni? Nagyon szép ez az őszinte érzés, hiszen még valóban nem vagyunk készek az Úrral való találkozásra és mindannyian bűnösök vagyunk. És ez már imádság: akárcsak az evangéliumbeli vámosé, aki hátul mert csak megállni a templomban. Valamennyiünket ennek az érzésnek kell átjárnia: "Uram, nem vagyok méltó,..." Nem mondta Krisztus is, hogy nem az egészségesekért jött, hanem a betegekért? Tehát a méltatlanság átérzése, még önmagában nem döntő érv, hogy nem áldozhatunk.

De még ha valódi akadálya is lenne az áldozásnak lelkünkben, maga a tény, hogy részt veszek a szentmisén, már a Krisztussal vállalt közösség gesztusa. Amikor helyet foglalok a hívek között, amikor Isten szavát hallgatom, amikor számot tartok az ő irgalmára - ez már Vele való egyesülés. Hányan vesznek részt szentmisén például temetés vagy esküvő alkalmával, akik nem, hogy nem áldoznak, de még a szentmise se sokat jelent számukra. És mégis van értelme jelenlétüknek: kifejezik barátaik, ismerőseik iránti szeretetüket. Az Úr pedig számukra is jelen van, mégha legfeljebb nem is akarják tudomásul venni!

Gyere tehát szentmisére, még akkor is, ha nem áldozhatsz! Nem süt-e a nap a vakra is, pedig nem látja azt? Nem vagyunk-e mindnyájan Isten gyermekei, még akkor is, ha megbotlunk? Az Úr a szívedet vizsgálja, nem a külső megjelenést!

Bizonyára vannak akik furcsán néznek Rád. Talán úgy gondolod, hogy idegennek tartanak és kizártnak érzed Magad, csak azért, mert nem áldozhatsz. Nincs igazad: Téged is pont olyan szeretettel fogad Krisztus és az Egyház, mint másokat. Annyi mindent tehetsz, annyi kegyelemben részesülhetsz! Tőled függ: ne maradj távol a szentmisétől! A Mester nem az emberek szemével ítél, az ő kritériumai egészen mások! Ne tartsd távol magadat a Szeretettől, hagyjad Magad szeretni!

10. Azok, akik misére járnak, nem mindig a legjobb emberek

A keresztények is bűnösök. Szent Pál apostol szavaival élve: "törékeny cserépedények" vagyunk, de értékes edények, mert a hit kincsét őrizzük. Ezért lényegileg mások vagyunk: az Isten- és emberszeretet főparancsa vezet bennünket. A szentmisén Krisztussal együtt Istennek és embertársainknak szenteljük magunkat. Még ha meg is botlunk és csúnyán el is esünk életünk során, az a tény, hogy a bűnösök asztalához igyekszünk közeledni, azt tanúsítja, hogy őszintén igyekszünk megtérni. Rendületlenül és csalatkozhatatlanul bízunk abban, hogy Isten nagyobb szívünknél, amely vádol minket.

A szentmise az a hely, ahol mi, felmentést kérő bűnösök összejövünk. Tudatában vagyunk gyengeségünknek és gyarlóságunknak. Ezért együttérzünk a botladozókkal, eltévedtekkel. A keresztény tehát lényegileg különbözik a többi embertől. Hogy jobb-e? Csak Isten olvas a szívekben. Mindenki élete ugyanis el van rejtve Krisztusban. Majd csak akkor világlik ki, hogy jobbak vagyunk-e vagy sem, amikor az Úr eljön. Addig azonban senki nem hivalkodhat azzal, hogy jobb vagy kiválóbb, mint a másik!

Milyen jogon mondasz véleményt embertársadról? "Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél!" - figyelmeztet Jézus. Rámutat a kísértésre is, mely mindannyiunkat megpróbál: "Meglátod felebarátod szemében a szálkát, de magadéban nem veszed észre a gerendát!" Nem lehetsz közömbös felebarátod magatartása iránt, de mindenek előtt nézz Magadba! Mit teszel Te azért, hogy Egyházad emberi arca tiszta és bűntelen legyen? Aki ismer Téged, életed és magatartásod alapján büszke-e arra, hogy ugyanannak az Egyháznak tagja, mint Te illetve "kedvet kap-e", hogy a Te Egyházadnak tagja legyen? Te arról kell majd számot adj amit tettél illetve amit nem tettél - ne másokat nézz. Különben is: hány embernek nem sikerül a házassága, akkor Te miért házasodnál? Hányan lesznek érdekből például orvosok, akkor nem érdemes Neked orvosnak lenni? Hány korrupt ügyvéd van, akkor Te nem lehetsz becsületes ügyvéd?

Mi lenne, ha mernéd vállalni azt, aki vagy? Mi lenne, ha ellenállnál a társadalom romlottságának? Mi lenne, ha bátor keresztényként tanúságot mernél tenni? Mi lenne, ha felelősségteljesen gyakorolnád hitedet, vasárnap és ünnepnap templomba járnál?

Egyszerű, hisz Jézus válaszol: "Ilyeneké a mennyek országa!"

Forrás: Lélek Ébresztő


2017. július 1., szombat

Isten jóságáról...



"Különben bevallom neked, kegyelmes Úrnőm, hogy egészen megdöbbenek, ha elmélkedem Isten jóságáról, hiszen az olyan, mint egy végtelen mély, parttalan tenger. Nagyságától elragadtatva úgy látszik sem elfelejteni, sem pedig eléggé megérteni nem tudom, miként lehetséges az, hogy engem ilyen rövid ideig tartó és ilyen kis fáradságért már örök nyugalommal kínál, és hanyagságaim ellenére is örök boldogságra hív, és jutalmat ígér bánatkönnyeimért, amelyeket oly ritkán hullattam.

Gondolj te is többször erre, kegyelmes Úrnőm! Vigyázz arra, hogy ne véts Isten végtelen jósága ellen."

(Részlet Gonzága Szent Alajos leveléből édesanyjához)

Forrás: Magyar Pálos Rend



2017. május 5., péntek

Jézus Szíve ígéretei

Az első péntekek 12 ígérete

Az "elsőpénteki nagykilenced", a Jézus Szíve-tisztelet imádságos gyakorlatát 9 egymást követő hónapban kell megtartani.


Jézus Szíve Alacoque Szt Margitnak adott ígéretei között szerepel: „Megadom a végső megigazulás kegyelmét mindazoknak, akik 9 egymást követő hónap első péntekén gyónnak és áldoznak. Nem halnak meg a halálos bűn állapotában, sem a nekik szükséges szentségek nélkül. Isteni szívem biztos menedékük lesz haláluk óráján.”

Az elsőpéntek hagyományos formája a minden hónap első péntekén való szentgyónás, majd a szentmisén való részvétel szentáldozással.

Jézus 12 ígéretet tett Alacoque Szent Margiton keresztül a világnak, amelyekben megmutatkoznak azok az irgalmak, amelyeket Jézus Szíve tesz azok javára akik hittel szeretik, tisztelik és szolgálják az Ő Isteni Szívét.


Az ígéretek a következők:

1. Megígérem – mondja az Úr -, hogy megadom nekik az Állapotbeli kötelességeikhez szükséges összes kegyelmet.

2. Megadom és megőrzöm a békét családjaikban.

3. Minden bánatukban, szomorúságukban, gondjaikban megvigasztalom őket.

4. Életükben, de különösen átváltozásuk (haláluk) óráján biztos megmenekülésük leszek.

5. Kiárasztom bőséges áldásaimat minden vállalkozásukra.

6. A bűnösök Szívemben megtalálják az Irgalom forrását és végtelen tengerét.

7. A bágyadt, lanyha, erőtlen lelkek Szeretetre fognak gyúlni.

8. A buzgó lelkek rövid idő alatt tökéletességre jutnak.

9. Meg fogom áldani azokat a házakat, amelyekben Szívem képét kifüggesztik és tisztelik.

10. A papoknak meg fogom adni a kegyelmet, hogy a legkeményebb szíveket is megindítsák, és megérintsék.

11. Azok nevei, akik ezt az ájtatosságot terjeszteni fogják, Szívembe lesznek írva.

12. Mindazok számára, akik 9 egymásután következő hónap első péntekén áldoznak, megígérem a végső megtérés ajándékát; ők nem velem ellenségeskedésben fognak átalakulni (meghalni) , hanem megkapják a Szentségeket és Szívem biztos menedékük lesz a végső pillanatban.

Forrás: Metropolita


2017. május 1., hétfő

A büszkeség rombolja, az alázat pedig építi a kapcsolatokat



„Legyetek alázatosak, és adjatok több megbecsülést másoknak, mint magatoknak.”(Filippi 2:3b, NCV fordítás)


A büszkeség rombolja a kapcsolatokat. Ez sokféle módon jelenik meg, mint pl. kritika, versengés, konokság, felszínesség.

A büszkeséggel az a baj, hogy megtéveszt minket. Mindenki más megláthatja bennünk, csak mi nem. Mikor a büszkeséggel van problémád, azt nem veszed észre magadon.

A Példabeszédek 16:18 azt mondja: „A büszkeség romláshoz vezet, a felfuvalkodottság pusztulást hoz.” (NCV fordítás). Szeretem ennek a bibliaversnek a Message fordítás szerinti parafrázisát: „Előbb büszkeség, aztán összetöretés – minél nagyobb az egó, annál nagyobb a bukás.”

A büszkeség rombolja a kapcsolatokat, az alázatosság azonban a büszkeség ellentéte. Az alázatosság építi a kapcsolatokat. Az 1 Péter 3:8-ban azt mondja a Biblia: „Éljetek egyetértésben, legyetek együttérzők, szeressétek egymást, legyetek könyörületesek és alázatosak.” (GWT fordítás)

Hogyan növekedhetünk az alázatban? Úgy, hogy engedjük, hogy Jézus Krisztus ellenőrizze a gondolatainkat, a szívünket, a hozzáállásunkat, a reakcióinkat. Része kell legyen mindezeknek. Efézus 4:23-24 azt mondja: „Engedjétek, hogy a Szentlélek megváltoztassa a gondolkodásotokat, és új emberré tegyen.” (CEV fordítás)

Hogyan leszel új ember? Hogyan kezdesz el új módon gondolkodni? A kapcsolatok alaptörvénye ez: olyanná válsz, amilyen emberekkel időt töltesz. Ha mogorva, barátságtalan emberekkel töltesz időt, magad is mogorvább leszel. Ha boldog, örömteli emberekkel töltesz időt, te is boldogabb leszel. Ha alázatosabb akarsz lenni, tölts időt Jézus Krisztussal. Ő alázatos. Ő kapcsolatban akar lenni veled. Azt szeretné, hogy időt tölts vele imádságban, az ő Igéjének olvasásával, és beszélj hozzá. Ő alázatos, és amint egyre inkább megismered, egyre jobban hasonlítani fogsz hozzá.

„Legyetek alázatosak, és adjatok több megbecsülést másoknak, mint magatoknak… Ugyanaz az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Bár Isten volt, nem tartotta zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel.” (Filippi 2:3b, 5-6 NCV/NLT második kiadás fordítása)

Senki sem tett semmit több alázattal, mint Jézus, aki lejött a mennyből a földre, emberré lett, értünk élt, értünk halt meg, és értünk támadt fel. Mikor vele töltesz időt, ez alázatosabbá tesz, ez pedig építi a kapcsolataidat.

Beszéljetek róla

- Hogyan viselkednek, milyen tulajdonságokkal bírnak az általad alázatosnak tartott emberek?
- Hogyan lehet megváltoztatni a gondolkodásmódodat más emberekről, úgy, hogy az egyezzen Jézus gondolataival?
- Mit jelent több megbecsülést adni másoknak, mint magadnak?

Forrás: Napi Remény blog


2017. április 14., péntek

Az "engesztelés" és rokonfogalmai


Az engesztelés, kiengesztelődés, vezeklés, megbocsátás, bocsánatkérés egymással szoros kapcsolatban lévő fogalmak.


Az engesztelés célja, hogy minél több ember eljusson a kiengesztelődésre, vagyis hogy helyes kapcsolatba kerüljön Istennel, önmagával, embertársaival és az egész teremtett világgal.

A kiengesztelődésre a bocsánatkéréssel és megbocsátással jutunk el. Bocsánatot kell kérnünk Istentől és embertársainktól, akiket megbántottunk.

Meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek, a minket bántóknak és önmagunknak is!

Meg kell bocsátanunk először Istennek, hogy nem úgy alakult az életünk, ahogyan mi szerettük volna. Meg kell bocsátanunk Neki, hogy megenged az életünkben olyan történéseket is, amelyeket mi inkább elkerültünk volna.

Meg kell bocsátanunk az ellenünk vétő, minket bántó, valaha bántott, nekünk kárt okozó embertársainknak. Mert csak így nyerünk Istentől mi is bocsánatot a Miatyánk útmutatása szerint: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

És meg kell bocsátani önmagunknak is, ha Isten megbocsátott nekünk.

Minden bűn rombolja a létfontosságú szeretetkapcsolatainkat.

Létünket Istentől nyertük, és Ő tart létben szüntelenül minket. Ha vele nem megfelelő a kapcsolatunk, előbb-utóbb hibák, zavarok keletkeznek az embertársainkkal, az önmagunkkal és a teremtett világ többi szereplőivel is az életünkben. Ezért az Istennel való kapcsolatrendezés, a Vele való helyes kapcsolatba kerülés a legfontosabb.

Az Istennel való helyes kapcsolatunkat leginkább a torz istenképek zavarják. A gyermek a szüleiről alkotott képét általában átviszi Istenre is. Ha szülei folyton bántották, bűntudatot keltettek benne, nem fogadták el, vagy egyenesen elvetették, eltaszították maguktól, akkor ezeket a tapasztalatait könnyen átviszi az ember Istenre is. Őt is egy kegyetlen, csak a bűnökre, hibákra figyelő, büntető Istennek fogja tartani. Az Istennel való kapcsolatrendezés előtt ki kell, hogy alakuljon az emberben a helyes istenkép is. Istenben csak jó tulajdonságok vannak. Ő minden jóság, szépség, tökéletesség foglalata. Igazságos is, de mindenekelőtt szerető és irgalmas Isten, aki igazi szeretetkapcsolatba szeretne kerülni minden gyermekével.

Ha sérültek az emberekkel való kapcsolataink, akkor sérült lesz az Istennel való kapcsolatunk, és az önmagunkkal való kapcsolatunk is. Mindezeknek a kapcsolatoknak gyógyulniuk kell. Ha igazi szeretetet tapasztalunk emberek részéről, ez jó irányba befolyásolja az önmagunkkal való kapcsolatot is. Ennek a szeretetnek az erejében megtanuljuk önmagunkat is szeretni. És Isten szeretetét is könnyebben be tudjuk fogadni.

Ha szembesültünk azzal, hogy Isten csak a javunkat akarja, hogy Ő szerető és irgalmas Isten, aki nem tartja számon bűneinket, hanem eltörli azokat, ha kérjük tőle, és megbocsát nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, aki bánja bűneit, ha már megtapasztaltuk az Ő szeretetét, akkor bűneink jóvátételére szívesen vállaljuk a nehézségeket, fájdalmakat, fáradalmakat elégtételül, vezeklésként.

Amikor önmagunk bűneiért vállaljuk mindezt, az a vezeklés. Ha másokért is hajlandók vagyunk áldozatot vállalni, hogy ők is helyes kapcsolatba kerüljenek Istennel, embertársaikkal, önmagukkal és a teremtett világ minden szereplőjével, akkor engesztelünk.

A legfőbb engesztelő Jézus Krisztus. „Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.” (1Jn 2,2) A mi engesztelésünk akkor kedves Isten előtt, ha az Jézus engeszteléséhez kapcsolódik.

Az engesztelés a mi részünkről eggyé válást jelent Jézus engesztelő áldozatával a világ bűneiért, illetve bűnöseiért. Az engesztelés célja a lelkek mentése: a kárhozattól való megszabadítása, üdvözítése.

Az Engesztelők Lapja abban akar segíteni, hogy jól megéljük kereszténységünket, amelynek felnőtt, érett, kibontakozott formája az engesztelés. E honlap célja az engesztelők összefogása, egymással való kapcsolatba hozása, mindazoknak a kegyelmeknek a továbbítása, amelyet az Égiek az engesztelőknek, és rajtuk keresztül minden kereszténynek adnak.

Az engesztelés ma a legfontosabb tevékenység. Az a civilizáció, amelyben ma élünk minden eresztékében recseg-ropog. Nemcsak pénzügyi, gazdasági válság van, hanem a válság számtalan területen megfigyelhető. Annak a civilizációnak az összeomlása, amelyben élünk, elkerülhetetlen. De csak az emberi építmények omlanak össze. Ami egy civilizációban igazi érték volt, vagyis ami benne Istentől való, az megmarad. Isten nem a halál és a pusztulás Istene. Ő az élet és a szeretet Istene. Ő szüntelenül megújít, ujjá teremt mindent. Elkezdte már a szeretet új civilizációjának a felépítését is. Ami nem Istentől van, ami az Ő ellenében épült fel, bármily hatalmasnak is látszik, az elkerülhetetlenül összeomlik. A lelkek Isten számára a legnagyobb érték. Minden ember az Ő teremtménye, és Ő minden teremtményét szereti, és üdvösségét akarja. Menteni akarja, ami menthető. Ebben a lélekmentésben Isten legnagyobb segítői az engesztelők. Fel akarja készíteni az engesztelőket erre a lélekmentésre.

Engesztelésünk annál hatékonyabb, minél inkább egyesülünk Jézussal. Ezért a legfontosabb ez a Jézussal való egyesülés, az Ő magunkra öltése, az Ő képének a bennünk való kiformálódása. Ennek segítésére Isten napjainkban nagyon bőven árasztja kegyelmeit. Isten ma nagyon sok lelket kiválaszt, és magához közel von azért, hogy a nekik adott kegyelmekkel még több lelket megmentsen, és felkészítsen a lélekmentésre. Ezért közlünk ezen a honlapon ezekből a rendkívüli kegyelmekből, amelyeket Isten napjainkban olyan bőven áraszt.

Isten minden engesztelőben előbb a lelki élet alapjait akarja lerakni. Ezért szerepel honlapunkon a „Lelkiélet” menü. Nem tematikusan, hanem címszó szerűen szerepelnek ebben a részben a hagyományos aszketika körébe tartozó friss üzenetek.

A Szentháromság személyei, a Szűzanya, a szentek és az angyalok egészen közel vannak hozzánk, kitartóan kapcsolatot kezdeményeznek velünk. Azt várják, hogy mi is kapcsolatba lépjünk velük, elfogadjuk segítségüket, vezetésüket, útmutatásukat. A rendkívüli kegyelmek idejét éljük. Ez a honlap befogadója és továbbsugárzója akar lenni ezeknek a kegyelmeknek azért, hogy Istennek az emberek üdvözítésére vonatkozó tervei megvalósulhassanak.

Bocsa József

Forrás: Engesztelők lapja


2016. november 2., szerda

Halottak napja



998-ban Szent Odilo clunyi apát vette fel a bencés rend liturgiájában minden meghaltnak emlékezetét. Ez azután clunyi reform nyomán másfelé is elterjedt, és a 14. században Rómában is átvették. A misék, amelyek itt következnek, a miséző tetszése szerint választhatók. Ha november 2-a vasárnapra esik, a mise a halottak napjáról veendő.


A XII. és XIII. században egész Európában elterjedt. Ezért emlékezünk ma a szenvedő Egyház tagjairól, akik már előttünk jártak a hit jelével, hogy mielőbb eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé.

Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon elveszett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál.

Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember halálra születik.

Ma - modortalanság ide, vagy oda - érezzétek a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb.

A halállal kapcsolatban két út tárul fel. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.

De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik ezen az úton járnak egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Teszik ezt egy ösztönös optimizmustól vezettetve, vagy pedig azért mert az elmúlt ateista propaganda ellenhatásaként ma felerősödtek a különböző okkult tanokat hirdető mozgalmak.

Ennek az útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a keresztények Istene, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.

Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian - hívők és hitetlenek egyaránt - feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk. Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet. Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem." Ha Krisztus nem támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz. Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között is. S akkor ezek az emberek szoros értelemben nem is nevezhetők keresztényeknek. A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést neked kell eldöntened: te melyik utat választod? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát, mely hisz a feltámadásban. A kérdést neked kell megválaszolnod, hogy milyen hittel léped át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

A halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt ami előtte van. Döntésed nemcsak elméleti. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életednek, ha rábízod magad, hanem úgy is kell élni.

Végezetül egy mondatot vigyetek haza mintegy összefoglalásaként mindannak, amit mondtam Mózes szájából: "Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!"

Forrás: MKPK