A megújulási mozgalmak a mai egyházban

"A jövő egyháza a szabad kezdeményezésű és szerveződésű bázisközösségekre épülő egyház lesz" [1]  -  vallotta Karl Rahner, a 20. század egyik kiemelkedő német teológusa, aki erősen óvakodott attól, hogy próféta legyen, azonban az egyházon belüli alulról induló kezdeményezések tükrében szavai mégiscsak prófétai erővel bírnak. Tanúsítja ezt a világegyházban elterjedt több tucat megújulási mozgalom, amelyekben immár mintegy 18-20 millió Krisztushívő tevékenykedik. Valójában azokról a katolikus egyházon belüli kezdeményezésekről van szó, amelyek a II. Vatikáni zsinatot követően jöttek létre azzal a céllal, hogy a radikális elkötelezettség mellett az Isten szavából és az Eucharisztiából táplálkozva a sajátos karizmának megfelelően a keresztény kultúra kétezer éves hagyományáról a szeretetben való egység jeleként olyan hiteles tanúságot tegyenek, amely megszólítja a szekularizált világ önmagába zárkózó emberét. Így jelenlétük mindenképpen bátorító és reményteljes, hiszen a Krisztussal való személyes találkozás egzisztenciális tapasztalatában megsejthető annak az életadó Léleknek a sokszínű működése, amely újra és újra friss erővel tölti meg a misztikus testet. Rahner szerint "az egyház csak akkor fog fennállni, amennyiben az egyén szabad hit-döntései és közösség-képzései által mindig megújulhat egy éppenséggel nem eleve keresztény jellegű profán társadalomban". [2]

Az egyház életében a mozgalmak tehát újdonságot jelentenek, ezért még számos pont tisztázásra vár; nem csak az intézményes egyház, a részegyház, azon belül pedig a plébánia és a mozgalmak viszonyát kell meghatározni, de át kell gondolni a szervezeti fennállás, a képzés, a tevékenység és a konkrét életmód kérdéseit is. A teológiai reflexió tükrében viszont arra kell törekedni, hogy a mozgalmak a sajátos természetüknek legmegfelelőbb intézményes formát nyerjék el, amely nem kényszerű beskatulyázást jelent, hanem a karizmák harmonikus kibontakozását szolgálja. A probléma megoldása természetesen nem könnyű feladat, mivel maguk a mozgalmak sem mutatnak egységes képet, nem beszélve az elnevezésbeli jelentős különbségekről. Ugyanis a mindennapi szóhasználatban egyidejűleg fordulnak elő a lelkiségi mozgalom, megújulási mozgalom, egyházi mozgalom, apostoli és lelkiségi mozgalom, csoport, mű, család, szervezet, közösség, új közösség, bázisközösség kifejezések. [3] A mai egyházjog egyik fogalmat sem használja, a legtöbb mozgalom pedig a Krisztus-hívők magántársulásaként nyer létjogosultságot (321-326.k.).

Általános értelemben mozgalomnak nevezzük a Krisztus-hívők által alkotott olyan tartós jellegű csoportosulásokat, amelyek az alapító sajátos karizmájának megfelelően a hit és a keresztény tanúságtétel pedagógiai metódusa szerint cselekszenek. [4] A karizma az egyetemes egyház immár kétezer éves hagyományához képest lényegileg nem jelent újdonságot, illetve csak annyiban, amennyiben a történelmi idők és körülmények figyelembevételével a keresztény élettapasztalat kreatív megélésére ösztönöz.

A mozgalmak változó és egyenként is eltérő természete további nehézséget jelent a besorolás szempontjából. Egyesek pusztán szociológiai megközelítésből, mások pedig az ekklezialitás alapján kívánnak különbséget tenni. J. Beyer [5] teológiai szempontból kiindulva a mozgalmak három fő csoportját különbözteti meg: a világi mozgalmakba azok a Krisztus-hívők tartoznak, akik világi hivatásukat mélyebben megélve kívánnak részt venni az egyház küldetésében. Ők azok, akik a világban élnek, és legfőbb feladatuknak tekintik, hogy életük tanúságával, hitük, reményük és szeretetük ragyogásával jelenvalóvá tegyék az egyházat a családi, valamint a társadalmi élet megszokott keretei között. [6] Közülük említésre méltó a püspökök és a pápák által is felkarolt Actio Catholica, amely a világiaknak a hierarchikus apostolkodásban való közreműködését tűzte ki céljául. Ezen mozgalmak között találjuk a Chardijn által alapított Katolikus Munkások Ifjúsági Szervezetét, a vidéki és az egyetemi ifjúság különféle csoportjait.

Lelkiségi mozgalmak

Az előbbihez képest külön kategóriát alkotnak a lelkiségi mozgalmak, amelyek a lelki élet elmélyítésének fokozott igényéből jöttek létre. Tagjaik között éppen úgy vannak klerikusok, mint világiak; felnőttek és fiatalok. Ide tartoznak az imaapostolság csoportjai, a máriás kongregációk, az Équipes Notre-Dame, a Keresztény Élet Közössége és más egyéb csoportok. Közülük némelyek ferences harmadrendként, vagy domonkos laikátusként egyesültek, míg mások az Actio Catholica felé közeledtek.

Napjainkban talán a leginkább elterjedtek a harmadik kategóriába tartozó egyházi mozgalmak, amelyek az egyház új társulási formáit alkotják. Ezen mozgalmak fizionómiája, szerkezete és belső élete, úgy tűnik, nagyobb figyelmet is megérdemel. Az "egyházi" szó használata arra utal, hogy a tagok Isten népének teljes egészét képviselik. A világiak, a szerzetesek, a papok és a püspökök az alapító karizma köré csoportosulva  -  a részvétel különböző szintjeinek megfelelően  -  az "egyházi családok" olyan közösségeit hozzák létre, amelyekben teljes radikalitással az evangéliumi eszménynek szentelik önmagukat.

Az egyháznak a lelkiségi mozgalmakkal fémjelzett új arculatát a Szentatya a következőképpen jellemezte:

"...a Szentlélek, aki az idők folyamán az Istennek szentelt élet számos formáját hívta létre, (...) új karizmákat osztogat a mai férfiaknak és nőknek, hogy olyan intézményeket alapítsanak, melyek válaszolni tudnak a mai kihívásokra. (...) Az új közösségek eredetisége gyakran abban áll, hogy férfiakból és nőkből, klerikusokból és világi Krisztus-hívőkből, cölebsz és házas emberekből álló vegyes csoportok egy sajátos  -  olykor valamely hagyományos formát követő, olykor a mai társadalom követelményeihez igazodó stílusban élnek. Az evangéliumi életre való elkötelezettség is különböző formákban fejeződik ki a közösségi életre, a szegénységre és az imádságra irányuló általános törekvések között. Illetékességüknek megfelelően a vezetést megosztják a klerikusok és a világi Krisztus-hívők között, és az apostoli cél nyitott az új evangelizáció követelményei iránt..." [7]

Hogyan is lehet értékelni ezt a meglehetősen sokszínű jelenséget különösen akkor, amikor néhány mozgalom már rendelkezik bizonyos kiforrott jelleggel, mások viszont még csak a kezdeti stádiumban vannak. Mindenesetre a szabályzatok és a történelmi visszapillantás tükrében megállapítható néhány olyan kritérium, amelyek közösnek mondhatók.

A karizma

Az egyházi mozgalmak egyik sarkalatos pontja a karizma, amely a különböző kategóriákból származó személyeket úgy gyűjti maga köré, hogy közben megköveteli tőlük a radikális elkötelezettséget. Ennek jegyében a közösséghez tartozás módja szerint a tagok a karizma intenzív megélésére törekedve nem egyszer magukra vállalják a főként szerzetesekre és az apostoli élet társaságaira jellemző közös életet. Ebben a tekintetben sokszor a megszentelt élet intézményeihez közelítenek, viszont a mozgalmak karizmájának sajátossága abban rejlik, hogy olyan személyeket is testvéri közösségbe fogad, akik előzetesen már más hivatásnak kötelezték el magukat. Mivel a tagok között éppen úgy megtalálhatók házasok mint papok vagy püspökök, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy az egyházi mozgalmak esetében a kollektív karizmán alapuló lelkiség egységes egészbe fogja össze az eltérő státusú személyek cselekvését. Ez természetesen feltételezi a konkrét hivatás verifikálását mind az intézmény, mind pedig az egyén részéről, továbbá a megfelelő képzést és felkészülést.

A mozgalmak fejlődésével egyidejűleg megfigyelhető, hogy a fent említett kategóriákhoz tartozó személyek a radikális Krisztus-követést a tisztaságra, szegénységre és az engedelmességre, vagyis az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak, illetve egyéb kötelékek keretében kívánják megélni. Ennek következtében a mozgalmakon belül a közösségek olyan formái bontakoznak ki, amelyek monasztikus, apostoli vagy éppen világi jelleget öltenek. A mozgalom tagjai alávetik magukat valamely felelős vezető hatalmának, miközben részt vesznek a teljes vagyonmegosztással járó közösségi életben.

Az evangéliumi tanácsok a házasságban

A jelenség több ponton is vitatható. Az evangéliumi tanácsok vállalása elsősorban a megszentelt élet intézményei tagjaira, tehát a szerzetesekre és az apostoli élet társaságaihoz tartozókra jellemző. Ebből pedig az következik, hogy a mozgalmakban részt vevő házasok, akik az evangéliumi tanácsokra tesznek fogadalmat, azokat éppen eredeti hagyományos kontextusukból szakítják ki. A gyakorlat szerint ilyenkor két esetet lehet megkülönböztetni. Az egyikben a házasok a tisztaság tanácsának radikális vállalásával lemondanak a házastársi élet gyakorlásáról, testvérként és nővérként élnek együtt, miközben külsőleg megőrzik a házasság látszatát. A másik esetben a tisztaságon a házastársi élet gyakorlásának azt az emberhez méltó módját értik, amely minden házaspártól megkívántatik. A fogadalom ebben az esetben inkább lelki töltetű, mint konkrét valóság.

További problémát vet fel a meghívás kérdése, mivel a különböző felfogások szerint a házaspárok együtt, de külön-külön is nyerhetnek meghívást a mozgalomban elkötelezett életre. Ez utóbbi esetben a személyes hivatás kibontakozását akadályozhatják a családi kötelezettségek, de útjában állhat maga a másik házastárs is.

Valójában a Krisztus-hívők között három, teológiai és jogi alapokon álló, jól körülírható életállapotot ismerünk, amelyek a rájuk jellemző sajátosságokkal rendelkeznek. Az egyházi rendben való részesedés szerint megkülönböztetünk klerikusokat és világiakat. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom vagy más szent kötelék szerint beszélhetünk a megszentelt életet élőkről, akik az Istennek szentelt életre vállalkoznak. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha annak lényeges teológiai és kánonjogi elemei jelen vannak (573.k.). A fentiek alapján úgy tűnik, hogy az evangéliumi tanácsokat magukra vállaló házasok az életállapotbeli különbségeket összemosva, szerzetesek módjára kívánnak élni. II. János Pál pápa világosan rámutat, hogy "nem sorolhatók az Istennek szentelt élet sajátos kategóriájába az elkötelezettségnek azok az önmagukban dicséretes formái, amelyeket egyes keresztény házaspárok egyházi egyesületekben és mozgalmakban próbálnak, amikor szeretetüket, amelyet a házasság szentsége már Istennek szentelt, tökéletessé akarják tenni azáltal, hogy fogadalmat tesznek a házasélet tisztaságának megőrzésére, a szegénységre és az engedelmességre." [8]

A gyerekek helyzete

Említést kell tennünk a mozgalmakhoz kapcsolódó fiatalok és gyermekek számos csoportjáról is, akik a koruknak megfelelő csoportokhoz tartozva szűkebb vagy tágabb értelemben vesznek részt a lelkiség életében. Az együtt lakó családok esetében nemegyszer maga a közösség gondoskodik a gyermekek neveléséről. Ezekben az esetekben viszont a mozgalom szabályzata külön rendelkezik arról, hogy a gyermekek a közösség hivatalos tagjainak számítanak-e vagy sem, és ha igen, akkor hány éves korig.

Papok a mozgalmakban

Nem kevés problémát jelent a mozgalmakban részt vevő papok helyzete, akik a lelkiség segítségével újítják meg saját plébániai közösségüket. Ők mint egyházmegyés papok az inkardináció, vagyis a szolgálati hovatartozás alapján a megyéspüspöktől függenek. Ez abban az esetben jelenthet nehézséget, ha éppen az egyházmegyés pap érez hivatást valamely mozgalom belső életében való aktív részvételre. Ilyenkor átmeneti megoldás lehet a fiktív inkardináció, amely azt jelenti, hogy a mozgalommal szimpatizáló püspök a saját egyházmegyéjébe veszi fel az illetőt, és egyidejűleg a mozgalom rendelkezésére bocsátja. A nehézség akkor támad, ha a következő püspök nem hagyja jóvá a mozgalommal kötött megállapodást. A megoldást valójában közvetlenül a mozgalomba történő inkardináció jelentené. Ez azonban nem valósítható meg, mert az inkardináció csakis az ordináriusnak, nevezetesen a megyéspüspöknek, a pápai jogú klerikusi szerzetes intézmények és az apostoli élet pápai jogú klerikusi társaságai nagyobb elöljáróinak fenntartott jog. Ennek megfelelően a hatályban lévő törvénykönyv szerint inkardinálni csakis a részegyházba, a személyi prelatúrába, a megszentelt élet intézményeibe, vagy egy erre jogosult társaságba lehet (265.k.). A fenti okok miatt jelent nehézséget az is, amikor egy egyházmegyés pap az evangéliumi tanácsok erejében a megszentelt élet valamely formáját választva a közös életre érez meghívást, amit egy meghatározott mozgalom keretében kíván megvalósítani.

Megfigyelhető, hogy számos papi hivatás útnak indításában a mozgalmaknak igen nagy szerepük van. Ezt megfontolva kívánatosnak tűnne  -  ahogy arra már néhány esetben példát is látunk  - , hogy a helyi ordinárius felügyelete alatt maguk a mozgalmak hozzanak létre saját szemináriumokat, ahol egyaránt lehetőség nyílna a papi életre való felkészülésre és a lelkiség természetének megfelelő sajátos képzésre.

Szerzetesek és a mozgalmak

Az utóbbi években a szerzetesek kisebb-nagyobb csoportjai is csatlakoztak az egyházi mozgalmak tagjaihoz. A tapasztalatok szerint a mozgalmak Isten szavára való nagyobb nyitottsága, az intenzív lelki élet, az igazi testvéri közösség hozzásegíti a szerzeteseket, hogy saját közösségeikbe visszatérve újra felfedezzék eredeti karizmájukat és hivatásukra ismét rátalálva a testvéri közösség szorosabb egységét éljék meg mind az elöljárókkal, mind pedig szerzetestársaikkal. Így tehát az egyházi mozgalmak egyesek szerint jótékony hatást gyakorolnak a szerzetesekre, mivel azok megújulását aktívan elősegítik. Az így gondolkodók figyelmen kívül hagyják, hogy a szerzetesi élet immár több évszázados hagyományra visszatekintve mindig is jól körülhatárolt, és az egyház által védelmezett életformát jelentett és jelent ma is, melynek hitelességét a szent rendalapítók és későbbi társaik igazolták. A szerzetesség korszerű megújulását  -  amely egyrészt állandó visszatérés a keresztény élet forrásaihoz és az intézményt létrehozó eredeti szellemiséghez, másfelől az intézmény alkalmazkodása a kor megváltozott körülményeihez  -  maga a II. Vatikáni zsinat is kötelezően előírta. [9]

Továbbiakban, ha a mozgalmi tagság alatt a közös karizmában, a sajátos lelkiségben és az általa meghatározott életstílusban, szervezeti formában illetve apostoli tevékenységben való osztozást értjük, akkor könnyűszerrel azt is beláthatjuk, hogy egy ember nem tartozhat teljes joggal egyszerre két sajátos karizmával rendelkező csoporthoz. A kellemetlenségek és a zavarok elkerülése céljából az egyházi hatóság a szerzetesek mozgalmakhoz történő csatlakozását a nagyobb elöljáró engedélyéhez köti (307.k.3. §). [10]

Végül meg kell említenünk, hogy talán szokatlan, de mégsem ritka jelenség a nem katolikusok, illetve a nem hívők mozgalombeli jelenléte. A hiteles keresztény értékekkel való találkozás gyakran megtérésre indítja őket.

A mozgalmak egyházban betöltött szerepe vitathatatlan, ezért hanyagság lenne, ha nem szentelnénk nekik kellő figyelmet. Biztosak lehetünk abban is, hogy a Szentlélek mindent megújító élő jelei ők a harmadik évezred egyházában. A közösségi életben történő aktív részvétel és a személyes tanúságtétel által az egyház újraevangelizálásában pótolhatatlan szerepük van, különösképpen akkor, amikor "...a helyek, a jelenléti módok és a cselekvés sokasága szükséges ahhoz, hogy az Evangélium szavát és kegyelmét a mai emberek oly változatos életfeltételei közé el lehessen vinni..." [11]

Hivatkozások:

[1] Rahner Karl: Egyházreform, Lehetőség és Feladat. 1994, Budapest 85.
[2] Rahner: im.: 86.
[3] Zadra, Barbara: I movimenti ecclesiali e i loro statuti 1997, Roma.
[4] Vö.: II. János Pál pápa: Üzenet a Mozgalmak Világkongresszusának résztvevőihez, in: Magyar Kurir 88. évf. 126. 229.
[5] Beyer, Jean: Instituti Secolari e movimenti ecclesiali, Aggiomamenti sociali 34 (1983), 181-200.
[6] L.G. 31.
[7] II. János Pál pápa: Vita consecrata, 62.
[8] Uo.
[9] Vö: Perfectae caritatis, 2.
[10] II. János Pál pápa: Vita consecrata, 56.
[11] II. János Pál pápa: Christifideles laici, 26.

Antalóczy Péter Márton

Forrás: Vigilia

Karizmák ünnepe 2014

Az örökkévaló boldogság ígérete

Lourdes-i Szűz Mária

emléknapja - a Betegek világnapja.

„Koromsötét volt 1858. február 11-én reggel. Zúgást hallottam (…) A mező felé fordultam, és láttam, hogy a fák levelei meg sem mozdulnak. Felemeltem a fejemet és a tekintetem ekkor a barlangra szegeződött. Egy Hölgyet láttam fehérbe öltözve. Fehér ruhája volt és hozzá egy kék öv, a lábain pedig egy-egy sárga rózsa. Ugyanilyen volt a rózsafüzérének is a színe. (…) keresztet akartam vetni, de nem tudtam felemelni a karomat. A Látomás keresztet vetett és én nagyon lassan fel tudtam emelni a kezemet és én is keresztet vetettem. Elkezdtem mondani a rózsafüzért. Amikor befejeztem az imádságot, a Látomás eltűnt egy szempillantás alatt.”

Így kezdődik az a beszámoló, amelyet Soubirous Bernadett, a franciaországi Lourdes-ban történt Mária-jelenések látnoka 1861. május 28-án írásban is rögzített. 

A lourdes-i üzenet

A lourdes-i Mária-jelenésekről megjelent részletes beszámolók szerint a Bernadettnek adott üzenetek közül kiemelkedő a bűnbánatra, engesztelésre történő felszólítás, engesztelő kápolna építése. Mint minden jelenés alkalmával, ebben az esetben is nagyon sok nehézséggel és ellenvetéssel kellett megküzdenie a látnoknak. A kivizsgálásig minden ilyen jelenséget fokozott óvatossággal kell kezelni, hiszékenységnek nem szabad helyt adni. Viszont a jelenések természetfeletti eredetét sem szabad eleve tagadni.
Bernadett kérésére március 25-én a „Hölgy” megmondja a nevét: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” Az Egyház ősi hite a lourdes-i események előtt négy évvel már hittételként is szerepelt, amelyről Mindszenty József bíboros Bécsben így tanított: „A szeplőtelen fogantatás az Isten Anyjának az az egyedülálló kiváltsága, hogy léte fogantatása pillanatától kezdve az Isten Fiának, megváltói érdemeire való tekintettel ment volt az összes embereknek a fekélyétől, személyes bűnétől, az eredeti és személyes bűntől. A szeplőtelen fogantatás lehet jelzője is a Boldogságos Szűznek; szeplőtelenül fogantatott, vagy szeplőtelen fogantatású Szent Szűz.”A Szeplőtelen fogantatás 1854-ben kimondott hittétel, tisztelete azonban egyidős az Egyházzal.* Mária a jelenések alkalmával Bernadettnek földi boldogságot ugyan nem ígért, ellenben az örökkévaló boldogság ígéretét megadta neki.   

 

Csodák Lourdes-ban

Mindszenty bíboros Lourdes-ról szóló elemzése – egy másik homíliájában – így hangzik: „Lourdes-ban van egy nemzetközi orvosi iroda. Abban nagy számú orvos van jelen és ezek, hol többen, hol kevesebben vannak, részben hívők, részben hitetlenek, kimondottan az Egyház ellenségei is ott vannak köztük, akik Zolának a lobogója alatt működnek itten. Az iroda közli: 100 esztendő alatt több száz lourdes-i gyógyulást vizsgáltak felül és erről az ő kiadványuk tartalmazza 1954-ig bezárólag, hogy 58 olyan gyógyulást találtak, amiket ők, mint orvosok gyógyulásukban sem megérteni, még kevésbé véghezvinni nem tudtak. És valami könnyű dolgok ezek? Nem. Szemidegsorvadást állapítottak meg, agyhártyagyulladással kapcsolatos bénulásokról nyilatkoznak a kiadványukban. (…) Ezek talán évtizedes kezelésekkel valamit javíthatók, de ez a remény nem von le semmit az orvosi iroda ama megállapításából: az 58 gyógyulás emberileg érthetetlen, fölfoghatatlan, vagyis elismerték ott a természetfeletti erő működését. Mi hiszünk, bízunk az anyagon túl és felett megmutatkozó magasabb, természetfeletti erőben.”
Alexis Carell, Nobel-díjas sebészorvos neve a lourdes-i eseményekkel kapcsolatban talán a legismertebb. Ő azért utazott el Lourdes-ba, mert saját maga akart meggyőződni arról – ő akkor így hitte –, hogy ezek az események nem fedik a valóságot, csupán csalások. Az Isten különleges kegyelme folytán azonban – egy szeme láttára bekövetkezett csoda hatására – hívővé vált, meggyőződve az esemény természetes úton nem magyarázható tényéről.
„Bármilyen világnézetű orvosnak (hívő, hitetlen) lehetősége van a lourdes-i orvosi jegyzőkönyvek megtekintésére. (...) Ha a Nemzetközi Orvosi Bizottság a gyógyulást „tudományosan megmagyarázhatatlannak” minősíti, akkor a gyógyult beteg egyházmegyés püspöke által felállított bizottság vizsgálatot tart, hogy mennyiben lehet a gyógyulást Isten művének nyilvánítani. (...) Idáig hatvanöt gyógyulást minősítettek Isten általi csodának.” 

Csodák, csodás gyógyulások

Csodának nevezünk minden olyan látványos eseményt, történést, amely az ismert természeti törvényekkel ellentétes (ha imádság hatására „sikerül” valamilyen jószándékú kérés, azt imameghallgatásnak nevezzük). A csodáknak két alapvető fajtája van. Az egyik a „módjában csoda” (in modo), például amikor valaki pszichés ráhatásra gyorsabban gyógyul. Másik fajtája a „dologi csoda” (in rhei): például, ha hirtelen visszanő a beteg karja. Több esetben olyan valaki is meggyógyul, aki hitetlen, sőt szellemi fogyatékos, nem is tud magáról. Ezek mások imájára gyógyulnak meg – náluk tehát nincs semmiféle pszichikai plusz segítség, ezekben az esetekben dologi csodáról van szó.
A „módjában csoda” esetében néhány év múlva minősül csodának az esemény. A „dologi csodát” azonnal elismerik, ott nem kell várni éveket a jóváhagyásra (például röntgenfelvételekkel azonnal igazolható egy daganat eltűnése, vagy testrész visszanövése).  

Csodák, magán kinyilatkoztatások egyházi megítélése 

 A csodák megítélése igen nehéz bírói döntés. Mivel Jézus Krisztus minden hitbeli- és erkölcsi hatalmat az Egyháznak adott át, ezért az illetékes a magán kinyilatkoztatások tartalmának a Szentírással és a Szent Hagyománnyal történő összevetésében és ítéletalkotásban. Az orvosok sokkal több csodát „ismernek el”, mint a hivatalos egyházi hatóságok. Az ezzel kapcsolatos fogalmi tisztánlátás szintén elengedhetetlen része a hittannak. Erről Erdős Mátyás volt dogmatikatanár tanítása alapján kaphatunk áttekintést.
A pápa a csoda megítélésében (a csoda tényében) nem tévedhetetlen, de a csodával kapcsolatos erkölcsi tanításban igen. Az utolsó apostol halálával lezárult a kinyilatkoztatás. A magán kinyilatkoztatás soha nem lehet tévedhetetlen.

 

Mit jelent a magán kinyilatkoztatások egyházi jóváhagyása? A karizmák különleges kegyelmi ajándékok, amelyeket Isten nem a szentségeken keresztül ad, hanem a Szentlélek szabadon oszt ki a keresztény élet gyarapítására. A magán kinyilatkoztatásokat ide sorolhatjuk. Ezek hitelességének elbírálása, az, hogy valóban Istentől származnak-e és nem csalások vagy öncsalódások, az Egyház elöljáróihoz, az illetékes püspökhöz, végső soron a pápához tartozik. Az egyházi elöljárók minden vallásos tartalmú szövegről, így a magán kinyilatkoztatás tartalmáról is ítéletet mondhatnak. Megállapíthatják, hogy az megegyezik-e a hittel és az erkölccsel, és a megegyezés esetében jóváhagyhatják és ajánlhatják. Ez a jóváhagyás, approbatio még nem dönti el, hogy igazi magán kinyilatkoztatásról van-e szó. Sőt, amikor az Egyház ezek nyomán bizonyos ájtatosságot vagy ünnepet engedélyez, még ez sem jelenti annak megállapítását, hogy itt valóban Isten természetfeletti beavatkozásáról van szó. Az approbatio nem tévedhetetlen a tényt illetően, de lehet tévedhetetlen a tartalmat illetően. Az egyházi jóváhagyás tehát kimondja: ez az üzenet nem ellenkezik hitünkkel, lelki haszonnal jár, elfogadható. Például kijelenti, hogy Szűz Mária valóban szeplőtelenül fogantatott; a bűnbánat, az engesztelés üdvösséges. De a tényt illetően, hogy valóban Szűz Mária jelent meg és mondta ezt, ebben tévedhet az Egyház. A régi misekönyvekben február 11-e címe „A Szeplőtelen Szűz lourdes-i megjelenése”, most pedig „A boldogságos Szűz Mária lourdes-i emléknapja”. A hivatalos indoklás: „Jobban fejeződik ki, hogy az ünnep tárgya Szűz Mária maga, nem pedig megjelenésének történeti ténye”. Tehát az egyházi jóváhagyás tulajdonképpen a kinyilatkoztatás tartalmára vonatkozik, nem pedig a kinyilatkoztatás tényére. Aki a tényt tagadja (például, hogy Szűz Mária Lourdes-ban megjelent), nem vét a katolikus hit ellen, legfeljebb az engedelmesség és az emberi okosság ellen, mert az Egyház csak igen alapos kivizsgálás után hagy jóvá egy-egy magán kinyilatkoztatást. Aki viszont Szűz Mária szeplőtelen fogantatását tagadja, már a hit ellen vét. Ha a pápának mint tévedő embernek nem hiszek, az tehát még nem vétek. De ha már infallibilis nyilatkozatának nem hiszek, akkor már a Szentléleknek nem hiszek! Az Egyház nem győz minden magán kinyilatkoztatást megvizsgálni és jóváhagyni. Nem az egyházi jóváhagyás által válik a magán kinyilatkoztatás igaz, hanem az Egyház a valódi magán kinyilatkoztatásokat hagyja jóvá. Ebből következően egy, még jóvá nem hagyott magán kinyilatkoztatás is lehet igaz.

Mária-jelenések csoportjai, természetfeletti eredete

 A lourdes-i Mária-jelenések kapcsán tekintsük át röviden a jelenésekkel kapcsolatos két lehetséges egyházi döntést. 

Egyik lehetőség a „non constat” (nem helytálló), vagyis eleve dogmaellenes tartalommal bír – ezzel többet nem is foglalkoznak, mert ez tévedés, hazugság, amely soha nem kerül elfogadásra. A másik lehetőség ebben a kategóriában, hogy nem fogadják el, de nem is vetik el a csoda tényét. Később újra kivizsgálják (esetleg időközben történik valami), ami után „constat” lehet belőle.

A másik döntés a „constat” (helytálló). Az Egyház a lourdesi jelenéseket – a fent ismertetett okfejtések tükrében – elismerte.

„Az egyházi jóváhagyás sem szavatolja tehát tévedhetetlenül, hogy egy Mária-jelenés természetfeletti eredetű. A jóváhagyás csak ennyit jelent:
1. Az állítólagos esemény semmiben sem mond ellent a hitnek és erkölcsnek.
2. Hirdethető és tisztelhető.
3. Más történelmi eseményekhez hasonlóan elegendő érvet szolgáltat ahhoz, hogy természetfeletti eredetét ésszerűen, emberi hittel elfogadjuk.”  

Mi történt Bernadettel a jelenések után?

 Az utolsó jelenés (1858. július 16., Kármelhegyi Boldogasszony ünnepe) után – mindenfajta egyházi szervezés nélkül – a jelenések barlangja az imádkozás és a kegyelet helye lett, amely azóta sem szűnt meg az lenni. A jelenések után Bernadettet egy kánoni bizottság többször kihallgatta. Tovább figyelték és tanulmányozták az ügyet. Eközben Bernadett a nevers-i nővérek vendégházába megy, mialatt folytatja iskolai tanulmányait. Ekkor 16 éves elmúlt. 1866-ban Bernadett a nevers-i Katolikus Intézetben felölti a szerzetesi ruhát. Egy idő elteltével a rendház vezető ápolója lesz. „Bevált szokássá vált, hogy Bernadetthez küldték el az elkeseredett embereket, akiket a vele való beszélgetés után eltöltött a béke, és reménység; valóságos csodákat tett rendkívüli finom, érzékeny lelkületével. Testek ápolója volt, de ápolója a szíveknek és lelkeknek is. Tudott vigasztalni, mert tudta, mi a szenvedés.”  

Bernadett halála és szentté avatása

Kiújuló betegsége következtében 1879. április 16-án, 35 éves korában hal meg. Harminc évvel halála után, 1909-ben az exhumáláskor testét teljes épségben találták. 1913-ban Róma megindítja boldoggá avatási perét. 1919-ben, a második exhumálás jegyzőkönyvei teljes összhangban vannak a tíz évvel azelőtti orvosi jelentések megállapításaival a test romlatlanságát illetően. 1923-ban a pápa boldognak nyilvánította Bernadettet. 1925-ben, negyvenhat évvel Bernadett halála után újra vizsgálat alá vetik a testet. A csontváz és a belső szervek teljes épségben maradtak. Az Egyház azonban nem nyilvánította csodának a test ilyen nagymértékű épségben maradását annak ellenére, hogy ez tudományosan megmagyarázhatatlan. 1934. december 8-án Bernadettet az Egyház a Szent Péter-bazilikában nagy ünnepség keretében szentnek nyilvánította. Bernadett teste a nevers-i kolostor kápolnájában üvegkoporsóban nyugszik. Bernadett ereklyéje Lourdes-ban a nagy évfordulókon körmenetben viszik körül.
Fent idézett, Lourdes-ról szóló könyv az ember szabad akaratát – természetfeletti részről – maximálisan tiszteletben tartó mondattal zárul: „»Menjen elmondani« – mondja a Szűz Anya Bernadettnek. Bernadett pedig ezt mondja: »Nem azzal bíztak meg, hogy önökkel elhitessem: az a feladatom, hogy elmondjam.«”

Krajsovszky Gábor

Forrás: KÉSZ – Keresztény Értelmiségiek Szövetsége

* A Szeplőtelen Fogantatásról szóló korábbi írás itt olvasható.

A pápa a Betegek Világnapjára küldött üzenete itt olvasható.

Szűz Mária, Betegek Gyógyítója,

könyörögj érettünk!

Lélekébresztő - Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén

Urunk bemutatása - február 2 - Szerzetesek világnapja
P. György Alfréd

Párizs védőszentje

Párizsi Szent Genovéva

Tizenöt éves korában tette le Genovéva Párizs püspökének kezébe a szüzességi fogadalmat és felvette a fátylat. Amint az ókeresztény időktől kezdve szokásos volt, családjában élte tovább az Istennek szenteltek csendes életét; először atyja nanterrei házában, szülei halála után pedig keresztanyjánál, Párizsban. Kemény böjtökben törte meg testét; egy súlyos betegségben átélte a halál közelségét is. Felgyógyulása után elmondta, hogy egy angyal felvitte a magasba, Isten dicsőségébe. Elnyerte azt az adományt, hogy olvasni tudott az emberek szívében, akik vigasztalást és tanácsot keresve érkeztek hozzá. 

Sok időt szentelt az elmélkedő imának, s hogy testén uralkodni tudjon, böjtölt és vezekelt. Környezete számára érthetetlen módon negyven éven át csak csütörtökön és vasárnap evett kevés kenyeret és főtt zöldségfélét, a többi napokon semmit. 55 évesen a püspök tanácsára vett magához néha tejet és halat. Emiatt sokan boszorkánynak tartották, de ő alázatosságával, tisztaságával és jótékonyságával megnyerte az embereket. Azt szokták mondani róla, hogy mindig tizenkettedmagával van, s a tizenkét erényt értették ezen, amely szüntelenül megmutatkozott tetteiben: a hitet, böjtölést, türelmet, nagylelkűséget, egyszerűséget, ártatlanságot, egyetértést, szeretetet, fegyelmezettséget, tisztaságot, igazságosságot és okosságot. 

Rágalmak, gyanúsítgatások, ellenségeskedések megtapasztaltatták vele a kereszt keménységét. Genovéva szerény párizsi házából lassanként valami kis kolostorféle alakult ki. Fiatal lányok sereglettek köréje, hogy együtt imádkozzanak vele, és együtt szolgálják Krisztust testvéreikben. Genovéva számára azonban mindez csupán előkészület volt tulajdonképpeni feladatára. Nemsokára eljutott hozzá a második hívás is, amely isteni megbízatással küldte ki cellájából népe és évszázada nagy küzdelmeibe és döntéseibe. 

451. tavaszán Attila lovas hadaival átkelt a Rajnán, a nagyhéten elfoglalta Metzet, és a Szajna völgyén át Nyugat felé nyomult előre. Az öldöklő és gyújtogató hunok rémtetteiről szóló hírek hallatára Párizsban pánik tört ki: mindenki fejvesztetten menekült kifelé a városból. Szent Genovéva szembeszegült a zűrzavarral: éjszakai imádságra gyűjtötte össze a nőket, erőteljes prédikációt tartott a férfiaknak, és Istenbe vetett bizalmat kívánt tőlük. Ekkor az egész nép ellene fordult, levonszolták a Szajna partjára, hogy megkövezzék és a folyóba vessék. A forrongó tömeg azonban szétrebbent, amikor egy csapat klerikus tört utat magának. A haldokló Germanus püspök fődiákonusa kereste Genovévát, hogy átadja neki a püspök utolsó miséjéből való szentelt kenyereket. Germanus mély tiszteletének e jele a szent nő iránt nem maradt hatás nélkül a népre. A haldokló láthatatlan jelenléte megmentette Genovévát és általa Párizst is. 

 

A város védelmét lázas sietséggel megerősítették. Attila pedig elhagyta a Szajna völgyét, és Orléans ellen sietett, ám saját romlására. Ott ugyanis már várta Aätius a germánok és a gall-rómaiak egyesített seregével, és megsemmisítő csapást mért rá. Aätius halála (454) után a frankok pogány vezére, a Merovingok nemzetségéből való Kilderik meghódította Közép-Galliát, és székhelyét Párizsba tette. Erőszakos és veszedelmes férfi volt Klodvig apja. Számára Genovévát bizonyára titokzatos félhomály övezte; úgy tekinthetett rá, ahogy a germánok néztek bölcs nőikre. Genovéva mindenesetre félelem nélkül és sikeresen tárgyalt vele, kegyetlen kezéből kiragadta a hadifoglyokat, vagy legalább megkönnyítette sorsukat. 

Forrás: Szentek élete

Szent Genovéva Attila, a hun csapatok vezére előtt

Adj Uram prófétákat nekünk!

Menekülés Egyiptomba

"Íme az ajtóban állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és ajtót nyit, ahhoz bemegyek, és vele vacsorázok, és ő én velem." Jelenések könyve 3, 2o

A Pápa Úr újból és újból világunk „újra evangélizációjáról" beszél. Többször is szólt arról, hogy a civilek, a világi hívek bátrabban induljanak el a Krisztus Urunk által mutatott úton! Bölcs tanács, mert a világunkat megújító reformok mindig is lentről indultak el. Valóban az Ószövetség prófétáinak nagy része nem a hivatalos papi rendből kerültek ki. Ugyanez elmondható a Krisztus születése utáni nagy egyházi reformok elindítóiról is. Nem teológiai alapképzés segített nekik abban, hogy alázattal leboruljanak az élő Isten előtt, és a megtapasztalt, megélt igazságok fényében megújítsák az Egyházat. Civilek, világiak voltak legtöbben az elmúlt korok prófétái, még akkor is, ha később az egyház alázattal fel is ruházta őket szerzetesi, diakónusi, papi feladatokkal.

Karácsony ünnepén, a világunk számára Istentől ajándékképpen prófétákat kérek. Olyan emberekért, férfiakért és nőkért imádkozom, akik alázattal képesek megnyílni a szívünk ajtaján kopogtató Szentháromság előtt. Akik képesek mindent félretéve, csendben, nyitott fülekkel meghallgatni az élő Istent, és képesek alázattal, hitelesen, Teremtőnk akaratát közvetíteni embertársaiknak.

Hiszem, hogy van válasza a jó Istennek a mai kor kérdéseire! Hiszem, hogy az aki megajándékozott bennünket a szánkkal, a füleinkkel, az képes érthetően szólni is hozzánk, kiutat mutatni a világunkat sújtó megannyi krízisből. Biztos, hogy van tovább! Hiszem, hogy egyéni, de közösségi létünk sem sodródott végérvényesen zsákutcába, az aki a semmiből életet adott nekünk, az képes is tovább vezetni bennünket a történelem kanyargós útjain.

A mai kornak arra lenne szüksége, hogy megrázó erővel megszólaljanak az Isten szeretetében, áldott jelenlétében megújult "álomlátók", és hitelesen, az Isten akarata szerinti holnapot ne csak elénk tárják, hanem kitartó, alázatos, bölcs tanításukkal, annak megvalósítására buzdítsanak is bennünket. Istentől kapott hegyeket mozgató erejükkel lelkesítsenek, hogy merjük vállalni az utat, a verejtékes munkát, mely Isten országába vezet!

Hihetetlen nagy kaland találkozni az Istennel, neki szeretetben munkatársai lenni! Karácsony korokon áthangzó tanítása, hogy ez lehetséges: Isten és az ember képes egy asztalhoz ülni! Akár istálló barlangok szűk otthonában képes az Isten az emberrel párbeszédet folytatni. Oly sok sodródó, áldott nagyszerű fiatal van, Uram, alázattal arra kérlek, hogy szólíts meg, ne csak kopogtass, hanem zörgess, dörömbölj, hogy meghalljuk hívó szavadat! Karácsonyi csendben Istenünk szólíts meg bennünket!

Szeretettel, Csaba testvér

Forrás: Virtuális Plébánia Hírporta

Simeon próféta

Az egész Egyház missziós küldetése

33. A remény evangéliumának szolgálata az evangelizáló szeretet által mindenkinek feladata és felelőssége. Ugyanis bármilyen karizmája és szolgálata van valakinek, a szeretet a fő irány, amit mindenkinek követnie kell, s mindenki képes követni: a szeretet az út, melyre az egész egyházi közösség meghívást kapott, hogy Mesterének nyomában járjon. 

A fölszentelt szolgák feladata

34. A papok szolgálatuk erejében arra hivatottak, hogy különleges módon ünnepeljék, tanítsák és szolgálják a remény evangéliumát. Az ordo szentségéből következően, mely Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz teszi őket hasonlóvá, a püspököknek és a papoknak egész életüket és tevékenységüket Jézushoz kell hasonlóvá tenniük; az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a keresztény közösség vezetése által megjelenítik Krisztus misztériumát, s éppen szolgálatuk gyakorlása révén „arra hivatottak, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb Pásztornak a jelenvalóságát azáltal, hogy megjelenítik az Ő életstílusát és képmását a rájuk bízott nyáj között”.

A világban, de nem a világból lévén (vö. Jn 17,15–16), az európai földrész jelenlegi kulturális és spirituális állapotában arra hivatottak, hogy az ellentmondás és a remény jelei legyenek egy olyan társadalomban, mely beteg az egysíkúságtól, és arra lenne szüksége, hogy kitáruljon a transzcendens valóságra.

35. Ebben az összefüggésben nagy hangsúlyt kap a papi cölibátus is, a csak az Úrba vetett remény jele. A cölibátus nem tekintélyi alapon erőltetett puszta egyházfegyelem, ellenkezőleg, elsősorban kegyelem, Isten fölbecsülhetetlen értékű ajándéka az Egyháznak, prófétai értéke van a mai világ számára, az elmélyült lelki élet és lelkipásztori termékenység forrása, az eszkatologikus ország tanúságtétele, Isten e világ iránti szeretetének, a pap Isten iránti és az Ő népe iránti osztatlan szeretetének a jele. Ha a cölibátust Isten ajándékára válaszolva s mint a hedonista társadalom kísértéseinek legyőzéseként élik meg, akkor nemcsak a meghívott emberi mivoltának megvalósulását támogatja, hanem gyarapító tényező mások számára is.

A cölibátus – melyet az egész Egyház mint a papságnak megfelelő életformát becsül, a latin Egyházban kötelező és nagyra becsülik a keleti egyházak is – a jelen kulturális környezetben úgy jelenik meg, mint egy hatékony jel, melyet drága kincsként meg kell őrizni az Egyház számára. A jelen egyházfegyelem megváltoztatása nem oldaná meg a papi hivatások krízisét, mely Európában sokfelé tapasztalható. A remény evangéliuma szolgálatának feladata azt is megkívánja, hogy a cölibátust az Egyházban a maga teljes szentírási, teológiai és spirituális gazdagságában mutassák be.

36. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szent szolgálat gyakorlata ma nagy nehézségekbe ütközik, egyrészt az általános kultúra, másrészt a papok számának csökkenése, a vele párhuzamosan növekvő lelkipásztori feladatok s az ebből fakadó kifáradás miatt. Következésképpen fokozott megbecsülést, hálát és melléállást érdemelnek azok a papok, akik csodálatos odaadással és hűséggel teljesítik a rájuk bízott szolgálatot.

Megismételve a szinodusi atyák szavait, magam is bizalommal és hálával bátorítom őket: „Ne veszítsétek el a kedveteket, s ne hagyjátok magatokat legyűrni a kifáradástól; teljes közösségben velünk, püspökökkel, örvendező testvériségben a többi papokkal és szívvel együttműködve a szerzetesekkel és a laikus hívőkkel folytassátok értékes és mással nem helyettesíthető munkátokat.”

A papokkal együtt szeretném megemlíteni a diákonusokat is, akik az ordónak ugyanabban a szentségében részesülnek, bár alacsonyabb fokon. Az egyházi közösség szolgálatára küldve a püspök és papsága irányítása mellett végzik a liturgia, az ige és a szeretet szolgálatát, diakóniáját. Ily módon egész sajátosan a remény evangéliumának szolgálatában állnak. 

A szerzetesek tanúságtétele

37. Különlegesen ékesszóló az Istennek szentelt személyek tanúságtétele. Mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy a szerzetességnek és az Istennek szentelt életnek alapvető szerepe volt Európa evangelizációjában és kereszténnyé tételében. A jelen történelmi helyzetben, amikor oly sürgető a földrész „új evangelizációja”, s amikor a bonyolultabb szervezetek és kapcsolatok fölépítése kritikus helyzetek elé állítja, a szerzetesek szerepét nem szabad figyelmen kívül hagyni. Európának mindig szüksége van az Istennek szentelt személyek életszentségére, prófétai szerepére, evangéliumhirdetésére és szolgálatára. Ki kell emelnünk azt a sajátos hozzájárulást, amit a világi intézmények és az apostoli élet társaságai célkitűzéseikkel tudnak fölkínálni a világ nyolc boldogság szellemében történő belső átformálásához. 

38. A sajátos hozomány, amit az Istennek szentelt személyek tudnak fölajánlani a remény evangéliumának, olyan szempontokból indul ki, melyek meghatározzák Európa jelenlegi kulturális és társadalmi arculatát. Így például a spiritualitás új formái utáni igénynek – amely ma fölmerül a társadalomban – Isten abszolút elsőbbségének elismerésében kell kielégülnie, és ezt a szerzetesek teljes önátadásukkal, a lelki áldozatként fölajánlott életük állandó megtérésével megélik. A szekularizmussal fertőzött és a fogyasztói szemléletnek alávetett környezetben az Istennek szentelt élet – ami a Szentlélek ajándéka az Egyháznak és az Egyházért – egyre inkább a remény jelévé válik, amennyiben a lét transzcendens dimenziójáról tanúskodik. A mai sokkultúrájú és sokvallású helyzetben nagyon fontos az evangéliumi testvériség tanúságtétele, ami a szerzetesi élet jellegzetessége, mert állandóan a megtisztulásra és az ellentétek legyőzésével a különböző értékek integrálására serkent. A szegénység és a kirekesztés új formáinak serkentenie kell a leleményességre – hogyan lehet gondoskodni a leginkább rászorultakról –, ami oly sok alapítóra volt jellemző. Végül a magábazárkózás kísértése ellenszert talál a szerzetesek azon készségében, hogy – a különböző intézményekben tapasztalható létszámcsökkenés ellenére – más földrészeken is hajlandók folytatni az evangelizációt.

A hivatások gondozása

39. Mivel a fölszentelt szolgák és a szerzetesek feladata meghatározó, nem hagyhatjuk szó nélkül a szeminaristák és a szerzetesi életre készülők létszámának nyugtalanítóan alacsony szintjét, főként Nyugat-Európában. A jelen helyzet mindenkitől megkívánja, hogy törődjék a hivatások gondozásával. „A fiatalokban csak akkor ébred föl a remény, mely arra készteti őket, hogy mindent elhagyva válaszoljanak Krisztus hívására és tanúskodjanak róla kortársaik előtt, ha Jézus Krisztus személyét a maga teljességében mutatják meg nekik.” A hivatások gondozása ezért életbevágóan fontos a keresztény hit európai jövője számára, következésképpen az európai népek spirituális fejlődése szempontjából. A hivatásgondozás kötelező feladat egy olyan Egyház számára, mely hirdetni, ünnepelni, szolgálni akarja a remény evangéliumát. 

40. A szükséges hivatásgondozás kialakítása érdekében megfelelő módon el kell magyarázni a hívőknek az Egyháznak a papi szolgálat természetéről és méltóságáról vallott hitét; bátorítani kell a családokat, hogy valóban „családi egyházként éljenek”, annak érdekében, hogy a különféle hivatások meg tudjanak foganni és föl tudjanak nőni bennük; a lelkipásztorkodásnak elsősorban a fiatalokat segítenie kell abban, hogy Krisztusban gyökerező s teljesen az Egyháznak átadott életet tudjanak választani.

Tudván, hogy a Szentlélek ma is működik, s hogy jelenlétének jelei ma sem hiányoznak, a rendes lelkipásztorkodás keretében kell szólni a hivatásokról. Ezért „elsősorban a fiatalokban föl kell ébreszteni az Isten utáni nagy vágyat, s így kialakítani a megfelelő környezetet a nagylelkű, hivatásbeli válaszhoz”; arra is szükség van, hogy erős, imádságos mozgalom hassa át az európai egyházi közösségeket, mert „a megváltozott történelmi és kulturális körülmények azt követelik, hogy a hivatásgondozást az egész keresztény közösség fő feladatai között tartsák számon”. És nélkülözhetetlen, hogy maguk a papok szentségi identitásukkal összhangban éljenek és dolgozzanak. Ha ugyanis homályos vagy erőtlen a kép, amit nyújtanak, indíthatja-e a fiatalokat követésre? 

A laikusok küldetése

41. A egyházi életben nélkülözhetetlen a laikus hívők hozzájárulása, ami a remény evangéliuma hirdetésében és szolgálatában ugyanis nem pótolható, mert „általuk Krisztus Egyháza a világ legkülönbözőbb részeiben megjelenik mint a remény és a szeretet jele és forrása” Teljes mértékben részesedve az Egyház küldetésében a világban, a laikus hívők arra hivatottak, hogy tanúsítsák, miként jelenti a keresztény hit az egyetlen kielégítő választ azokra a kérdésekre, melyeket az élet minden embernek és minden társadalomnak föltesz, és bele tudják oltani a világba Isten országának értékeit, a meg nem csaló remény ígéretét és biztosítékát. A korábbi és a mai Európa ragyogó példáit ismeri az ilyen laikusoknak. Miként a szinodusi atyák hangsúlyozták, hálával emlékezünk meg többek között azokról a férfiakról és nőkről, akik a közéletben vállalt felelősséggel és szolgálattal tettek és tesznek tanúságot Krisztus és az Ő evangéliuma mellett. Alapvető fontosságú „ébreszteni és támogatni különleges hivatásokat a közjó szolgálatára: embereket, akik az »Európa atyái«-nak nevezett nagy személyiségek példájára a holnapi európai társadalom megalkotói lehetnek, a lélek szilárd alapjaira építve azt”.

Hasonló elismerés illeti azoknak a keresztény laikus férfiaknak és nőknek a tevékenységét, akik gyakran a mindennapi élet rejtettségében alázatos szolgálatukkal tudják hirdetni Isten irgalmasságát a szegényeknek; hálásnak kell lennünk szeretetük és megbocsátásuk tanúságtételéért, melyek a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, nemzetközi és családi élet, az ökológia, a nevelés, a különféle hivatások, a munka és a szenvedés világában evangelizálnak. Megfelelő képzéssel lehet alkalmassá tenni a laikus hívőket arra, hogy a világi realitások között éljék meg a hitet. Az ilyen kurzusoknak, miközben az Egyház tanításának, különösen az Egyház szociális tanításának alapjaira épülnek, nemcsak elméleti tudást kell nyújtaniuk, hanem megfelelő lelkiséget is, mely elindít az életszentségre vezető úton.

A nők szerepe

42. Az Egyház tudja, hogy a remény evangéliumának szolgálatához milyen különlegesen tudnak hozzájárulni a nők. A keresztény közösség történelme tanúsítja, hogy a nők mindig megtalálták a helyüket az evangéliumi tanúságtételben. Emlékezzünk csak rá, mennyit tettek – gyakran csendben és a rejtekben – Isten ajándékának elfogadásával és továbbadásával, akár a testi és lelki anyaság, nevelés, hitoktatás és nagy karitatív tevékenységek, akár az imádságos és kontemplatív élet, misztikus élmények és evangéliumi bölcsességgel teljes írások révén.

A múlt nagyon gazdag tanúságtételeire támaszkodva az Egyház bízik abban, hogy a nők ma is hozzájárulnak a remény növekedéséhez minden szinten. A mai európai társadalomnak vannak olyan jelenségei, melyek a nők sajátos képessége számára kihívást jelentenek, arra, hogy szeretetben, kitartóan és ingyenesen elfogadjanak, megosszák kincseiket és életet adjanak. Gondoljunk például az általános tudományos-technikai mentalitásra, mely háttérbe szorítja az ember érzelmi életét, az ingyenesség hiányára, az új életekkel kapcsolatos általános félelemre, a kölcsönös kapcsolatok és a másik elfogadásának nehézségeire. Ebben az összefüggésben az Egyház a nőktől a remény új áradásának éltető hullámát várja. 

43. Hogy mindez megvalósulhasson, ahhoz mindenekelőtt az Egyházban meg kell becsülni a nő méltóságát, hiszen a nő és a férfi méltósága azonos, mert mindkettő Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve (vö. Ter 1,27), és mindegyikük a maga ajándékait hordozza. Miként a szinodus hangsúlyozta, kívánatos, hogy a nőknek az Egyház életében és küldetésében való teljes részesedése érdekében jobban becsüljük meg sajátos ajándékaikat, azzal is, hogy a jog által a laikusoknak fenntartott egyházi feladatokat vállaljanak. Ugyanígy értékelni kell a nő házastársi és anyai küldetését és a családi életnek szenteltségét.

Az Egyház szüntelenül fölemeli hangját, hogy tiltakozzék a nők ellen elkövetett jogtalanságok és erőszakosságok ellen, bárhol és bármely körülmények között is történjenek. Kéri, hogy valóban alkalmazzák a nőt védő törvényeket, és hatásos eszközökkel lépjenek föl a reklámok nőket megalázó képei és a prostitúció csapása ellen; óhajtja, hogy az anyák családon belüli szolgálatát – éppen úgy, mint az apákét – úgy tekintsék, mint a közjó szolgálatát, pénzbeli elismeréssel is.

Forrás:ECCLESIA IN EUROPA, AZ EGYHÁZ EURÓPÁBAN, II. János Pál pápa apostoli buzdítása az Egyházban élő Jézus Krisztusról, mint a remény forrásáról Európa számára

Jézus ma is gyógyít 3.

Briege McKenna nővér és Kevin Scallon atya Magyarországon

Sok évvel ezelőtt Isten kegyelméből részt vehettem azon a gyógyító alkalmon, Budapesten, ahol Briege McKenna nővér közbenjárására még erőteljesebben megtapasztalhattuk az Eucharisztiában jelen levő Jézus gyógyító erejét. Az estéről írt összefoglaló megtekinthető itt. Ezen az estén a nővér az alábbi imát mondta el:

Jézus kérlek, nyisd meg az én szemeimet, hogy láthassak!
Jézus hiszek benned, Jézus imádlak Téged!
Jézus hiszem, hogy valóságosan jelen vagy.
Jézus, azért jöttem ide, hogy kérjem a gyógyulást.
Jézus! Kérlek, hogy nyisd meg az én füleimet, hogy halljam a Te szavaidat.
Jézus! Kérlek, hogy nyisd meg az ajkaimat, hogy megtanuljalak Téged dicsőíteni.

Jézus! Kérlek, hogy érintsd meg a szívemet és vegyél el belőle minden bűnt és minden megbocsátatlanságot.
Jézus! Most hozzád jövök a fizikai betegségeimmel, gyógyítsd meg az én testemet.
Bármilyen betegségben is szenvedsz, kérd Jézust, hogy gyógyítson meg.
Jézus! Tudjuk, hogy nagyon sokszor félünk, mert azt halljuk körülöttünk, hogy semmit nem lehet értünk tenni.
Jézus! Neked semmi sem lehetetlen. 

Jézus kérlek, hogy gyógyítsd meg azokat, akik itt közöttünk gyógyíthatatlan betegségekben szenvednek. 

Jézus gyógyítsd meg azokat, aki fizikai fájdalmaktól szenvednek.
Jézus, te tudod, hogy mi a mi szükségünk, kérünk, hogy segíts nekünk!
És kérünk Téged Jézus ma este az orvosokért és mindazokért, akik az egészségügyben dolgoznak.
Kérünk, hogy ezeknek az embereknek adj gyógyító kezet. Adj nekik irgalmas és szerető szívet, és add nekik, hogy a fizikai segítségnél többet adjanak a betegeknek.
Jézus szeretünk Téged.
Jézus hiszek Benned.
Jézus, hiszem, hogy Te vagy egyedül az Úr és a Szabadító.
Jézus azokért kérünk, akik ma este nem lehetnek itt, és kérlek Téged azokért, akiknek nagy szükségük van fizikai vagy lelki gyógyulásra.
És kérlek Jézus, hogy látogasd meg ma este az idősek otthonait és látogasd meg a beteg gyermekeket.
Jézus tudjuk, hogy megtörténik, amit Te akarsz.
Kérünk Téged Jézus azokért a gyermekekért, akik itt vannak ma, és akiknek a te gyógyító érintésedre van szükségük.
Jézus kérünk, hogy a családok minden tagját érintsd meg ma este. Kérünk, hogy érints meg a férjeket, a feleségeket, különösen azokat, akik nagy megpróbáltatásokon mentek keresztül. Kérünk Téged különösen azokért, akik elváltak. Csak Te ismered a fájdalmukat, csak Te ismered a szenvedésüket, amin keresztül mentek.
Jézus, most kérünk Téged azokért, akik még nem házasodtak meg, hogy mindig Téged hívjanak segítségül és Te vezesd őket és Te segítsd őket.
Kérünk Téged azokért, akik az ifjúság nevelésében, oktatásában vesznek részt - érintsd meg őket! És kérünk Téged Jézus, hogy áldd meg ennek a plébániának a fiataljait, és ennek az egész országnak a fiataljait. Nyisd meg a szívüket hogy befogadjanak Téged.
Jézus hiszek Benned. Jézus imádlak Téged. Jézus hívlak Téged, jöjj az életembe. Légy az életem Ura! Áraszd ki rám Szentlelkedet! Tölts be engem Szentlelked szeretetével és erejével!
Jézus most kérlek Téged a szerzetesekért, hogy a Te szereteted és a te odaadásod uralkodjék az életükben, kérlek, hogy újítsd meg a közösségeket, és kérlek Téged a papokért és papi hivatásokért. Uram köszönöm Neked mindazoknak a papoknak és mindazoknak a szerzeteseknek az életét, akik azért szenvedtek, hogy a hit megmaradhasson ebben az országban. Kérlek, hogy áldj meg minden papot, aki itt ma este jelen van, áldd meg az ő hivatását, áldd meg a szeminaristákat is, áldd meg ennek az országnak minden papját, minden püspökét, bíborosát.

Uram, kérlek Téged Magyarországért, áldd meg ezt az országot.

Jézus hiszek Benned, szeretlek Téged.

Kérlek Téged Jézus, hogy ennek az országnak a mártírjainak a vére hatalmas gyümölcsöket hozzon ebben az országban,

Kérlek Téged Uram ennek az országnak a vezetőiért, politikusaiért, kérlek, hogy becsületesen, igaz módon szolgálják az embereket.

Urunk, Te aki a béke Fejedelme vagy kérünk Téged a békéért a világban.

Kérünk Téged Urunk a világ vezetőiért, hogy Te hozz gyógyulást az életükben és békét a világban. Hozzád jöttünk, mert ki máshoz mehetnénk.

Jézus hiszek Benned. Jézus kérlek, jöjj a szívembe, érintsd meg a szívemet, újítsd meg az irántad való szeretetemet. Jézus Taníts meg imádkozni, hogy mindig megvalljalak Téged. Adj nekem egy új szeretetet az Oltáriszentségben.

Jöjj Jézus! Jöjj Jézus, Újítsd meg a szívem.

Briege nővér imája - Városmajori templom, 2001. november

Forrás: karizmatikus.hu

 

A tíz leprás meggyógyítása (Codex Aureus)

Jézus ma is gyógyít 2.

Briege McKenna nővér a papok szolgálatában

A gyógyítás adományával rendelkező Briege McKenna nővér tartott lelkigyakorlatot a lateráni Szent János-bazilikában a papság évének lezárására Rómába érkező papoknak és püspököknek.

A videó szövege magyarul:

Az elmúlt 35 évben Briege McKenna nővér több mint másfél millió kilométert utazott, és több mint száz országban járt a papok szolgálatában.

Briege McKenna klarissza nővér: Tegnap találkoztam itt egy pappal, aki korábban Miamiban élt. Mérnök volt, szép jövő állt előtte. Amikor Miamiban jártam, hallotta a beszédemet, és elhatározta, hogy mindent otthagy, és papnak megy."

Briege nővér úgy érzi, évekkel azután, hogy egy szentmise közben csodás módon meggyógyult súlyos ízületi gyulladásából, Isten arra hívja, hogy a papságról beszéljen. Mint mondja, Isten tudatta vele, hogy nagy paphiány lesz, és sokan el fogják utasítani a papságot. 

Briege McKenna nővér: „Én meg azt mondtam: 'Uram, ez lehetetlenség. Tanítónő vagyok; képtelen vagyok rá.' Lángoló szeretet töltött be a papság iránt, és az Úr azt mondta, szinte hallhatóan: 'Nem te cselekszel majd. Csak légy engedelmes, csak figyelj, és én fogok cselekedni általad.'"

Mint mondja, félt, de bízott az Úrban; akkor is, amikor az Úr értésére adta, hogy a papság súlyos válságba kerül.

Briege McKenna nővér: „Persze, hogy ők a Sátán elsődleges célpontjai, hiszen ha a papot támadás éri, az valamennyiünkre kihat. Ezért lelkigyakorlataim során megerősítést, biztatást, figyelmeztetést, ösztönzést igyekszem adni nekik."

Briege nővér szerint a papság rettenetes támadásnak van kitéve, ő azonban ma is ugyanakkora tisztelettel tekint a papokra. Továbbra is segíteni kívánja őket, és sokakat biztat, hogy vállalják a papi hivatást.

Forrás: Magyar Kurír

Jézus ma is gyógyít 1.

Ma újra eszembe jutott egyik kedvenc szerzetesnővérem, Briege McKenna, aki ír származású, a klarisszák rendjéhez tartozik és az egész világon végzi szolgálatát: a gyógyítást, a tanítást, emellett a papok evangelizációjához kapott különleges küldetést az Úr eszközeként, mely nemcsak háttérimát jelent, hanem megszentelődésük elősegítését pl. lelkigyakorlatok, tanítás által. Íme, egy vele készült interjú.

Interjú a gyógyítás adományával rendelkező Briege McKenna nővérrel

Briege nővér röviddel gyógyulása után kapta meg a gyógyítás adományát. Négy évtizede öt földrészen végzi szolgálatát katolikus egyháziak és világiak körében, de régóta tudja: a legnagyobb gyógyulás az, ami a szemnek láthatatlan. 

Ön szerint mi lehet az oka annak, hogy a katolikusok sokszor természetesnek veszik a szentségeket?

Azt hiszem, az, hogy sokan nem mérik fel igazán a szentségek erejét. Napjaink legégetőbb szüksége a hitbeli képzés és az, hogy megtanítsuk az embereknek, mik is a szentségek. Evangelizálni kell a katolikusokat, képezni kell őket a hitben.   

Mivel kezdődik ez az evangelizáció?

Azzal, hogy megmutatjuk az embereknek: a szentségek betöltik legmélyebb vágyaikat, igényeiket. Gondoljunk csak a bűnbánat szentségére. A mai embernek igénye van arra, hogy megszabaduljon a terheitől, hogy gyónjon. De rossz helyen próbálkozik: a fodrásznál, a pszichiáternél, ismeretleneknél az interneten. Meg sem tudom mondani, hányszor vallják meg nekem emberek a bűneiket a repülőgépen. Csakhogy én nem tudom feloldozni őket, mint ahogy a fodrász sem. Gyónnak, de nem ott, ahol kellene. Nem oda mennek, ahol igazi szabadságra lelhetnének.

Ugyanez igaz az Eucharisztiára és a betegek szentségére is. Sokan kérik gyógyító szolgálatomat, és csodát várnak. Pedig tudja, mennyi csodát láttam történni a szentségek által? Mennyien kapnak erőre, miután magukhoz veszik az Eucharisztiát vagy részesülnek a betegek szentségében! S ha testi gyógyulás nem is, másfajta gyógyulás sokszor történik. Az Úr a világ valamennyi oltárán jelen van. Ha a katolikusok igazán értenék ezt, tódulnának szentmisére.       

Ez nem csupán értelmi megértést jelent, ugye?

Nem. A papoknak szoktam mondani, hogy imádkozzanak a megértés kegyelméért, de ez minden katolikusra vonatkozik. A megértés a Szentlélek ajándéka, ami abban segít, hogy szívünkkel tudjuk felfogni hitünk titkait. Ez tette képessé a vértanúkat arra, hogy feláldozzák az életüket. A vértanúk értelmi tudása különböző szinten állt, de szívükben valamennyien értették a misztériumokat, és ezért vállalták a halált. 

Említette a papok körében végzett munkát. Az utóbbi években elsősorban ezzel foglalkozik. Hogyan kezdődött?

Röviddel a gyógyulásom után. 1971-ben fiatal nővérként kerültem Floridába. Mélyen vallásos környezetben nőttem fel, ahol arra tanítottak, hogy sose kritizáljuk a papokat. Jól emlékszem, amikor édesapám arról beszélt, hogyan kell tisztelnünk a papokat. És persze kell is, de sokszor rosszul csináljuk, mert piedesztálra emeljük őket.

Nos, 1971-ben változott a helyzet: mint sokan mások, én is egyre kritikusabban kezdtem szemlélni a papokat. Egyszer bementem a kápolnába, és megkérdeztem az Urat, mi lehet a baj a papokkal. Ekkor két dolgot tárt fel előttem: hogy hatalmas válság közeleg, melynek nyomán Isten igéje nagy ínséget szenved, és sok katolikus elfordul a hittől; majd arra kért, mossam papjai lábát. A könnyező Jézus tűnt fel előttem, s az Úr azt mondta: „Eljön az idő, amikor sok pap és püspök inkább törődik majd a világ dolgaival, mint az én bölcsességemmel. Szégyellni fognak engem. Azt akarom, mondd el nekik, hogy engem dicsőítsenek meg.” Megdöbbentem, de mindent leírtam és elmondtam a püspökömnek. Nem sokkal utána túláradó szeretet töltött el a papság iránt, és mélyen megéreztem, mit jelent az egyházi rend szentsége.

Később Isten összehozott a vincés Kevin Scallon atyával. Elöljáróink áldásukat adták, hogy közösen munkálkodjunk. Azóta mindenhová együtt megyünk, ahová csak hívnak, hogy segítsünk a papoknak újra felfedezni hivatásuk lelkiségét.

Kevin Scallon atya és Briege McKenna nővér

Olyan papokkal is foglalkoznak, akik súlyos bűnbe estek. Őket megismerve hogyan látja, milyen körülmények miatt kerültek ilyen helyzetbe?
Nem egyik pillanatról a másikra történt. Küzdelmeik legtöbbször abból fakadnak, hogy hosszú időn át egyre jobban elhanyagolták a lelki életet. Mindenkinek van egy benső és egy külső élete. A benső élet a keresztséggel kezdődik, és e világban folyamatos támadásnak van kitéve. Óvnunk kell hát; de hogyan? Úgy, hogy Jézusban veszünk otthont. Imádsággal, szentségi élettel erősítjük, és úgy, hogy azt az életet éljük, amit Jézusnak megígértünk. Ha egy pap nem így tesz, ha nem adja oda élete minden területét Jézusnak, elhanyagolja lelki életét, és szakadás következik be. Immár csak a külső életével törődik – és elbukik. A papság Isten adománya, de minden adomány, amit nem fogadnak el örömmel és nem gondoznak szeretettel, elsorvad. A pap sohasem veszítheti el a papság ajándékát, de igenis elveszítheti a szeretetet, ami lélekkel telíti azt. És ezzel mindentől megfosztja magát.

Mennyiben járul hozzá a bukáshoz a cölibátus téves felfogása?

Azzal, hogy Isten papnak hív valakit, nem veszi el a nemiségét. A vonzódás normális dolog. S amint II. János Pál írja a papokhoz szóló első levelében, az Úrnak joga van hozzá, hogy próbára tegyen. Nem kaptunk ígéretet, hogy mentesülünk a kísértéstől. Arra viszont igen, hogy Isten kegyelme velünk marad. E kegyelem által felismerhetjük, hogy a cölibátus nem az emberi szerelem tagadása. A cölibátus azt jelenti, hogy nemiségünk csodálatos ajándékát a mindenható Istennek szenteljük, felajánljuk az Úrnak. Időbe telik, míg az ember megfontolja, képes-e megtenni ezt a felajánlást. S amikor megteszi, Isten megszenteli és új erővel gazdagítva adja vissza nemisége ajándékát. De tudnunk kell, hogy önként adtuk oda – senki nem vette el  tőlünk –, és hogy mindennap újra döntenünk kell a hűség mellett, akárcsak a házasságban élő embernek.

Oly sok bűn, szégyen, fájdalom került felszínre mostanában az egyházban. Hogyan dolgozzák fel mindezt a katolikusok?

Először is imádkoznunk kell azokért, akik papok bűnei miatt szenvedtek. Ugyanakkor nem engedhetjük, hogy egy vagy akár több pap vétkei távol tartsanak az egyháztól; ez lelki öngyilkosság volna. Miután Júdás elárulta Jézust, a tanítványok nem hagytak fel tevékenységükkel, Jézus maradt a középpontban; Júdás helyére kijelölték Mátyást, és folytatták az egyház munkáját. Hozzátenném még, hogy nem minden megvádolt pap bűnös. Számos szentéletű férfit ismerek, akiket megrágalmaztak, és iszonyúan szenvednek a hamis vádaktól. 

Ön papokkal foglalkozik; tapasztalatai alapján reménykedik-e, hogy jobb idők következnek? 

Igen. Isten jóváteszi, ami történt; megtisztítja az egyházat. Nagy áldás, hogy ilyen szentéletű pápák idején élünk. Nem volt ez mindig így. De az egyház fennmaradt, és ma nagyszerű pápánk van, aki új tavasz felé vezet. Mielőtt meglátnánk a gyümölcsöket, tisztulásnak kell bekövetkeznie, és termékennyé kell válnia a földnek. De közeledik a tavasz. Az egyház megaláztatást szenvedett, s ez jó. A papság méltósága immár nem evilági nagyság. Jobban megnézzük, ki neveli a papjainkat, és hogyan.

Ma sok pap és püspök újra felemeli szavát. Jobban mernek tekintéllyel nyilatkozni − amire bizony szükség is van. Fontos, hogy minden pap és püspök készséggel emelje fel a szavát az igazság és az egyház erkölcsi tanítása védelmében. Bátran szembe kell szállniuk a bűnnel, akár a vértanúság árán is.

Forrás: Briege McKenna nővér honlapja - www.sisterbriege.com / Magyar Kurir

A sejttől a szervezetig

A sejtek különböző működésűek típusuk szerint, belőlük épülhetnek fel a szövetek, azokból az egyes szervek, majd a szervrendszerek és így végül az egész szervezet. Amelyik sejt idegsejtnek lett teremtve, az nem lehet szívet felépítő és a többi is, mind sajátos feladattal rendelkezik felépítése szerint. 

Az idegszövet felépítő sejtjei az idegsejtek (neuronok)

Nekünk, keresztényeknek, azon belül katolikus közösségekben élő lelkeknek mit is jelent ez? Nézzünk meg tüzetesebben két igét és az ahhoz tartozó szentírási magyarázatokat:

„Erkölcsi kötelességek – Intés az egyetértésre

Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van. Mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint részesült a kegyelemben. Ezért mondja az Írás: Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat, s osztott az embereknek ajándékokat. Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy előbb le is szállt a lenti földi tájakra? Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy betöltse a mindenséget. Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére. Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a Fővel: Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben.” Ef 4, 1-16

A test itt Krisztus misztikus testét jelenti, a Lélek pedig a Szentlelket, aki élteti a testet. Az Egyház egysége tehát kegyelmi alapon nyugszik. Erre kell épülnie a szeretet egységének. A Fiú a megtestesülésben szállt le a földre, és feltámadása után emberi természetével együtt ment a mennybe. Onnan küldte el a Szentlelket és osztogatja kegyelmeit. Az apostolok, próféták, evangélisták itt a karizmatikus adományok hordozóit jelentik. A keresztény embernek el kell jutnia a hitbeli nagykorúságra, tudnia kell, hogy kinek és miért hisz. Krisztus, mint fő, a kegyelem kiárasztásával állandóan munkálja az Egyház hitét, egységét és erkölcsi életét.

Az Anyaszentegyház ikonja

„Az Egyház Krisztus teste

 A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át. Mert a test nem egyetlen tagból áll, hanem sokból. Ha a láb azt mondaná is: "Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez", azért a testhez tartozik. Ha pedig a fül azt mondaná: "Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez", azért a testhez tartozik. Ha a test csupa szem volna, hol maradna a hallás? Ha meg csupa hallás, hol volna a szaglás? Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: "Nincs rád szükségem" vagy a fej a lábnak: "Nincs rád szükségem." Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. Sőt a test alacsonyabb rendű tagjait nagyobb gonddal vesszük körül, és a tisztességtelen tagok nagyobb tisztességben részesülnek, a tisztességes tagoknak ugyanis nincs erre szükségük. De Isten alkotta így a testet, és azért részesítette az alacsonyabb rendű tagot nagyobb tisztességben, hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele. Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai. Ám az Egyházban Isten némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat tanítóvá tett. Adott csodatevő hatalmat, gyógyítóerőt, segítőkészséget, kormányzóképességet, különféle nyelvadományt. Vajon mind apostolok? Mind próféták? Mind tanítók? Valamennyien rendelkeznek csodatevő hatalommal és gyógyítóerővel? Mindnyájan értelmezik a beszédeket? Törekedjetek azonban az értékesebb adományokra! Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek.”1 Kor 12,12-30

Az Egyház a misztikus Krisztus, a főnek és a tagoknak a közössége. A hívő a keresztségben válik a misztikus test tagjává, a beoltást a Szentlélek végzi. Az új hivatás véget vet a természetes különbségnek. A misztikus test csak akkor életképes, ha különböző tagjai vannak, és a tagok kölcsönösen együttműködnek. Ezért találhatók az Egyházban különböző kegyelmi adományok és feladatok. A kegyelmi egybetartozásnak a hívek életében is meg kell mutatkoznia. Legyenek egyek az örömben, bánatban, viseljék egymás terhét, segítsenek egymáson.

Amit kiemeltem, azt a miatt tettem, mert azt látom, tapasztalom régóta, hogy sok helyen felesleges ellentétek alakulnak ki a közösségben, a tagok, vagy a felelős vezető és a közösség tagja viszonylatában, mivel ezeket az igéket nem élik meg, nem veszik figyelembe. Egyes tagokra emiatt felesleges, teherbíró képességükhöz mérten nagyobb testi, de lelki terhek is hárulhatnak, amelyek akár még az életüket is veszélybe sodorhatják, ha magukra maradnak lélekben a problémájukkal és/vagy fizikailag elszigeteltségükben. Isten akaratából mindenkinek megvan a saját terhe, keresztje, de mások hibájából egyeseknek nagyobb terheket is kell cipelnie a kelleténél. Mindezt azonban az Úr jóra is fel tudja használni, ha az érintett lélek nyitott a kegyelemre, így még a vértanúság útja is megadathat számukra (ebben vannak fokozatok pl. egy áldozatos szülő, vagy szerzetes „fehér vértanú” is lehet, ha egész életében megteszi hivatásából fakadó kötelezettségeit). Az Istent szeretőknek ugyanis minden a javára válik, ezt írja a Szentírás… Hát igen, minden nézőpont kérdése… Természetesen egy közösség is csak bizonyos szintig vállalhat be gyengébb tagokat. Ami viszont bevállalható részükről egymás terheinek megosztásában, hordozásában, az alól nem mentesülhetnek, ha Isten törvényei szerint akarnak élni a tagjai. A tagok, kiváltképp a felelősök üdvösségéről ne is beszéljünk ebben a kérdésben. 

A Szentlélek kegyelme és ereje adjon mindenkinek hivatása betöltéséhez, kapott karizmáinak használatához kellő bölcsességet és erőt és adjon tanácsot, segítsen a megkülönböztetésben, hogy kitől mit várjunk és mit ne. Így valósuljon meg az Ősegyházban már mintaként szolgáló egység minden közösségben a szeretet által Krisztus Titokzatos Testében. Amen.