2013. december 31., kedd

Újévi gondolatok

Szilveszter éjszakája, újév első napja a nagy elhatározások időszaka. „Mostantól minden más lesz, új életet kezdek, kijavítom a hibáimat, más ember leszek” halljuk a fogadkozásokat. De elgondolkodtunk-e azon, hogy valóban ismerjük-e saját magunkat, képességeinket, jó és rossz tulajdonságainkat? Úgy ismerjük, ahogy Isten ismer bennünket: pártatlanul és szeretettel?
Ha elakadunk az önismerés útvesztőjében, figyeljünk a belső hangra, ahol Isten súgni fog. Csak azután javíthatunk hibáinkon, miután megismertük és elfogadtuk önmagunkat. Az elmélyült ismerkedés önmagunkkal elvezethet a reális célkitűzésekhez. Tudjuk-e, mi a feladatunk ebben a világban? Ne akarjuk megváltani a világot, mert azt Jézus már megváltotta.
Először is maradéktalanul lássuk el a vállalt és ránk osztott feladatokat a családban, iskolában, munkahelyen, közösségekben. Mindenképpen szerepeljen terveink között a mosoly és a még több szeretet, mert ezekből soha nem elég.
Célunk legyen: több kedves szó, együttérzés, és szeretet a gyermekeinkhez, szüleinkhez, kollégáinkhoz, osztálytársainkhoz, szomszédainkhoz, a „látásbólismerősök”-höz a sor kifogyhatatlan. Vegyük észre mások problémáit és lehetőségünk szerint segítsük őket. Sugározzuk környezetünkre a boldogságot, vidámságot, hogy általunk mások is megtapasztalják, hogy Isten országa bennünk van.


Forrás: Krisztus Király Plébánia



2013. december 29., vasárnap

A Szent Család – Önazonosság, hivatás

Michael Marsch német domonkos atya, a párizsi rendtartomány tagja, Heiligkreuztalban él. A budakeszi világi közösség hívására évente hazánkba látogat, lelkigyakorlatokat és előadásokat tart, közös imára gyűjti a testvéreket. Immár tíz éve rendszeresen Makkosmárián a világi domonkosokkal közösen ünnepel. Az 1995. július 2-án elhangzott előadásból idézünk.

Nagy öröm számomra, hogy ismét találkozhatunk. Lassan, de biztosan tudjuk már, hogy egy családhoz tartozunk. Ez már a tizedik alkalom, hogy itt összejövünk és gyakran beszéltünk Máriáról.
Legtöbbször Önmagában láttuk, legfeljebb Fiához, Jézushoz fűződő viszonyában szemléltük. Kérdés, hogy helyesen tesszük-e, igazságosak vagyunk-e hozzá?
Mária életszentsége folytán minden ember fölé magasodik, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy Ő nemcsak szűz és anya, hanem feleség és háziasszony is volt. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy amikor Fiát, Jézust a Szentlélektől foganta, már jegyese volt Józsefnek, egy kis faluban, Názáretben. Házasságot kötni és együtt élni egy olyan asszonnyal, aki valaki mástól vár gyermeket, abban az időben sem lehetett egyszerű dolog. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy kiszínezzük, milyen szóbeszéd és pletyka tárgya lehetett mindez a rokonság és az ismerősök körében. Mária igent mondott az angyaltól kapott üzenetre, a kérdés azonban most az, miként viselte mindezt József? Miért egyezett bele és miért vállalta a Máriával való együttélést? A válasz egyszerű, de éppen azért, mert magától értetődő, nem jut azonnal eszünkbe.
Ahogy Mária igent mondott az angyal üdvözletére, ugyanúgy mondott József is igent az álmában megjelent angyal szavaira. József álmában az angyal pontos, józan és lényegretörő volt: „…ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen akit a szíve alatt hord, az a Szentlélektől való. Fiat szülsz, akit Jézusnak nevezel…” (Mt 1,20-21.). Elképzelhetjük, hogy ez József számára nagyobb problémát jelentett, mint amilyeneket azelőtt már megoldott. Honnan tudhatta József, hogy amit álmodott az valóság. Almunkban az angyal sokmindenről mesélhet. Próbáljuk meg magunkat József helyzetébe képzelni, és belegondolni, milyen gondolatok fordulhattak meg a fejében, amikor megtudta, hogy jegyese gyermeket vár. Ehhez járult még az az álomban kapott ismeret, hogy mindez becsületes úton történt. Ha meggondoljuk azt is, hogy mit jelentett mindez Mária számára, aki szerette Józsefet és házasságra készült vele, és megpróbáljuk a kettőjük kapcsolatát is megérteni, akkor hamar meglátjuk, hogy itt a pszichológia nem elegendő. Amikor erre az előadásra készültem, egy tucat könyvet elolvastam Máriáról, Józsefről és a Szent Családról, de túl messzire nem jutottam. Vagy pszichologizáltak, vagy moralizáltak. Igen sokat megtudtam a szerzőkről, de nem túl sokat a Szent Családról. Vagyis arról, hogy mi játszódott le bennük illetve a kettőjük kapcsolatában. Ha a pszichologizálás, vagy a moralizálás, vagy mindkettő irányából közelítjük meg ezt a kérdést, akkor hajlamossá válunk arra, hogy egy fontos dolgot elfelejtsünk, és ez a döntő.
József az írás szerint kézműves volt, ami azt jelenti, hogy egyben írástudó is. Az írástudók mind kézművesek is voltak és a kenyerüket munkával kellett megkeresniük. Szent Pálról olvashatjuk a Szentírásban, hogy sátorkészítő volt. Jézus maga is ács lett apja műhelyében. József ezért a Szentírást nemcsak felületesen ismerte, és nemcsak akkor imádkozott, amikor sürgősebb dolga nem volt.
Amikor Izraelben jártam és kézművesekkel ismerkedtem meg, láttam, hogy nyolc órát a műhelyben dolgoznak és nyolc órán keresztül a Szentírást és annak kommentárjait tanulmányozzák. Mindennap ugyanúgy. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek, gyerekkoruktól fogva bizalmas viszonyban vannak Isten titkaival. Igen mély tisztelettel viseltetnek Isten szeretetének titkai és egyúttal az Isten által teremtett ember iránt is. Az emberek, akik ilyen bizalmas viszonyban vannak Isten kinyilatkoztatásaival, tudják, hogy Isten terveiből számukra nagyon sok elképzelhetetlen. De attól, hogy elképzelhetetlen, még reális lehet. Megvalósulnak akkor is, ha nem tudjuk elképzelni. Az angyal üzenete Mária és József számára biztosan felvetette a kérdést, hogy „kik is vagyunk tulajdonképpen?”. Milyen a kapcsolatunk egymással és a családdal? - éppen akkor, amikor Istennek ilyen komoly tervei vannak velünk. Ebből adódik a nagy kérdés, hogyan találhatott rá Mária és József kapcsolatuk jelentőségére? Egyszerű a válasz. Ha sokat kérdezek, inkább elvesztem a tájékozódásomat, ahelyett, hogy megtalálnám. Csak akkor találok rá az útra, amelyen Isten vezetni akar, ha azonnal megteszem, amit kér tőlem.
Mindennek Izraelben nagy hagyománya volt, amit Mária és József jól ismert. Amikor Mózes a két kőtáblával lejött a Sinai hegyről, a nép azt kérdezte tőle: „Mit kezdjünk ezekkel a parancsokkal?”. Mózes nem kezdett hosszú teológiai magyarázatba, hanem azt mondta: „Tegyük meg, aztán majd megértjük!”. Ebben a hagyományban élt Mária és József. Az angyal szavaira adott igenjük által ismerték fel az utat, amit Isten személyesen kettőjüknek szánt, még akkor is, ha minden részletet előre nem ismerhettek. József felismerte, hogy Mária iránti szerelme értelmes akkor is, ha Mária valaki mástól áldott állapotban van, és nem tudhatta, hogy ki a gyermek apja. Mária ebben a kérdésben hallgatásba burkolózott. Az angyal üzenetének elfogadásával mindketten megtapasztalták, mi a családjuk jelentősége és többet értettek meg belőle, mintha az angyalt különböző kérdésekkel ostromolták volna, vagy megkértek volna egy pszichológust, hogy értelmezze az álom jelentését.
Isten akaratának a megvalósulása az életükben, az Isten Fia szülői felelősségének vállalása érteti meg velük, hogy kik is ők valójában. Tették mindezt a fejcsóváló rokonok, ismerősök és a faluközösség előtt. Ennek a titoknak a megvalósulása a betlehemi istállóban folytatódik. Józsefnek Betlehembe kellett mennie az adóhatósághoz, mert onnan származott és a családja nagy része is ott élt. De a nagy családból senki sem volt, aki befogadta volna őket. Egyáltalán nem értették, mit akar József egy olyan asszonnyal, aki valaki mástól vár gyermeket. Érdekes, hogy csak az istállóban tudták önmagukat, mint házaspár megérteni. Családjuk értelmére, lényegére igazán ott döbbentek rá.
Isten őket választotta ki a Megváltó emberi szüleinek. A megszületett Király, már a születése pillanatában is az utolsó helyet választotta. Mária és József hallgattak erre az üzenetre és hívásra, és elmentek addig a pontig, amíg megértették küldetésük lényegét és rátaláltak saját önazonosságukra.
Ezzel nagymértékben járultak hozzá a mi önazonosságunk megtalálásához is. Ha Jézussal együtt akarunk lenni, a közelében akarunk élni, ha részesedni akarunk az Ő életében, akkor mindig az utolsó hely lesz a miénk! Teljesen mindegy, hogy erről és rólunk mit gondolnak az emberek, és mindegy az is, hogy a kedves rokonaink miként rázzák a fejüket. Új rokonokat kapunk, egy nagyon színes társaságot.
A pásztorok a mezőről érkeztek, a három királyok pedig Keletről. Sem a szociális helyzet, sem a származás, sem a képzettség nem számít. Rokonaik fő jellemzője a Jézushoz való viszony lesz.
A Szent Család következetes útjából megtanulhatjuk, mi a mi önazonosságunk. Ezt nem személyiségfejlesztő tanfolyamokon és önmegvalósító gyakorlatokon érhetjük el. Önazonosságunk már adott, mert Istentől kaptuk, Ő teremtett minket, mégpedig mindegyikünket egészen egyedülálló módon. De ez az egyediség csak akkor nyilvánul meg, ha az Ő hívását követjük. Ehhez szorosan hozzátartozik az is, hogy ennek a megvalósulási módját előre nem ismerjük. Nem mondhatjuk azt, „a Jó Isten sajnos tévedett, - ez még a legjobb Szentháromságban is előfordul”, vagy udvariasabban azt, „sajnos nem igazán értettem meg, mit is akar velem”. Ezért óvatosságból nem tesszük meg rögtön azt, amit kér, „egy kicsit még hallgatóznunk kell, amíg tényleg megértjük, mit is akar tőlünk.” Előfordulhat az is, hogy egy Istentől érkező hívást elvetélünk, csírájában elpusztítunk, úgy, ahogy a gyermeket az anyaméhben. Ez nem más mint gyilkosság, és ezért a gyilkosságért Istent nem tehetjük felelőssé. Nem mondhatjuk azt, hogy nem nekem beszél, amikor nem akarjuk meghallani. Nem írhatjuk elő számára, miként hívjon minket. Különböző módon szólíthat meg bennünket, embereken keresztül, helyzetek által, belülről jövő megérzések által, vagy álmok, vagy angyal által.
Jean Vanier mondja, hogy a „leggyengébb tag a közösségben a legprófétaibb”. Nem írhatjuk elő Isten számára, hogy ezek a próféciák mennyire legyenek erősek. Bárhonnan is jöjjön ez a hivatás, a fontos az, hogy megerősítésére van szükség, a lelki életben tapasztalt személyek, vagy egy közösség által. Egy testvérünk mondta nemrégiben, „a közösség az a hely, ahol Isten lakik.” Ez a hely az, ahonnan megszólít, hív minket. Nagyon fontos, hogy hivatásunk valódiságát a közösség megerősítse.
Figyeljük meg, hogy Ádám és Éva megkísértésekor a kígyó először elválasztja őket egymástól. Azután jön azzal a hazugsággal, - többes számban - „olyanok lesztek, mint Isten”. A kígyó Ádámot és Évát még a „nem” kimondása előtt szétválasztja, Mária és József először eggyé válik és utána mondanak igent.
Istenre hallgatni gyakran azt jelenti, hogy a másikra hallgatok. Nem kizárt, hogy éppen a házastársamra vagy esetleg olyan személyre, aki igen közel áll hozzám. A hozzánk közel álló prófétaságát fogadjuk el sokszor utoljára. Ehhez meg kell jegyeznünk, hogy nem lehet megkülönböztetni kicsi és nagy hivatást, mert minden hívás Isten szeretetének titkából fakad és neki nincsen se kicsi, se nagy szeretete. Mivel minden hívás az Ő szeretetéből fakad, ezért mindegyiket meg kell valósítani. Az úgynevezett kis hívások elfogadása és teljesítése, szükséges iskola mindannyiunk számára.
Adott esetben hallgatnom kell a házastársamra, a gyermekemre, a szomszédomra, sőt, talán még az anyósomra is. Mindaddig, amíg nem valósítottam meg, nem tudom eldönteni, melyik a kicsi és melyik a nagy hivatás. Fontos, hogy megtegyem, mert a következmények és dimenziók csak a megvalósítás után válnak nyilvánvalóvá.
Mária és József igent mondott az angyal hívására, anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalmuk lett volna mibenlétéről. Ez azt is jelentette, hogy ezután mindig igent mondtak ennek az első igennek a következményeire. Igent mondtak a közös életre Názáretben, Jézus születésére a betlehemi istállóban. Az angyal egyetlen szavára Egyiptomba menekülnek, a körülmetélésre és a templomban való bemutatásra, és végül Jézus halálára a kereszten. Mindezekkel az egymás utáni igenekkel Jézus társaivá váltak a megváltásban.
Ugyanígy lehetünk mi is, vagy nem, a kis szolgálatokban megnyilvánuló igenek által Jézus társai embertársaink megváltásában. Ma már tudjuk, hogy Mária és József igenje nemcsak saját életük, hanem az egész emberi történelem számára alapvető volt, mert megváltoztatta azt. Mi által?
Igenjük gyümölcsöt hozott, sokkal többet, mint amit ők egyáltalán el tudtak képzelni. Ez csak azért történhetett így, mert Mária és József megtette azt, amit Isten mondott nekik. Nemcsak egyszer, hanem mindig, amikor ezt az igent meg kellett valósítani.
Számunkra ez azt jelenti, hogy minden isteni hívást teljesíteni kell, és a megjelenő gyümölcsökön látszik meg az eredmény, nem valamikor valahol és valahogy, hanem itt és most. Ezek a Szentlélek gyümölcsei. A Galatáknak írt levélben olvashatunk erről (Gal 5,22): „szeretet, öröm, békesség, türelem…”.
Mária és József élete biztos nem volt mindig örömteli, életük sok eseménye nem volt vidám, de igenjük következetessége és kitartásuk révén belső örömük folyamatos volt.
Az igazi hivatás a megvalósulás során igazi gyümölcsöt terem. Az álhivatások álgyümölcsöt hoznak. A Galata levél ezt a test gyümölcseinek nevezi: „gyűlölet, irigység, harag, veszekedés”. A szükséglet gyors kielégítésének kényszerét, egy neves német írónő így fogalmazta meg: „valami mindig kevés!” És itt nemcsak a pénzre gondolt. Valami mindig kevés, mindig valami újnak kell történnie. Ez az újdonság utáni vágy nemcsak az evés, az új ruha, a szex és a televízió, hanem létezik egy vallási szükséglet-kielégítési vágy is. „Még ebben az évben okvetlenül el kell mennem Medjugoréba, és ha még nem voltam Rómában, akkor már éppen ideje; és ha minderre nem futja, akkor legalább Makkosmárián ott kell lennem. Mindentől azért nem foszthatom meg magamat.”
Az álhivatás olyan, mint a vágy terhesség, melynek következménye nagy has és idegesség, de gyermek nem születik belőle. A valódi hivatások tartósak, minden ember számára jó gyümölcsöt hoznak. Mária és József Jézusra mondott közös igenje szabadságban kimondott igen volt a barátságra is. Ebben a kapcsolatban nem volt birtoklási- és uralkodási vágy, sem gyors szükséglet-kielégítési vágy. Olyan családi kapcsolat volt ez, aminek gyümölcseiből mind a mai napig élünk.
Összefoglalhatjuk egyetlen mondatban: József és Mária szeretete a szeretet legmagasabb formája volt, mert nem zavarta meg a birtoklási vágy.

Michael Marsch OP

Fordította: Kőrösiné Merkl Hilda


Forrás: Piaristák


2013. december 27., péntek

János evangéliuma


























Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttire fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek -- mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, - József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen őrvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

1939


Reményik Sándor

2013. december 25., szerda

Karácsony a vadludakkal

Volt egyszer egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol a vallásról és a vallási ünnepekről, köztük természetesen a Karácsonnyal. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hite szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére. Egy havas Karácsony estén a feleség és a gyerekek a falusi templom karácsonyi miséjére készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.„Ez a történet egy nonszensz,” mondta. „Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a földre? Teljesen nevetséges!”A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak. Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen égő tüzet. Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze, mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak. Ezt hallhatta korábban. A férfi megsajnálta az állatokat és segíteni akart rajtuk. Az istálló tökéletes hely lenne nekik, gondolta. Meleg és biztonságos. Ott tölthetnék az éjszakát és biztonságban megvárhatnák a vihar végét. Miután ezt kigondolta, odament az istállóhoz és tágra nyitotta az ajtaját. Megállt és figyelt, azt remélve, hogy a madarak észreveszik az istállót és bemennek. A ludak azonban csak ide-oda repkedtek céltalanul és úgy tűnt, egyáltalán nem vették észre az istállót, illetve, hogy mit jelenthet az épület számukra. A férfi megpróbálta magára terelni a madarak figyelmét, de ettől csak megijedtek és messzebbre húzódtak. Bement a házba egy kis kenyérért. Morzsává szaggatta és egy csíkban elszórta a bejáratig. Még mindig nem értették meg, mit akar.Most már kezdett elfogyni a türelme. A madarak mögé lopódzott és megpróbálta az istálló felé terelni őket, de csak még jobban megijedtek és a szélrózsa minden irányába repültek, csak éppen az istálló felé nem. Akármit tett, egyszerűen nem tudta elérni, hogy az istállóba terelje őket, ahol melegben és biztonságban lehettek volna. „Miért nem követnek engem?” – morfondírozott magában türelmetlenül. „Nem látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?”Addig törte a fejét, míg rájött, hogy a madarak soha nem követnének egy embert. „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket,” mondta ki hangosan.Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték. A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!” Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. „Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!” Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen. Rájött, hogy ez a Karácsony értelme. Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját: „Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!”


Forrás: Ismeretlen szerző


2013. december 24., kedd

Betlehem




Részlet Sillye Jenő: Jézus anyja, Mária c. oratóriumából, előadja a Iosephinum Kollégium énekkara

Puer natus in Betlehem


Házasság Hete 2014


Velünk az Isten

December 25-én Jézus Krisztus születését ünnepli a keresztény világ.  „Íme a szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmanuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” – idézi Izajás próféta jövendölését Máté evangéliuma.
A karácsony az Ige megtestesülésének misztériuma. Megünnepeljük, hogy Isten testet öltött, belépett az általa alkotott világba azért, hogy vállalja az emberi lét nehézségeit, és megemlékezünk arról, hogy a jászolba fektetett betlehemi gyermek számunkra a régen várt Megváltó.

December 24-e, szenteste, a karácsony böjtjének estéje, amikor a meghitt családi együttlétben beteljesedik az ádventi várakozás. Az éjféli mise a karácsony ünnepének első szentmiséje, amely a Fiú, a megtestesült Ige földi születését ünnepli és hogy a Megváltó megújítja a világot.

A karácsony ünnepéhez különböző szokások kapcsolódnak, mint a betlehemezés és a karácsonyfa - állítás. A betlehemezés Jézus születésének, a Betlehemben történteknek megjelenítése, dramatikus játék. Legrégibb betlehemes játékaink a 17. századtól maradtak fenn. Főbb jelenetei a szálláskeresés, amelyben a várandós Mária és József szállást keresnek, illetve a pásztorjáték, aminek főszereplői a pásztorok, akiknek az angyal hírül adta a Megváltó születését, és akik elmentek az újszülött Jézushoz, hogy neki ajándékot vigyenek.
A karácsonyfa Isten ajándékozó szeretetének szimbóluma. Örökzöldje az örökkévalóságra, háromszög-formája a Szentháromságra utal, ágai a keresztet idézik. A karácsonyfa gyertyái a született Világosságnak, díszei pedig az örök dicsőségnek jelei. A fa tetején a karácsonyi csillag azt fejezi ki, hogy a karácsonyfát állító ember otthona ugyanaz a betlehemi barlang lett, mely fölött megállt az újszülött Jézusra mutató csillag.

December 25-e, karácsony, a család bensőséges ünnepe. A családtagoktól körülvett karácsonyi asztal a hívő ember számára az oltár jelképe és a család egységének és összetartozásának is szimbóluma.
Az ünnep alakalom arra, hogy felismerjük és elfogadjuk Isten minden embert megérintő szeretetét, amely átragyog a betlehemi éjszaka ridegségén és meghitté változtatja azt. 


Forrás: MKPK


Jézus az ajándék - szenteste ferences módra

Szenteste a családok különböző módon, mégis hasonlóan, imádsággal, énekkel köszöntik az Isten fiát, aki határtalan szeretetében gyermekként közénk jött.
A családi ünneplés és közös imádság szebbé tételének lehetséges módja a következő családi liturgia, amit a ferences kolostorokban imádkoznak a szerzetesek egymás megajándékozása előtt. Mi is a családtagokkal, de egyedül is elimádkozhatjuk. Kellékek: Újszövetség, gyufa és tíz gyertya.
A család a karácsonyfa köré gyűlik. A családfő felolvassa a Szentírásból a Jézus születéséről szóló evangéliumi szakaszt: Lukács 2,1-20 (rövidebb változat 1-7), esetleg rövid buzdítást mond a karácsonyról, Jézusról, az ajándékról.
ÉNEK: Dicsőség, mennyben az Istennek…
CSALÁDFŐ: Karácsony éjszakáján földre szállt az Isten – őt ünnepeljük ma este. Ő a mi megváltónk és világosságunk. Örvendező szívvel és bizalommal kérjük őt:
Könyörgések, melyet egyes családtagok olvashatnak:
1. Az első gyertyát gyújtsuk meg az Atyaisten imádására, aki úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát küldte el nekünk, hogy senki el ne vesszen közülünk, hanem mindegyikünk az üdvösségre jusson. Hogy Isten örök országába egykor mindnyájan hazaérkezzünk. Hallgass meg Urunk! 
(A könyörgést olvasó meggyújtja az első gyertyát és a következő olvasók is egyet-egyet a könyörgések után.)
Közösen válaszoljuk: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
2. A második gyertyát gyújtsuk meg a Fiúisten imádására, aki irántunk való szeretetből a mi testvérünk lett. Nézzétek, az Isten milyen alázatos! A világosság a világba jött, hogy mindaz, aki benne hisz, annak örök élete legyen. Vezess minket Urunk az örök élet teljességébe! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
3. A harmadik gyertyát gyújtsuk meg a Szentlélek imádására. Azért testesült meg a Fiúisten, hogy nekünk adja a Szentlelket. Általa vagyunk az ő testvérei és az Atya gyermekei. Engedd Urunk, hogy mindig a Te Lelked erejében és örömében éljünk! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
4. A negyedik gyertyát gyújtsuk meg a Boldogságos Szent Szűz tiszteletére, aki Isten Fiát e világra hozta, a Szentséges Isten Anyja oltalmát kérve. Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
5. Az ötödik gyertyát gyújtsuk meg Szent Józsefnek, az igaz férfiúnak tiszteletére, aki a mai éjszakán Isten Szent Fiát először szólíthatta fiának. Imádkozzunk, hogy Istennek mindig hűséges gyermekei maradjunk! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket! 
6. A hatodik gyertyát gyújtsuk meg a pápáért és minden elöljárónkért! Imádkozva kérjünk nekik békességet. Hallgass meg Urunk!
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
7. A hetedik gyertyát gyújtsuk meg egymásért, megköszönve Istennek, hogy egy családba hívott meg bennünket. Adjon a szívünkbe egymás iránt türelmet, irgalmat, békességet. Távollevő rokonainknak is adjon boldogságot. Szüleinknek, testvéreinknek, barátainknak és jótevőinknek, élőknek és holtaknak adjon örök életet! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
8. A nyolcadik gyertyát gyújtsuk meg minden keresztényért, a keleti testvérekért, a protestáns testvérekért és mindazokért, akik Jézust üdvözítőjüknek vallják. Urunk, add meg nekik a hit útján az istenlátás boldogságát! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
9. A kilencedik gyertyát gyújtsuk meg Izrael fiaiért, hogy ők, akik egyedül várták évezredeken át a Világ Üdvösségét, a Törvényt betartva, tehát szeretetben élve felismerjék Jézusban, az ő testvérükben az élő Isten Fiát, mire dicsőségben újra eljön. Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket! 
10. A tizedik gyertyát gyújtsuk meg mai vacsorának örömére, mely már előre jelzi azt a másik asztalt és mennyei lakomát, melyre meghívásunk van Krisztus Urunk által. Hogy mindannyian asztalodhoz ülhessünk Isten Országában. Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
CSALÁDFŐ: Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atya akaratából emberré lettél, és köztünk lakoztál, hogy megoszd velünk az emberi élet örömeit, gondjait, bánatát. Megtestesülésed szent titkára kérünk, segíts most veled együtt úgy élnünk, hogy egykor veled legyünk az örök dicsőségben is. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké. Ámen.

Egymás köszöntése
A családtagok boldog ünnepet kívánnak egymásnak, énekelnek (Pásztorok, pásztorok, Istengyermek és más karácsonyi ének…), majd megajándékozzák egymást.

Forrás: Ferencesek


2013. december 23., hétfő

2013. december 19., csütörtök

Adventi ima



Urunk, Jézus Krisztus, teremts bennünk csendet, hogy az adventi időben Rád, a Te szavadra, útmutatásodra, szeretetedre figyelhessünk. Teremts bennünk csendet, hogy lelkünk mélyén meghalljuk bűnbánatra hívó szavadat! Teremts bennünk csendet, hogy meghalljuk az adventi örömhírt: emberként fogsz megszületni. Teremts bennünk csendet! A hit ajándékát elfogadó csendet. A Te titkaidat elfogadó csendet. A Te szeretetedet elfogadó csendet. A Megváltó érkezését váró csendet. A lélek mélyén megszülető öröm csendjét. Hiszek, Uram, erősítsd bennem, bennünk a hitet! Amen

2013. december 11., szerda

Adventi imádság


















Urunk, Jézus Krisztus,
várjuk eljöveteled, várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van
kívül a világban és bent a szívünkben!
Várjuk eljöveteled,
mert ebben a hazug világban
egyre inkább az igazságra éhezünk.
Annyi igazságtalanság sújtja
a népeket és az embereket.
Várjuk eljöveteled,
mert szomjazzuk a szabadságot,
és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk.
Add vissza reménységünket,
amit elvesztettünk!
Add meg újra a szeretetet azoknak,
akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet
megtapasztalhassuk életünkben!
Kérünk, hallgass meg minket!
Ámen.

Jürgen Moltmann nyomán


Forrás: Piaristák

A Schola Sancti Pauli adventi hangversenye


2013. december 9., hétfő

A Szeplőtelen Fogantatás dogmájának története

Noha a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának tételét IX. Piusz pápa 1854. december 8-án mondotta ki tanítóhivatala péteri magasából kötelező erővel, a dogmának hosszabb előtörténete van, mintsem gondolnánk. A szenthagyományban ez a hittétel is bejárta a dogmafejlődés útját, eleinte feltűnés nélkül, az egyéni jámborság, lelkiélet vidékein; majd amikor fontosabb személyiségek, püspökök, teológusok töprengtek rajta, mind többen érdeklődtek a megtestesülés e távoli előkészítésének misztériuma iránt, de nem kevesen akadtak olyanok is, akik vitatták, tagadták a Szeplőtelen Fogantatást.

Az egyházatyák a bibliai Ádám–Krisztus párhuzam1 alapján megalkották az Éva–Mária párhuzamot, s ezzel az Ószövetség rejtett üzenetei érthetőbbé váltak, Mária és egyszülötte, Krisztus egészen sajátos, szentségi kapcsolatba kerültek. Mária szentségéről az atyák serege értekezik, s az iránta megnyilvánuló hyperduliát személyének a bűn valamennyi fajtájával való összeférhetetlenség hangoztatásával támasztják alá. Szír, görög, latin, örmény egyházatyák beszédeit kell felütni, és a Máriáról szóló szövegek hatalmas csokrában ott találjuk azokat a kijelentéseket, amelyek a dogma korai meglétét bizonyítják. Szent Ágoston a pelágiánusokkal vitázva állítja, hogy a bűn minden ember számára alapadottság, ,,kivéve azonban Szűz Máriát, akiről az Úr Krisztus méltósága miatt egyáltalán hallani sem akarok, ha a bűnről van szó,,.

A hyperdulia meghozta a maga Mária-ünnepeit is, s noha az augusztus 15-i Mária-ünnep ősiségével nem veheti föl a versenyt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, a 8. század elejétől kezdve meg lehet lelni a nyomát. Először Euboiai János (†749-ben) beszédében, amelyet december 9-én tartott.2 A Jakab-féle protoevangélium szerint angyal adta hírül a szülőknek a rendkívüli, csodálatos fogantatást.3 A görög kapcsolatokkal rendelkező Nyugat fogadta be elsőnek a 8–9. század során (Ravenna, Nápoly), majd a magyarok dúlta 10. században Gallián, Normandián át Írországig eljutott az egymással kapcsolatban álló szerzetesi közösségek láncolatán keresztül. A magyarok megtértével Európa nyugati fele békésebbé vált, a világi papság is kezdte megismerni ezt a tanítást, ami áttételesen bár, de Krisztusra utal, Krisztus szentségéből fakad; és 1120-ban Szent Anzelm tanítványa, Eadmer,4 valamint clare-i Osbert5 Isten bölcsességéről értekezvén mondták ki Mária bűntelenségét, szentségét magzati léte első pillanatától kezdve. Szent Bernát ezt ellenezte, azonban ha a magzat fogantatásának korabeli biológiai ismereteit figyelembe vesszük, akkor megértjük Bernát ellenkezését.6 A kor értelmezési horizontja fölött azonban éteri magasságban átívelt, mint valami nyugvópont felé tartó csillag, a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának lényege, s fényével megvilágította a középkori, sok arcú és sokszínű Mária-tisztelet útját az újkor felé.

A Bázelben maradt zsinati atyák, a szuprakonciliarizmus kérlelhetetlen hívei 1439-ben, a 36. szesszión (ami már skizmatikusnak számít) ünnepélyes tanítást fogalmaztak meg a Szeplőtelen Fogantatásról, és mert skizmában voltak, végérvényesen kompromittálhatták volna e hittitkot, ha nem szól közbe a Magisztérium. Ugyanis IV. Sixtus pápa - anélkül, hogy a Bázeli zsinat skizmatikus szakaszának jottányi engedményt is tett volna - megtiltotta a december 8-i ünnepnek és tartalmának a támadását.7 Ezzel lehetővé vált eme Mária-misztérium továbbélése; a Trentói zsinat atyái pedig szükségesnek tartották kijelenteni a következőket: ,,Ez a szentséges zsinat kinyilvánítja azt is, hogy nincs szándékában az eredeti bűnről szóló eme határozat megállapításait vonatkoztatni az Isten Anyjára, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Máriára, hanem ővele kapcsolatban a boldogemlékű IV. Sixtus pápa rendelkezéseit kell követni, mégpedig az azokban foglalt büntetések terhe alatt, amely rendelkezéseket ez a szentséges zsinat ezennel megújítja.,,8

A tilalmat - mint minden egyéb más tilalmat is! - időnként föl kellett újítani. V. Pál ezt 1616-ban tette, XV. Gergely pedig 1622-ben.9 A barokk kor Mária-kultusza a pestis elleni küzdelemben éppen úgy jelen volt, mint a török elleni küzdelemben, s a Beata Virgo dabit auxilium = Buda tovább egyengette a Szeplőtelen Fogantatás hittitka terjedésének és ünnepének az útját, majd XI. Kelemen pápa 1708-ban az egész egyház számára nyilvános ünneppé tette.10 A velencei nyomtatású 1744-es Breviarium Romanum függelékében a Szent Rítus kongregáció 1727. december 15-én hozott döntése alapján Germániában sub ritu duplici mondható valamennyi olyan szombaton, amikor nem kilenc leckés az officium, kivéve: advent, kántorböjt, vigiliák, nagyböjt.11

A francia forradalom eseményei az egyház idősebb leányának életére hatottak, s azon keresztül az egész egyház életére a 18. század végén, amikor körülbelül fél évig a katolikus világ azt hihette, nem lesz több pápa. A katolikus hit üldöztetésére, majd Napóleon által rendőri felügyelet alá helyezett megtűrtségére a válasz hamarosan megérkezett, elsőnek francia földön: az Oltáriszentség, a Jézus Szíve- és a Mária-kultusz föllángolásában, az ultramontán eszmék terjedésében, a papi, szerzetesi, szerzetesnői hivatások százezres nagyságrendű jelentkezésében, a missziós munka hatalmas méretűvé válásában, a keresztény-szociális tanítás lassú bontakozásában.

Az 1846-ban megválasztott IX. Piusz pápa a Qui pluribus kezdetű, 1846. november 9-én kelt körlevelében (magyar fordításban) 24 sort szentelt a pápai tévedhetetlenségnek,12 mintegy előkészítve közelebbről az 1854-es dogma kimondását, távolabbról pedig az I. Vatikáni zsinat Pastor Aeternus kezdetű hittani rendelkezését.13 A februári-márciusi forrongások után IX. Piusz 1848. június 1-jén teológiai bizottságot hozott létre, majd Rómából történt elmenekülése után Gaëtában kibocsátotta az Ubi primum kezdetű körlevelet, amely Szűz Mária tiszteletének fontosságát hangsúlyozva tudakolta a püspökök, teológiai fakultások véleményét a Szeplőtelen Fogantatás dogmakénti kimondása kapcsán. A válaszok összegzése alapján 543 püspök közül 484 akarta, 18 nem a dogma kimondását. 41 püspök vagy közvetett definiciót akart, vagy az időt nem találta arra alkalmasnak.14

A pápa, miután megismerte a világ püspökeinek a véleményét, teológusaival ismételten megtárgyalta a kihirdetendő dogma szövegét, s az ünnepélyes pápai tanítás mikéntjét. A világegyház püspökeit meghívta Rómába ezen alkalomra. A bíborosi testület 1854 novemberében négyszer ülésezett, majd december 1-jén a pápa jelenlétében titkos konzisztóriumot tartottak, amelyen IX. Piusz ismertette a dogma szövegét, előtörténetét, és a bíborosok véleményét kérte a kihirdetés megtételéről. Mivel a válasz kedvező volt, kijelölte a dátumot.

December 8-án a Szent Péter-bazilikában IX. Piusz pápa intonálta térden állva a Veni Creator himnuszt, majd az Ineffabilis Deus kezdetű bullát maga olvasta föl. Végül megindult hangon segítségül hívta a Szentháromságot és az apostolfejedelmeket, s  a definimus, decretamus et comfirmamus szavakkal kezdve kihirdette a kötelező erejű megerősítést. A jelenlévőket a dogma szövegének előszöri hallása lenyűgözte, amint erről a visszaemlékezések egybehangzóan tanúskodnak. Ezt követően, általános megindultság közepette a pápa intonálta a Te Deum himnuszt, megáldott egy aranyból készített, díszes mívű koronát, s azzal a IV. Sixtus kápolnájában álló Szűz Mária-szobrot megkoronázta. Az ünnepnap estéjén egész Róma fényárban úszott.

Végezetül álljon itt a dogma szövege: ,,A kimondhatatlan Isten (...) kezdettől fogva és a századok előtt egyszülött Fiának anyát választott és rendelt, hogy a Fiú testet öltve az idők boldog teljességében tőle megszülessék. Ezt az anyát az összes teremtményekhez képest annyira megajándékozta a szeretetével, hogy egyedül benne lelte a saját akaratához legközelebb álló tetszését. Ezért messze megelőzve az összes Angyali Szellemeket és az összes szenteket, oly csodálatosan elhalmozta Őt minden égi kegyajándék bőségével istenségének kincsesházából, hogy ő maga a bűn minden szennyétől mindig teljesen mentesen és egészen szépen és tökéletesen az ártatlanság és a szentség teljességének azt a példáját adja, amelynél nagyobb az Isten alatti világban nem képzelhető, és el sem lehet gondolni, hogy Istenen kívül bárki elnyerhesse.

Így tehát mindenképpen illő volt, hogy ő mindig a legtökéletesebb szentség díszeivel fölékesítve tündököljön, és teljesen mentes lévén még az áteredő bűn szennyétől is, az őskígyón a legnagyszerűbb győzelmet arassa, ő, az oly tiszteletreméltó anya. Az Atyaisten úgy rendelkezett, hogy egyszülött Fiát - akit úgy szeretett szívből, mint önmagát, hiszen önmagával egyenlőnek nemzette - úgy adja oda anyjának, hogy természet szerint az Atyaistennek és Szűznek egy és ugyanazon közös Fia legyen. Maga a Fiú választotta őt, hogy valóságosan a maga anyjává tegye, és akitől a Szentlélek azt akarta és eszközölte ki, hogy tőle, az anyától fogantassék és szülessék meg, akiből ő származik. (...)

A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére, a katolikus hit fölmagasztalására és a keresztény vallás növelésére, Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek.

Dr. Török József


Forrás: Vigilia


Adventi ifjúsági virrasztás


2013. november 24., vasárnap

Krisztus Király – a keresztről uralkodik

P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 34. vasárnapra
„Krisztus, a mindenség királya” – így jelöli a liturgia az egyházi év végén Krisztus Király ünnepét, hogy már ezzel is jelezze: ez nem földi királyság.
Pilátus előtt Jézus megvallja: igen, király, de országa nem e világból való. A keresztre szegezett tábla (INRI): „Názáreti Jézus, a zsidók királya”, inkább gúnyolódás. A magát Messiásnak valló Názáretit a császár ellen lázadó prófétának bélyegezték így, hogy a habozó helytartót a halálos ítélet kimondására ösztönözzék.
E király trónja a kereszt, és töviskoronát visel. A keresztről uralkodik. „Regnavit a ligno Deus”, ahogy az ősi himnusz énekli. Nem száll le a bitófáról, hogy gúnyolódóit elnémítsa. Nem uralkodni jött, hanem szolgálni, hogy beteljesítse az izajási jövendölést Isten szenvedő szolgájáról, hogy szeretetből életét adja mindenkiért, barátaiért és ellenségeiért. Jézus az Isten országát hirdette, amely vele jött el. Ő maga az Isten országa, hirdette Órigenész egyházatya. Isten országa, amelyet itt, a földön képviselt, nem egy népet, egy országot jelöl, hanem Isten uralmát, olyan szellemi valóságot, amely igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben. Isten országa szellemi valóság, bennünk van, s a kegyelmi élettel bontakozik ki.
Ha hiszünk Krisztus királyságában, átengedjük neki szívünket, hogy ő uralkodjék életünkön, hogy általunk árassza békéjét és jóságát a világra. Krisztus király a keresztről uralkodik, szelíd és alázatos szívű: magához vonzza a szíveket, mindenkinek felkínálja az üdvösséget. Nem kényszerít, hanem csak hív, hogy szabad döntéssel csatlakozzunk hozzá, zászlaja alá sorakozzunk, hogy a szellem fegyvereivel küzdve legyőzzük a gonoszt, Lucifer táborát.
Nem erőszakos hódítás ez, a személyek szabadságát tiszteljük, még ha téves úton járnak is, ám a tévedés ellen harcolunk, a jó szándékú keresőkkel, a nem hívőkkel párbeszédet folytatunk, de küzdünk az ateizmus ellen. Elfogadva a torz vallásosságunk elleni kritikákat, mindenekelőtt a bennünk rejtőző ateizmust vagy hamis istenképet igyekszünk legyőzni a kegyelem segítségével, mert a jó és a rossz, a hit és a hitetlenség határvonala a saját szívünkön keresztül húzódik.
Mivel a Fiú megalázta magát, engedelmes lett a kereszthalálig, az Atya felmagasztalta, megdicsőítette, és a Feltámadottat a mindenség urává, királyává tette (Fil 2,7– 11). Mindent a lába alá vetett. „Addig kell uralkodnia, míg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségét, a halált is megsemmisíti. (…) Mikor pedig majd minden alája lesz rendelve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,24–28).

Forrás: Vatikáni Rádió





Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!


2013. november 20., szerda

„A papok Isten végtelen irgalmasságának eszközei”

November 20-án, szerdán délelőtt az általános pápai kihallgatáson a Szentatya a következő szavakkal vezette be tanítását: „A múlt szerdán szóltam a bűnök megbocsátásáról, különös tekintettel a keresztségre. Ma folytatjuk a bűnök megbocsátásának témáját, de a 'kulcsok hatalma' szemszögéből, amely bibliai jelképe annak a küldetésnek, amelyet Jézus adott az apostoloknak.”
Mindenekelőtt emlékeznünk kell rá, hogy a bűnök megbocsátásának főszereplője a Szentlélek. Ő a főszereplő! Amikor először megjelenik az apostoloknak a Cenákulumban a feltámadt Jézus rájuk lehel, és ezt mondja: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22-23) – utalt a pápa az audiencián felolvasott evangéliumi szakaszra.
A testében átváltozott Jézus már új ember, aki halálának és feltámadásának húsvéti ajándékait kínálja fel: melyek ezek az ajándékok? A béke, az öröm, a bűnök megbocsátása, a küldetés – de mindenekelőtt a Szentlelket adományozza nekünk, aki mindezeknek az ajándékoknak a forrása. A Szentlélektől jönnek mindezek az ajándékok. Jézus lehelete, amelyet elkísérnek azok a szavak, amelyekkel közli számunkra a Szentlelket, a megbocsátás által újjáteremtett élet átadását jelenti – fejtette ki katekézisében a pápa.
A lehelet és a Szentlélek ajándékának gesztusa előtt Jézus megmutatja kéz- és oldalsebeit: ezek a sebek jelentik üdvösségünk árát. A Szentlélek elhozza számunkra Isten ajándékát Jézus sebei révén. Jézus meg akarta őrizni ezeket a sebeket. Ebben a pillanatban is a mennyekben, Jézus megmutatja az Atyának azokat a sebeket, amelyekkel megváltott bennünket. Ezeknek a sebeknek az erejében váltott meg minket. Ezeknek a sebeknek az erejében nyertek bocsánatot bűneink. Jézus tehát életét adta a mi békénkért, örömünkért, lelkünk kegyelméért, bűneink megbocsátásáért. Nagyon szép így tekinteni Jézusra. A második szempont: Jézus apostolainak adja a bűnök megbocsátásának hatalmát. Hogyan lehetséges ez? Egy kicsit nehéz megérteni, hogy egy ember hogyan bocsáthatja meg a bűnöket. Jézus adja hozzá a hatalmat. Az egyház letéteményese a kulcsok hatalmának: képes arra, hogy kinyisson vagy becsukjon, hogy megbocsásson. Isten megbocsát minden embernek mindenek feletti irgalmassága révén, de Ő maga akarta, hogy mindazok, akik Krisztushoz és Egyházához tartoznak, fogadják a megbocsátást a közösséget szolgáló papok révén.
Az apostoli szolgálat által jut el hozzám Isten irgalmassága, bűneim bocsánatot nyernek és az öröm ajándékában részesülök. Ezáltal Jézus arra hív minket, hogy a kiengesztelődést egyházi, közösségi dimenziójában is megéljük. És ez nagyon szép. Az Egyház, amely szent és ugyanakkor bűnbánatra szorul, elkísér bennünket egész életünkben a megtérés útján.
Az Egyház nem ura a kulcsok hatalmának: nem ura, hanem az irgalmasságot szolgálja és örvendezik minden alkalommal, amikor fel tudja kínálni ezt az isteni ajándékot. Sokan talán nem értik meg a megbocsátás egyházi dimenzióját, mert mindig az individualizmus, a szubjektivizmus uralkodik, és ennek hatását mi, keresztények is érezzük.
Természetesen Isten megbocsát minden bűnösnek, aki személyesen megbánja vétkét, de a keresztény Krisztushoz kapcsolódik, Krisztus pedig egységben van az Egyházzal. Mi, keresztények eggyel több ajándékot kaptunk, eggyel több az elkötelezettségünk és ezt érvényre kell juttatnunk. Egy ajándék, egyben egy gyógymód, egy védelem és annak a bizonyossága, hogy Isten megbocsátott nekem. Odamegyek paptestvéremhez és ezt mondom: „Atyám, ezt és ezt tettem..” „De én megbocsátok neked: Isten az, aki megbocsát”, és én biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban Isten megbocsátott nekem. És ez nagyon szép! Ez annak a bizonyossága, amit mindig mondunk: „Isten mindig megbocsát! Soha nem fárad bele, hogy megbocsásson!” Mi se fáradjunk bele abba, hogy bocsánatot kérjünk. „De atyám, szégyellem elmondani a bűneimet”. Azonban jobb egyszer elpirulni, mint ezerszer sárgává válni - tette hozzá a Szentatya.
Ferenc pápa ezután az utolsó szempontot elemezte: a pap a bűnök megbocsátásának eszköze. Isten bocsánatát, amelyet az Egyházban kapunk meg, egy testvérünk, a pap szolgálata révén nyerjük el. Ő is ugyanolyan ember, mint mi és szüksége van irgalomra. Valóban az irgalmasság eszközévé válik, nekünk adja az Atya Isten végtelen szeretetét. A papoknak is, a püspököknek is meg kell gyónniuk bűneiket: mindnyájan bűnösök vagyunk. A pápa is elvégzi gyónását kéthetenként, mert a pápa is bűnös!
„A gyóntató meghallgatja, amit mondok neki, tanácsot ad, és megbocsát, mert mindnyájunknak szükségünk van erre a bocsánatra. Néha lehet hallani: van, aki azt mondja, hogy ő közvetlenül Istennek gyónja meg a bűneit. Igen, amint az előbb mondtam, Isten mindig meghallgat téged, de a kiengesztelődés szentségében elküldi hozzád egy testvéredet, hogy elhozza neked a megbocsátást, az Egyház nevében történő megbocsátás bizonyosságát”.
A pap által végzett szolgálat, amit Isten megbízásából végez el, azaz, hogy megbocsátja a bűnöket, nagyon kényes szolgálat – mutatott rá a Szentatya. – Megkívánja, hogy a pap szívében békesség uralkodjon; hogy ne bánjon rosszul a hívekkel, hanem legyen szelíd, jóindulatú és irgalmas; tudjon reményt kelteni a szívekben, és főleg legyen tudatában annak, hogy fivére vagy nővére, aki a kiengesztelődés szentségéhez járul, megbocsátást keres. Ez olyan, mint amikor sokan Jézushoz mentek, hogy meggyógyítsa őket. Az a pap, aki nem rendelkezik ezzel a lelkülettel, jobb, ha nem szolgáltatja ki ezt a szentséget, amíg nem változtat magatartásán. A bűnbánó híveknek joguk van ahhoz, hogy a papokban megtalálják Isten megbocsátásának eszközeit.
A pápa a következő szavakkal zárta szerda délelőtti katekézisét: „Kedves testvérek, az Egyház tagjai, felteszem a kérdést: tudatában vagyunk az ajándék szépségének, amelyet Isten kínál fel nekünk? Érezzük ennek a gyógymódnak, ennek az anyai figyelmességnek az örömét, amellyel az Egyház van irántunk? Érvényre tudjuk-e juttatni ezt egyszerűséggel? Ne feledjük, hogy Isten soha nem fárad bele abba, hogy megbocsásson nekünk; a pap szolgálata révén újból átölel bennünket, megújít és lehetővé teszi, hogy felálljunk, és újból útnak induljunk. Mert ez a mi életünk: szüntelenül talpra állunk és újból folytatjuk utunkat”.
Forrás: Vatikáni Rádió

 



2013. november 18., hétfő

Az Eucharisztia és az Úrvacsora

Az Eucharisztia szentsége az Isten és a hívők, valamint a hívők egymás közötti egységnek a jele, mely

1. a Római Katolikus Egyházban

a Szent Misében válik valóságossá, a pap személyén keresztül, aki lehívja a Szent Lelket az adományokra (consecratio, inlatio), és kimondja Krisztus Igéjét ("ez az én testem", "ez az én vérem"). Ez a keresztáldozat vértelen megjelenése, Krisztus örökkévaló önátadó tette történik ott.

Az Eucharisztia külső - érzékelhető - valósága, a "színek" (accidentia) kenyér és bor érzetét keltik, de lényegileg az már nem kenyér és bor, hanem Krisztus megdicsőült, Szent Lélekkel telt, valóságos Teste és Vére. Ez az állapot addig marad meg, amíg a külső színek is megmaradnak.
Ezt a katholikus hit átlényegülés (transsubstantiatio) névvel illeti.

2. az Ortodox Egyházban

az Eucharisztikus Liturgia során válik valóságossá, a pap személyén keresztül, aki lehívja a Szent Lelket az adományokra (anaphora), és kimondja Krisztus Igéjét ("ez az én testem", "ez az én vérem"). Ez a keresztáldozat vértelen megjelenése, Krisztus örökkévaló önátadó tette történik ott.
A kenyér és a bor Krisztus megdicsőült, Szent Lélekkel telt, valóságos Testévé és Vérévé alakul át, anélkül, hogy elveszítenénk a kenyér és a bor érzetét. Ez megmarad mindaddig, míg megmaradnak az érzékelhető valóságok.
Ezt az orthodox theológia átlényegülésnek (metuosiosis) nevezi.
Hogy mikor és miként megy ez végbe a Szent Lélek lehívásától (epiklésis) kezdve,nincs kidolgozva.

3. az evangélikus (lutheránus) közösségekben

az Úr Vacsorája során válik valóságossá a kegyes hívő vétele során.
A vétel pillanatában, a hívő hite által ("Ámen"-t mond arra, hogy ez Krisztus Teste és Vére) megjelenítődik Krisztus valóságos Teste és Vére, véle így egyesül.
A kenyér és bor megtartja a saját lényegvalóságát, csak mellette megjelenik Krisztus valóságos Teste és Vére. Azaz közönséges kenyér és bor, valamint Krisztus valóságos teste és vére egyszerre jelen van.
Ezt a lutheri theológia consubstantiatio (kétlényegűség) névvel illeti.

4. a református (kálvinista) közösségek-ben

az Úr Vacsorája során válik valóságossá az üdvösségre rendelt hívő vétele során.
A vétel pillanatában kizárólag a Szent Lélekkel való betöltekezés történik, lelkileg egyesülünk a Misztikus Test tagjaként a fővel, a kenyér és bor megtartja valóságát, s csak jelképezi a közösségi emlékezést Krisztus áldozatára.
Ezt a kálvini theológia, valóságos "lelki", Szent Lélek szerinti (pneumatikus) jelenlétnek hirdeti.
A kenyér és bor megtartja a saját lényegvalóságát, csak mellette megjelenik Krisztus valóságos Teste és Vére. Azaz közönséges kenyér és bor, valamint Krisztus valóságos teste és vére egyszerre jelen van.
Ezt a lutheri theológia consubstantiatio (kétlényegűség) névvel illeti.


Forrás: Depositum


2013. november 15., péntek

Jézus Krisztusban a szeretet legyőzte a szenvedést

A szenvedés és a megváltás
 „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Ezek a szavak, amelyeket Jézus a Nikodémussal folytatott beszélgetésben mond ki, Isten üdvözítő tetténekközéppontjába vezetnek el bennünket. Kifejezik a keresztény szoteriológiának, az üdvösség teológiájának lényegét is. Az üdvösség: megszabadulás a rossztól. Épp ezért áll mindig szoros kapcsolatban a szenvedés problémájával. A Nikodémushoz intézett szavak szerint Isten azért adja Fiát a „világnak”, hogy megszabadítsa az embert a rossztól, amely feltétlenül és elkerülhetetlenül magában foglalja a szenvedés távlatait. Ugyanakkor az „odaadja” („Fiát adta oda”) szó arra is rámutat, hogy a szabadítást az egyszülött Fiúnak kell véghezvinnie,saját szenvedése árán. Ebben mutatkozik meg a szeretet, mind az egyszülött Fiú, mind az Atya végtelen szeretete: ő ezért „adja oda” fiát. Ez a szeretet az emberért,a „világért” van, vagyis üdvözítő szeretet.
Ezt világosan kell látnunk, amikor közösen elgondolkodunk a problémán. Témánk merőben új dimenziójába lépünk át. Ez az új dimenzió különbözik attól, amely az igazságosság keretei közé szorította s bizonyos értelemben lezárta a szenvedés értelmének keresését. A megváltás dimenziójáról van szó. Már az Ószövetségben erre utalnak – legalábbis a Vulgata szövege szerint – az igaz Jób szavai: „Tudom jól, él ügyem szószólója (Vulgata: megváltóm), ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, s (az utolsó napon) meglátom még testemből az Istent.” Eddigi megfontolásaink elsősorban és – ha úgy vesszük – kizárólag a szenvedés időbeli megjelenési formáira összpontosultak (ezek közé tartoztak az igaz Jób szenvedései is). Ezzel szemben azok a szavak, amelyekkel Jézusnak Nikodémussal való beszélgetésében találkozunk, a szenvedés alapvető, végső értelmére vonatkoznak. Isten azért adja oda egyszülött Fiát, hogy az ember „el ne vesszen”. S az „el ne vesszen” szavakat pontosan és egyértelműen egészítik ki a rákövetkezők: „hanem örökké éljen”.
Az ember akkor „hal meg”, ha elveszíti az „örök életet”. Az üdvösség ellentéte nem önmagában az ideig tartó szenvedés – tehát nem bármilyen szenvedés –, hanem a végleges: az örök élet elvesztése, ha Isten elutasítja az embert, vagyis a kárhozat. Az egyszülött Fiú azért adatott az emberiségnek, hogy mindenekelőtt e végleges rossztól, a visszavonhatatlan szenvedéstől védelmezze meg az embert. Üdvözítő küldetése abban áll, hogy a rosszat transzcendentális gyökerénél ragadja meg, hiszen ebből táplálkozva vonul végig az ember történelmén. E gyökerek a bűnben és a halálban fognak talajt, belőlük fakad az örök élet elvesztése. Az egyszülött Fiú azt a küldetést kapta, hogy legyőzze a bűnt és a halált. A bűnt halálig tartó engedelmességével, a halált feltámadásával győzi le.

Szabadulás a bűntől és a haláltól
Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus, küldetését teljesítve, gyökereinél nyúl a rosszhoz, nemcsak a végleges, eszkatologikus rosszra gondolunk (hogy az ember „el ne vesszen, hanem örök élete legyen”), hanem – legalábbis közvetett módon –a rossz és a szenvedés időbeli, történelmi vetületére is. A rossz ugyanis mindig összefügg a bűnnel és a halállal. S ha igen óvatosan kell is a konkrét bűnök következményének ítélnünk az ember szenvedését (épp az igaz Jób példája int erre), nem választhatjuk el az eredendő bűntől, attól, amelyet János evangéliuma a „világ bűnének” nevez, vagyis a személyes tettek és az emberi történelemben észlelhető társadalmi folyamatok bűnös hátterétől. Bár megengedhetetlen a közvetlen függés leszűkített kritériumát alkalmaznunk (miként azt Jób három barátja tette), mégsem mondhatunk le annak megállapításáról, hogy az emberi szenvedések mögött a bűnben való részesedés megannyi formája áll.
Ugyanez a helyzet akkor, amikor a halálról van szó. Sokszor éppenséggel úgy várják az emberek, mint a jelen élet szenvedéseitől való szabadulást. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevennünk, hogy a halál a szenvedések pusztító munkájának végső szintézise, mind a testi szervezetben, mind a pszichében. A halál azonban mindenekelőtt az ember egész pszichofizikai személyiségének széthullását jelenti. A lélek tovább él, a testtől különválva létezik, míg a test fokozatos bomlásnak van kitéve, az Úristen szavai szerint, amelyek az ember földi történelme kezdetén elkövetett bűne után hangzanak el: „Por vagy és a porba térsz vissza”. Ha tehát a halál nem jelent is szenvedést a szó időhöz kötött értelmében, ha valamiképp minden szenvedésen túl következik be, mégis, a rossz, amelyet az ember megtapasztal általa, végleges és mindent áthat. Az egyszülött Fiú – üdvözítő műve által – megszabadítja az embert a bűntől és a haláltól. Először is:eltörli a bűn uralmát az emberi életben, ahol az eredeti bűntől kiindulva, a gonosz lélek hatására gyökeret vert; azután megadja az embernek azt a lehetőséget, hogy a megszentelő kegyelemben éljen. S a bűn fölött aratott győzelem következményeképp a halál uralmát is megszünteti, amikor feltámadásával utat nyit a testek eljövendő feltámadásának. Mindkettő lényegi feltétele az „örök életnek”, az Istennel egyesült ember végleges boldogságának. Az üdvözültek számára azt jelenti ez, hogy az eszkaton távlatában a szenvedés mindenestől eltöröltetett.
Krisztus üdvözítő művének következménye az, hogy az ember az örök élet és az életszentség reményével él a földön. S noha a bűn fölötti győzelem, amelyet Krisztus keresztje és feltámadása hozott el, nem szünteti meg az emberi élet ideigtartó szenvedéseit s nem szabadítja meg a szenvedéstől az emberi létezés teljes történelmi dimenzióját, mégis új fényt, az üdvösség fényét veti erre a dimenzióra s minden szenvedésre. Ez az Evangélium, az Örömhír fénye. Ebben a ragyogó fényben tárul föl előttünk az az igazság, amely a Nikodémussal folytatott beszélgetésben hangzik el: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda...”. Ez az igazság alapjaiban változtatja meg az ember történelmének és földi helyzetének kereteit. A bűn ellenére – amely belegyökerezett ebbe a történelembe, akár mint eredendő örökség, akár mint a „világ bűne” s a személyes bűnök összessége – az Atyaisten szerette egyszülött Fiát, azaz a jelenleg fennálló világban is szereti. S az időben azután ugyanezzel a mindent felülmúló szeretettel „adja oda” a Fiút, hogy az a rosszat gyökerénél ragadja meg, s üdvöthozóan lépjen be a szenvedés világába, amelynek az ember is részese.

A szenvedés és Krisztus
Krisztus – Izrael népe körében kifejtett messiási működése közben – egyre közelebb került az emberi szenvedés világához. „Körüljárt és jót tett”. Tevékenysége legfőképp a szenvedőkhöz szólt s azokhoz, akik segítségre vártak. Meggyógyította a betegeket, megvigasztalta a szomorkodókat, táplálta az éhezőket, embereket szabadított meg a süketségtől, vakságtól, leprától, a démonoktól és különféle testi fogyatékosságoktól. Három ízben keltett életre halottat. Minden emberi szenvedés – akár testi, akár lelki – érzékenyen érintette, s közben tanított. Tanításánakközéppontjába a nyolc boldogságot állította, amely azokhoz az emberekhez szól, akiket az evilági életben a legkülönfélébb szenvedések tesznek próbára: a „lélekben szegényekhez”, a „megfáradtakhoz” s azokhoz, „akik éhezik és szomjazzák az igazságot”, akiket „az igazságért üldöznek”, amikor Krisztusért gyalázzák és üldözik őket s minden rosszat rájuk fognak – Máté evangéliuma szerint. Lukács kifejezetten említi azokat, akik „most éheznek”. Krisztus elsősorban azzal került közel az emberi szenvedés világához, hogy ő maga is vállalta a szenvedést. Nyilvános működése során nemcsak a fáradtságot, a hajléktalanságot, az értetlenséget tapasztalta meg – még a hozzá legközelebb állók részéről is –, hanem, mindezen túl, egyre áthatolhatatlanabbul fogta körül az ellenséges hangulat, s egyre nyilvánvalóbbá váltak az elpusztítására irányuló előkészületek. Krisztus tudatában van ennek, és sokszor beszél tanítványainak a reá váró szenvedésekről és halálról: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad.” Krisztus küldetésének teljes tudatában néz elébe szenvedésének és halálának, hisz küldetésének épp így kell teljesednie. Szenvedésével kell elérnie, hogy az ember „el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Keresztjével kell leszállnia a rossz gyökeréig, amely az emberi történelembe, az emberi lélek mélyére nyúlik. Keresztjével kell véghezvinnie az üdvösség művét. És e műnek – az örök Szeretet tervében – megváltó szerepe van.
Krisztus ezért szigorúan megfeddi Pétert, amikor az arra akarja rávenni, hogy ne gondoljon a szenvedéssel és a kereszthalállal. S midőn a Getszemáni kertben elfogják és Péter karddal igyekszik védelmezni, Krisztus így szól hozzá: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat... különben hogyan teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” S azt is mondja: „Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” Ez a válasz – az evangélium különböző pontjain vissza-visszatérő többi válasszal együtt – rámutat arra, mennyire mélyen áthatotta Krisztust ama gondolat, amely már a Nikodémussal folytatott beszélgetésben is elhangzott: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Krisztus üdvözítő erejének tudatában halad szenvedése felé, engedelmeskedik Atyjának, de főként abban a szeretetben azonosul Atyjával, amellyel az a világot és a világban élő embert szerette. Ezért írja később Szent Pál: „Szeretett és feláldozta magát értem”.

Jövendölés a szenvedő Megváltóról
Az Írásoknak be kellett teljesedniük. Már az Ószövetségben sok messiási szövegrészlet utalt Isten eljövendő Fölkentjének szenvedésére. Valamennyi közül különösen megragadó az, amelyet általában a Jahve Szolgájáról szóló negyedik éneknek neveznek és Izajás könyvében található. A próféta, akit joggal neveznek az „ötödik evangélistának”, oly éles realizmussal festi meg a szenvedő Szolga képét, mintha saját testi és lelki szemével látta volna. Izajás verssorainak fényében Krisztus szenvedése szinte még kifejezőbbé, még megrendítőbbé válik, mint maguknak az evangélistáknak leírásában. Így jelenik meg előttünk a fájdalmak igaz Férfia:

„Nem volt szép, sem ékes,
a külsejére nézve nem volt vonzó.
Megvetett volt, utolsó az emberek között,
a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés;
olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat,
megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.
Bár a mi betegségeinket viselte,
és a mi fájdalmaink nehezedtek rá,
mégis Istentől megvertnek néztük,
olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.
Igen, a mi bűneinkért szúrták át,
a mi gonoszságainkért törték össze;
a mi békességünkért érte utol a büntetés,
az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.
Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk,
ki-ki a maga útjára tért,
és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát.”

Van a szenvedő Szolgáról szóló énekben egy leírás, amelyben – bizonyos értelemben – részleteit tekintve is felismerhetők Krisztus szenvedései: letartóztatása, megaláztatása, az arculütések, az elszenvedett köpések, a raboknak is kijáró méltóság semmibevevése, az igazságtalan ítélet, s azután a megostorozás, a töviskorona, a gúnyolódás, a keresztút, a megfeszítés, a haláltusa.
A próféta szavaiban a szenvedés leírásánál is megdöbbentőbb Krisztus áldozatának mélysége. Ártatlanul bár, de magára vállalja minden ember szenvedését, mivel bűnüket veszi magára. „Az Úr az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát”: a Megváltó szenvedésének igazi oka az ember bűne lesz, a maga egészében, azaz kiterjedésében és mélységében. Ha a szenvedés az elszenvedett rosszal „mérhető”, akkor a próféta szavait figyelve megérthetjük annak a szenvedésnek ésrossznak nagyságát, amely Krisztusra nehezedik. Mondhatjuk helyettesítő szenvedésnek is, de mindenekfölött „megváltó” szenvedés. A próféciában megjelenő „fájdalmak Férfia” valójában az az „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”. Szenvedésével ezért töröltetnek el a bűnök, mert csak egyszülött Fiúként vehette magára őket, azzal az Atya iránti szeretettel, amely legyőzi a minden bűn mélyén rejlő rosszat. Így mondhatnánk: az Isten s az emberiség közt fennálló kapcsolat lelki közegében megsemmisíti a rosszat, és helyét jóval tölti be.
A megváltó szenvedés egyetlen alanyának kettős természetéhez érkezünk itt. Aki szenvedéseivel és kereszthalálával végbeviszi a megváltás művét, nem más, mint maga az egyszülött Fiú, akit Isten „odaadott”. S ugyanakkor ez az Atyával egylényegű Fiú emberként szenved. Szenvedésének emberi dimenziói vannak és – ez az emberiség történelmében páratlan! – olyan mélysége és ereje, amely, jóllehet emberi, semmihez sem fogható mélység és erő lehet, mivel a szenvedő Ember maga az egyszülött Fiú: „Isten az Istentől”. Ezért csak ő, az egyszülött Fiú képes teljes egészében átfogni az ember bűnében – minden személyes bűnben s a „totális” bűnben – rejlő rosszat, úgy, ahogyan az az emberiség földi történelmében megjelenik.

A jövendölés beteljesedése: Krisztus szenvedése
Elmondhatjuk, hogy a fenti megfontolások egyenes úton vezetnek el bennünket a Getszemáni kertbe és a Golgotára. Itt teljesedett be a szenvedő Szolgának Izajás könyvében található éneke. Mielőtt azonban ezt az utat megjárnánk, olvassuk el az ének soron következő verseit is, amelyek prófétai módon elővételezik Getszemánit és a Golgotát. A szenvedő Szolga – s ez igen lényeges lesz Krisztus szenvedésének elemzésekor – egészen önként veszi magára a szenvedéseket, amelyekről ezt olvassuk:

„Megkínozták, s ő alázattal elviselte,
nem nyitotta ki száját.
Mint a juh, amelyet leölni visznek,
vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt,
ő sem nyitotta ki a száját.
Erőszakos ítélettel végeztek vele.
Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével?
Igen, kitépték az élők földjéből,
és bűneink miatt halállal sújtották.
A gonoszok közt adtak neki sírboltot,
és a gazdagok mellé temették el,
bár nem vitt végbe gonoszságot,
sem álnokság nem volt szájában.”

Krisztus önként és ártatlanul szenved. Szenvedése magában foglalja azt a kérdést, amely bizonyos értelemben radikális módon jutott kifejezésre Jób könyvében. Krisztus azonban nemcsak magával viszi ugyanezt a kérdést (s teszi ezt még gyökeresebben, hiszen ő nemcsak ember, mint Jób, hanem Isten egyszülött Fia), hanem hordozza a kérdésre adható legtökéletesebb választ is. E válasz szinte magából a kérdésből következik. Krisztus nemcsak tanításával, az Evangéliummal felel a szenvedést s annak értelmét kutató kérdésre, hanem – mindenekelőtt – saját szenvedésével, amely szervesen és elválaszthatatlanul épül be az Örömhír tanításába. E tanításnak végső, szintézisteremtő szava a „kereszt tanítása”, miként egy napon Szent Pál mondja majd:
A „kereszt tanítása” egyszer s mindenkorra szóló valóságtartalommal tölti meg az ősi próféciában megjelenő képet. Krisztus nyilvános tanítói tevékenységének számos helye, szövegrészlete tanúskodik arról, miként fogadja el kezdettől fogva a szenvedést, amely az Atya akarata a világ üdvösségéért. A tanítás csúcspontjának azonban a Getszemáni kertben mondott imádság bizonyul. Szavainak – „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te”, s tovább: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint”– gazdag mondanivalója van. Annak a szeretetnek igaz voltáról tanúskodnak, amelyet az egyszülött Fiú engedelmességével ajándékoz az Atyának. Ugyanakkor szenvedéseinek igazságát is tanúsítják. Krisztus Getszemáni kertben mondott imádságának szavai a szenvedés igazsága révén tanúsítják a szeretet igazságát. Krisztus szavai tökéletes egyszerűségükkel alapjaiban erősítik meg a szenvedés emberi igazságát: a szenvedés mindannak a rossznak elviselése, amely előtt összeborzad az ember. Az ember – akárcsak Krisztus a Getszemáni kertben – azt kéri: „kerüljön el”.
Szavai egyszerre tanúskodnak a szenvedés semmihez sem hasonlítható mélységéről és nagyságáról, amelyet csak az az Ember tapasztalhatott, aki maga az egyszülött Fiú. Arról a mélységről és intenzitásról árulkodnak, amelynek megértéséhez a fentebb idézett prófétai szavak segítenek hozzá. Persze nemtökéletes megértésükhöz (hiszen akkor be tudnánk hatolni a szenvedő Alany istenemberi misztériumába), de legalább annak a különbségnek (s egyben hasonlóságnak) felfogásához, amely minden lehető emberi szenvedés és az Istenember szenvedése közt fennáll. A Getszemáni kert az a hely, ahol éppen ez a szenvedés – a benne átélt rossznak a prófétai szavakban kifejeződő teljes valóságával – tárul fel, mintegy végleges módon, Krisztus lelki szemei előtt.
A Getszemániban elhangzottak után azután ott állnak a Golgotán kimondott szavak, amelyek elárulják az átélt kegyetlen szenvedésnek a világtörténelemben egyedülálló mélységét. Amikor Krisztus felkiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”, szavai nemcsak azt az elhagyatottságot fejezik ki, amelyről az Ószövetségben többször is hallunk, különösen a zsoltárokban, s közülük is főként a 22(21). zsoltárban, amelyből az idézett szavak származnak. Azt mondhatjuk: ezek az elhagyatottságot panaszoló szavak Atya és Fiú elválaszthatatlan egységében születnek, mégpedig azért, mert az Atya „az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát”. Ennek kapcsán mondhatja Szent Pál: „Ő azt, aki bűnt nem ismert, 'bűnné' tette értünk”. Krisztus a szörnyű teherrel együtt annak a rossznak teljességét is átérzi, amit a bűn – az Istennek való hátatfordítás – foglal magában. Az Atyához való fiúi ragaszkodásának isteni mélységében emberileg kifejezhetetlen mértékben éli át az Atyától eltávolodó, őt elutasító, az Istennel szakító ember szenvedését. De épp e szenvedés útján viszi végbe a megváltás művét s mondhatja el, midőn haldoklik: „Beteljesedett”.
Hozzátehetjük azt is: betelt az Írás, végleg és ténylegesen valóra váltak a szenvedő Szolgáról szóló ének szavai: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel”. Az emberi szenvedés Krisztus szenvedésében érte el tetőpontját. S ezzel egészen új dimenzióba, új létrendbe lépett át: egybenőtt a szeretettel, azzal a szeretettel, amelyről Nikodémusnak beszélt Krisztus, azzal a szeretettel, amely úgy teremti a jót, hogy még a rosszból is képes megteremteni, épp a szenvedés útján, miként a legfőbb jót, a világ megváltását is Krisztus keresztje hozta meg: belőle nyeri lendületét, újra meg újra. Krisztus keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz folyói fakadnak. Benne kell újra felvetnünk a szenvedés értelmére irányuló kérdést, és mindvégig belőle kell kiolvasnunk a kérdésre küldött választ.


Forrás: Salvifici doloris - II. János Pál pápa apostoli levele a Katolikus Egyház püspökeihez, papjaihoz, szerzetescsaládjaihoz és hívőihez az emberi szenvedés keresztény értelméről