Isten ember lett, és az ember átistenülhet

II. János Pál pápa Kelet Világossága című apostoli levelében a II. Vatikáni zsinatra hivatkozva említette, hogyan járulnak a keleti keresztények "az Atyaistenhez a Fiú, az Ige által, aki megtestesült...: ez által érik el a közösséget a Szentháromsággal, és így válnak ,,az isteni természet részeseivé''... Már a földön megkezdődik az istenivé válás... A kappadókiai atyáknak az átistenülésre vonatkozó tanítása bevonult minden keleti egyház hagyományába... Ezt azzal a gondolattal foglalhatjuk össze, amit Szent Iréneusz (...) kifejezett: Isten emberré lett, hogy az ember Istenné váljon." [1] A megtestesülésnek és átistenülésnek ezt a teológiáját a Szentatya a keleti keresztény gondolkodás nagy kincsének tekinti, s óhajtja, "hogy a katolikusok minél gyakrabban merítsenek a keleti atyák lelki gazdagságából, amely az Isten dolgainak a szemléletére emeli fel az egész embert." [2]

A Mérhetetlen korlátozza magát

Kelet keresztényei számára valóban elképzelhetetlen olyan ünneplés, amely ne ezen a hittitkon alapulna: Isten emberré lett. A Kárpátoktól Szibériáig ezt a dogmát vallja meg minden ünneplő közösség, valahányszor visszhangozza: Velünk az Isten! Hogy tovább is a Szentatya szavaival folytassuk: "A gazdag liturgikus himnuszköltészet, amelyre joggal büszke minden keleti egyház, (...) elmerül ennek a paradoxonnak a csodálatában: A Mérhetetlen korlátozza magát; egy Szűz fiút szül, Aki maga az Élet..." [3] A keleti himnográfia másfél évezrede valóban ilyen képekkel értelmezi Isten emberré levését: A Végtelen megjelent a végesben, a gazdag a szegénységben, s az örök szellemi lény az emberek és állatok körében. "Akit a mindenség be nem határolhat, hogyan fért el az anyaméhben? Ki az Atya kebelén van, hogy került az anya karjaiba? A testnélküli önként megtestesült, s az Örökkévaló azzá lett értünk, ami még nem volt... Kétszeresen is született Krisztus, hogy a fönti világot kiegészítse" - vallják a görög hívek karácsony éjjelén, miután elénekelték Damaszkuszi Szent János szavait: "Krisztus születésével ma az ég és a föld összeköttetésbe léptek. Ma az Isten a földön megjelent, és az ember a mennybe fölemelkedett". [4] Az Istenszülő Szűz Máriát pedig ilyen meditációval köszöntik: "Kerubtrónként karodban hordozod a megtestesült Istent, aki hatalmas szavával a mindenséget hordozza". [5] Kozmikus jelentőségű ünnepet hirdetnek meg ezek a szavak, s a gyakran ismétlődő "ma" utal arra, hogy ennek hordereje messze túlmutat a betlehemi istálló kétezer évvel ezelőtti környezetén. A megváltó mű lényegét a bizánci zsolozsma már jóval karácsony előtt így fogalmazza meg: "Az Ige megtestesül a te méhedben, Szeplőtelen Szűz, és jóindulata folytán emberré lesz, hogy az embert istenivé tegye". [6] Karácsony éjjelén pedig az énekes Koszmasz kánonja ezt újjáteremtésként fejti ki: "Látván a Teremtő, hogy tönkrement az ember, akit saját kezével alkotott, meghajlítja az eget, és földre száll; Krisztus Istenünk (...) emberré lett, s újjáteremtett minket". [7] A keletiek által Teológusnak nevezett Szent Gergely az emberiség és a világ megújulásának ezt az eseményét fejtette ki a császárvárosban 380. karácsonyán: Krisztus a mennyből jön, elébe menjetek! (...) Isten eljött az emberekhez, hogy aztán mi (...) visszatérhessünk hozzá, s ahogyan mindnyájan meghaltunk Ádámban, úgy éljünk Krisztusban". [8] Az embert istenivé tevő Ige annak helyreállítását kínálja föl az emberiségnek, amitől bűne folytán elesett. Megtestesülésével lehetővé ég és a föld összeköttetését és Isten és ember örök életközösségét.

Isten emberré lett, hogy mi átistenüljünk

Bűnös elesettségünkből csak maga Isten válthatott meg, amennyiben teljességgel részesülni engedett saját életéből - bizonygatta Nagy Szent Athanasziosz a IV. század derekán. - Ha Jézus Krisztusban nem maga Isten jött volna hozzánk, hanem csak egy teremtmény, akkor ez már nem tudott volna bennünket Istenhez kapcsolni. A Nikaiai zsinat hitvallója a megtestesülés legfőbb okaként azt hangsúlyozta, hogy "más nem változtathatta a romlandót romolhatatlanná, mint maga az Üdvözítő, aki kezdetben a semmiből alkotott mindent, és más nem állíthatta helyre ismét az emberben azt, ami az ő képére lett teremtve, mint az Atya képe maga". [9] Éppen ezért az alexandriai egyházfő számára a legfontosabb a Megváltó istensége volt, amely nélkül nem lehetnénk megváltva. Legnagyobb hatású mondata az lett, amelyikben teremtőként és megváltóként így mutatta be Isten Igéjét: "Ő maga emberré lett, hogy mi átistenüljünk". [10] Az Isten "megtestesülésének" célja az, hogy megnyissa az embereknek az Istennel való közösségben zajló új életet. S bár ezt tisztán kegyelemből adja meg, de mivel a fizikai világba testesült bele, ezért a folyamat úgyszólván "fizikaivá" is válik.

Nagy Szent Baszileiosz halála előtt egy évvel így prédikált Krisztus születéséről: "Isten a földön van, Isten az emberek között van, nem tűz és harsonaszó által, nem füstölgő és homályba burkolódzó hegyen keresztül, (...) hanem kedvesen szól a vele egy fajtához tartozókhoz a testen keresztül. Isten a testben. Nem időszakonként működve, mint a prófétákban, hanem magával egy természetűvé téve az emberséget, (...) és önmagához vezetve vissza az egész emberiséget". [11]

Ezekben a mondatokban megtaláljuk a népéhez leszálló Isten ószövetségi képét, aki miután megtekintette népének nyomorúságát, fölvezeti őket a szolgaság házából az Ígéret földjére. Az újdonság épp csak annyi, hogy aki leszáll népéhez, az itt maga "Isten a testben". Isten Fia ugyanis igaz Isten az igaz Istentől. Éppen ezért Rómanosz Melodosz karácsonyi kontákja elmondhatja róla: "Ma a Szűz a legfelsőbb Lényt szüli...", [12] és az utolsó versszakban a Szűz Anya ajkára ilyen hitvallást tehet: "Üdvözítsd a világot, Üdvözítő, mert ezért jöttél, (...) Vezetőm, Fiam, Teremtőm, Szabadítóm, kisded csecsemő, örökkévaló Isten". A konták eléneklése után pedig a Krisztus születését köszöntő bizánci egyház így imádkozik: "Kimondhatatlan megtestesülésed megvalósításával (...) hozzánk hasonló formában meghoztad az átistenülés boldogságát". [13]

Ez a szemlélet egyáltalán nem ellenkezik az Újszövetség teológiájával. A JánosÖevangéliumban Jézus kezdettől fogva úgy jelent meg, mint Istennek teljességét hordozó, végérvényes kinyilatkoztatást hozó Fia. S az üdvösség alapja már egyes apostoli levelekben (például Kol 1,18) az volt, hogy a megváltás közvetítője azonos a teremtés közvetítőjével. A II. Péter-levél szerint ő így váltotta be nekünk legszebb és legnagyobb ígéreteit, hogy ezek révén az isteni természet részeseivé legyetek (1,4). Az átistenülés teológusai erre az apostoli kijelentésre hivatkoznak, de ez a görögöknél bővül a kozmikus távlatokkal, amelyek hozzátartoznak az emberhez mint "mikrokozmoszhoz".

Nagy Szent Baszileiosz még kortársainak meggyőződéseként írhatta le: "és a legvégső azok közül, amelyekre vágyódunk: az istenivé válás". [14] Ennek távlatában az üdvösség nemcsak azt jelenti, hogy az emberiség valamilyen bajból szabadul meg, hanem hogy a megtestesült Ige jóvoltából minden egyes ember a Fiú isteni létmódjában találhat haza az Atyához, aki ingyenes ajándékként gyermekké fogadja őt. "Vágyaink netovábbja: az istenivé válás" tulajdonképpen a Fiú örökségének elnyerését, az ő helyzetébe való beiktatást jelenti, amit az ember csakis kegyelemből kaphat meg. A hetedik századi Szent Maximosz szerint a megtestesülés célja az, hogy az emberiség a körébe érkezett Istentől elnyerje az isteni létmódot: "Az Atyának Fia azért lett Emberfia és ember, hogy az embereket istenné és Isten fiaivá tegye. Hisszük tehát, hogy majd mi is ott leszünk, ahol most a mi helyünkben maga Krisztus van". [15] Ez az "istenivé válás" tehát nem személytelen elragadtatás az isteni lényegbe, hanem személyes részesedés a megtestesült Ige istenfiúságában. "Ezt akarta az Atyának Igéje, a közénk való leereszkedésének kimondhatatlan módján, (...) hogy az Atyával kibékülhessünk s újra visszajuthassunk arra a boldog életre, amelytől valaha elszakadtunk." - írja egyik levelében a Hitvalló. [16] Isten a megtestesüléssel újra fölkínálta azt a boldogságot, amelyre természeténél fogva minden ember rá vágyott, s azt a szellemi jólétet, amely a szétesett világ egységesítését is biztosítaná.

Úgy tűnik, ez ma már korántsem közmeggyőződése a kereszténységnek, sőt korunk teológusai nemegyszer épp ezzel ellentétes húrokat pendítettek meg. Sok mai teológus szerint az átistenülés helyett inkább az ember humanizálódását kellene végre elérni, tehát hogy az ember legalább normális ember legyen. Mások szerint az átistenülés félreértésekre, mitikus elképzelésekre ad okot, s legföljebb a gnózis örök folytatóinak, a New Age képviselőinek áll jól, akik csak az istenit keresik önmagukban. Márpedig azok, akik csak magukban akarják fölismerni az Istent, önmaguk istenítésével az ideológiák zsákutcájába jutnak:, ahol már csaknem elvérzett a 20. századi emberiség.

Mindenesetre a keletiek továbbra is meg vannak győződve arról, hogy az átistenülés fogalma a keresztény hit lényegéhez tartozik, mert Isten magának teremtett, magára irányított mindenkit, s az ember furcsa módon épp azáltal valósíthatja meg emberi rendeltetését, hogyha istenivé válik. Ha pedig az Istennel való közösségről lemondva vagy azt visszautasítva valaki csak saját véges lényét vagy élvezeti cikkeit fogja boldogság-pótlékként isteníteni, ezzel önmagát ítéli végleges halálra.

A kölcsönös szeretet örökös folyamata és ünnepe

"Isten jósága folytán az ember értelmes szellemi lelket kapott, mégpedig Alkotója képmására." - írja Szent Maximosz, akinél a legszebben bontakozott ki az ókeresztény szemlélet, mely szerint Krisztus hívei épp az Istenhez hasonulással tudják beteljesíteni a minden emberben eleve adott istenképiséget: "Kinek-kinek minduntalan tudatosítania kell a tőle telhető legteljesebb istenszeretetet, hogy Istenhez hasonulva elnyerhesse az átistenülést". [17] Ez nemcsak magánügye az embernek, hiszen mint a világ közepén álló "mikrokozmosz", felelős a szétesett világegyetemért is. "A szentek azt mondják, hogy a létező lények összességét öt megosztás szakította szét; s az első az, amely a teremtetlen természettől választja el a teremtett természetet..." [18] Márpedig ha Isten Igéje ember lett, akkor az Ádám által elmulasztott egységesítő mű kezdetét veszi, s nem is csak egy "mikrokozmosz"-ban, hanem a Krisztus titokzatos Testeként formálódó "makroanthróposz" kozmikus liturgiájában. A megtestesült Ige misztériumában hazatalál a mindenség, mert nemcsak az ég és a föld kerül összeköttetésbe, hanem Isten új paradicsomkertben telepíti le a benne egységesülő emberiséget.

A Hitvalló szerint "az Ige megtestesülésének titka magában foglalja az Írás összes rejtélyének és előképének erejét, s minden érzékelhető és szellemi teremtmény megértését". [19] Eszerint még a teremtett világ és a Szentírás értelme is csak a megtestesülés fényében válik világossá, hiszen végső soron "Isten ezért teremtett mindent, (...) hogy az újjászületettek úgy lehessenek istenné, ahogyan ő emberré lett, és a szenvedélyeket magából kivető ember ugyanannyira elérheti az istenséget, amennyire Isten Igéje az üdvösség rendje szerint önszántából kiüresítette magát tiszta dicsőségéből, s valóban emberré lett". [20] A Hitvallónak a megtestesülésről szóló elmélkedéseiben folyton visszatér az "annyira-amennyire" típusú mondatszerkesztés. Ez a forma juttatja kifejezésre nála a Fiú megtestesülésével végbement hatékony kölcsönhatást. Amit a korábbi egyházatyák még célhatározói mellékmondattal fogalmaztak meg: "Isten emberré lett, hogy mi átistenüljünk", azt ő így még nyomatékosabban hangsúlyozza. Mert a megtestesüléssel fölvett ember épp annyira megdicsőülhet, mint amennyire Teremtője megalázta magát. Ezt a megdicsőülést persze ki-ki csak annyiban érheti el, amennyiben "természetes istenképisége szépségét szabad elhatározásból erényei révén az Istenhez hasonulássá bontakoztatja ki," hiszen a megtestesült Ige nemcsak közvetítő csatorna Isten és ember között, hanem eleven életpélda. A hozzája igazodó keresztény "kegyelemből már maga is Isten lesz, ugyanakkor viszont Isten hozzája ereszkedve érette ember lesz. Ily módon jut kifejezésre a kölcsönös szeretet ereje, mely az embert Istenné átisteníti istenszeretete révén, Istent pedig emberré alakítja emberszeretete révén, s e csodaszép kölcsönhatás folytán végül is Istent az ember átistenüléséért emberré, az embert pedig az Isten emberrélevése folytán istenivé teszi. Mert az isteni Ige és Isten mindenkor és mindenhol működésbe akarja hozni megtestesülése misztériumát" [21] .

A mindenkiben személyesen működő megtestesülés ünnepe

Ezért beszél Szent Maximosz "az Ige test szerinti eljövetelén túl" arról, hogy "maga a megdicsőült isteni Ige megtestesülésével saját lelki eljövetelének is előhírnöke lett. A lelkeket ugyanis saját igéivel nevelgeti az ő dicsőséges isteni eljövetelének fogadására, amit aztán minduntalan meg is valósít". [22] Nem véletlenül veti föl ezt így a Hitvalló, hiszen szerinte "az Ige test szerinti eljövetele csak előfutára önmagának a másodikhoz képest", [23] s a megtestesülés végső célja a minden embert közvetlenül érintő második eljövetel. A Miatyánk-kommentárban azt szögezte le, hogy "Krisztus folyton megszületik a lélekben, s testet ölt azokban, akik üdvözülnek". [24] Bizonyára ezért akarja "Isten mindenhol működésbe hozni megtestesülése misztériumát", hogy kinek-kinek személyes életvitelében is úgy világra jöhessen az Ige, mint ahogy a Szűz ölén jelent meg kétezer éve. Mert "érettem lett az Ige emberré, számomra végzi a megváltás egész művét", [25] s ameddig én ilyen tökéletlen vagyok, hogy nem engedelmeskedem Istennek a parancsok végzésével, ...addig magát Krisztust is tökéletlennek tarthatják". [26] Krisztus, "aki érettem vett föl szolgai alakot", [27] "míg ezt fölveszi érettem, saját tulajdonságait tárja föl számomra", s így "adja meg nekem azt, ami neki természeténél fogva sajátja". [28] Ő mindenkiben világra akar jönni, ezért "eljövendő Üdvözítőként" is közeleg mindazokhoz, akik az ő vezetésével hajlandók helyreállítani istenképiségüket. "Minden misztérium közül is ez a legtitokzatosabb: maga Isten lett szeretetből emberré..., hogy megmentse az embert, s nekünk embereknek önmagát adja át mint az erény modelljét, illetve az ő és mások iránti szeretet és jószándék eleven képmását." [29] Ezt a Hitvalló így magyarázza el: "Isten azért lett emberré..., hogy a képét megmentse", vagyis hogy a fölvett emberi természetet eredeti rendeltetésének megfelelően az Istennel való élet- és szeretetközösségbe emelje föl. "Isten leereszkedett ...szeretetből hozzánk. (...) Egészen olyan lett, mint mi, hogy megújítsa a szeretet erejét." [30] Ez a szeretet véget nem érő ünnepének és a szeretetben hazataláló keresztények átistenülésének teológiai megalapozása.

Így bontakozik ki a karácsony fénykörében Krisztus folytonos megtestesülésének misztikája. A bizánci teológia vázát a megtestesülés és átistenülés kölcsönössége adja. Az egész világtörténelem e két pólus áramkörében rendeződik: "Az egyik világkorszak az Isten emberekhez való lejövetelének ideje, a másik pedig az emberek Istenhez emelkedésének kora". [31] Maximosz hitvalló azt is tisztázza, hogy az átistenülés sohasem lehet emberi önistenítés eredménye, mert ez utóbbival csak bajt vonhat magára az ember. Isten és ember szeretetének kölcsönös nagy műve csakis a megtestesült Fiú emberségében valósult meg, hiszen ő a láthatatlan Isten örök képmása, s "benne lakik testi formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9). Így benne feltárul minden ember végső hivatása: hogy "Krisztus eleven ikonjaivá legyünk, mégpedig nem is csak az ő hasonmásaiként, hanem kegyelemből vele azonosulva". [32] Mert minél inkább hasonlítani tud valaki Krisztushoz, annál tisztábban célt ér benne a megtestesülés, mert megvalósul benne Isten hasonlósága: "Krisztusban (...) lényegileg mmbenne lakik testi formában az istenség egész teljessége''. Bennünk viszont kegyelmileg van meg az istenség egész teljessége, amikor magunkba gyűjtünk minden erényt és bölcsességet, s már semmilyen módon nem maradunk el ősmintánknak emberileg elérhető igazi utánzásától". [33]

A keleti egyházak liturgiája nemcsak visszaemlékezés, és még a karácsony sem maradhat érzelgős nosztalgia. Az "Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön" (1Kor 11,26) apostoli mondat határozottan előre fordítja figyelmünket a végidő Krisztusával való szembesülés felé. Nem szabad leragadni a régmúlt romantikusan kiszínezett emlékeinél. Az üdvrend egészét figyelembe vevő keresztény közösség nem maradhat meg pusztán a "fenyőgallyas kis Jézuska" kispolgáriasan retusált bájainál, mert az egyház a megtestesült Igét már nem gyermekként, hanem a második eljövetelét ígérő megdicsőült Úrként találhatja meg. Ezért énekli a bizánci egyház szenteste a 9. században élt Anatoliosz érsek költeményeit, amelyek nem magatehetetlen újszülöttről, hanem az általa képviselt Isten országáról szólnak: "A te országod, Krisztus Istenünk, örökkévaló ország, és a te uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart; te megtestesültél a Szentlélektől, és a mindenkorszűz Máriától emberré lettél... Te világosság vagy a világosságtól, az Atyától való kisugárzás, mellyel mindenkit megvilágítasz. Azért minden lélek dicsér téged mint az Atya dicsőségének képmását, aki mindig vagy és mindig voltál, s a Szűztől tündöklöttél fel, Isten, könyörülj rajtunk!" Dávid városára és messiási utódjára tekintve az Isten és ember között megvalósult "csodálatos csere" nagyszerűségét juttatja kifejezésre az egyház. Meg van győződve az Isten ígéreteinek hitelességéről, ezért már a Szűz anya által jászolba tett Fiúról megvallja, hogy "benne lakik testi formában az istenség egész teljessége", s Isten országát ünnepelve világgá kürtöli, hogy "benne ti is ennek a teljességnek részesei lettetek", [34] vagyis hogy személy szerint és közösségileg is az "istenség teljességében" részesülhet az ember.

Jegyzetek

[1] AH III, 10, 2; IV, 6, 6; IV, 20, 4; IV, 33, 4.
[2] Kelet Világossága, 6. f. a zsinati Ökumenikus Dekrétum 15. pontját idézi.
[3] Uo. 10.
[4] Ménea II. November és december hónapokra, Nyíregyháza, 1998, 606, 609.
[5] Uo. 199.
[6] Nov. 22. uo. 228.
[7] Uo. 610.
[8] Vanyó L. ford. Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre, I. Karácsonyi ünnepkör, Budapest, 1995, 15.
[9] Az Ige emberré válásáról,20. f, ÓÍ 13, 118.
[10] Uo. 54. f. ÓÍ 13, 159.
[11] Vanyó L. ford.:Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre, I. Karácsonyi ünnepkör, Budapest 1995, 2.
[12] Szó szerint: a Lényegfölöttit szüli. Ménea II, 613.
[13] Uo. 614.
[14] Könyve a Szentlélekről, 9,23.
[15] A teológiáról és Isten Fiának testben végbevitt üdvözítő művéről, II, 25.
[16] Ep 11, PG 91,453 BC. 22
[17] Magyarázata a Teológus Szent Gergelynek 14. beszédéhez. Amb. 7.
[18] Amb 41, PG 91, 1304 D.
[19] A teológiáról és Isten Fiának testben végbevitt üdvözítő művéről, I, 66.
[20] Az Úr imádságáról, PG 90, 877 A.
[21] Amb 7, PG 91, 1081
[22] A teológiáról és Isten Fiának testben végbevitt üdvözítő művéről, II, 29.
[23] Amb 21, PG 91, 1256 C.
[24] Az Úr imádságáról, PG 90, 889 C.
[25] Thal 63, PG 90,672 C.
[26] A teológiáról és Isten Fiának testben végbevitt üdvözítő művéről, II, 30.
[27] Thal 53, PG 90,501 B.
[28] Uo., 672 C.
[29] Ep 44, PG 91, 644 B.
[30] Ep 2, PG 91, 397 B.
[31] Thal 22, PG 90, 320 B.
[32] Amb. 21, PG 91,1253 D.
[33] A teológiáról és Isten Fiának testben végbevitt üdvözítő művéről, II, 21.
[34] Kol 2,10.

Dr.Orosz Atanáz

Forrás: Vigilia

Könnyezni kezdett a máriapócsi szentkép kárpátaljai változata

Ikonfestő tábor Máriapócson

A máriapócsi kegykép Budapesten

„Krisztusért meghalni annyi, mint örökké élni”

Romzsa Tódor mint szemináriumi spirituális nem tett különbséget ruszin, ukrán, orosz és magyar kispap között. Számára mindegyik növendéke: leendő apostol és lelkipásztor volt. Rajongásig szerette népét. Ezért arra biztatta a ruszin papnövendékeket, hogy népük felemelkedésén fáradozzanak. 

Mint a filozófia tanára, érdekfeszítően magyarázott, és a nehéz szövegeket sokszor humoros megjegyzésekkel oldotta fel. Mintha megsejtette volna, a jövőt, növendékeit az ateizmus elleni harcra készítette fel. Minden egyes filozófiai tételnél megemlítette azt az ellenvetést, amely az ateisták részéről felmerülhet, és egyúttal megadta rá a választ. Tanítás közben biztos tudás sugárzott róla. Erre a biztos tudásra nevelte a növendékeket is, s azt akarta, hogy a katolikus világnézetet szakértelemmel és magabiztosan képviseljék. 

A szeminárium kápolnájának szószékéről adott elmélkedési dogmatikai jellegűek voltak, de mindig fűzött hozzájuk erkölcsi tanulságokat is. Arra törekedett, hogy a hivatás kegyelmét egyre jobban kibontakoztassa a növendékekben. Nemcsak kispapjai, hanem paptársai is követendő példát láttak benne. 

1947 őszén Sztálin jóváhagyta a Szovjetunióban működő keresztény egyházakra vonatkozó jelentéseket és intézkedési terveket, amelyek a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye és annak püspöke, Romzsa Tódor sorsát is meghatározták. Hruscsov, az ukrajnai kommunista párt központi bizottságának első titkára Sztálinhoz fordult azzal a kéréssel, hogy engedélyezze számára a Rómával egyesült egyházi felsőbbség likvidálását az egykor magyar városban, Ungváron. 

Tódor püspök és egyházmegyéjének papjai továbbra is igyekeztek úgy élni és tevékenykedni, mintha ez a veszélyhelyzet nem létezne, tudomásul véve azt, hogy életterük mindinkább beszűkül. Amikor Lóka (Lavki) községben (Munkácsi járás) befejeződött a templom felújítása, annak 1947. október 26-án, Krisztus Király ünnepén történő felszentelésére Tódor püspököt kérték meg. 

Mivel a püspökre és papjaira vonatkozó utazási tilalmat csak az illetékes egyházügyi megbízott oldhatta fel, ezért az állambiztonsági szervek jól ismerhették az utazás időpontját. Az ünnepélyes templomszentelés után a püspök és kísérete a beregszőllősi plébánián ebédelt. Itt a helybeliek figyelmeztették, hogy a faluvégen idegen férfiakat és autókat láttak, ezért a püspök a következő napra halasztotta a hazatérést. 

Másnap, hétfőn 9 óra tájban Iványi irányába indult hazafelé. Beregszőllőstől 2-3 km távolságban azonban egy nagy, 12 kerekes teherautó teljes sebességgel hátulról belerohant a püspököt szállító lovas kocsiba. A püspök és Bacsinszky Dániel parochus atya az úttestre zuhantak, kísérőit, Bereznay András titkár atyát és két kispapot pedig az ütközés ereje 10 méterre röpítette a mezőre, akiket a támadók még agyba-főbe vertek. A felocsúdott két kispap segítségért kiabálva a közeli falu felé futott, de a pufajkás merénylők – abbahagyva a püspök ütlegelését – utolérték őket. A püspöki titkár eszméletlenül feküdt. Bacsinszky Dániel parochust, akinek a lábán amúgy is átment a gázoló teherautó kereke, úgy látszik a püspöknek nézték, mert az ütlegekből különösen is sok jutott neki. Tódor püspök fejsérüléseket és állkapocstörést szenvedett a vastárgyakkal való csapásoktól. A merénylők rövid időn belül végeztek volna áldozataikkal, de Iványi felől emberek közeledtek. Erre a támadók elmenekültek. 

A postaautón a sebesülteket a munkácsi kórházba szállították, ahol az orvosok mindent megtettek a sérültek érdekében. Tódor püspök leginkább a fején sérült meg. Állkapcsán kétszeres törést szenvedett, szájüregében csupán hét foga maradt épségben, a többi részben kitört, részben meglazult. Egyik lábszárán hosszanti nyílt sebek voltak, egész testét zúzódások és kék foltok borították. A műtétek, illetve az orvosi ellátás után nyugodtan telt el az éjszaka, a betegek állapota stabilizálódott.

Teofila bazilita rendi nővér (aki a sebészeti osztály főnővére és a kórház adminisztrációs főnővére volt) tanúsítja, hogy a kórház főorvosa – szokatlan eljárással – másnap egy fiatal leányt alkalmazott betegápoló nővérnek arra az időszakra, amíg Tódor püspök és kísérete a kórházban tartózkodott, és határozott utasítása volt, hogy ételüket a konyháról is ez az új alkalmazott hozza majd be személyesen számukra, sőt szállást is a sebészeten kellett neki biztosítani. A főorvos igyekezett eltávolítani a nővéreket és a hozzátartózkodókat, hogy ne töltsék az éjszakát a betegek mellett, hiszen itt van az új „nővér”, akit kizárólag az új sebesültek mellé vett fel. A főorvos Bacsinszky atyát át akarta helyezni a teológusok kórtermébe, hogy a püspöknek kellő nyugalmat lehessen biztosítani, de Tódor püspök határozottan arra kérte, hogy paptársa maradjon mellette. 

Másnap Tódor püspök meggyónt és megáldozott. Állkapocs törése, illetve az azt rögzítő kapcsok miatt egy kis cső segítségével csak folyékony táplálékot tudott magához venni. 

A főorvos és helyettese péntekről szombatra virradó éjjel nagyon kései időben, akárcsak az előző éjszakán is, vizitet tartottak. A főorvos a nővéreket kiparancsolta a betegszobából, ahogyan mondta: „Mindössze öt percre.”

Amikor a nővérek visszajöttek, úgy látszott, hogy semmi baj nem történt. De nemsokára a püspök felsóhajtott: ”Jézusom”, majd látták, hogy az egész testét megrázó görcs után nem mozdul többé. A szomszéd ágyon fekvő Bacsinszky atya csak annyit tudott mondani: ”Volt itt egy nővér, és a püspök atya orra alá tartott valamit.” Ez a vallomás és az orrnál kezdődő kékülés arra mutatnak, hogy a méreg a belélegzéssel, az orr nyálkahártyáján keresztül szívódott fel, s okozta halálát mintegy 10 perc alatt, 1947. november 1-én. 

Csak másnap, vasárnap este engedélyezték a püspök testének hazaszállítását a munkácsi kórházból. Hétfőn a hívek egész nap búcsúztak a Székesegyházban felravatalozott főpásztoruktól. November 4-én délelőtt a Szent Liturgia után Tódor püspököt a Székesegyház kriptájában temették el.

Forrás: Boldog Romzsa Tódor püspök életéről és vértanúhaláláról (Puskás László: Megalkuvás nélkül című könyve alapján)

Mária Istenszülő Szűz

Mária Istenszülő

A szent liturgiában gyakran hallunk ilyen könyörgéseket és felkiáltásokat: „Istenszülő Szűz Mária…” „Legszentebb Istenszülő imáid által üdvözíts minket!” Téged valóságos Istenszülő magasztalunk!” stb.

Vajon nem túlzás-e ez valóban, mint ahogyan túlzásnak érezte, pl. Nestorius, aki azt mondta: „Ha Mária Istennek anyja, akkor nem lehet kifogást emelni a pogány görögök ellen, akik isteneiknek anyát tulajdonítottak!” De ehhez hasonlót állítanak egyes protestáns teológusok is és arra hivatkoznak, hogy a Szentírás sehol nem nevezi Máriát Istenanyának!

Gondoljuk át először ezt az utóbbi állítást! Hiszen valóban így van. Ilyen elnevezés nem található a Szentírásban. Azonban találunk más megnyilatkozásokat, amelyeket azonban másképpen nem értelmezhetünk. Pl. az angyali üdvözlet leírásában az angyal ezt mondja Máriának: „A születendő szent Isten fia lesz…” (Lk 1,36). „Amikor elérkezett az idők teljessége Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született!” (Gal 4,4). Ezeken felül pedig a Szentírás kifejezetten állítja, hogy Jézusnak Mária az anyja. Jézusról pedig kifejezetten állítja, hogy Isten Fia!

Éppen e szentírási alapon cáfolta az Efezusi zsinat (431) Nestorius tévedését. Ez a legrégibb hittétel. A zsinat által használt görög kifejezés - Theotokosz - elterjedt jelszó lett a 3. sz-ban. A Theotokosz kifejezés azt jelenti, hogy Jézusban a két természet (az isteni és az emberi természet) egy személyben található egységbe fogva. Ez a személy ezért Isten! De ennek a személynek az anyja Mária.

Az efezusi zsinat után a III. Konstantinápolyi zsinat (681) ezt a hittételt pontosította: Jézus valóságos Isten (nem átvitt értelemben). Mária ezt a testté lett Istent szülte (már anyja méhében is Isten volt, nem később lett azzá). Mivel Jézus valóságos Isten, az ő anyja is valóságos Istenszülő!

Mária szűz!

Szűz és anya, ezek egymást kizáró fogalmak. A szűzi foganás biológiailag elképzelhetetlen. Nagyon sok emberi tévedés forrása lett az, hogy Jézus születését természetes módon akarták megmagyarázni, holott arra nincsen természetes magyarázat. A zsolozsmában is így imádkozzuk: „Ezen titok nem tűr vizsgálódást, melyet mindnyájan hit által dicsőítünk…!” Jézus emberré levésének folyamata csoda és a kereszténység mindig is csodának tartotta. Jézus anyja az egyetlen olyan nő, aki a szűz nevet „cím”-ként viselheti. Ő volt az egyetlen, aki kinyilatkoztatásban kapta meg szűzi hivatását és édesanyai hivatását egyszerre! „Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába, egy szűzhöz…” (Lk 1,26). Józsefnek így szól a kinyilatkoztatás: „Ne félj feleségül venni Máriát, hiszen ami őbenne fogant, a Szentlélektől van!” (Mt 1,18). Izajás prófétánál: „Íme a szűz méhében fogan és fiat szül és Emmánulnek fogják hívni!” (7,14). Az Emmánuel fordítását is megadja az evangélium: „Ez azt jelenti: Velünk az Isten!” (Mt 1,24).

Tudni kell, hogy a megtestesülés és a megváltás szempontjából nem lett volna szükség Mária szüzességére. Még az áteredő bűn miatt sem lett volna ez szükséges, hiszen a bűn nem biológiai úton száll át az utódokra. A Biblia szimbolikus gondolkodása azonban megkívánja, hogy Jézus Krisztus, az új embertípus ne úgy szülessék, mint a régi ember. Nem jöhet az Évára tett átok jegyében a világra az, aki ezt az átkot feloldani jött! XII. Piusz pápa mondta: „Számunkra elképzelhetetlen, csodás módon született.”

Annak ellenére, hogy sohasem fogjuk tudni elképzelni azt, hogy mi történhet az olyan testtel, amely nincs alávetve az áteredő bűnnek, mégis sokan megpróbálták elképzelni ezt Jézus születésének esetében. Az ösztönzést erre a kísérletezésre éppen az adja, hogy tudjuk, hogy az áteredő bűnnek a következményei között ez is szerepel: „Megsokasítom gyötrelmeidet és terhességed kínjait: fájdalommal szüljed gyermekedet!” (Ter 1,16). - Akkor hogyan történhetett ez Jézus születésének esetében?

Voltak, akik úgy gondolták, hogy Jézus születése úgy történt, ahogyan a napsugár áthatol az üvegen, nem sérti meg az üveget. Vagy ahogyan tapasztalhattuk nála feltámadása után: beléphetett a bezárt ajtón keresztül. Ez a spekuláció egy eretnekség kifejlődéséhez vezetett. A dokéták azt állították ezen megfontolások alapján, hogy Jézusnak nem is volt valóságos teste, csak látszat teste volt.

Az apokrif Jakab evangéliumban pedig ezt a leírást olvassuk Jézus születéséről: Mária meglepődött, amikor minden szülési folyamat nélkül egyszer csak maga előtt látta a kisdedet és érezte, hogy terhessége megszűnt.

Nem kell ilyen mélyen és részletesen átgondolnunk a lehetőségeket, mert nem tudjuk elképzelni, hogy arra a testre, amelyik mentes az eredeti bűntől, milyen törvények érvényesek. Elég vallanunk annyit, hogy Mária mindenkorszüz (szülés előtt - közben - után is szűz), ezért bár biztos, hogy természetes módon szülte a világra Jézust, de az Évának adott átok nélkül. Azaz a szülés fájdalmai nélkül! Mert mentes volt az áteredő bűntől.

Szépen imádkoztatja velünk a zsolozsma: „…mert, aki nem volt alávetve a romlásnak, az saját szülőanyját is sértetlenül tartá meg!” És a másik Katavászia: „Mindenek csodálkozának a te mennyei dicsőségeden ó szeplőtelen, méhedben hordoztad a mindenség Istenét, és szülted az örökké való fiút, ki a téged éneklőknek, békességet ajándékoz!”

Mária a feleség

Mária és József házassága, ha a szentírási helyeket és a kor szokásait is figyelembe vesszük, teljesen érvényes házasság volt. Még akkor is, ha feltételezzük és elfogadjuk tényként ezt a feltételezést, hogy házaséletet (testi szerelmi kapcsolat) nem éltek. Azonban ezt az együttlétüket nem szabad úgy értelmeznünk, hogy pusztán a kötelesség miatt, vagy gyermekük miatt maradtak együtt. Sőt az is nagy tévedés lenne azt hinni, hogy érzelmileg közömbösek lettek volna egymás iránt. Nem tudjuk azonban még elképzelni sem, hogy hogyan lehetett, mert a Szűzanya mentes volt az eredeti bűntől, szent József pedig hozzánk hasonló ember volt. Egyet biztosan állíthatunk. Azt, hogy az ő házasságuk szeretetközösség volt. Jézus ugyan nem természetes úton lett a gyermekük, ők elfogadták ilyennek és éltek, mint testvérek ebben a szeretetközösségben. Nem tudjuk hogyan volt. Ők azt az „új embertípust” képviselték, amely típus a végső időkben jelenik meg. Jézusban ennek a végső (eszkatológikus) idők állapotát ismerjük fel. Erről az időről Jézus így beszél, éppen a házassággal kapcsolatban: „Nem ismeritek sem az Írást, sem az Isten hatalmát. A feltámadás után nem nősülnek s férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai az égben!” (Mt 22,30).

Forrás: Véghseö Dániel: Katekézisek – Nyíradonyi Görögkatolikus Egyházközség

A kép az Istenszülő Szűzanya ikonját ábrázolja (Theotokos).

A kegykép Máriapócson látható, és az ország egyik legfontosabb kegyképe.

A képnek több csodát is tulajdonítottak.

Története során kétszer is könnyezni kezdett.

Ima a könnyező pócsi Szűzanyához

Töredelmes és alázatos szívvel borulok legszentebb lábaidhoz, ó Mária, ki értem, nyomorult bűnösért könnyeztél. Te az irgalomnak és kegyelmeknek anyja vagy, mert anyai szemeidnek mi másért kellett annyi keserű és bőséges könnyet hullatniuk, mint az én megszámlálhatatlan és igen megvetendő bűneimért. Irántam, méltatlan iránt való anyai szereteted csalta szemedbe a könnyek árját. Te láttad, hogy szörnyű vétkeim miatt örökre elveszek, és előre láttad, hogy az örök pokol büntetésére juthatok. Azért akartál nekem, aki már-már elvesztem, segítségemre jönni. Ártatlan könnyeiddel akartad az isteni igazságosságnak ellenem felgerjedt haragját csillapítani, és az örök tűz megérdemelt büntetését eltörölni. Azért is, ó Jézus Krisztus, az irgalom Anyjának legirgalmasabb Fia, tekintsd Anyád drága könnyeit, és könyörülj rajtam! Tekintsd, ó legszelídebb Jézus, az értem keservesen síró, igen szeretett Anyádnak könnyes szemeit, és könyörülj rajtam, nyomorult bűnösön! Ó, mennyire fáj nekem, mennyire szégyellem, hogy téged, az én legfőbb jómat, az én Istenemet, annyiszor és oly súlyosan megbántottalak. De irgalmazz, mivel szívem minden érzésével megvetem a múltat, s a jövőben kegyelmeddel jobb akarok lenni. Most pedig, te is, kegyelmek Anyja, csodatevő Mária, tekints az én bánatos könnyeimre! Sírok, mert súlyos bűneimet megvetem és utálom, hogy szeretetedet kiérdemeljem. Én viszont szeretni akarlak Téged és kedves Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust. Fogd fel, Anyám, méltatlan és sok bűnnel szennyezett könnyeimet, s legszentebb könnyeiddel egyesítve mutasd be azokat szent Fiadnak, hogy közbenjárásoddal, szent Fiad kegyelmével és irgalmával, bűneimtől megtisztultan halálom után veled az ő boldogító látására eljuthassak, s abban örökké élhessek és örvendhessek.
Ó, könnyező Szűz, ó drága Istenanya, emlékezzél meg rólam Jézusnál most és halálom óráján! Ámen.

Forrás: Szent Atanáz Főiskola