Isten szívének legérzékenyebb pontja

Puskás Antal pálos szerzetes az élet védelméről

Puskás Antal pálos szerzetes, pap, aki különösen érzékeny a tisztaság, a megfogant, de veszélyben lévő gyermekek védelme és az abortuszon átesettek lelki gyógyítása iránt. Alapvetően szemlélődő szerzetes, mégis az életvédelem egyik hazai „arca”.

– Egy családanya esetében jól érthető a gyermekekért aggódás, de egy cölibátusban élő szerzetesnek a megfogant élet védelme többszörösen összetett kérdés lehet. Én valahogy úgy képzelem, hogy egy papi életpálya elején meg kell harcolni azért, hogy a családalapítás ösztönös vágya lelki közösségépítés igényévé alakuljon át. Hogyan jött az életedben ez az odafordulás a legkisebbekhez?

– Visszagondolva még a papi és szerzetesi életem előtti időre, úgy látom, Isten már akkor érzékennyé tett azok iránt, akik valamilyen módon az élet peremére kerültek, akiket mások lenéznek vagy megtagadják velük a közösséget. Emlékszem, tizenévesen tudatosan kerestem a kapcsolatot azokkal a fiatalokkal, akiket mások megvetnek. Egyszerűen érdekelt az életük, szerettem volna megérteni őket. A rendbe való lépésem után pár évig hétvégi csoportot tartottam hajléktalanoknak, amolyan beszélgetős délutánt. Aztán egyre inkább a lelkivezetés, lelkigondozás felé terelt az Úr. Az abortusz problematikája sok éven keresztül nem is került a látószögembe, csak akkor, amikor néhány éve felkerestek azzal a kérdéssel, hogy bekapcsolódnék-e egy, az abortusz sebeiből gyógyulást nyújtó lelkigyakorlatba. Éreztem, hogy az életemben már meglévő irányvonal, amely a szegények felé vezet, most egészen intenzív, konkrét színt kapott. Úgy is mondhatnám, hogy Isten olyan területre hívott meg, amely az Ő szívének legérzékenyebb pontja. Egy kicsit meglepett a dolog, de megtiszteltetésnek tartom, hogy ezt a szándékát megosztja velem. A magzatok valóban a legvédtelenebbek.

– A papi szolgálaton felül melyek azok a konkrét tevékenységek, amelyeken keresztül segíteni próbálsz?

– Az egyik legmélyebb és ugyanakkor legszebb szolgálataim közé tartozik az előbb említett Ráhel Szőlőskertje lelkigyakorlat. A húsvéti szent három nap jellegét viseli magán, abba vezeti be a résztvevőket: nagypéntektől húsvét vasárnapig, a haláltól a feltámadásig kíséri őket. Az abortusz okozta lelki sebekből gyógyuló anyákat látni olyan öröm, amivel kevés más öröm ér fel. Ugyanakkor megértettem, hogy az abortusz problémája nem ott kezdődik, amikor az anya úgy gondolja, hogy választania kell, megtartja-e a méhében fogant életet, vagy nem. Az egész problémának sokkal mélyebben van a gyökere. Ez pedig a saját szexualitásunk eltorzult megélése. Ezért szolgálatom során másik fontos feladatnak tartom, hogy írjak, beszéljek a szexualitás Isten szerinti, csodálatos tervéről, illetve segítsem azokat, akiket elsodort a pornográfia áradata. Ebből a meggondolásból született a tisztasor.com weboldal is. Ezek mind olyan témák, amelyek azt igénylik, hogy megszűnjön a tabu jellegük, és lehessen róluk nyíltan beszélni, mint társadalmunk gyökereit veszélyeztető tényezőkről. Így indulhat el csak az a mozgás az egészségügyben, politikában, jogban, melynek eredményeként a társadalom végül kilöki magából a mérget, amely a testében vándorol. Fontosnak tartom, hogy jelen legyek olyan megmozdulásoknál, mint például a 40 nap az életért, amelyek amellett, hogy hangot adnak azoknak, akik még nem szólalhatnak meg, imádságra is hívnak.

– Az abortusz szó hallatán ma többnyire kínos csönd lesz egy társaságban. Ennek mi az oka?

– Úgy gondolom az, amint már említettem, hogy tabu a téma. Más szóval: nem szabad róla beszélni. A tabu szó eredetileg olyan szent dolgot, területet, tevékenységet jelent, amelyet megváltoztatni, megkérdőjelezni nem szabad. Például ilyen, hogy nem eszünk emberhúst. Az abortusz említésénél azért fagy meg a levegő, mert az emberek úgy érzik, ennek a témának felhozatala belép az egyéni szabadság szentélyébe. Ez egy mesterségesen torzzá tett lelkiismeret reakciója, amely azt mondja: „Nem szólhatok bele abba, hogyan dönt az illető: megtartja-e a gyermekét, vagy nem”. Ennek a hallgatásnak a végeredménye azonban rettenetes: az abortusza után szenvedő ember teljesen magára marad családja és barátai körében. Azzal, hogy nem beszélnek róla, elvileg tisztelik a döntését, gyakorlatilag azonban állandósítják lelki kínjait, amelyek az abortusz következményei. Másrészt benne van ebben a hallgatásban az is, hogy az érintett ember fél az elutasítástól, ha kiderül az abortusza, ezért inkább nem hozza fel.

– Többek között lefordítottál egy könyvet, amelyet egy lengyel asszony írt, akinek harmincévnyi tapasztalata van az abortusz utáni gyógyulásban. Beszélnél nekünk erről bővebben?

– Az asszony Wiesława Kowalska. A könyve nem egyszerűen értekezés akar lenni az abortuszról és annak következményeiről, hanem azt tűzte ki célul, hogy segítség legyen olyan anyáknak és apáknak, akik szeretnének elindulni az abortusz utáni bűnbánat és gyógyulás útján. Felvázolja a szükséges lépéseket, és segít kimondani azokat a szavakat, melyeket talán az ember magától nem tudna kimondani Istennek és az abortuszban elvesztett gyermekének. A könyv hatékony eszköz lehet papok számára is, akik szeretnének segíteni az abortuszban érintetteknek, de nem tudják, hogyan. A könyvre a lelki adoptálás Jasna Góra-i központjában találtam rá, és rögtön elhatároztam, hogy lefordítom.

– A könyvnek december 1-jén lesz az ünnepélyes bemutatója a Sziklatemplomban. Az esemény viszont több lesz, mint egyszerű könyvbemutató.

– Wiesława Kowalska már a könyvében is említi azt a sok csodálatos történést, amelyet megtapasztalt az általa és egy lengyel pálos atya által vezetett lelkigyakorlatokon. Megkértem őt, ossza meg majd a jelenlévőkkel tanúságtételét Isten megújító szeretetéről, aki az abortusz miatt lelki romokban heverő családokat, életeket állít helyre. Biztos vagyok benne, hogy akik eljönnek, olyan szempontokat kapnak az életvédelem témájában, amelyek új erőt és lendületet adnak.

– Fontosnak tartod-e, hogy az érintetteken és a „hivatásos életvédőkön” kívül a témát semlegesen szemlélők is eljöjjenek a délutáni alkalomra?

– Az igazság az, hogy nem szeretem az életvédő kifejezést, annak ellenére, hogy én magam is használom. Hiszen ha a szívünkbe nézünk, ott mindnyájan életvédők vagyunk. Mindnyájan elkötelezetten védjük azt, amit életnek és értéknek ismerünk fel. Természetesen a délutánt ajánlom azoknak is, akiket az abortusz téma önmagában nem érint meg erőteljesen, azonban szívesen meghallgatják Wiesława tapasztalatait. Amennyire ismerem őt, a mondanivalója Isten gyógyító szeretetéről szól majd. És pontosan ez az a szempont, amelyre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk az életvédelemben, ha látni akarjuk az abortusz megszűnését Magyarországon!

    ***

Wiesława Kowalska: Szabadulás az abortusz utáni bűntudat terhétől című kötet a Magyar Kurír Új Ember Kiadványok sorozatában jelent meg. A kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

Forrás: Magyar Pálos Rend

Lelki adoptálás a pálosoknál

Adventi lelkinap kismamáknak a Szociális Testvérekkel

Család és béke

Párkeresők hét aranyszabálya

• Nem a házasság teszi boldoggá az embert, hanem az Istennel való közösség. Ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy van-e (lesz-e) párod, hanem az, hogy ki a te Istened: magad alkottad-e Őt kívánságaid szerint, képzeleted és gondolataid segítségével, vagy a Bibliában magát kijelentő, valódi, élő Isten az, akinek a kezébe teszed az életedet, beleértve a házasságkötésed ügyét is.

• Isten a házasságodat is arra akarja használni, amire a házasságodtól függetlenül is az életedet: hogy az Ő hatalmát és szeretetét megismerjék az emberek. Ezért olyan társra kell találnod, akivel a közös életetek Isten dicsőségét és szeretetét tükrözi: készek és képesek vagytok egymás iránti önfeláldozásra, hűségre, megbocsátásra, és folytonos megújulásra a szeretetben. Ilyen kapcsolat kizárólag olyan emberrel lehetséges, aki ugyanúgy Isten megváltott gyermeke, és az Úrnak szentelt életre ugyanúgy törekszik, mint te magad.

• A társkeresésben ne használj semmilyen „kegyes” módszert, de használd józan, Isten igéje és Szentlelke által irányított ítélőképességedet és megújult gondolkodásodat.

• Készülj fel arra, hogy a párod is ember, vagyis nem tökéletes. Állj ellen a „csőlátás” és a projekció torzításainak.

• Csak olyan emberrel köss házasságot, aki testileg is vonzó számodra. Ismerd meg jól a gondolkodását, életszemléletét, értékrendjét is, és vizsgáld meg, harmonizál-e a tiéddel.

• Légy tudatában annak, hogy döntéseddel sok mindenről lemondasz: az összes többi nőről illetve férfiról, önállóságodról, személyes szabadságodról.

• Légy tudatában annak is, hogy döntésed egész éltedre érvényes!

Dr. Pálhegyi Ferenc: Utazzunk együtt! című könyvéből (Ébredés Alapítvány, Pécel 2002, 29-31. oldal)

Forrás: Piaristák

Kismamák lelkinapja

Jegyesoktatás Budapesten 2017

Ajándékként tekinteni Istenre, másokra és önmagunkra

Karácsonyi interjú Györfi Szabolcs pálos szerzetessel

Karácsony minden vásárlási láz és csillogó-villogó külsőség ellenére keresztény ünnep, így ilyenkor a médiában is fokozódik a papok, szerzetesek üzenetei iránti érdeklődés. A szeretetről, az ajándékozásról és az isteni csodáról szóló írások egész sora jelenik meg ilyenkor, és ez a cikk is ezekről szól, de rendhagyó módon. Györfi Szabolcs testvérrel, a budapesti Sziklatemplom melletti pálos kolostor főnökével a család és az emberi kapcsolatok válságáról beszélgettünk, és az is kiderült, hogy az ajándék milyen kapcsolatban áll a kiegyensúlyozott élettel.

 
A magyarországi pálos rend köztudottan mindig azokra az ügyekre összpontosít, amelyek az ország és a nemzet szempontjából sorsdöntőek, az utóbbi időben ezért a családok foglalnak el kiemelt helyet a tevékenységében. Karácsony emberi léptékben a Szent Család ünnepe is – mit jelent mindez a pálos rend számára?

A karácsony Jézus születésének az ünnepe, de ez kétségtelenül elválaszthatatlan a Szent Családtól. A pálos rend karizmája a közösséghez – a családhoz és a magyarsághoz – rendeltség. Ennek vannak jól megfogható nyomai is, ilyen mindenekelőtt a családokért, a nemzetért való imádság, de ugyanúgy a lelkipásztori tevékenység, és kiemelt jelentőségű számunkra az abortusz elleni fellépés. Említhetném a Tisztulás Útja zarándoklatot a Sziklatemplom és a Ferenciek terén lévő ferences templom között, a pálos részvétellel szervezett Ráhel Szőlőskertje lelkigyakorlat pedig az abortuszon átesett nők, illetve családok számára hozza el a lelki békét, a megbocsátást, a harag elengedését.

Az abortuszpárti propagandában nem hallani arról, hogy ez mennyire megviseli a nőket.

Lelkipásztori tapasztalatból pontosan tudom, hogy milyen komoly dolog ez – évtizedekre megnyomorítja a nők lelkét. Szörnyűek azok a sebek, amelyekről ezek a hangok valóban nem szólnak. Amikor egy hetvenvalahány éves ember évtizedek után először eljön gyónni, és lehet látni azokat a sebeket, amelyeket belül, titokban visel, az borzasztó. Nem tudom, hogy mindezzel tisztában vannak-e azok, akik emberi jogként hirdetik a magzatok megölését. Valószínűleg nem tudják, mert ha tudnák, akkor nem hirdetnék. Remélem, hogy ez az ő egyéni tájékozatlanságukból fakad. Nem beszélve a módjáról, ahogy ezt a beavatkozást végzik – annak elgondolkodtatónak kéne lennie minden ember számára.

Gyakori sztereotip felvetés akár ezzel, akár más családi kérdésekkel kapcsolatban, hogy a pap hogy érthetne a családhoz, ha ő maga nem így él. Miben segíthet a vallás, illetve a pap a családoknak?

Ne feledjük, hogy mi, papok is családból jöttünk, vagy éppen a család hiányát éreztük a saját bőrünkön. Nem a család a legfontosabb számunkra, de aki a legfontosabb, az családban jött el hozzánk, és ez nem véletlen. Az Istennel való kapcsolatunkban képesek vagyunk rálátni a család mibenlétére, és a mára óriási válságba került férfi és női szerepekre. Ráadásul a minket körülvevő emberek közt látunk olyanokat, akik saját életükkel tesznek tanúságot arról, hogy milyen egy igazán jó család.

Hogy csapódik le az egyén szintjén a férfi és női szerepek válsága, milyen tüneteket lehet ebből papként érzékelni?

Ez már nagyon látványosan benne van az életünkben, az egész társadalomban. Mi leginkább az emberek sérültségét látjuk, a családok szétesettségét, ahogy elválnak az emberek, és amiről kevesebbszer esik szó: ahogy nem találnak párt. Harmincas-negyvenes szép nők, talpraesettnek, férfiasnak tűnő férfiak, és nem találnak társat, nem tudnak ismerkedni. Ez tünet. Az emberi kapcsolatok problémáját mutatja, az emberi kapcsolatok iskolája pedig a család lenne. Ha a kapcsolatokkal baj van, akkor az „iskolával” is baj van, ahol ezeket meg kéne tanulniuk az embereknek. Mára sokan olyan közegből jönnek, ahol nem kapták meg a megfelelő mintákat úgy a társas kapcsolatokra, mint a nemi szerepekre nézve. Hogyan legyen megfelelő férfiképe egy apa nélkül felnövő fiúnak vagy lánynak? De akár a másik oldalról megnézve – milyen feleség- és anyaképe lesz annak a gyereknek, akit egyedül nevel az édesanyja, az őt kiegészítő társ segítsége nélkül? Még ha van is azonos nemű szülője a gyereknek, ilyen esetben ez defektusos működés, hiszen az egyedülálló szülőnek bizonyos szempontból állandóan a lehetetlent kell kapirgálnia, és ez a gyerekekben is tartós sebeket okoz. A széthullott, illetve a rosszul működő családok okozta válság az emberek nagy többségét érinti manapság.

Van ebből kiút a mai körülmények között?

Ha a család nehézségeiről beszélünk, akkor nyilvánvalóan a családot mint egységet, mint emberi közösséget kellene meggyógyítani. Nyilván lehet jó képet nyújtani a családokról, és ha az Egyház, a papok és hívők közössége jól működik, akkor – mint egyfajta inkubátorban – elő tudjuk segíteni, hogy jobb, teljesebb családok legyenek. Ebben rendkívül fontos, hogy a pap is férfi minta legyen, és saját személyében szemléltesse, hogy a papi hivatás egy férfias dolog. De ennél szélesebb körű feladat, hogy legalább tudatosítani kellene a döntések következményeit. Azzal csak a ködöt növeljük, ha a párkapcsolatok, vagy akár a genderideológiák és az abortusz kérdését az egyéni jogokon keresztül nézzük. Ha mindazt hajlandóak vagyunk meglátni, amire az Egyház ráirányítja a figyelmet – például, hogy mit jelent a házasság, két egymást kiegészítő ember –, az a gyógyulás felé vezet. Hamis illúziókat tudunk gyógyítani, és a valóság, a normalitás területére tudjuk átvezetni az embereket. A lelkivezetés alkalmával szokott elhangzani, hogy ha a dolgokat ki tudjuk mondani, be tudjuk vallani, az már fél gyógyulás. Ha hajlandó elfogadni valaki az Egyház családképét, és ehhez képest tudja értékelni a saját helyzetét, akkor biztos vagyok benne, hogy elindul a gyógyulás felé.

Rá lehet vezetni a saját magát legfőbb értéknek tekintő egyént, hogy képes legyen meghaladni önmagát, és a közösségben jól működésre törekedjen?

Az Egyház tagjainak – a felszentelt papoknak és a híveknek is – alapvető értékként Istenre kell rámutatniuk, éppen karácsonykor kell leginkább észrevennünk, hogy nem mi az ajándék számunkra, hanem ki az ajándék. Az előbb említett összefüggésben viszont a Szent Család mintájának van óriási jelentősége, hiszen fontos, hogy az Egyház egy ideális családképet tud az emberek elé tárni. Jézusnak az isteni mivolta mellett, emberi mivoltában volt családja, és ez elidegeníthetetlen tőle. Ugyanígy Ádám és Éva esetében is az első emberpárról beszélünk, nem egyénekről, így az ő esetükben is joggal beszélünk családról. Ezekben a történetekben ott rejlik, hogy az ember nem független a kapcsolataitól. Az önmegvalósítás legendája és a külvilág számtalan üzenete azzal traktál minket, hogy képesek vagyunk mások nélkül élni, de ez nem igaz. Nem igaz a születésünk pillanatában, nem igaz, amikor iskolába járunk, nem igaz, amikor el kell mennünk dolgozni. Bizonyos dolgok a kapcsolataink által jönnek csak be az életünkbe, és kell lenniük olyan belső fogasainknak, amelyekre ezeket a dolgokat rá tudjuk akasztani, mert különben hiányoznak.

A szinglilét később visszaütő hátrányai?

A mai kor szemlélete, hogy nem javítjuk meg, ami elromlott, hanem újat veszünk helyette. A válások számából látszik, hogy ez mennyire vonatkozik a párkapcsolatokra is. A kapcsolatok tárgyiasulnak, az ember nem a másikat szerető érző lényként van jelen, hanem a saját érdekeit elégíti ki, így pedig könnyen kidobhatóvá is válik a másik fél, ha már nem fűződik hozzá érdeke. Az emberben viszont lelkileg nyomot hagy, hogy tárgyiasít, és őt is tárgyiasítják. Nem érdemes magunkban olyan terminátort látni, aki az élet minden veszedelmén egyedül át tud menni, mindent be tud gyűrni a saját zsebébe. Ha valaki így gondolja magáról, csak idő kérdése, hogy ez a kép mikor törik össze. Nekünk, papoknak az a legfontosabb, hogy az Istennel ápolt bensőséges viszony kiépítésében segítsünk. Ha ez a bensőséges Istenkapcsolat létezik, az előrevetíti azt, hogy saját magunkkal és másokkal is képesek leszünk ilyenre. Gyóntatásnál is rá kell világítanunk, hogy a szeretetnek ez a három iránya egyformán fontos, és ha bármelyik hiányzik, akkor baj van. Az ember hajlamos önző módon a saját fogyatékosságaira és nyomorára figyelni, pedig ha önmagamra is ajándékként tekintek, az egy csomó félelemtől és szorongástól megment. Nem azt kell nézni hogy mi nincs, hanem azt, hogy mi van. Karácsonykor megkapjuk ajándékba Istent, ami arra is emlékeztet minket, hogy a másik embert is Isten képmásaként, ajándékként kell kezelnünk. Ha az ember oda tudja adni a saját lényegét a másiknak ajándékba, ahogy ő kapta Istentől, az a szeretet. De ez nem tárgy, ez nem üzlet.

Közel lehet ezt hozni olyan emberekhez, akik meg vannak győződve róla, hogy borzasztó az életük?

Az ember rendszerint felépít magában egy önképet, de ezt ő építi fel magának, és könnyen a saját ideális képeinek a foglyává válik. Elképzelem, hogy milyennek kéne lennem, de egyáltalán nem biztos, hogy a Jóisten olyan képpel rendelkezik rólam, amilyet én találtam ki saját magamról. És ha ez a kép nem működik, akkor nekikeseredek, ami hiba. Nyilván fontos, hogy rendelkezzek egy képpel arról, hogy merre tartok, de ezt oda kell tennem szeretettel az Isten elé, mert ez az élet célja. Ez egyúttal megment attól, hogy romhalmazként rám boruljon egy általam elképzelt, de nem megvalósult önkép. Aki a saját életét nyomorúságként éli meg, annak az lehet a kiút kezdete, hogy megnézi, mi az a jó, amit kapott életében, miből fakadhatnak a belső erőforrásai, hol tapasztalta meg az életében az ajándékot, a szeretetet. Ha ezeket megleli, az adhat egy olyan szikrát, hogy képes legyen más emberek felé fordulni, és megindulni felfelé.

Ez mintha az angolszász világból megismert „be positive” és „keep smiling” párhuzama lenne, legalábbis külsőleg.

Felszínesen nézve valóban hasonló, de amit az Egyház a hívek számára kínál az több a színlelt jó életnél. A cél, hogy legyen egy olyan életünk, amely a mindenségből gyökerezik, és így van miben erősen megkapaszkodnia.

Forrás: Pesti Srácok

Tiszta szerelem imaest 2016

A megújulási mozgalmak a mai egyházban

"A jövő egyháza a szabad kezdeményezésű és szerveződésű bázisközösségekre épülő egyház lesz" [1]  -  vallotta Karl Rahner, a 20. század egyik kiemelkedő német teológusa, aki erősen óvakodott attól, hogy próféta legyen, azonban az egyházon belüli alulról induló kezdeményezések tükrében szavai mégiscsak prófétai erővel bírnak. Tanúsítja ezt a világegyházban elterjedt több tucat megújulási mozgalom, amelyekben immár mintegy 18-20 millió Krisztushívő tevékenykedik. Valójában azokról a katolikus egyházon belüli kezdeményezésekről van szó, amelyek a II. Vatikáni zsinatot követően jöttek létre azzal a céllal, hogy a radikális elkötelezettség mellett az Isten szavából és az Eucharisztiából táplálkozva a sajátos karizmának megfelelően a keresztény kultúra kétezer éves hagyományáról a szeretetben való egység jeleként olyan hiteles tanúságot tegyenek, amely megszólítja a szekularizált világ önmagába zárkózó emberét. Így jelenlétük mindenképpen bátorító és reményteljes, hiszen a Krisztussal való személyes találkozás egzisztenciális tapasztalatában megsejthető annak az életadó Léleknek a sokszínű működése, amely újra és újra friss erővel tölti meg a misztikus testet. Rahner szerint "az egyház csak akkor fog fennállni, amennyiben az egyén szabad hit-döntései és közösség-képzései által mindig megújulhat egy éppenséggel nem eleve keresztény jellegű profán társadalomban". [2]

Az egyház életében a mozgalmak tehát újdonságot jelentenek, ezért még számos pont tisztázásra vár; nem csak az intézményes egyház, a részegyház, azon belül pedig a plébánia és a mozgalmak viszonyát kell meghatározni, de át kell gondolni a szervezeti fennállás, a képzés, a tevékenység és a konkrét életmód kérdéseit is. A teológiai reflexió tükrében viszont arra kell törekedni, hogy a mozgalmak a sajátos természetüknek legmegfelelőbb intézményes formát nyerjék el, amely nem kényszerű beskatulyázást jelent, hanem a karizmák harmonikus kibontakozását szolgálja. A probléma megoldása természetesen nem könnyű feladat, mivel maguk a mozgalmak sem mutatnak egységes képet, nem beszélve az elnevezésbeli jelentős különbségekről. Ugyanis a mindennapi szóhasználatban egyidejűleg fordulnak elő a lelkiségi mozgalom, megújulási mozgalom, egyházi mozgalom, apostoli és lelkiségi mozgalom, csoport, mű, család, szervezet, közösség, új közösség, bázisközösség kifejezések. [3] A mai egyházjog egyik fogalmat sem használja, a legtöbb mozgalom pedig a Krisztus-hívők magántársulásaként nyer létjogosultságot (321-326.k.).

Általános értelemben mozgalomnak nevezzük a Krisztus-hívők által alkotott olyan tartós jellegű csoportosulásokat, amelyek az alapító sajátos karizmájának megfelelően a hit és a keresztény tanúságtétel pedagógiai metódusa szerint cselekszenek. [4] A karizma az egyetemes egyház immár kétezer éves hagyományához képest lényegileg nem jelent újdonságot, illetve csak annyiban, amennyiben a történelmi idők és körülmények figyelembevételével a keresztény élettapasztalat kreatív megélésére ösztönöz.

A mozgalmak változó és egyenként is eltérő természete további nehézséget jelent a besorolás szempontjából. Egyesek pusztán szociológiai megközelítésből, mások pedig az ekklezialitás alapján kívánnak különbséget tenni. J. Beyer [5] teológiai szempontból kiindulva a mozgalmak három fő csoportját különbözteti meg: a világi mozgalmakba azok a Krisztus-hívők tartoznak, akik világi hivatásukat mélyebben megélve kívánnak részt venni az egyház küldetésében. Ők azok, akik a világban élnek, és legfőbb feladatuknak tekintik, hogy életük tanúságával, hitük, reményük és szeretetük ragyogásával jelenvalóvá tegyék az egyházat a családi, valamint a társadalmi élet megszokott keretei között. [6] Közülük említésre méltó a püspökök és a pápák által is felkarolt Actio Catholica, amely a világiaknak a hierarchikus apostolkodásban való közreműködését tűzte ki céljául. Ezen mozgalmak között találjuk a Chardijn által alapított Katolikus Munkások Ifjúsági Szervezetét, a vidéki és az egyetemi ifjúság különféle csoportjait.

Lelkiségi mozgalmak

Az előbbihez képest külön kategóriát alkotnak a lelkiségi mozgalmak, amelyek a lelki élet elmélyítésének fokozott igényéből jöttek létre. Tagjaik között éppen úgy vannak klerikusok, mint világiak; felnőttek és fiatalok. Ide tartoznak az imaapostolság csoportjai, a máriás kongregációk, az Équipes Notre-Dame, a Keresztény Élet Közössége és más egyéb csoportok. Közülük némelyek ferences harmadrendként, vagy domonkos laikátusként egyesültek, míg mások az Actio Catholica felé közeledtek.

Napjainkban talán a leginkább elterjedtek a harmadik kategóriába tartozó egyházi mozgalmak, amelyek az egyház új társulási formáit alkotják. Ezen mozgalmak fizionómiája, szerkezete és belső élete, úgy tűnik, nagyobb figyelmet is megérdemel. Az "egyházi" szó használata arra utal, hogy a tagok Isten népének teljes egészét képviselik. A világiak, a szerzetesek, a papok és a püspökök az alapító karizma köré csoportosulva  -  a részvétel különböző szintjeinek megfelelően  -  az "egyházi családok" olyan közösségeit hozzák létre, amelyekben teljes radikalitással az evangéliumi eszménynek szentelik önmagukat.

Az egyháznak a lelkiségi mozgalmakkal fémjelzett új arculatát a Szentatya a következőképpen jellemezte:

"...a Szentlélek, aki az idők folyamán az Istennek szentelt élet számos formáját hívta létre, (...) új karizmákat osztogat a mai férfiaknak és nőknek, hogy olyan intézményeket alapítsanak, melyek válaszolni tudnak a mai kihívásokra. (...) Az új közösségek eredetisége gyakran abban áll, hogy férfiakból és nőkből, klerikusokból és világi Krisztus-hívőkből, cölebsz és házas emberekből álló vegyes csoportok egy sajátos  -  olykor valamely hagyományos formát követő, olykor a mai társadalom követelményeihez igazodó stílusban élnek. Az evangéliumi életre való elkötelezettség is különböző formákban fejeződik ki a közösségi életre, a szegénységre és az imádságra irányuló általános törekvések között. Illetékességüknek megfelelően a vezetést megosztják a klerikusok és a világi Krisztus-hívők között, és az apostoli cél nyitott az új evangelizáció követelményei iránt..." [7]

Hogyan is lehet értékelni ezt a meglehetősen sokszínű jelenséget különösen akkor, amikor néhány mozgalom már rendelkezik bizonyos kiforrott jelleggel, mások viszont még csak a kezdeti stádiumban vannak. Mindenesetre a szabályzatok és a történelmi visszapillantás tükrében megállapítható néhány olyan kritérium, amelyek közösnek mondhatók.

A karizma

Az egyházi mozgalmak egyik sarkalatos pontja a karizma, amely a különböző kategóriákból származó személyeket úgy gyűjti maga köré, hogy közben megköveteli tőlük a radikális elkötelezettséget. Ennek jegyében a közösséghez tartozás módja szerint a tagok a karizma intenzív megélésére törekedve nem egyszer magukra vállalják a főként szerzetesekre és az apostoli élet társaságaira jellemző közös életet. Ebben a tekintetben sokszor a megszentelt élet intézményeihez közelítenek, viszont a mozgalmak karizmájának sajátossága abban rejlik, hogy olyan személyeket is testvéri közösségbe fogad, akik előzetesen már más hivatásnak kötelezték el magukat. Mivel a tagok között éppen úgy megtalálhatók házasok mint papok vagy püspökök, ezért arra a következtetésre jutunk, hogy az egyházi mozgalmak esetében a kollektív karizmán alapuló lelkiség egységes egészbe fogja össze az eltérő státusú személyek cselekvését. Ez természetesen feltételezi a konkrét hivatás verifikálását mind az intézmény, mind pedig az egyén részéről, továbbá a megfelelő képzést és felkészülést.

A mozgalmak fejlődésével egyidejűleg megfigyelhető, hogy a fent említett kategóriákhoz tartozó személyek a radikális Krisztus-követést a tisztaságra, szegénységre és az engedelmességre, vagyis az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak, illetve egyéb kötelékek keretében kívánják megélni. Ennek következtében a mozgalmakon belül a közösségek olyan formái bontakoznak ki, amelyek monasztikus, apostoli vagy éppen világi jelleget öltenek. A mozgalom tagjai alávetik magukat valamely felelős vezető hatalmának, miközben részt vesznek a teljes vagyonmegosztással járó közösségi életben.

Az evangéliumi tanácsok a házasságban

A jelenség több ponton is vitatható. Az evangéliumi tanácsok vállalása elsősorban a megszentelt élet intézményei tagjaira, tehát a szerzetesekre és az apostoli élet társaságaihoz tartozókra jellemző. Ebből pedig az következik, hogy a mozgalmakban részt vevő házasok, akik az evangéliumi tanácsokra tesznek fogadalmat, azokat éppen eredeti hagyományos kontextusukból szakítják ki. A gyakorlat szerint ilyenkor két esetet lehet megkülönböztetni. Az egyikben a házasok a tisztaság tanácsának radikális vállalásával lemondanak a házastársi élet gyakorlásáról, testvérként és nővérként élnek együtt, miközben külsőleg megőrzik a házasság látszatát. A másik esetben a tisztaságon a házastársi élet gyakorlásának azt az emberhez méltó módját értik, amely minden házaspártól megkívántatik. A fogadalom ebben az esetben inkább lelki töltetű, mint konkrét valóság.

További problémát vet fel a meghívás kérdése, mivel a különböző felfogások szerint a házaspárok együtt, de külön-külön is nyerhetnek meghívást a mozgalomban elkötelezett életre. Ez utóbbi esetben a személyes hivatás kibontakozását akadályozhatják a családi kötelezettségek, de útjában állhat maga a másik házastárs is.

Valójában a Krisztus-hívők között három, teológiai és jogi alapokon álló, jól körülírható életállapotot ismerünk, amelyek a rájuk jellemző sajátosságokkal rendelkeznek. Az egyházi rendben való részesedés szerint megkülönböztetünk klerikusokat és világiakat. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom vagy más szent kötelék szerint beszélhetünk a megszentelt életet élőkről, akik az Istennek szentelt életre vállalkoznak. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha annak lényeges teológiai és kánonjogi elemei jelen vannak (573.k.). A fentiek alapján úgy tűnik, hogy az evangéliumi tanácsokat magukra vállaló házasok az életállapotbeli különbségeket összemosva, szerzetesek módjára kívánnak élni. II. János Pál pápa világosan rámutat, hogy "nem sorolhatók az Istennek szentelt élet sajátos kategóriájába az elkötelezettségnek azok az önmagukban dicséretes formái, amelyeket egyes keresztény házaspárok egyházi egyesületekben és mozgalmakban próbálnak, amikor szeretetüket, amelyet a házasság szentsége már Istennek szentelt, tökéletessé akarják tenni azáltal, hogy fogadalmat tesznek a házasélet tisztaságának megőrzésére, a szegénységre és az engedelmességre." [8]

A gyerekek helyzete

Említést kell tennünk a mozgalmakhoz kapcsolódó fiatalok és gyermekek számos csoportjáról is, akik a koruknak megfelelő csoportokhoz tartozva szűkebb vagy tágabb értelemben vesznek részt a lelkiség életében. Az együtt lakó családok esetében nemegyszer maga a közösség gondoskodik a gyermekek neveléséről. Ezekben az esetekben viszont a mozgalom szabályzata külön rendelkezik arról, hogy a gyermekek a közösség hivatalos tagjainak számítanak-e vagy sem, és ha igen, akkor hány éves korig.

Papok a mozgalmakban

Nem kevés problémát jelent a mozgalmakban részt vevő papok helyzete, akik a lelkiség segítségével újítják meg saját plébániai közösségüket. Ők mint egyházmegyés papok az inkardináció, vagyis a szolgálati hovatartozás alapján a megyéspüspöktől függenek. Ez abban az esetben jelenthet nehézséget, ha éppen az egyházmegyés pap érez hivatást valamely mozgalom belső életében való aktív részvételre. Ilyenkor átmeneti megoldás lehet a fiktív inkardináció, amely azt jelenti, hogy a mozgalommal szimpatizáló püspök a saját egyházmegyéjébe veszi fel az illetőt, és egyidejűleg a mozgalom rendelkezésére bocsátja. A nehézség akkor támad, ha a következő püspök nem hagyja jóvá a mozgalommal kötött megállapodást. A megoldást valójában közvetlenül a mozgalomba történő inkardináció jelentené. Ez azonban nem valósítható meg, mert az inkardináció csakis az ordináriusnak, nevezetesen a megyéspüspöknek, a pápai jogú klerikusi szerzetes intézmények és az apostoli élet pápai jogú klerikusi társaságai nagyobb elöljáróinak fenntartott jog. Ennek megfelelően a hatályban lévő törvénykönyv szerint inkardinálni csakis a részegyházba, a személyi prelatúrába, a megszentelt élet intézményeibe, vagy egy erre jogosult társaságba lehet (265.k.). A fenti okok miatt jelent nehézséget az is, amikor egy egyházmegyés pap az evangéliumi tanácsok erejében a megszentelt élet valamely formáját választva a közös életre érez meghívást, amit egy meghatározott mozgalom keretében kíván megvalósítani.

Megfigyelhető, hogy számos papi hivatás útnak indításában a mozgalmaknak igen nagy szerepük van. Ezt megfontolva kívánatosnak tűnne  -  ahogy arra már néhány esetben példát is látunk  - , hogy a helyi ordinárius felügyelete alatt maguk a mozgalmak hozzanak létre saját szemináriumokat, ahol egyaránt lehetőség nyílna a papi életre való felkészülésre és a lelkiség természetének megfelelő sajátos képzésre.

Szerzetesek és a mozgalmak

Az utóbbi években a szerzetesek kisebb-nagyobb csoportjai is csatlakoztak az egyházi mozgalmak tagjaihoz. A tapasztalatok szerint a mozgalmak Isten szavára való nagyobb nyitottsága, az intenzív lelki élet, az igazi testvéri közösség hozzásegíti a szerzeteseket, hogy saját közösségeikbe visszatérve újra felfedezzék eredeti karizmájukat és hivatásukra ismét rátalálva a testvéri közösség szorosabb egységét éljék meg mind az elöljárókkal, mind pedig szerzetestársaikkal. Így tehát az egyházi mozgalmak egyesek szerint jótékony hatást gyakorolnak a szerzetesekre, mivel azok megújulását aktívan elősegítik. Az így gondolkodók figyelmen kívül hagyják, hogy a szerzetesi élet immár több évszázados hagyományra visszatekintve mindig is jól körülhatárolt, és az egyház által védelmezett életformát jelentett és jelent ma is, melynek hitelességét a szent rendalapítók és későbbi társaik igazolták. A szerzetesség korszerű megújulását  -  amely egyrészt állandó visszatérés a keresztény élet forrásaihoz és az intézményt létrehozó eredeti szellemiséghez, másfelől az intézmény alkalmazkodása a kor megváltozott körülményeihez  -  maga a II. Vatikáni zsinat is kötelezően előírta. [9]

Továbbiakban, ha a mozgalmi tagság alatt a közös karizmában, a sajátos lelkiségben és az általa meghatározott életstílusban, szervezeti formában illetve apostoli tevékenységben való osztozást értjük, akkor könnyűszerrel azt is beláthatjuk, hogy egy ember nem tartozhat teljes joggal egyszerre két sajátos karizmával rendelkező csoporthoz. A kellemetlenségek és a zavarok elkerülése céljából az egyházi hatóság a szerzetesek mozgalmakhoz történő csatlakozását a nagyobb elöljáró engedélyéhez köti (307.k.3. §). [10]

Végül meg kell említenünk, hogy talán szokatlan, de mégsem ritka jelenség a nem katolikusok, illetve a nem hívők mozgalombeli jelenléte. A hiteles keresztény értékekkel való találkozás gyakran megtérésre indítja őket.

A mozgalmak egyházban betöltött szerepe vitathatatlan, ezért hanyagság lenne, ha nem szentelnénk nekik kellő figyelmet. Biztosak lehetünk abban is, hogy a Szentlélek mindent megújító élő jelei ők a harmadik évezred egyházában. A közösségi életben történő aktív részvétel és a személyes tanúságtétel által az egyház újraevangelizálásában pótolhatatlan szerepük van, különösképpen akkor, amikor "...a helyek, a jelenléti módok és a cselekvés sokasága szükséges ahhoz, hogy az Evangélium szavát és kegyelmét a mai emberek oly változatos életfeltételei közé el lehessen vinni..." [11]

Hivatkozások:

[1] Rahner Karl: Egyházreform, Lehetőség és Feladat. 1994, Budapest 85.
[2] Rahner: im.: 86.
[3] Zadra, Barbara: I movimenti ecclesiali e i loro statuti 1997, Roma.
[4] Vö.: II. János Pál pápa: Üzenet a Mozgalmak Világkongresszusának résztvevőihez, in: Magyar Kurir 88. évf. 126. 229.
[5] Beyer, Jean: Instituti Secolari e movimenti ecclesiali, Aggiomamenti sociali 34 (1983), 181-200.
[6] L.G. 31.
[7] II. János Pál pápa: Vita consecrata, 62.
[8] Uo.
[9] Vö: Perfectae caritatis, 2.
[10] II. János Pál pápa: Vita consecrata, 56.
[11] II. János Pál pápa: Christifideles laici, 26.

Antalóczy Péter Márton

Forrás: Vigilia

Életszentség a házasságban

Nagyböjti családos lelki nap Veszprémben

Megszentelt élet és család: szövetség az új evangelizációért

Bevezetés

Mint bármely teológiát vagy antropológiát érintő téma esetén, a megszentelt élet és a család közötti szövetség egyszerre lehetetlen és szükségszerű. Lehetetlen abból a belső misztériumból adódóan, amely Istenre és ugyanakkor a családra is vonatkozik, mert ez utóbbi is misztérium az előbbi „képére és hasonlatosságára": a Szentháromságéra. Ugyanakkor viszont a téma felvetése szükségesebb, mint valaha, mert túl az egyes keresztény életállapotok sajátos vonásán, mindenik ugyanabban az élet teljességére szóló alapvető hívásban osztozik, sőt egyikük sem tudja egymagában felvenni a harcot a jelen nehézségeivel és kihívásaival.

A fogadalom: határ vagy híd a világ felé? A saját karizma jelentése a világi Krisztus-hívők életének tükrében

Szem előtt tartva a fenti téma bonyolultságát azt javasolom, hogy a megszentelt élet és a család közötti szövetség témáját a fogadalmak vagy ígéretek valóságából kiindulva közelítsük meg, hiszen a fogadalom, az ígéret mibenlétének megértése életbevágóan fontos bármely életállapot megértéséhez és megéléséhez: nincs keresztény család, amelynek ne az oltár előtt kimondott házassági ígéret lenne az alapja, ugyanígy a konszekráció sem lehetséges a szerzetesi ígéretek és fogadalmak elmondása és vállalása nélkül.

Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy az egyház története folyamán, és ebben a megszentelt élet és a család története is benne van, sokáig szinte egyoldalúan a szerzetesi fogadalmak és az evangéliumi tanácsok megértésére tevődött a hangsúly, ami kifejezett választóvonalat húzott a két életállapot között: egyrészt a tízparancsolat minden keresztény számára kötelező volt, tehát a családok számára is, másrészt az evangéliumi tökéletességet kifejező fogadalmak csak a választottak számára tűntek elérhetőknek, vagyis a megszentelt életet élő rendek és kongregációk számára. Innen, a szétválasztástól már csak egy lépés volt a házasságban élők és a szerzetesek, ill. szerzetesnők státusának egyházi és társadalmi hierarchizálásáig jutni, és ez a lépés sokszor ott volt az egyházi diskurzusban, és méginkább a tettekben, de főleg jó néhány század társadalmi képzeletében.

Meg kellett várni a II. vatikáni zsinatot, pontosabban a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciót ahhoz, hogy felszínre kerüljön a két életforma közötti ekkleziológiai kapcsolat, hiszen mind a világi Krisztus-hívők, mind a megszentelt életet élők ugyanarra az életszentségre való meghívásban osztoznak: „A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt, és a szeretet által tevékeny." (LG 41)

A tanítóhivatal e víziójával összhangban cikkünkben feltárjuk a kétféle fogadalom közötti megfelelést és alapvető egységet, mégsem hagyva figyelmen kívül a kommúnió szóban forgó formái közötti különbségeket és sajátos karizmákat. Konkrétan szólva: a fogadalmakat hídnak tekintjük, amely közelebb hozza egymáshoz a két életállapotot mind a szentségre való meghívottság tudatosításában, mind a veszélyekében, amelyeket együtt kell leküzdeniük.

A fogadalmak: a hegy két oldala...

A fogadalmak megélése a két életforma közötti kommunikáció és szolidaritás biztosítéka, ezért a fogadalmakat egy másik képhez is hasonlíthatjuk, pontosabban egy hegyhez, melynek két oldala, lejtője van. Érdemes közelebbről megnézni, miként működik ez a kép, ha ellentétes irányból járjuk át ezeket a lejtőket: először haladjunk a világi és családi élettől a megszentelt élet felé, majd ugyanezt az utat tegyük meg fordított irányban is: a megszentelt élettől a családos életforma felé.

1. Az első oldal: a világi életformától a megszentelt életforma felé...

„Hogyan születik család a megszentelt életben?"

Az első út azt mutatja be, hogy miként gyökerezik a megszentelt élet, annak egyéni vagy közösségi formája, a világi életformában, illetve a családban. Ahogy mindenki máshoz hasonlóan a megszentelt életet élő ember is családban születik, saját szülőktől, úgy egyetlen rendalapító sem kivétel az életnek ezen szabálya alól. Másképpen fogalmazva nemcsak azt mondhatjuk, hogy - a származást tekintve - a család a megszentelt élet gyökere, hanem azt is, hogy ez utóbbi megszületésének misztériumát is az előbbiben kell keresni. És mindenfajta megszentelt életforma születése állandó jelleggel tartalmazza a következő két mozzanatot:

• Egy bizonyos „karizma" megszületése, amelyet a Szentlélek legtöbbször egy világinak ad az egyház szükségleteire való tekintettel. Valójában a Szentlélek különleges adományának első címzettje - függetlenül attól, hogy kezdetben egyéni vagy közösségi - még világi, vagy legalábbis ebből az életállapotból származik. Természetesen vannak olyan esetek is, amikor a rendalapítók a világi papság vagy a megszentelt élet más közösségeiből kerültek ki. Ez viszont semmit sem változtat azon a tényen, hogy életükben nemcsak biológiai kort értek meg, hanem a világi élet bizonyos spirituális korát is. Másképpen, kronologikusan a világi állapot az a változatlan humusz, amely befogadja a jövendő karizmának a magját.

• A karizma elsajátítása a megszentelt élet állapotában. Egy új rend létrejöttének második állomása a kapott karizma kikris-

tályosodása egy adott életállapotban. Itt két momentumról beszélünk: először az alapító megválik az előző életformától, majd olyan társakat keres, akikkel együtt ugyanazt az életformát élik. Ezen a ponton nem szabad megfeledkezni egy fontos dologról: az alapító mindenekelőtt egy szerelmes! A családi vagy világi élet kronológiáját és logikáját fedezhetjük fel ebben, hiszen a szerelem ugyanannak az emberi és szellemi lendületnek, dinamikának a hajtómotorja minden életállapotban. Végső soron a szerelem az, ami a szóban forgó személyt a fogadalomtétel felé vezeti.

Egy szerzetesrend létrejöttének e két momentuma nem csak a leszármazási viszonyra mutat rá, hanem a megszentelt és a családos élet közötti hasonlóságokra is. Miként a családi otthonban a szülők először házastársak, a házastársak pedig, mielőtt azzá válnak, szeretik egymást, ugyanígy elmondható, hogy egy rendalapító először éli, megéli azokat a fogadalmakat, melyeket nyilvánosan vállal is majd, s mielőtt ő maga szeretne, felfedezi, hogy Isten szereti őt.

A rendalapítási tapasztalat ezen mozzanatainak egymásutánja újra jelentkezik a sajátos karizma továbbadásának folyamatában az új nemzedék számára. Arra eszmélhetünk rá itt, hogy a rendalapítók nem olyan tanítványokat keresnek, akik kívülről visszamondják, ismételik a „leckét", hogy majd ők maguk is „tanítókká" váljanak. Ezzel szemben azon vannak, hogy olyan „gyermekeik" legyenek, akiknek teljes valójukból sugárzik az a szeretet, amelyből születtek.

Az első oldalt végigjárva, összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy minden olyan karizma, amely rendalapításhoz vezet, azt jelenti, hogy az alapító beleszeretett Jézus egyik arcába. Senki sem ölelheti át - személyes vagy közösségi életében - a komplexitását és a mérhetetlen vonzását annak, ki „a legszeretettebb a földlakók közül", amint azt Marin Preda mondta volna, vagy teológiai szaknyelven fogalmazva, annak, aki „valóságos Isten és valóságos ember". Minden karizma rávilágít egy aspektusra, vagy átfog több olyan aspektust, amely az alapítót magával ragadta, s afelé vezette, hogy visszafordíthatatlanul beleszeressen Krisztusnak egy bizonyos „arcába". Aztán megjelennek azok a „lányok" és „fiak", akik által ez az alapító szeretet állandósul és megújul. Innen nézve egy megszentelt élet közösségének létrejötte visszatükröződik a családalapítás alapvető szakaszaiban.

2. A második oldal: a megszentelt élet felől a világi életforma felé

Amint azt már kezdettől fogva jeleztem, a megszentelt és a világi életforma közötti kapcsolatot fordított sorrendben is lehet szemlélni, a szerzetesi fogadalmak relevanciájából kiindulva, ami a világiakat is érinti. Ebben újra segítségünkre van az Antonio Maria Sicari által nyújtott perspektíva, hisz ő úgy gondolja, hogy a három evangéliumi tanács az ember erdeti alapstruktúráját, lelki DNS-ét fedi fel, vagyis azt, amire Isten kezdetben meghívta az embert: legyen engedelmes, éljen tisztaságban és egyszerűségben. Bizonyíték gyanánt elmélkedjünk egy kicsit a Teremtés könyve II. fejezetének egy részletén, hogy lássuk az ember kezdeti állapotát a Szentírás látószögében:

• Ter 2,4b-5: Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta,5 még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje.

• Ter 2,7: Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.

2.1. Engedelmesség vagy szabadság?

A teremtés nagyszerű jahvista elbeszélése az embert először egy paradox helyzetben mutatja be: egyrészt mint aki már a teremtés hajnalán ott van Isten teremtő szándékában, minden más teremtményt, állatot, növényt, égitestet megelőzően. Ez a részlet az embernek a teremtés rendjében fennálló antropológiai felsőbbrendűségét sugalmazza. De közvetlenül utána elhárul minden antropocentrikus kísértés azáltal, hogy az élet Isten teremtő közreműködésétől (ő adja az esőt) és az ember szolgálatától (ő műveli meg a földet) függ.

Az engedelmességgel kapcsolatosan innen két alapkövetkeztetést vonhatunk le: az első, hogy az ember engedelmessége nem erkölcsi vagy deontológiai, hanem ontológiai eredetű. Az ember olyan mértékben létezik, amilyen mértékben engedelmeskedik, így válaszolva az életre való meghívásra! Aztán látjuk, hogy ez az ontológiai engedelmesség a teremtés koronájává teszi, olyan státus ez, amelyet el is veszít abban a percben, amikor nem engedelmeskedik!

A szakaszon való elmélkedés antropológiai következtetése az, hogy egyetlen ember sem, legyen az világi Krisztus-hívő vagy megszentelt személy, nem élhet és nem lehet szabad, ha nem hallgat az első és valóban egyetemes meghívásra: az életre szóló meghívásra. És ez a meghívás nem csak a születés momentumára vonatkozik, s nem is csak a biológiai életre, hanem elsősorban az örök üdvösségre fókuszál: „Isten, aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem üdvözít beleegyezésed nélkül." (Szent Ágoston)

Az ember teremtéséről szóló szentírási szakasznak a legnagyobb meglepetése viszont annak a felfedezése, hogy a mindenható Isten meghallgatja az ember ki nem mondott vágyát, azt, hogy ne legyen egyedül (vö. Ter 2,18). A nő teremtésének elbeszélésével a szentíró nyilvánvalóvá teszi a másik két ontológiai és egyetemes fogadalom közötti kapcsolatot: az egyedüllét szegénysége és a szeretet tisztasága közöttit. Vegyük őket sorra.

2.2. Szegénység vagy gazdagság?

Mint előre jeleztem, a szegénységről is lehet ontológiai megjegyzéseket tenni, abban az értelemben, hogy a teremtés könyvében mind a szegénységnek, mind a gazdagságnak az eredete Istenben van. Sőt, az is elmondható ugyanebben a kontextusban, hogy gyakorlatilag ugyanazt a valóságot jelenítik meg úgy, hogy az egyik a másiknak a feltétele: az önátadás elfogadása.

Ahhoz, hogy ezt az azonosságot megértsük, amely amennyire paradox, annyira eredeti, szükség van egy etimológiai és teológiai eszmefuttatásra: a román gazdagság (bogăţie) szó a szláv Istent jelentő Bog tőből származik, és ez a szó Istenre úgy mutat rá, mint aki saját valóságának forrása. Ugyanezt lehet felfedezni a latinban is, ahol a dives (gazdag) szó töve azonos a divus (isteni) szó tövével. Az Efezusiaknak írt levél pedig ugyanezt az etimológiai eszmefuttatást támasztja alá a gazdagság isteni eredetéről, és azt mondja Krisztusról, hogy dives in misericordie (Ef 2,4), azaz gazdag az irgalomban. Ha a Teremtés könyvé ben Isten gazdagsága a teremtésben mutatkozik meg, akkor a megtestesülésben ugyanaz a nagylelkűség mutatkozik meg mint isteni gesztus, melyben semmit sem tart meg a teremtő magának, hanem Fia által mindent adományoz: Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor 8,9)

Ez a paradox megfelelés a gazdagság és a szegénység között Isten esetében meglepő antropológiai visszfényre talál, mely minden emberre érvényes. A teremtés elbeszéléséből kiindulva az ember nem más, mint amit Istentől kapott, gazdagsága és értéke, Lisieux-i Kis Szent Teréz szavaival élve, abban áll: „amit Jézus rólam gondol, semmivel sem több vagy kevesebb". De ugyancsak a Teremt ő fényében ismeri fel az ember az ő ontológiai szegénységét: nem jó neki egyedül lennie. A szegénységet először biológiai és pneumatológiai szempontból határozza meg mint függést Isten leheletétől, majd ugyanezt fejezi ki a kapcsolati függéssel: a férfi a nőtől, a nő a férfitól függ. Még egy paradoxont fedezünk föl, éspedig azt, ahogy a szegénységem vagy a tehetetlenségem lemeztelenít: megfoszt a saját egoizmustól és önelégültségemtől. És itt nem csupán anyagi szegénységről van szó.

Sajnos mai világunk valósága nem veszi tudomásul a teremtésnek ezt az Oratóriumát, helyette a Pénzhimnuszt zengi. Georg Orwell angol író 1936-ban paródiát írt a közismert Szeretethimnusz alapján, melyet a Korintusiaknak írt első levélben találunk. Pusztán azzal, hogy kicserélte a szeretet szót a pénzzel, s a végeredmény megdöbbentő:

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,

ha pénzem nincs, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.

Ha nem lenne pénzem, semmi lennék.

A pénz hosszan tűrő, a pénz jóságos.

Mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél,

mindenen könyörül.

A pénz soha nem szűnik meg.

Ez a három marad: a hit, a remény és a pénz.

De közülük a legnagyobb a pénz.

(Georg Orwell: Pénzhimnusz)

Ezen elevenbe vágó paródia előtt az egyetlen menekülési lehetőségünk újra felfedezni az eredeti isteni egybeesést a szegénység és gazdagság között: Istenhez hasonlóan a valóban szegény ember nem az, aki nincstelen, hanem az, aki mindenét elajándékozza. Ez nem csupán a megszentelt életet élők számára ideál, hanem a családi életben is egymás megajándékozásakor. És pontosan itt lép színre a legfontosabb fogadalom, a szereteté.

2.3. Tisztaság vagy házasság?

A házasélet és a megszentelt élet közötti leküzdhetetlen különbség, úgy tűnik, a tisztaság megélését egyik, a szexualitás megélését a másik életállapotnak tartja fenn. Ezzel a klisével szemben két fontos korrekciót szeretnénk felhozni:

• A tisztaság, mint tiszta szeretet és hűség, követelmény a házasságban is, nemcsak a szerzetesrendekben és kongregációkban: nagyon sokat mondó Genovai Szent Katalin retorikai kérdése: „Ha a világ vagy a férjem képes lett volna meghiúsítani a szerelmet, akkor az miféle szerelem volna?" Megfordítva, hűtlenség esetén nem Krisztus az, akit elárul a hűtlen fél, abból adódóan, hogy elárulta a házastársát. Inkább az ellenkezője igaz: elárulja a házastársat, mert már korábban elárulta Krisztust!

• Másfelől, bár a cölibátus, a szüzesség fogadalma nem engedi meg a szexuális tapasztalatot, a megszenteltség nem megcsonkítást jelent, s a tisztasági fogadalommal élő személy nem szűnik meg teljesen nőnek, illetve férfinak lenni, hanem a maga teljes pszichoszomatikus, intellektuális és spirituális valójában szentelődik oda Istennek.

Összefoglalva a megtett utat a megszentelt élettől a házasságig, még tehetünk egy fölfedezést, mégpedig rácsodálkozhatunk arra, hogy a házasság szentségének mekkora szintetizáló ereje van a többi szentséggel összefüggésben:

• Eukarisztia. A házasság azt jelenti, hogy odaadni és elfogadni a testet és a vért a világ életéért, egy idézőjeles halál azért, hogy a többiek bőségben éljenek.

• Keresztség. A házasság újjászületést jelent egy még szorosabb közösségben, feltárását annak az életnek, amelyre meghívást kaptunk.

• Bérmálás. A házasság fokozatos növekedést jelent a kölcsönös felelősségvállalásban, megerősítése annak, hogy az egyik a másikért van: testben, lélekben, szellemben.

• Bűnbocsánat szentsége. A házasság a megbocsátás iskolájának kiváltságos helye.

• Papság. A házasság is iránymutató szolgálat és kegyelem a másik fél számára.

• Betegek kenete. A házasság feltételezi a betegek kenetének az állandó ajándékozását és elfogadását.

A házasság az a hely, ahol a test megismerheti az isteni szeretet csodáját. A hely, ahol a pihenés sabbattá lehet, ahol a beszélgetés úttá válhat az élet igéje felé, a másik fél társasága pedig előíze lehet a Szentháromság életének.

3. Következtetés

Ha a fogadalmakat ebből a bibliai perspektívából szemléljük, akkor megértjük, hogy amit tudományosan „szerzetesi elköteleződésnek" nevezünk, az nem utólagos hozzáadás a keresztény emberhez, mint egyfajta ÁFA, ami növelné a személyes vagy közösségi sors értékét, hanem éppen ellenkezőleg, mindenik életállapot egy-egy sajátos formája annak, ahogyan a Szentlélek kéri, hogy a személy Krisztushoz tartozzon. A meghívás milyensége sajátos, de maga a hívás egyetemes.

Akkor hát nincs is semmi különbség a két életforma között? És ha a kettőt mégsem téveszthetjük össze, akkor miben áll a „szövetség" a kettő között? Ilyen kérdések kereszttüzében elmondható, hogy a parancs és a tanács fogalma inkább pontosítást, mint megkülönböztetést takar: amíg a parancsok arra tanítanak, hogy a szeretet alapvető aktusait gyakoroljuk, és távolodjunk el azoktól, melyeknek alapja nem a szeretet, addig a tanácsok arra tanítanak, hogy teljesítsük azt is, ami a szeretet növekedését segíti elő, és távolítsuk el mindazt, ami akadályozza. És éppen emiatt mutattam be a fogadalmak fontosságát minden ember számára, életállapottól függetlenül.

A meghatározó különbség nem az állapotok között van, hanem mindenkinek a bensejében, mindegyik életforma esetében külön-külön, pontosabban azok között, akik teljesen átadják magukat, és akik szeretik egymást... „százalékokban": „Isten senkit sem kényszerít, sőt elfogadja mindazt, amit neki nyújtanak, de önmagát teljesen csak azoknak ajándékozza, akik neki teljesen ajándékozzák önmagukat." (Avilai Szent Teréz)

Ezért az „új evangelizációért szövetségben" inkább arra kell a hangsúlyt fektetni, amiben osztozunk és kiegészítjük egymást, és nem arra, ami elválaszt!

Kérdések továbbgondolkodásra:

• Találjunk példát az engedelmesség, a szegénység, a tisztaság fogadalmának megélésére a világi és házas életformában!

• Szerzetesközösségeknek: a saját lelkiségükből konkrétan milyen aspektusokat ajánlanának a világiak számára?

• Hogyan valósítható meg konkrét formában az „új evangelizációért szövetség" a családok és a szerzetesközösségek között?

Marius Taloş SJ

A szerző jezsuita szerzetes, Bukarestben született 1970-ben. Az általános teológiai tanulmányok befejezése után a Jászvásári Xaverianum Kulturális Központban tevékenykedett 2005-2009 között. Ezt követően írta meg doktori disszertációját lelkiségteológiából. Jelenleg a bukaresti Jezsuita Menekültügyi Szolgálatnál (JRS) tevékenykedik.

Fordította: Fábián Róbert

Forrás: Keresztény Szó - 2014. február

Képek: Gratuitas, http://www.catholica.ro/

A házasság szentségéről szóló katolikus tanítás

A) A javaslatok szövege, amit a Nemzetközi Teológiai Bizottság „sajátos formában” fogadott el

Bevezetés

A II. Vatikáni Zsinatnak a házasságról és a családról szóló tanítása – bár különböző dokumentumokban jelent meg, mint például a Lumen Gentium, a Gaudium et Spes, az Apostolicam Actuositatem – ezen a területen olyan teológiai és lelkipásztori megújulást hozott az egyéb kutatások során, amely ezeknek a szövegeknek előkészítéséül szolgáltak.

Mégis, a zsinati tanítás azonnal a „zsinat utáni” tiltakozások tárgya lett a szekularizáció és a túlságosan „szakramentalistának” ítélt népi vallásosság komoly kritikájának, az intézményekkel való általános szembenállás és az elváltak házassága számának megsokasodása nevében. Bizonyos humán tudományok is, amelyek „új dicsőségükkel” büszkélkedtek, fontos szerepet játszottak ezen a téren.

Így irányult a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjainak figyelme egy olyan reflexió szükségességére, amely egyszerre építő jellegű, de kritikus is.

1975-ben döntöttek arról – elnökük, Šeper bíboros jóváhagyásával –, hogy felveszik programjukba a keresztény házasságot érintő néhány doktrinális kérdés tanulmányozását. Egy albizottság rögtön nekilátott a munkának, hogy az 1977-es decemberi ülésre előkészítse a munkálatokat. Ez az albizottság a következő professzorokból állt össze: B. Ahern, C. Caffarra, Ph. Delhaye (elnök), W. Ernst, E. Hamel, K. Lehmann, J. Mahoney (a viták moderátora), J. Medina Estevez, O. Semmelroth.

Az anyagot öt nagy témára osztották, s ezeket „beszámolók” és „dokumentumok” kutatói munkája előzte meg. Prof. Ernst irányította az első napot, annak a házasság mint intézmény témának szentelve. A házasság szentségi mivolta s a hittel és a keresztséggel való kapcsolata: ezt Prof. K. Lehmann vezetésével tanulmányozták. Néhány új szempont következett, amit Prof. Caffarra mutatott be, a „szerződés-szentség” régi problémájáról, az üdvtörténet optikáján keresztül szemlélve, főleg a teremtéssel és megváltással kapcsolatban, amit a Prof. E. Hamel által irányított munkálatok követtek, a felbonthatatlanságról. Az elváltak és újraházasodottak helyzete elsősorban a lelkipásztorkodást érdekli, de egybeesik az egyház hatalmának és a feloldhatatlanságnak kérdésével is ezen a téren. Ezt a kérdést Mons. Medina-Estevez vezetésével vizsgálták, a házasságért munkálkodó pápai bizottság egy dokumentumára való hivatkozással.

Ezeket a javaslatokat a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjai abszolút többséggel megszavazták, ami azt jelenti, hogy ez a többség jóváhagyta nem csak a lényegi tartalmukat, hanem a kifejezéseiket és a jelen kiadásukat is.

Ph. Delhaye 

a Nemzetközi Teológiai Bizottság általános titkára, 

a keresztény házasság doktrinális kérdései albizottság elnöke

Javaslatok

1. Intézmény

1.1. A házasság isteni és emberi szempontja

A házassági szerződés olyan létező és állandó struktúrákra alapozódik, amelyek meghatározzák a férfi és a nő közötti különbséget. Bár olyan intézmény, amit a házasfelek közösen akarnak, konkrét formájában eltérően alakul a történelemben és kultúrákban, valamint személyes kinézetében. A teremtő Isten által is akart intézmény, mivel a házasfeleknek kölcsönös szeretetükben és hűségükben támogatniuk kell egymást, és azért is, mert az ebből a kapcsolatból született gyermeknek a családi közösségben kell megadniuk a nevelést.

1.2. A „Krisztusban” való házasság

Az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy Jézus megerősítette a házasságnak ezt a „kezdettől fogva” létező intézményét, és kiküszöbölte belőle a később következő negatív szempontokat (vö. Mk 10,2-9; 10-12). Visszaadta neki teljes méltóságát és eredeti jellegzetességeit. Jézus megszentelte ezt az életállapotot, bevezetve a szeretetnek abba a misztériumába, ami őt Megváltóként az egyházához köti. Ezért a keresztény házasság lelkipásztori segítése és szervezése az egyház feladata (vö. 1Kor 7,10).

1.3. Az apostolok

Az Újszövetség levelei megkívánják, hogy a házasságot mindenki tiszteletben tartsa (Zsid 13,4), és bizonyos kritikákra válaszolva úgy mutatják be mint a teremtő Isten pozitív művét (1Tim 4,1-5). Azért becsülik a keresztények házasságát, mert az a szövetségnek és a szeretetnek abba a misztériumába kapcsolja be őket, ami Krisztust és az egyházat egyesíti (Ef 5,22-33).Ezért megkövetelik, hogy a házasságot „az Úrban” kell megkötni (1Kor 7,39), és hogy a házasok élete az „új teremtmény” méltóságának megfelelően folyjék (2Kor 5,17), „Krisztusban” (Ef 5,21-33), hogy a keresztények a pogányok bűneitől távol tartsák magukat (1Kor 6,12-20; vö. 6,9-10). Az apostoli egyházak a mindig fennálló „hitből származó jogokra” alapozódnak, és biztosítani akarják a biztonságát. Ezért olyan erkölcsi szabályokat (Kol 3,18sk; Tit 2,3-5; 1Pét 3,1-7), valamint olyan jogi rendelkezéseket fogalmaznak meg, amelyek a házassági életnek minden körülmények és emberi feltételek között a „hit szerinti” megélését szolgálják.

1.4. Az első századok

Az egyház történetének első századaiban a keresztények úgy kötötték meg a házasságukat, mint „mindenki más”, a családatya vezetésével, csupán a házi rítusok és gesztusok szerint, mint például a leendő házastársak kezének összekötése. Azonban soha nem feledték, hogy „közösségi életük alkotmánya különös”. Családi liturgiájukból a pogány vallás minden jellegzetességét eltávolították. Különleges jelentőséget tulajdonítottak az utódok nemzésének és a gyermekek nevelésének; elfogadták, hogy a püspök őrködjék a házasságuk fölött. Házasságkötésüknél különlegesen alávetették magukat Istennek és a hitükkel való kapcsolatuknak. Olykor pedig a házasságkötés alkalmával részesedtek az eucharisztikus áldozatban is, és különleges áldást is kaptak.

1.5. A keleti hagyományok

A keleti egyházakban a lelkipásztorok ősi időktől fogva aktívan részt vettek a házasságkötési szertartásban a szülőkkel együtt, vagy éppen őket helyettesítve. Ez a változtatás nem erőszakkal történt, hanem tulajdonképpen a család kérésére és a civil hatóságok jóváhagyásával ment végbe. Ennek a fejlődésnek a következtében egyes, eredetileg családi körben történt ceremóniák lassanként a liturgikus szertartásba is átmentek. Ebből alakult ki az a felfogás, hogy a házassági „müsztérion” kiszolgáltatói nem csak a házasfelek, hanem az egyház pásztora is.

1.6. A nyugati hagyományok

A nyugati egyházakban végbement a házasság keresztény felfogása és a római jog találkozása. Ebből egy probléma keletkezett: „Mi a házasság konstitutív eleme jogi szempontból?” Lerögzítették, hogy a jegyesek konszenzusát kellett az egyedüli konstitutív elemnek tekinteni. Ezért történt az, hogy a titokban kötött házasságokat egészen a Tridenti Zsinat idejéig érvényesnek tekintették. Azonban az egyház hosszú idő óta megkívánta, hogy bizonyos liturgikus rítusok menjenek végbe, hogy a pap áldást adjon, és az egyház tanújaként legyen jelen. A plébánosnak és más tanúknak ez a jelenléte vált a rendes kánoni formává; a Tametsi dekrétum az érvényességhez szükséges feltétellé nyilvánította.

1.7. Az új egyházak

Kívánatos, hogy az egyházi hatóság ellenőrzése alatt a keresztény házasságkötés új liturgikus és jogi formái jöjjenek létre az újabban evangelizált népek számára. Ezt kívánja a II. Vatikáni Zsinat és a házasságkötés szertartásának új Ordo-ja is. Így a keresztény házasság valósága és eme népek hagyományának hiteles értékei egymással összekapcsolódhatnak.

A normáknak ez a kultúrák sokféleségének következtében meglévő különbözősége lényegileg egységesülhet, és nem lépi át a törvényes pluralizmus határait. Az egység keresztény és egyházi jellege és a jegyesek egymásnak való kölcsönös önátadása ugyanis különböző módokon juttatható kifejezésre: az általuk elfogadott keresztség révén és a tanúk jelenléte révén, akik közül az „illetékes pap” kiemelkedő szerepet kap. Ma ezeknek a különböző kánoni elemeknek az alkalmazását talán megfelelőnek lehet tekinteni.

1.8. Kánoni alkalmazások

A kánonjog reformjának a házasság globális szemléletével, annak személyes és szociális dimenzióival kell számot vetnie. Az egyháznak ugyanis mindig tudatában kell lennie annak, hogy a jogi rendelkezések csak segítséget nyújtanak ahhoz, hogy egyre jobban előmozdítsák a házasság emberi értékeire való egyre nagyobb odafigyelés feltételeit. Azonban nem szabad arra gondolni, hogy ezek az alkalmazások a házasság valóságát teljes egészében érinthetik.

1.9. Az intézmény személyi szempontja

„Valamennyi társadalmi intézménynek a személy az alapja, alanya és célja, s annak kell lennie, mert a személy természete szerint teljesen közösségre van utalva”. A házasság azonban – mint a „házastársi szeretet és élet bensőséges közössége” – hely és alkalmas eszköz arra, hogy előmozdítsa a személyek javát a maguk hivatásának megfelelően. Ezért a házasságot soha sem szabad olyan valóságként felfogni, ami a személyeket egy rajtuk kívül álló közjóért áldozza fel. Másrészt a közjó „azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket”.

1.10. Struktúra és szuper-struktúra

Bár a házasság – kezdetétől fogva, és egész tartama alatt – gazdasági tényezőktől függ, mégsem a javak és termelési eszközök privát tulajdonának szuper-struktúrája. Biztos, hogy azok a konkrét formák, amelyekben a házasság és a család létezik, gazdasági körülményektől függenek; de egy férfinak és egy nőnek a házassági kötelékben mindent átfogó egyesülése annak az emberi természetnek felel meg, valamint azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a Teremtő beléjük helyezett. Ez az a mély alap, amit miatt a házasság nem akadályozza, hanem sokkal inkább lényegesen segíti a házasfeleket a személyes érlelődésükben.

2. Szentségi mivolt

2.1. Reálszimbólum és szentségi jel

Jézus Krisztus prófétai módon fedte fel a házasság valóságát, amint azt az emberiség kezdetétől Isten akarta (vö. Ter 1,27; Mk 10,6 és Mt 19,4; Ter 2,24; Mk 10,7-8 és Mt 19,5). Halála és feltámadása által ezt újra elrendelte. Ezért a keresztény házasságot „az Úrban” kell megélni (2Kor 7,39), és az üdvözítő tevékenység elemei határozzák meg.

A házassági egyesülés már az Ószövetségben az Isten és Izrael népe közötti szövetség előképe (vö. Oz 2; Jer 3,6-13; Ez 16 és 23; Iz 54). Az Újszövetségben a házasság nagyobb méltóságot kap, mert azt a misztériumot mutatja be, ami Jézus Krisztust az egyházzal egyesíti (vö. Ef 5,21-33). Ezt a párhuzamot jobban megvilágítja a teológiai értelmezés: az Úr legnagyobb szeretete és halálig való önátadása, de ugyanígy a jegyesként való hűséges és visszavonhatatlan kapcsolódása az egyházhoz: a keresztény házasság előképévé és példájává válik. Ez a hasonlóság jelenti a kapcsolatot a Krisztus és az egyház közötti szeretetszövetségben való igazi részvételhez. Ezért a keresztény házasság – mint reálszimbólum és szentségi jel – Jézus Krisztus egyházát konkrétan képviseli a világban, és különösen családi struktúrájában jogosan nevezhető „családegyháznak”.

2.2. Szoros értelemben szentség

Ily módon a keresztény házasság megfelel a Jézus Krisztus és az egyház közötti egyesülés misztériumának. A keresztény házasságnak az üdvgondozásba való felvétele igazolja, hogy már legtágabb értelemben „szentségnek” lehet nevezni. De egyúttal konkrét megvalósítását és reális aktualizációját is jelenti ennek az alapvető szentségnek. A keresztény házasság így tehát önmagában az üdvösség valódi és sajátos jele, amit Jézus Krisztus kegyelme közvetít. Ezért számítja a katolikus egyház a hét szentség közé.

A házasság felbonthatatlansága és szentségi mivolta között különleges kapcsolat áll fenn, vagyis kölcsönös konstitutív kapcsolat. A felbonthatatlanság megkönnyíti a keresztény házasság szentségi mivoltának megértését; a szentségi mivolt viszont teológiai szempontból a végső – ha nem éppen az egyetlen – alapot képezi a házasság felbonthatatlanságához.

2.3. Keresztség, aktuális hit, szándék, szentségi házasság

A házasság szentsége is kegyelmet közvetít, mint minden más szentség. Ennek a kegyelemnek a végső forrása a Jézus Krisztus által végbevitt tevékenységgel való kapcsolat, és nem csupán a szentség alanyainak a hite. Ez azonban mégsem azt jelenti, hogy a házasság szentségében a kegyelem hiten kívül vagy hit nélkül adományozódna. Ebből következik – a klasszikus alapelvek szerint –, hogy a hit, mint „causa dispositiva”, feltétele a szentség gyümölcsöző hatásának. A házasság érvényessége azonban nem foglalja magába, hogy ez a hatás szükségszerűen gyümölcsöző.

Ma a nem hívő megkereszteltek léte új teológiai problémát, valamint súlyos lelkipásztori dilemmát vet fel, különösen akkor, amikor világosan kitűnik a hit hiánya vagy egyenesen elvetése. A megkívánt szándék – azt tenni, amit Krisztus és az egyház tesz – a minimálisan szükséges előfeltétel ahhoz, hogy egy „actus humanus” kötelezettségvállalása a szentség szintjén megvalósuljon. Ha nem is szabad a szándék kérdését összekeverni a házastársak személyes hitének kérdésével, teljesen el sem szabad választani azokat egymástól. Végső soron a valódi szándék az élő hitből születik és belőle táplálkozik. Ahol a hit semmiféle jelét – mint olyanét – nem lehet észrevenni (a „hitre való készség” értelmében), sem semmiféle vágyat a hit és az üdvösség iránt, valódi kétség merül fel, hogy az említett általános szándék a szentség felvételéhez valóban megvan-e vagy nincs, és hogy a házasság érvényesen lett-e megkötve vagy nem. Amint mondtuk, a házasságra lépők személyes hite nem képezi a házasság szentségi mivoltát, de a személyes hit hiánya kompromittálja a szentség érvényességét.

Ez a tény olyan újabb kérdéseket vet fel, amelyek eddig még nem lettek kellőképpen megválaszolva; a keresztény házasság iránti lelkipásztori felelősséget is megsokasítja. „A lelkipásztorok törekedjenek mindenekelőtt arra, hogy a jegyesek hitét növeljék és táplálják: ugyanis a házasság szentsége feltételezi és megkívánja a hitet”.

2.4. Dinamikus elrendezés

Az egyházban a hitnek a keresztség a szociális alapja és szentsége, melyen keresztül a hívő emberek Krisztus testének tagjaivá válnak. A „megkeresztelt nem hívők” ténye ebből a szempontból is nagyjelentőségű problémát jelent. A gyakorlati és lelkipásztori szükségeket nem azokkal a változtatásokkal lehet megoldani, amelyek a házasságról és szentségről szóló tanítás központi magját feloldanák, hanem csak a keresztség lelkiségének radikális megújításával. A keresztséget a maga lényegi egységében és minden elemének és dimenziójának dinamikus összefüggésében kell szemlélni és arra visszavezetni; ehhez tartozik: a hit, a szentségre való felkészítés, a szertartás, a hitvallás, a Krisztusba és az egyházba való betagozódás, az etikai következmények, az egyház életében való aktív részvétel. Ki kell emelni a keresztség, a hit és az egyház között meglévő kapcsolatot. Csak így lesz világos, hogy a megkereszteltek közötti házasság „önmagában” valódi szentség, tehát nem valamiféle „automatizmus” révén, hanem a maga benső természete által.

3. Teremtés és megváltás

3.1. Az Isten akarata szerinti házasság

Minden Krisztusban, Krisztus által és Krisztusért lett teremtve. A házasság is, a Teremtő által történt létrehozásának pillanatától kezdve, a vőlegény Krisztusnak a menyasszonyával, az egyházzal való egyesülése misztériumának a jele, és bizonyos módon ennek a misztériumnak van alárendelve. Az ilyen házasság, amikor két megkeresztelt személlyel történik, a tulajdonképpeni szentség méltóságára emelkedik. Így tehát Krisztus egyház iránti jegyesi szeretetének jele akar lenni, és abból akar részesedni.

3.2. A Krisztus művétől való elszakíthatatlanság

A házasság – mint Isten által akart elrendelés – két megkeresztelt személy esetében elszakíthatatlan a házasság szentségétől. A megkeresztelt személyek házasságának szentségi karaktere nem olyan járulékos dolog, amely meglehet, vagy nem is lehet meg. Sokkal inkább olyannyira a lényegéhez tartozik, hogy nem lehet attól elválasztani.

3.3. A megkereszteltek közötti minden házasságnak szentséginek kell lennie

Ebből következik, hogy a megkeresztelt személyek között nem lehet más valódi és igazi házassági állapot, mint amit Krisztus akart. Ebben a szentségben a keresztény férfi és a keresztény nő kölcsönösen odaajándékozza magát és elfogadja egymást egy személyes, szabad és visszavonhatatlan konszenzus által, és így végérvényesen megszabadul a „szív keménységétől” (vö. Mt 19,8), amiről Jézus beszélt. A szentség által igazán és valóban bekerülnek Krisztusnak az egyházzal való jegyesi egyesülésének misztériumába, úgy hogy megkapják azt a reális lehetőséget, hogy mindent átfogó szeretetben éljenek. Ezért az egyház semmiképpen nem tudja elismerni azt, hogy két megkeresztelt személy a „Krisztusban való új teremtényi” méltóságának és létének megfelelő házas állapotban éljen, ha nem a házasság szentsége által kapcsolódtak össze.

3.4. A nem-hívők „legitim” házassága

Krisztus kegyelmének ereje és nagysága minden emberre kiterjed, még ha az egyház keretein kívül élnek is, ugyanis Isten üdvözítő szándéka egyetemes. Hatással van minden házassági szeretetre az emberek között, megerősíti a „teremtett természetet”, a házasságot is, „amint az kezdetben volt” (Mk 10,6). Azok és férfiak és nők, akik még nem hallottak az evangéliumról, emberi szövetséggel egyesülnek a törvényes házasságban. Ebből a házasságból nem hiányzanak azok a valódi javak és értékek, amelyeket a megléte biztosít neki. Mindezek a javak azonban, még ha a házasfelek nem is tudnak róla, a teremtő Istentől származnak, és kezdettől fogva Krisztusnak az egyháza iránti jegyesi szeretetébe illeszkednek.

3.5. Azon keresztényeknek az egyesülése, akik nem ismerik a keresztségük kívánalmait

Ellentmondás lenne azt gondolni, hogy a katolikus egyházban bizonyos megkeresztelt személyek komolyan és valóban nem-szentségi házasságra akarnának lépni, és így egyúttal megelégednének az „árnyékkal”, miközben Krisztus az ő jegyesi szeretetének „valóságát” nyújtja nekik. Nem lehet azonban kizárni olyan eseteket, melyekben bizonyos keresztények lelkiismerete, tudatlanság vagy legyőzhetetlen tévedés következtében, oly módon eltorzult, hogy valóban arra gondolnak, a szentség kizárásával is valódi házasságot köthetnek.

Ebben az esetben ők nincsenek abban a helyzetben, hogy érvényes házasságra lépjenek, mert nélkülözik a hitet, és nincs meg az a szándékuk, hogy azt tegyék, amit az egyház tesz. Másrészt azonban a házasságkötéshez való természeti jog továbbra is fennáll. Ilyen körülmények között házasfelekként kölcsönösen odaajándékozhatják és elfogadhatják egymást, mivel megvan a szándékuk, hogy visszavonhatatlan kapcsolatra lépjenek. Ez a kölcsönös és visszavonhatatlan átadás olyan pszichológiai kapcsolatot hoz létre közöttük, amely benső struktúrája szerint különbözik a pusztán ideiglenes kapcsolattól.

De ezt a kapcsolatot az egyház semmiféle módon nem ismerheti el nem-szentségi módon létrejött házassági közösségként, még ha vannak is házassági vonásai. Az egyház számára ugyanis nem létezik két megkeresztelt személy között olyan természetes házasság, amely a szentségtől el van választva, hanem csak az olyan természetes házasság, amely szentségi méltóságra van emelve.

3.6. Progresszív házasságok

Ezekből következően tévedés és nagyon veszélyes egy keresztény közösségben bizonyos olyan gyakorlatokat bevezetni vagy eltűrni, amelyek lehetővé teszik egy ugyanazon házaspár számára ismételt házassági ceremónia végzését különböző szinten, még akkor is, ha ezek a ceremóniák kezdettől fogva egymással egybekapcsolódnak. Még kevésbé célszerű a papnak vagy a diakónusnak megengedni, hogy – mint ilyen – jelen legyen vagy imádságot mondjon ilyen nem-szentségi házasságon, amit megkeresztelt személyek akarnak megkötni.

3.7. A polgári házasság

Egy pluralista társadalomban az állami hatóság megszabhat a jegyeseknek olyan hivatalos formulát, amely a politikai közösség előtt nyilvánvalóvá teszi az ő házastársi állapotukat. Lefektetethet továbbá olyan törvényeket is, amelyek világosan és konkrétan szabályozzák a házasságból származó civil hatásokat, mint a házassági jogokat és kötelességeket. Mindazonáltal, a megfelelő módon feltétlenül tudomására kell hozni a katolikus híveknek, hogy ez a hivatalos formula, amit általában „polgári házasságkötésnek” neveznek, számukra egyáltalán nem jelent valódi házasságkötést. Csak abban az esetben van ez alól a törvény alól kivétel, ha a törvényes kánoni forma alól felmentés történt, vagy ha az egyház kvalifikált hivatalos tanújának hosszabb időn át történő távolléte miatt a polgári szertartás rendkívüli kánoni formában a szentségi házasság megkötésére szolgálhat. A nem-keresztényeket és gyakran a nem-katolikusokat illetően, a polgári szertartásnak konstitutív értéke lehet mind a természetes házasság, mint a szentségi házasság számára.

4. Feloldhatatlanság

4.1. Az alapelv

Az ősegyház tanúsága, amely Krisztus és az apostolok tanítására alapozódik, megerősíti a házasság felbonthatatlanságát, még a házasságtörés esetében is. Ennek nem mond ellent néhány szerencsétlen magyarázási kísérlet és nagyon nehéz helyzetben lévő személyekkel kapcsolatos engedményt adó példa. Egyébként nem könnyű ezeknek az eseteknek a kiterjedését és gyakoriságát pontosan értékelni.

4.2. Az egyház tanítása

A Tidenti Zsinat kijelentette, hogy az egyház nem téved akkor, amikor tanította és tanítja az evangélium és az apostolok tanítása alapján, hogy a házassági szövetséget nem lehet felbontani a házasságtörés miatt. Mindazonáltal a Zsinat csak azokat sújtotta anatémával, akik ezen a téren tagadták az egyház joghatóságát. Ennek a tartózkodásnak az oka egyrészt az volt, hogy olyan kétségeket kerestek, amelyek a történelem folyamán felmerültek (az ambroziaszták, Catharinus és Cajetan véleménye), másrészt pedig az ökumenikus közeledésre gondoltak. Nem lehet tehát megállapítani, hogy a Zsinatnak megvolt-e a szándéka, hogy a házasság felbonthatatlanságát ünnepélyesen hitigazságként definiálja. Azonban XI. Piusz pápa ennek a kánonnak az értelmezésénél ezeket mondja a Casti connubii enciklikájában: „Ha pedig az Egyház nem tévedett és nem is téved, amikor ezt tanította és tanítja, és ezért egészen biztos, hogy a házassági kötelék még házasságtörés miatt sem bontható fel, akkor világos, hogy sokkal enyhébb okok, melyeket a házasság fölbontásának igazolására fölhoznak, még kevesebbet érnek, sőt semmibe veendők”.

4.3. Benső felbonthatatlanság

A házasság benső felbonthatatlanságát különböző aspektusokból lehet szemlélni, és sokféle módon lehet megalapozni.

4.3.1. A házastársak oldaláról tekintve: A házassági bensőséges kapcsolat mint két személy kölcsönös önátadása, maga a házastársi szeretet és a gyermekek java megkívánja a felbonthatatlan egységet. Ebből következik a házastársak számára az erkölcsi kötelesség, hogy a házassági szövetségüket védelmezzék, megőrizzék és fejlesszék.

4.3.2. Isten oldaláról tekintve: Az actus humanus-ból – amelyben a házastársak kölcsönösen odaajándékozzák és elfogadják egymást – származik az Isten akaratára alapozott szövetség, ami már a teremtői tevékenységben le lett írva és meghaladja az ember akaratát. Nem a házastársak akaratától függ, és ezért bensőleg felbonthatatlan.

4.3.3. Az egyház oldaláról tekintve: A keresztény házasság felbonthatatlanságának végső és még mélyebb alapja abban van, hogy ez képe, szentsége és tanúja annak a felbonthatatlan egységnek, amely Krisztus és az egyház között van (bonum sacramenti). A felbonthatatlanság ebben az értelemben kegyelemi esemény.

4.3.4. A társadalom oldaláról: A felbonthatatlanságot maga a házasság intézménye is megkívánja. A házastársak személyes döntését a társadalom, és elsősorban az egyházi közösség, elfogadja, támogatja és erősíti, hogy az utódok javát és a közösség javát biztosítsa (dimensio iuridico-ecclesialis).

Ezek a különböző szempontok bensőleg szorosan összekapcsolódnak. A hűséget – aminek megtartására a házastársak kötelezve vannak – a társadalomnak, különösen az egyházi közösségnek védelmeznie kell. Ezt kívánja mind a teremtő Isten, mind Krisztus, aki kegyelmének erejével lehetővé teszi ezt.

4.4. Külső felbonthatatlanság és az egyház hatalma a házasságon

Az egyház – miközben gyakorolta – kidolgozta a házasság területére vonatkozó hatalmáról szóló tanítását, és így pontosította annak hatályát és korlátait. Az egyház semmiféle hatalmat nem ismer el egy szentségileg megkötött és elhált házasság (ratum et consummatum) felbontására. A többi házasságot azonban, nagyon súlyos okokból, a hit java és a lelkek üdve érdekében az egyházi hatóság felbonthatja, vagy más értelmezés szerint kimondhatja a semmisségüket.

Ez a tanítás azonban csak kivételes elméleti eset, a keresztény tanításnak az egyházban való fejlődéséről, amit ma csaknem minden katolikus teológus elfogad.

Nincs kizárva azonban, hogy az egyház pontosabban meg tudja világítani az egyház szentségi mivoltára és megélésére vonatkozó tanítását, és az értelmét is világosabbá teszi. Így a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítás egészét mélyebb és pontosabb szintézisben lehet előterjeszteni.

5. Az újraházasodott elváltak

5.1. Evangéliumi radikalizmus

Az evangélium radikalizmusához hűen az egyháznak feltétlenül ezt kell mondania Pál apostollal: „A házasoknak meg nem én parancsolom, hanem az Úr: A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül, vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét” (1Kor 7,10-11). Ebből következik, hogy a polgári válás után nem lehetséges sem szabályos, sem törvényes újabb házasság.

5.2. Prófétai tanúskodás

Ennek a szigornak az eredete nem egy pusztán pozitív rendelkezésben vagy bizonyos legalizmusban van. Sokkal inkább magának Jézusnak a véleményére alapozódik (Mk 10,6sk). Így ez a szigorú szabály prófétai tanúskodás Krisztusnak az egyház iránti visszavonhatatlanul hűséges szeretetéről, továbbá a házastársi szeretetnek magának Krisztusnak a szeretetébe való felvételéről (Ef 2,23-32).

5.3. A szentségtől való távoltartás

Az újraházasodott elváltak állapotának összeegyeztethetetlensége az Úr húsvéti parancsával és misztériumával magával hozza azt, hogy az ő számukra nem lehetséges a szent Eucharisztiában, a Krisztussal való egység jelében való részesedés. Az Eucharisztiában való részesedés útja csak a bűnbánat által nyílik meg; ehhez tartozik „a lélek fájdalma és utálata az elkövetett bűn miatt, azzal az elhatározással, hogy nem akar a jövőben is vétkezni”. Minden kereszténynek emlékeznie kell az Apostol szavára: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,27-29).

5.4. Az újraházasodott elváltak lelkipásztori gondozása

Ha ez a törvénytelen helyzet nem is engedi meg, hogy az egyházzal teljes közösségben éljenek, ezek a keresztények mégsincsenek kizárva Isten kegyelmének működéséből és az egyházzal való kapcsolatból. Nem nélkülözhetik a lelkipásztori segítséget. A keresztségből származó minden kötelezettségük érvényben marad, különösképpen a gyermekek keresztény nevelése. A nyilvános vagy magán imádság, a bűnbánat, bizonyos apostoli tevékenységek mindig nyitva állnak előttük a keresztény élet megélésére. Nem szabad őket lenézni, hanem segíteni kell őket, mint minden más keresztényt, akik Krisztus kegyelmével arra törekszenek, hogy megszabaduljanak a bűntől.

5.5. Harcolni a válás okai ellen

Egyre fontosabb olyan lelkipásztori tevékenységet kifejteni, amely arra törekszik, hogy visszaszorítsa a válások és az polgárilag kötött új házasságok növekvő számát. Különösen sürgető a leendő házastársakban minden házastársi és szülői felelősségük élő tudatát felkelteni. Ezért egyre hatékonyabban kell bemutatni nekik a szentségi házasságnak – mint az „Úrban való” (1Kor 7,39) szövetségnek – hiteles értelmét. Így a keresztények készebbek lesznek az Úr parancsára alapozódni és Krisztusnak az egyházzal való szövetségéről tanúságot tenni. Ez pedig a házastársak és a gyermekek nagyobb személyi javára, valamint az egész társadalom javára történik.

B) Gustave Martellet SJ „tizenhat krisztológiai tézise”, amit a Nemzetközi Teológiai Bizottság „általános formában” fogadott el

1. A házasság szentsége és az egyház misztériuma

Az keresztény házasság szentségi mivolta annál világosabbá válik, minél kevésbé választják el az egyház misztériumától. Minthogy „egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”– amint azt az utóbbi Zsinat kimondta, az egyház arra az elválaszthatatlan kapcsolatra alapozódik, amelyet maga Krisztus hoz vele létre, hogy saját testévé tegye. Az egyház identitása így nem pusztán emberi hatalmaktól függ, hanem Krisztus szeretetétől is, amit az apostoli igehirdetés folytonosan hirdet, és amelyben mi a Lélek kiáradása révén részesülhetünk. Az egyház ennélfogva, ennek az éltető szeretetnek a jele, Krisztus szentsége a világban, mert ez az a látható test és a közösség, amely hirdeti Krisztus jelenlétét az emberiség történetében. Biztos, hogy az egyház – mint szentség –, amit „nagyként” hirdet Szent Pál (vö. Ef 5,32), elválaszthatatlan a megtestesülés misztériumától, mert a szeretet misztériuma; ugyanígy elválaszthatatlan a szövetség oikonómiájától is, mert azon az ígéreten alapul, amit a feltámadt Krisztus adott neki: veled „maradok minden nap, a világ végezetéig” (Mt 28,20). De az egyház – mint szentség – részesedik abból a misztériumból is, amit házasságinak lehet nevezni: Krisztus olyan szeretettel kapcsolódik hozzá, amely az egyházat Krisztus jegyesévé teszi az egyetlen Lélek és az egyetlen testben való egyesülés erejében.

2. Krisztus és az egyház egysége

Krisztusnak az egyházzal való jegyesi egyesülése nem rombolja le, hanem sokkal inkább kiteljesíti azt, amit az férfi és nő házassági szeretete a közösség és hűség szempontjából – a maga módján – hirdet, tartalmaz, vagy már megvalósít. Krisztus valójában a kereszten valósítja meg önmagának azt a teljes átadását, amit a házasfelek szeretnének testükben megvalósítani, anélkül, hogy ezt a célt bármikor is tökéletesen elérnék. Az egyház iránt, amit ő saját testeként szeret, megvalósítja azt az önátadást, amit a férjeknek kell a feleségük iránt megvalósítaniuk – amint Szent Pál mondja. A maga részéről Jézus feltámadása a Lélek erejében kinyilvánítja, hogy az az önátadás, amit ő a kereszten végbevitt, ugyanabban a testben hozza meg a gyümölcsét, amelyben azt végbevitte, és hogy az általa a halálig szeretett egyház a világot abba az Isten és ember közötti teljes közösségbe akarja bevezetni, aminek ő maga már Jézus Krisztus jegyeseként örvend.

3. A házassági szimbólum a Szentírásban

Ezért az Ószövetség jogosan használja a házasság szimbólumát, hogy azt a határtalan szeretetet bemutassa, amivel Isten az ő népét körülveszi, és amit eme nép révén az egész emberiség iránt ki akar nyilvánítani. Különösen Ozeás prófétánál mutatkozik be Isten jegyesként, aki gyengédségével és mérhetetlen hűségével végül meggyőzi Izraelt, aki kezdetben hűtlen volt ahhoz a mérhetetlen szeretethez, amivel szeretette őt. Az Ószövetség így kétségtelenül elősegíti nekünk az Újszövetség megértését, amiben Jézust sokszor par excellence vőlegénynek nevezik. Így nevezi őt Keresztelő János (Jn 3,29); így nevezi Jézus saját magát (Mt 9,15); Pál is így nevezi őt két alakalommal (2Kor 11,2 és Ef 5,21-33); hasonló történik a Jelenések könyvében (Jel 22,17.20); ehhez jönnek a mennyek országáról szóló eszkatológikus példabeszédekben található kifejezett hivatkozások (Mt 22,1-10 és 25,1-12).

4. Jézus, a par excellence vőlegény

Bár a krisztológia ezt a címet általában elhanyagolja, számunkra újra meg kell találnia a teljes értelmét. Amint Jézus út, igazság, élet, világosság, ajtó, pásztor, bárány, szőlőtő és végül ember, mert az Atyától megkapta, hogy „övé legyen az elsőség mindenben” (Kol 1,18), úgy valóban és joggal a par excellence vőlegény, vagyis „mester és úr”, amikor arról van szó, hogy úgy kell szeretni a felebarátot, mint saját testünket. Ezért a házasság krisztológiájának azzal a vőlegény-titulussal és misztériummal kell kezdődnie, amire ez vonatkozik. Itt, mint ahogy minden más esetben, a „lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat” (1Kor 3,11). Azt a tényt, hogy Krisztus biztosan a par excellence vőlegény, semmiképpen nem szabad elszakítani az egyéb tényektől, hogy ő az „utolsó” (1Kor 15,47) és a „második” Ádám (1Kor 15,45).

5. Ádám, az eljövendő előképe

A Teremtés könyvének Évától elválaszthatatlan Ádámja, akire maga Jézus hivatkozik a Mt 19-ben, ahol a válásról van szó, nem teljesen érthető, ha nem látjuk meg benne „az Eljövendőnek előképét” (Róm 5,14). Ezért Ádám személyisége – mint az egész emberiség kezdetének szimbóluma – nem egy szűk és önmagába zárkózó személyiség. Ugyanúgy, mint az Éváé is, előképi jellegű. Ádámot, mint ahogy egyébként mi magunkat is, azzal kapcsolatban kell szemlélni, akinek léte végső értelmét köszönheti: Ádámot nem lehet Krisztus nélkül megérteni, és fordítva, Krisztust sem Ádám nélkül, vagyis az egész emberiség nélkül – mint ahogy minden emberi dolog nélkül sem – akinek megjelenését a Teremtés könyve úgy üdvözli, mint amit Isten egészen egyedi módon akart. Ebből következően az Ádámot a maga valóságában emberré tevő házas állapothoz való kapcsolat Krisztust is illeti, aki által ez a kapcsolat helyreállítódott és teljessé vált. A szeretet hiánya által megtörve, ami előtt még Mózesnek is meg kellett hajolnia, a házas állapot Krisztusban találja meg újra azt az igazságot, ami megilleti. Ugyanis Jézussal megjelenik a világban a par excellence vőlegény, aki „második” és „végső Ádámként” megmentheti és helyreállíthatja a házassági állapotot, amit Isten nem szűnik meg akarni az „első” Ádám javára.

6. Jézus a házasság eredeti igazságának megújítója

Amikor Jézus a válásról szóló mózesi előírást a „szív keménysége” történelmi következményének nyilvánítja, ő maga a férfi és nő közötti házassági szövetség eredeti igazságának döntő megújítójaként mutatkozik be. Hatalmában – határtalanul szeretni és élete, halála és feltámadása által az egész emberiséggel egy összehasonlíthatatlan egységet megvalósítani – Jézus újra megtalálja a Teremtés könyve szavainak valódi jelentését: „Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19,6). Általa, ettől kezdve, egy férfi és egy nő úgy szeretheti egymást, ahogy azt Isten kezdettől fogva akarta, mert Jézusban a szeretetnek ugyanaz a forrása nyilatkozik meg, mint ami a mennyek országának alapja. Jézus így a világ minden házaspárját a megígért szeretet kezdeti tisztaságára vezet vissza; eltörli azt az előírást, amely kötelességének tartotta ratifikálni a nyomorúságot, nem tudva megszüntetni annak okát. Jézus felfogásában az eredeti házaspár újra ugyanaz lesz, mint ami Isten szemében volt: prófétai pár, akikben Isten a házastársi szeretetet kinyilvánította, ami után az emberiség vágyakozik, és amiért létre lett hozva, de amit csak abban lehet elérni, aki megtanítja az embereknek, hogy valójában mi a szeretet. Ettől fogva a hűségesnek maradó szeretet és a házas állapot – ami „szívünk keménysége” miatt megvalósíthatatlan álommá vált – Jézusban újra megtalálja azt az állapotát, amit most csak ő – mint utolsó Ádám és par excellence vőlegény – állíthat vissza.

7. A keresztény házasság szentségi mivolta és a hit

A keresztény házasság szentségi mivolta tehát nyilvánvalóvá válik a hit számára. A megkereszteltek látható módon Krisztus Testéhez tartoznak, ami az egyház. Krisztus az ő házastársi szeretetüket a maga hatáskörébe vonja, hogy közölje vele azt az emberi igazságot, aminek – őrajta kívül – ez a szeretet hiányában van. Ezt a Lélekben teszi, annak a hatalomnak az erejében, ami az övé – mint második és utolsó Ádámé –, hogy magára vegye és teljessé tegye az első Ádám házas állapotát. Ezt egyúttal az egyház láthatóságához hasonlóan teszi, ahol a házastársi szeretetet az Úrnak szenteltté és szentséggé válik. Az egyház szívében a házastársak azt tanúsítják, hogy elkötelezik magukat a házassági életre, és Krisztustól várják az erőt ahhoz, hogy a szeretetnek ezt a formáját meg tudják valósítani, amely őnélküle veszélynek lenne kitéve. Ily módon sugárzik a Krisztust az egyház vőlegényeként jellemző sajátos misztérium, és tud a házastársakra is sugározni, akik neki szentelték magukat. Ezáltal a házastársi szeretetük elmélyül, és nem elsekélyesedik, mert Krisztus szeretetére megy vissza, aki azt fenntartja és megalapozza. A Lélek sajátos kiáradása – ami a szentség tulajdona – okozza azt, hogy ezeknek a házastársaknak a szeretete Krisztusnak az egyház iránti szeretete jelképévé válik. Mindazonáltal, a Léleknek ez az állandó áradása nem menti fel a keresztény házaspárokat a felelősség alól, hogy a hűség emberi feltételeiről gondoskodjanak, mert a második Ádám misztériuma soha nem nyomja el vagy helyettesíti valahogyan az elsőének a valóságát.

8. A polgári házasság

Ebből következik, hogy nem lehet keresztény házasságra lépni a házasságra vonatkozó pusztán „természetes” jog elismerése révén, bármilyen legyen az a vallási érték, amit ennek a jognak elismernek, vagy amit az ténylegesen birtokol. Ugyanis semmiféle természetes jognak nincs meg önmagától az az ereje, hogy egy keresztény szentség javait ajándékozza. Ha ezt a házasság esetében ezt megkísérelnék, a szentség jelentését hamisítanák meg, aminek pedig célja az, hogy a keresztény házasfelek szeretetét Krisztusnak szentelje, hogy Krisztus fejlessze bennük az ő misztériumának átformáló hatásait. Ezért, miközben az államok a polgári házasságot elegendőnek tekintik – szociális szempontból –, hogy létrehozza a házassági közösséget, az egyház – anélkül, hogy az ilyen házasság minden értékét elvetné a kereszteletlenek számára – tiltakozik az ellen, hogy ez a megkereszteltek számára elegendő lenne. Nekik csak a szentségi házasság felel meg, amely feltételezi a leendő házasoknak azt az akaratát, hogy Krisztusnak szentelik a szeretetüket, amelynek emberi értéke végső soron Krisztusnak attól a szeretetétől függ, amit irányunkban birtokol és velünk közöl. Ebből következik, hogy a házasság identitása és a „szerződésé” – amiről az apostoli Tanítóhivatal a XIX. században formálisan nyilatkozott – azokra érvényes, akik Krisztus misztériumát és a keresztények életét valóban elismerik.

9. Szerződés és szentség

A gyakran szerződésnek nevezett házassági szövetség, ami megkeresztelt jegyesek esetében lesz valódi szentséggé, nem a keresztség szentségének pusztán jogi hatásaként jön létre. Mivel valóban egy megkeresztelt nő és egy megkeresztelt férfi házassági ígérete alapján szentség, ezért a keresztény identitásukat érinti, amit ők annak a szeretetnek a szintjére emelnek, amit Krisztusban egymásnak kölcsönösen esküsznek. Miközben a házassági szövetségük egymásnak ajándékozza őket, annak is odaszenteli őket, aki par excellence vőlegény, és arra tanítja őket, hogyan lehetnek ők is tökéletes házastársakká. Krisztus személyes misztériuma tehát belülről hatja át az emberi szövetség vagy „szerződés” természetét. Csak akkor válik szentséggé, ha a leendő házastársak szabad elhatározásban akarnak házasságra lépni Krisztus által, akibe már a keresztséggel beletagozódtak. A Krisztus misztériumához való szabad csatlakozásuk a szentség természeténél annyira lényeges, hogy az egyház a pap szolgálata által meg kíván győződni keresztény ígéretük hitelességéről. Az emberi házassági szövetség ugyanis nem egy önmagában hatékony jogi statútum által válik szentséggé, függetlenül a keresztséghez való szabad járulástól. Sokkal inkább annak a nyilvánosan keresztény karakternek erejében válik szentséggé, amely magába foglalja a kölcsönös elkötelezettséget, és ami, továbbá, megengedi annak megállapítását, hogy maguk a jegyesek milyen értelemben kiszolgáltatói a szentségnek.

10. A házastársak mint a szentség kiszolgáltatói az egyházban és az egyház által

Mivel a házasság szentsége a születő házassági szeretet Krisztusnak való szabadon történő odaszentelése, nyilvánvalóan a házastársak ennek a szentségnek a kiszolgáltatói, amely a legteljesebb mértékben rájuk vonatkozik. Azonban nem olyan hatalom erejében kiszolgáltatók, amelyet „abszolútnak” lehetne nevezni, és amelynek gyakorlásához az egyháznak – szoros értelemben – semmi köze nem lenne. Krisztus testének élő tagjaiként kiszolgáltatók, ahol az esküjüket leteszik, anélkül, hogy helyettesíthetetlen döntésük az ő szeretetüknek puszta és egyszerű kiáradásává tenné a szentséget. A szentség – mint olyan – teljesen az egyház misztériumához tartozik, amelybe sajátos módon vezeti be őket a házastársi szeretetük. Ezért egyetlen házaspár sem szolgáltathatja ki a házasság szentségét az egyház beleegyezése nélkül, vagy attól eltérő formában, mint amit az egyház legkifejezőbbként meghatároz ahhoz a misztériumhoz, amibe a szentség a házastársakat bevezeti. Ezért az egyházat illeti annak megállapítása, hogy a leendő házasok hozzáállása valóban megfelel-e a már felvett keresztségnek; mint ahogy az egyházat illeti – ha szükséges – eltanácsolni őket attól, hogy olyan cselekményt vigyenek végbe, amely sértő lenne azzal szemben, Aki ennek tanúja. A szentséget létrehozó konszenzus kivételében a Szentlélek ajándékának a jele és garanciája is marad, akit a jegyesek megkapnak, ha keresztényként kapcsolódnak egymáshoz. Ezért a megkeresztelt felek a házasságuk szentségének soha nem az egyház nélküli kiszolgáltatói, még kevésbé az afölötti kiszolgáltatói; az egyházban és az egyház általi kiszolgáltatók, soha nem a második helyre téve azt, amelynek misztériuma az ő szeretetük forrása. A házasság szentsége kiszolgáltatásának helyes teológiája nem csak a házasságra lépők lelki igazsága számára nagy jelentőségű, hanem elhanyagolhatatlan ökumenikus hatásai vannak az ortodoxokkal való kapcsolatunkra nézve is.

11. A házasság felbonthatatlansága

Ebben az összefüggésben a házasság felbonthatatlansága is világossá válik. Mivel Krisztus az egyház egyetlen vőlegénye, a keresztény házasság csak úgy lehet és maradhat annak a szeretetnek hiteles képe, amivel Krisztus viseltetik az egyház iránt, ha részesedik abban a hűségben, ami Krisztust az egyház vőlegényeként határozza meg. Ezért, bármilyenek is legyenek a belőle származó fájdalmak és pszichológiai nehézségek, lehetetlen Krisztusnak szentelni a házastársi szeretetet, hogy belőle az ő misztériumának jele vagy szentsége legyen, ha az egyik vagy másik házasságra lépni szándékozónak, vagy mindkettejüknek a válása történt volna, ha az első házasság valóban érvényes: persze, ez nem minden esetben teljesen egyértelmű. Ha azonban a válás, amint azt elvárják tőle, egy törvényes közösséget felbontottnak nyilvánítana, hogyan lehetne egyúttal azt is elvárni, hogy Krisztus ezt a második „házasságot” az ő egyházával való személyes kapcsolatának valódi képévé tegye? Bár ha bizonyos szempontból tisztelettel lehet is tekinteni egyes esetekre, különösen ha jogtalanul elhagyott házastársról van szó, az elváltak új házassága nem lehet szentség, és objektív nehézséget teremt az Eucharisztia vételére vonatkozóan.

12. Válás és Eucharisztia

Anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk az enyhítő körülményeket, valamint olykor egy a válás után kötött civil házasság minőségét, az újraházasodott elvált személyeknek az Eucharisztiához való járulása összeegyeztethetetlen marad azzal a misztériummal, amelynek az egyház szolgálója és tanúja. Annak megengedésével, hogy az újraházasodott elvált személyek az Eucharisztiához járuljanak, az egyház megengedné, hogy az ilyen házaspárok az higgyék, hogy a jelek szintjén közösségben lehetnek azzal, akinek házassági misztériumát a valóság szintjén visszautasítják.

Továbbá, ebben az esetben úgy látszana, hogy az egyház egyetértene a megkereszteltekkel olyan momentumban, amelyben ők objektív és világos ellentmondást kezdenek, vagy azt folytatnak az Úrnak – mint az egyház vőlegényének – életével, gondolatával és magával a létezésével szemben. Ha az egység szentségét adná azoknak, akik Krisztus misztériumának egy lényeges pontján szakítottak vele, akkor többé nem Krisztus jele és tanúja, hanem inkább ellen-jele és ellen-tanúja lenne. Azonban ez a visszautasítás nem igazol semmiféle olyan becstelen eljárást, amely egyúttal a maga részéről ellentmondásban lenne Krisztusnak irántunk nyilvánított irgalmasságával.

13. Az egyház miért nem tud felbontani egy „ratum et consummatum” házasságot?

A keresztény házasságnak ez a krisztológiai szemlélete továbbá azt is megértetheti, hogy az egyház miért nem ismer el magának semmiféle jogot arra, hogy a „ratum et consummatum” házasságot, vagyis az egyházban szentségileg megkötött és a házastársak által a testükben megpecsételt házasságot. Valójában a teljes életközösség, amely – emberileg szólva – a házas létmódot meghatározza, a maga részéről a megtestesülésnek azt a realizmusát idézi, amellyel az Isten Fia eggyé vált az emberiséggel. Amikor a házastársak kölcsönös önátadásukban feltétel nélkül egymáshoz kötik magukat, akkor ezzel kifejezik, hogy valóban elvállalják a házassági életet, amelyben a szeretet, amennyire csak lehetséges, kölcsönössé válik közöttük. Így abba az emberi életformába lépnek be, amely számára Krisztus megkívánta a visszavonhatatlanság jegyét, és amelyet az ő misztériumának kinyilatkoztató képévé tett. Az egyház ennélfogva semmiféle hatalmat nem birtokol az olyan házassági közösségen, amely annak a hatalma alatt jött létre, akinek misztériumát hirdetnie kell, nem pedig kiüresíteni.

14. A „privilegium paulinum”

Az, amit „privilegium paulinum”-nak neveznek, egyáltalán nem mond ellent annak, amiről éppen szóltunk. Annak megfelelően, amit Pál az 1Kor 7,12-17-ben magyaráz, az egyház elismeri a jogot az olyan az emberi házasság felbontására, amely keresztényileg élhetetlennek nyilvánul a megkeresztelt házasfél számára, amiatt, ahogyan a meg nem keresztelt társa viselkedik vele szemben. Ebben az esetben a „privilégium”, ha valóban megvan, a Krisztusban való élet javára működik, amelynek fontossága, az egyház számára, jogosan fölébe kerülhet egy olyan házassági életnek, amelyet nem tudott és ténylegesen nem tud ez a pár Krisztusnak szentelni.

15. A keresztény házasság nem lehet elszigetelt Krisztus misztériumától

Beszéljenek bár a keresztény házasságról szentírási, dogmatikus, erkölcstani, emberi vagy kánonjogi szempontból, soha nem lehet azt Krisztus misztériumától elszakítani. Ezért a házasság szentsége, amelynek tanúja, amihez elvezet és amiben részesít az egyház, csak a házastársaknak Krisztus személyéhez való állandó odatérésben lesz valóban élhetővé. A Krisztushoz való ilyen megtérés ezért a szentség belső természetének részét képezi, és ténylegesen megvalósítja ennek a szentségnek a jelentését és horderejét a házastársak életében.

16. A nem-hívők számára sem teljesen felfoghatatlan szemléletmód

Ez a krisztológiai szemléletmód a nem-hívők számára sem teljesen felfoghatatlan önmagában. Nem csak olyan benső koherenciája van, amely Krisztust annak egyedüli alapjaként mutatja be, amit mi hiszünk, hanem egyúttal kinyilvánítja az emberi házasság nagyságát is, amiről a Krisztus misztériumától távol álló lelkiismeretnek is lehet „beszélni”. Továbbá, az embernek – mint olyannak – a szemlélete kifejezetten Krisztus misztériumába illeszthető az első Ádám szempontjából, akitől a második és utolsó Ádámot soha nem lehet elválasztani. Ha ezt a házasság szentségének esetében részletesen akarnánk bemutatni, az itt előadott tárgyalás további horizontokat nyitna meg, amelyekbe itt nem megyünk bele. Elsősorban arra akartunk emlékeztetni, hogy, még ha maguk a keresztények is ezt gyakran nem tudják, házasságuknak – amennyiben az szentségi – Krisztus a valódi alapja.

Nemzetközi Teológiai Bizottság

Forrás: Apostoli Szentszék