P. Szabó Ferenc
elmélkedése az évközi 19. vasárnapra
A Zsidóknak írt levél 11.
fejezete elejéről vett vasárnapi szentlecke Ábrahámot, mint a hit példaképét
állítja elénk: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok
igazolása…Hittel engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak…kivándorolt, a nélkül,
hogy tudta volna, hová megy…Hittel áldozta föl Izsákot, amikor próbára tette
Isten…”
Ferenc pápa A hit fénye kezdetű enciklikája első fejezetében – Ábrahám, atyánk a hitben - szintén Ábrahám hitét mutatja be,
amikor hitünk misztériumát megközelíti. Most a keresztény hit egy szempontját,
mozzanatát világítom meg az enciklika nyomán.
Ábrahám nem látja Istent, de
hallja szavát és feltétlenül engedelmeskedik neki, még akkor is, amikor az Úr
próbára teszi, és fia feláldozását kéri tőle, akitől az ígéret szerint
utódainak kellett származni. „Meg volt győződve, hogy Isten a halottat is föl
tudja támasztani. Ezért kapta vissza őt (Izsákot), mint előképet.”
A pápai enciklika így magyarázza
Ábrahám történetét: egy isteni hívás és egy ígéret. Ábrahám engedelmeskedik
Isten szavának, útnak indul, bár nem látja a jövőt. A hit „lát” olyan
mértékben, amennyiben előrehalad engedelmeskedve a Szónak. „Nem a múltra
szegezi tekintetét, hanem emlékezve Isten ígéretére, képes lesz megnyílni a
jövőnek, és így hite fényt sugároz útja során. Látjuk, hogy a hit, amennyiben –
paradox módon - 'emlékezés a jövőre' (memoria futuri), szorosan kapcsolódik a
reménységhez.” Isten hűséges, megtartja ígéretét, ezért hűsége a legbiztosabb,
rendíthetetlen alapja hitünknek, és lehetővé teszi a folytonosságot időben
folytatott utunk során. Isten hűséges az emberhez, és azt akarja, hogy mi is
hűségesek legyünk hozzá. Szent Ágoston írja: „Az az ember hűséges, aki hisz az ígérő
Istennek; a hűséges Isten az, aki megtartja azt, amit ígért az embernek.”
A pátriárkák hite az
ígéretek folytán Krisztusra irányult, aki eljövendő volt. Krisztus eljött és
most már a keresztény hit Krisztusra összpontosul: megvallása annak, hogy Jézus
az Úr, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül (Róm 10 9). Krisztus
kimondta a végleges áment, igent Istennek, és ő lett a mi igenünk alapja (2Kor
1, 20). Jézus Krisztus Isten irántunk való szeretetének végleges
kinyilatkoztatása: „Mi hittünk a szeretetnek” (1Jn 4, 16).
Most pedig idézek egy
szakaszt XVI. Benedek reményről szóló enciklikájából. (Spe salvi,
26-27) (Megjegyzem, Ferenc pápa jórészt átvette elődje hitről szóló
fogalmazványát, így szoros kapcsolat van a két dokumentum között.) „Nem a tudomány
váltja meg az embert. Csak a szeretet váltja meg az embert. Ez először a
tisztán evilági területen érvényes. Ha valaki megtapasztalja életében a nagy
szeretetet, ez a ’megváltás’ pillanata, amely új értelmet ad életének. De
hamarosan azt is fölismeri, hogy a neki ajándékozott szeretet önmagában nem
oldja meg életének problémáját. Ez a szeretet veszélyeztetett. A halál
szétzúzhatja. Az embernek szüksége van a feltétel nélküli szeretetre. Szüksége
van arra a bizonyosságra, melynek alapján azt mondhatja ’… semmi el nem
szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban van’ (Róm 8,
38-39; vö. Gal 2, 20) …Az embernek igazi, nagy s minden törésen átvezető
reménye csak Isten lehet – az az Isten, aki ’mindvégig’, a ’beteljesedésig’
(vö. Jn 13, 1; 19, 30) szeretett és szeret. Akit megérint a szeretet, az kezdi
sejteni, mit jelent igazában: ’élet’. Kezdi sejteni, mit jelent a remény szava,
mellyel a keresztelés szertartásában találkozunk: a hittől az ’örök életet’
várom – az igazi életet, mely teljes és biztonságos…És az élet a maga
teljességében kapcsolat azzal, Aki az élet Forrása…”
(Zsid 11, 1-2.8-18; Lk 12,
32-48)
Forrás: Vatikáni Rádió
