2015. február 26., csütörtök

Lelkigyakorlat a Kármelitáknál

Nagyböjti lelkigyakorlat a budapesti Kármelhegyi Boldogasszony templomban

A lelkigyakorlat ideje: 2015. március 6-án, 7-én, és  8-án, 
pénteken, szombaton és vasárnap 
az este 18 órakor kezdődő szentmisék keretében.



A harmadik napon az esti szentmise keretében lehetőség lesz a betegek kenetének felvételére azon beteg, vagy idős testvérek részére, akik ezt kérik. Jelentkezni a sekrestyében lehet.

A lelkigyakorlatos beszédeket Tavas Béla kármelita testvér, állandó diakónus tartja.

Helyszín: Budapest, 13. kerület, Huba utca 12.



Forrás: Kármeliták

A keresztúton



























Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.

Most először roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjak csontig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.

A szeméből mennyek mosolyognak,
De szívében hét tőre pokolnak.

Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,

Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ő testéből testedzett.

Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,

Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!

Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta...!

Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végképp!

Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.

Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.

Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.

Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.

Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelöl a tizenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbevesző végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Sík Sándor

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár


2015. február 22., vasárnap

Konferenciabeszéd Nagyböjt 1. vasárnapján

Nagyböjt 1. vasárnapja

"A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, de angyalok szolgáltak neki. János elfogatása után Jézus Galileába ment, s ott hirdette az Isten evangéliumát és mondta: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Mk 1, 12-15


Elmélkedés:

Húsvét előtt, Jézus negyven napos pusztai böjtjére és kínszenvedésére emlékszünk. Ebben az időszakban, hitünk három alappillérére különösen oda figyelünk: az adakozásra, az imára és a böjtre. Az adakozás az ember testvére iránti jóságának megnyilvánulása. Az imádság a lélek fölemelkedése Istenhez. A böjt lelkünk üdvére és Isten dicsőségéért vállalt lemondás, ételről, italról, vagy valami másról. Mind a hármat szeretetből kell végeznünk, és nem azért hogy lássanak az emberek és dicsérjenek miatta, hanem hogy növekedhessünk az alázatban és a szeretetben. Ezekkel erősödik hitünk és reményünk is.

Hogyan küzdjünk meg a kísértéssel? Ez a kérdés nagyböjt első vasárnapjára. Két példa áll előttünk. A saját tapasztalatunk és Jézus példája. Biztos, hogy néha olyan erősek vagyunk, mint Jézus. Elhatározzuk, hogy nem essünk ugyanabba a hibába még egyszer, és ehhez ragaszkodunk is. De sokszor játszunk a tűzzel. És alkukat kötünk. Rögtön abban a hibában találjuk magunkat, amit el akartunk kerülni.

A nagyböjt mondhatjuk, hogy az emberi élet makettje. Minden ember utazni az élete célja felé tart. Izrael népe 40 évet vándorolt a pusztában. Jézus 40 napot böjtölt a pusztában. És mindenki kísértésbe kerül. Az éhség, a hatalom a szerelem jelentős szerepet játszik emberi életünkben. A különbség az, hogy Izrael népe és mi is kísértésbe esünk, Jézus nem. Példájával azonban megmutatta nekünk, miképpen menekülhetnénk meg a kísértésektől.

Jézus nem azért ment a pusztába hogy megkísértessen, hanem, hogy Isten keresse. De közben jött a kísértés. Az életünk is Isten felé halad, de közben jön sok kísértés, ami azt akarja, hogy letérjünk az útról. A nagyböjt egy olyan időszak, ami segít minket, hogy vissza találjunk oda.

Imádkozzunk, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel legyőzzük a különféle kísértéseket.

Fransis Magung SVD

Forrás: Verbiták


2015. február 21., szombat

Hogyan éljünk tartalmas életet?


A kamalduli költő

A túlvilági utas: Dante, a Paradicsom XXI. énekében, fölfelé az aranylépcsőkön találkozik Damiáni Péterrel, aki egykor az Adria mellett, "Miasszonyunknak híres otthonában élt." Ez a költő-remete Szent Romuald közösségéből, a kamalduliak cella-kunyhójából emelkedett a szentek poéta sorába; kortársa volt Hildebertnek, a leghíresebb Szentháromság-himnusz szerzőjének, meg Hermanus Contractusnak - Béna Hermannak, aki azt az antifónát írta, amely adventben hangzik el, s melyet mi így ismerünk: "Üdvözítőnk édesanyja, mennyeknek megnyílt kapuja..."

A rendalapító: Romuald sokat tudhatott III. Ottóról meg II. Szilveszter pápáról, s lehet, hogy éppen az apostoli királyságok megerősítésében is fáradozott, hiszen Ottó császár meg a Szent Péter székében ülő Krisztus-helytartó látván Róma keresztény szellemében az európai reform-törekvés-egyesítés lehetetlenségét, az apostoli királyságokra helyezte a hangsúlyt, amint a mi Szent Istvánunk példája igazolja. És a máig élő nemzet...

Romuald remete és Damiáni szelleme hozzánk is eljutott. Majk rendbehozott remetet-kunyhói (Oroszlány mellett) mondhatnók: poétikus környezetben egy kicsit Frascatit idézik Róma fölött, az Albanói hegyekben, ahová esténként felvillantja fényeit a Város, a kúpcseréppel fedett remeteházak-övezte kis téren pedig zenél a szökőkút.

A Majkon megforduló vendég ha látja a belső zöld övezetet (kertet), a kutat, s élvezi a csend léleknövesztő táperejét, lapozza fel az 1072-ben meghalt zseniális költő, a nevezett Péter néhány himnuszát, e gyöngy-remekeket, s amíg az összecsendülő vagy csupán a csengéseket érzékeltető rímeket élvezi, akár a dantei aranylépcsőkön érezheti magát, ahol a fehér csuhás remetével találkozik. Ő majd ilyesmit mond neki: őrizd a nyelved, mert miként a solymász csupán a maga idejében engedi el a sólymot, a vadász az ebet, s az íjat is csak a nyíl kiröppentése előtt feszítik meg, a nyelv is ritkán és megfelelő pillanatban szóljon. Könnyebb valamit tenni, semmint beszélni. Fecsegni. Úgy véljük: sokkal könnyebb, ha fordítva követjük a remete tanácsát, de ő nem a mi kategóriánkban gondolkodott, misztikus élményei így hathattak Dantéra, Celanói Tamásra, amikor a halálról énekelt, vagy későbbi idők misztikusaira. Írják, szerette a latinokat: Ovidiust, Horatiust, idézte őket, ha beszélt, azonban csak a formai szempontok irányíthatták: a klasszikusan veretes tömörség, érzékletesség, hiszen a lelke fentebbi tájakon járt, ahol

"Ifjak, zöldek, rétek, földek,
Mézpatakok ömlenek,
Fűszeres a szél fuvalma,
Csordul drága szent kenet,
Berkek árnyán túl nem érő
Aranyalmák csüngenek.

Ott a szentek: minden együk
Mint a szép nap, úgy ragyog,
Győzelmesen, koszorúsan,
Egymás fényén boldogok,
Számlálgatják örvendezve
Sok megharcolt harcukat."

Klasszikus és modern - a középkor szívében -; az embernek szóló hasonlat-képek arról, amelyről csak a művészet szólhat megközelítően: a mennyország. Ez Damiáni Szent Péter legérzékletesebb színvilága. Tehetsége a legnagyobbaké; a rejtélyt versbe foglaló mondata mindig a fülünkbe cseng, amikor így szól az "odaátról:" Egymás szíve rejtekében / Olvassuk a titkokat." Az egy-Kenyér otthona ez, hit-fűtötte táj, mező, amelynek földi tükrében ha észrevesszük önmagunkat, már reménységes a teljes látás, mert "Amit egykor nagynak néztél, / Semminek mutatkozik."

Persze ez már az utolsó ártatlanság: az agónia órája, hogy aztán megszűnjék az idő...

Tóth Sándor

Forrás: Új Ember

Damiáni Szent Péter


2015. február 20., péntek

A keresztút járás eredete-tartalma

A keresztút járás azt szeretné elősegíteni, hogy egyre jobban elmélyedjünk a megváltás misztériumában. Hiszen, ha ezt megértjük. akkor mindennapi áldozatainkat, életünket is könnyebben tudjuk az Úréhoz kapcsolni, és egymás terhét is hordozni. Ebben lehet példaképünk Kalkuttai Boldog Teréz Anya, aki mindig, minden körülmények között Krisztust látta meg a másik emberben, az Urat ismerte fel a rászorulóban. Az Ő gondolatai:

"Amikor éhes voltam, enni adtál, amikor szomjas voltam, inni adtál. Bármit, amit a legkisebb testvéremnek teszel, nekem teszed. Lépj be hát Atyám házába! Amikor hajléktalan voltam, ajtódat kitártad előttem, amikor mezítelen voltam, rám adtad ruhádat; amikor fáradt voltam, segítettél nyugalmat találni, amikor aggodalom gyötört, elűzted félelmem. Amikor kicsi voltam, olvasni tanítottál, amikor magányos voltam, szeretetet adtál, amikor börtönben voltam, eljöttél cellámba, amikor betegágyon feküdtem, ápoltál. Idegen földön hazát adtál, amikor munkanélküli voltam, munkát kerestél nekem. Amikor a csatában megsebesültem, bekötözted sebeimet, amikor jóságra vágytam, megfogtad kezemet. Amikor színes bőrű voltam, kicsúfoltak és bántalmaztak, te vitted keresztemet. Amikor öreg voltam, nekem ajándékoztad mosolyodat. Amikor nyugtalan voltam, türelmesen meghallgattál. Láttál leköpve, véresen, és felismertél, bár piszkos és verítékes voltam. Amikor kinevettek, te mellém álltál. Amikor boldog voltam, örömömben osztoztál."

Ezek azok a tettek, amelyekkel életünket Jézus életéhez kapcsolhatjuk, hiszen ahogy Szent Ágoston írja: „A szeretet a szeretet által növekszik.”

A keresztút járás hagyománya

A keresztút eredetileg az a körülbelül fél kilométeres útvonal Jeruzsálemben, amelyet Jézus végigjárt a kereszttel a Golgotáig. Via Dolorosa: a fájdalmak útja. Via Crucis: a kereszt útja. A hagyomány szerint a szent körúton már a föltámadás utáni napokban végigmentek néhányan (az Utolsó Vacsora terme, Annás és Kaifás háza, Golgota, Szentsír, Praetorium, Getszemáni kert, Olajfák hegye, Kidron-völgy, Sion hegye). Hagyományként élt az is, hogy a Boldogságos Szűz felkereste Fia szenvedésének helyeit annak mennybemenetele után.

Később emlékkápolnákat is létesítettek az útvonal főbb helyszínein. A ferences atyák vezetésével már a tizennegyedik századtól zarándokok látogatták, bár azok az állomások nem voltak teljesen azonosak a maiakkal. Európában elsőként olasz területeken imádkozták a stációkat. Szabadtéren a németek állítottak föl először a 15. században - hét állomással. A tizennégy stációs forma Betlehemben 1518-tól honosodott meg. Az Itália apostolának nevezett Port Maurizio-i Szent Lénárd népmissziójának köszönhetően kontinensünkön a tizennyolcadik században terjedt el a tizennégy állomásos forma. Őt a keresztút prédikátorának nevezték el. Húsz év alatt - 1731 és 1751 között - 572 keresztutat állított föl. Az állomások számát, a keresztút felállításának helyét, körülményeit és az ájtatosság módját XII. Kelemen pápa szabályozta és egységesítette 1731-ben kiadott rendeletében.
Így egyre több helyen idézte fel, és véste lelkébe minden kor embere Jézus tanácsát: "Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen engem".

A keresztúti ájtatosság egy elmélkedő imádság, amelyben a hívők- egyedül vagy közösségben - fölidézik Jézus keresztútjának történéseit. Imádkozható kötött szövegekkel, de saját szavainkkal is. Sajátos napja a péntek, különösen nagyböjtben, de más napokon is végezhető. Ajánlott rá lelkiismeretvizsgálattal és a bánat felindításával felkészülni.

Elcsendesedünk, életünkre tekintünk, és együtt érzünk a szenvedő Jézussal, valamint mindazokkal, akik vele együtt szenvednek, és erőt merítünk keresztjeink hordozásához. Életünk minden gondjával és örömével Jézus után indulunk...

XVI. Benedek pápa a Vatikáni Rádióban a fájdalom értelmével és a kereszt megváltó értékével kapcsolatban ezt mondta egy beszélgetésben:

"Természetesen a szenvedés mindenkiben félelmet kelt, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a szenvedés elfogadása által felnőttebbé válunk. A fájdalom ellen küzdenünk kell - ez az orvostudomány feladata -, másrészt viszont a fájdalom arra is szolgál, hogy felismerjük korlátainkat, elgondolkodjunk életünk értelme felett és megnyíljon a szívünk mások szenvedése iránt. Ami pedig a kereszt botrányát illeti: valóban nem könnyű felfogni, miért van szükség a kereszthalál kegyetlenségére ahhoz, hogy a világ üd¬vözüljön. A mai ember szeretné kizárni életéből mindezt. Valójában azonban Jézus kereszthalála felhívást jelent az igazságosságra, a tisztességre, az igazságtalanságoknak a szeretetben való leküzdésére. Ugyanakkor - bár ésszel ezt nem könnyű felfogni - az Úr Jézus áldozatával felvállalta a mi fájdalmainkat, szenvedéseinket és ezzel átalakította a világot. Csak Krisztus útján járva vagyunk képesek elfogadni a fájdalmat és értjük meg igazán, hogy nincs igazi szeretet, ha nem tudunk lemondani önma¬gunkról, korlátainkról és arról az akaratunkról, hogy mindent birtokoljunk. A szeretet tehát szükségszerűen magában foglalja a fájdalmat és az önajándékozást. A kereszt misztériumában benne van a szeretet misztériuma!

Gondolatainkat a Szentatya keresztútjának befejező imádságából vett részlettel zárjuk: "Úr Jézus Krisztus! Tested nem lett a romlásé. Feltámadtál, és helyet adtál a megváltozott testnek Isten szívében. Engedd, hogy örvendezzünk ennek a reménynek, s vidám szívvel vigyük azt el a világba! Add, hogy feltámadásod tanúi legyünk!"

Forrás: Hittansuli


2015. február 18., szerda

Nemcsak kenyérrel

Anselm Grün Böjt című könyvéről

Anselm Grün a bencés lelkiség korunk talán legismertebb képviselője, az imádság, a szerzetesi hagyományok és az elkötelezett keresztény lelki élet termékeny írója. A böjtről, amit a test és lélek imájának is nevez, a Bencés Kiadó gondozásában jelent meg magyarul egy kis füzete (2005). Fejtegetéseinek legfontosabb szempontjaira szeretnénk felhívni a figyelmet.

A böjti hagyomány az Egyházban

A korai egyház az imádság kiegészítéseként vállalt böjtöt különféle küldetések, illetve a beavatási szertartások előtt. Jézus nem adott részletes tanítást tanítványainak a böjtölés mikéntjéről, sőt tulajdonképpen kifejezetten meg is tiltotta nekik (mint a vőlegényhez tartozó násznépnek) az önmegtagadásnak ezt a módját. A korai egyházak keresztényei tehát a zsidó hagyományból kapott böjtölési szokásokat kombinálták a görög filozófiával, a népi orvoslásokkal és egyes misztériumvallások nézeteivel. „Kétszer böjtölök hetenként” – dicsekedett imájában a farizeus (Lk 18,12). S bár a zsidó hagyomány kötelező böjtnapként csak az engesztelés napját jelölte meg, a jámborabb izraeliták – s a farizeusok ilyenek voltak – sokkal több böjttel nyomatékosították Istennel való kapcsolatukat. Mert a böjt az imádság egyik kísérője, de egyik formája is volt. Ezt a heti kétszeri böjtöt vette át a korai egyház, ezért tartja számon nemcsak a pénteket, hanem a szerdát is sok népi böjti hagyomány ma is. A böjtölés intenzitása változott az idők folyamán, mindenesetre sokkal szigorúbb volt, mint az, amit mi néha böjtnek nevezünk: a szerzetesek számára például csupán kenyér, víz, só és némi főzelékféle, az is leginkább nyersen tartozott a fogyasztható ételek sorába. Amikor Jézus a korában érvényes böjtölési szokásokról beszélt, éreztette a különbséget a múlt és a jövő között: a keresztények böjtjét lehetőleg észre se lehessen venni. Jézust, aki nyilvános fellépése előtt negyven napon át böjtölt, és talán nem csupán egyszer fordult elő az sem, hogy társaival együtt kalászok rágcsálásával csillapították éhségüket, falánk és borissza embernek nevezték némelyek. Nem adott okot rá valószínűleg, hogy ha netán böjtölt is, észre lehessen venni. Értelmezésében a böjt a gyász jele: „Nem böjtölhet a násznép, míg vele van a vőlegény.” Akkor tehát hogy van ez? Jézus eljött, a böjt emiatt egészen túlhaladottá vált, amikor azonban az ősegyházba tartozók számára kiderült, hogy végleges, „második” eljövetele még sokáig várat magára, hiszen osztályrészük maradt a bűn és a halál is, újra érvénybe léptették a böjt gyakorlatait is.

A gyógyító böjt

Jézus szerint „nem az szennyezi be az embert, ami a szájába jut, hanem ami a száját elhagyja.” Az antik korban ugyanakkor bizonyos ételeknek (állati és növényi eredetűeknek egyaránt) démoni hatást tulajdonítottak, emiatt meglehetősen hosszú azoknak az élelmiszereknek a listája (kultúráktól, vallásoktól függően), amelyektől ezért vagy azért óvakodni kellett. A népi orvoslás ugyanakkor tapasztalatokat szerzett bizonyos böjtök gyógyító hatásáról, és arról, hogy még a gyógyszerek hatása is erősebb, ha a beteg előzetesen böjtölt. A megfontolt, igen mértékletes táplálkozásnak a különféle filozófiai iskolák testet, lelket erősítő hatásokat tulajdonítottak, amelyek belső szabadsághoz, helyes önmegvalósításhoz és magához a boldogsághoz vezetnek. A nagy világvallások tanai hasonló eredményre jutnak, amikor a böjtről van szó: út a benső tisztuláshoz, amely nyitottá tesz Istenre. Az egyházatyák ebben a tekintetben is sokat merítenek az antik filozófiai iskolák tudományából, de természetesen nem állnak meg a böjt testi hatásainál. Szent Athanásziosz szerint „a böjt megszenteli a testet, és végül elvezet Isten trónja elé.” Baszileiosz óv a képmutatástól, a böjtöt az örvendezés okának tartja, Krizológ Szent Péter pedig a „test békességének” nevezi. Mindez békében megfér a 20. századi dr. Buchinger tapasztalataival is, amelyeket a koplalás élettani, méregtelenítő hatásairól szerzett. 

Szenvedélyek és bűnök ellenszere

E tekintetben a szerzetesközösségek gyakorlatára támaszkodhatunk. Céljuk a szív tisztasága, a tökéletes önátadás, és hogy ezt elérjék, az ima, meditáció, a hallgatás, a fizikai munka, a testvéri szeretet mellett igénybe vették a böjtöt is. A böjt ebben azáltal lehet a szerzetes segítségére, hogy a testi kiüresedés révén egyértelműen felszínre kerülnek beteljesületlen vágyai, szenvedélyei, önmaga, sikerei, egészsége, vagyona, elismertsége körül forgó gondolatai, illetve a harag, keserűség, szomorúság érzése. A böjt leleplezi igazi énjüket. A cölibátusban élők közül egyesek szexualitásuk megfékezését is a böjtre bíznák. A szerző ezzel kapcsolatban megjegyzi: „ösztöneinktől való félelemből nem szabad önmagunk ellen küzdeni. A félelem mindig rossz tanácsadó, főként az ösztönökkel való bánásmód terén. A cél sokkal inkább az, hogy helyes aszkézis által előcsalogassuk magunkból a jót.” „Nem az evéstől vagy a szexualitástól való félelem késztet minket böjtölésre, hanem annak reménye, hogy ezáltal mi rendelkezünk majd szabadon ösztöneinkkel, s nem azok velünk.” Ebben a fejezetben esik szó arról is, hogy a testi böjtölés együtt jár a szellemi böjttel, amely például a hallgatásban, tehát a szó böjtjében nyilvánulhat meg. Hiba, ha a böjt valakiből fennhéjázást, gőgöt vált ki: az igazi böjt éppen az alázathoz jutás eszköze. Hogyan? Elvezeti az embert saját határaihoz, megtapasztaltatja vele, hogy testből és lélekből álló teremtmény, aki nem emelkedhet fölül semmilyen testi vonatkozásán. Hallgatnia kell testére, amely egyáltalán nem a lélek rabszolgája. A böjt soha nem lehet tabu: a testvéri szeretet érdekében nemcsak meg lehet, meg is kell törni.

A megvilágosodás esélye

Az imádkozó ember is testből és lélekből áll. Az ima nem pusztán szellemi tevékenység. A böjt és az ima szoros, sokrétű kapcsolatrendszert alkot. Ez talán legvilágosabban a kérő imában mutatkozik meg: ha valakiért, valamilyen szándékra imádkozunk, magunk is komolyabban vesszük azt a szándékot, ha böjttel vagy más „önmegtagadással” kísérjük az imát. A böjt által azzal a testvérrel is szorosabb lesz az egységünk, akiért a mértékletességet vállaltuk. Nyitottabbá és igazán irgalmassá válhatunk. A nagy célokért vállalt böjt példái között Mahatma Gandhinak népe függetlenségéért és egységéért gyakran végzett hosszú böjtjeire emlékeztet Grün, és hozzáteszi, hogy ezek az éhségsztrájkok napjainkban is gyakoriak. Erőszakmentes eszközei annak, hogy a világ jobb legyen. A böjt meg is támogatja az imát azáltal például, hogy a test üressége miatt az imádkozó éberebbé válik. Éhes embervoltában kiált Istenhez, aki egyedül képes minden éhséget csillapítani. Isten nem is sajnálja tőlünk az evés-ivást: ennek egészen sajátos, hitet igénylő eszköze az Eucharisztia. Ha Isten önmagával táplálja az embert, akkor megszabadítja attól a félelemtől is, amelyet létének semmi volta miatt hordoznia kellene. A böjt a megvilágosodás útjára vezetheti az imádkozót, amikor megnyitja szemét arra az igazságra, hogy Isten bennünk van, és az eljövendő valóságból, Isten Országából a jelenben részesedünk. Erre az útra lépve már nem nélkülözhető azonban az olyan tapasztalt lelkivezető, aki már leszállt az ilyen mélységekbe. A lélektan is ismeri a böjtnek ezt a következményét, amikor az emberre mintegy rászabadul egész tudattalanja annak minden súlyával és veszélyével. Emiatt javasolja, hogy szintén vagy tapasztalt vezetővel vagy közösségben érdemes az egészen kemény böjtökre vállalkozni. Az igazi veszély az volna, ha valaki eleve a megvilágosodás céljából, tehát öncélúan vetné magát bele a böjtölésbe. Megvilágosodás csak akkor remélhető ugyanis, ha a böjt egyúttal az erőtlenséghez is vezet. Önmagunk mélyére, ahonnan Istenhez kiáltunk, aki mélységeinkben is jelen van. 

A böjtölés napjainkban

A böjt ma egészen önkéntes. A katolikus egyház böjti fegyelme ma – ez azért leginkább tőlünk nyugatra igaz – a böjti időkben bőségesebben összegyűlő, a szegényeknek szánt adományokban, vagyis az „alamizsnában” valósul meg leggyakrabban. (Nálunk sokszor még abban sem.) Ugyanakkor valóságos divatja lett a böjtös lelkigyakorlatoknak, sokan csoportokban, valahová elvonulva, gyakorta egészségügyi indokkal is alátámasztva böjtkúrákat végeznek. A szerző az itt előforduló hibalehetőségekre is rámutat. Ilyen lehet a bőségben élők rossz lelkiismerete a szegények miatt, ez ugyanis állandó rossz hangulatot, mások dőzsölésének, sőt a megajándékozott nyomorgók könnyelmű életmódjának erős kritikáját eredményezheti. Akik végzetesen nem tudnak megbarátkozni saját testükkel, azok az anorexia vagy bulimia igen veszélyes karmai közé kerülhetnek. A média is hibás abban, hogy egyre növekszik a táplálékkal magunkhoz vett mérgektől való félelem is, amely hasonlítható az antik korban élők a démonoktól uralt élelmiszerei iránti félelméhez. Az ilyen háttérrel böjtölő aligha fog részesedni a böjt áldásos hatásaiban. A bencés szerzetes végezetül az egyház közösségében végzett böjtölési szokások mai viszonyokra alkalmazott, megújított formáira tesz javaslatot. Érdemes volna nagy ünnepeinkre, nemcsak a húsvéti szent napokra, hanem egyéb alkalmakkor is, egyes szentségek vétele előtt stb. körültekintően kivitelezett, konkrét testi böjtöléssel is készülni. A különféle közösségekben fölmerülő konfliktusok kezelésére is ajánlható gyakorlat volna a vég nélküli viták helyett, ha a vitázó felek együtt, közös akarattal böjtölni kezdenének. De személyes életutunkon is kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor éppen az ilyen megfontolt aszkézis segítségével tudnánk kimozdulni a holtpontról.

Bárdosy Éva

Forrás: A Szív folyóirat


Hamvazószerdával elkezdődik a húsvéti készület

Hamvazószerdán idén, február 18-án veszi kezdetét a negyvennapos böjt, melynek során a keresztények Jézus Krisztus föltámadásának ünnepére, a húsvétra készülnek. Ferenc pápa ezt az időszakot a megújulás és a kegyelem idejének nevezte, amikor „Szükségünk van arra, hogy újra meghalljuk a próféták kiáltását, akik felemelik hangjukat és felráznak minket”. Isten nem kér tőlünk semmi olyat, amit előtte már meg ne adott volna nekünk és nem közömbös velünk szemben. Mindannyiunk életét szívén viseli, név szerint ismer minket, gondoskodik rólunk és keres minket, akkor is, ha elhagyjuk Őt. Mindannyiunk élete külön-külön érdekli Őt. Szeretete az, amely megakadályozza, hogy közömbös legyen az iránt, ami történik velünk – fogalmazott a Szentatya.

Hamvazószerdán és a rákövetkező vasárnapon a hívek homlokát az előző év virágvasárnapján szentelt barka hamujával hintik meg, vagy kis kereszt alakú hamujellel jelöli meg a pap, miközben hagyományosan a következőket mondja: Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel! Újabban így is figyelmeztethet: "Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban!". A hamu jelképezi az elmúlást.

Eleinte a hamuval való megszórás csak nyilvános bűnbánók szertartása volt. Az idők során ez a szokás átalakult, majd a XII. századtól az egyházi szertartás része lett, amelyet még 1091-ben rendelt el II. Orbán pápa.

Mivel a vasárnapokat az Egyház nem tekinti böjti napnak, a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, így hamvazószerdától húsvét vasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki.

A Szentírásban és az abból kiinduló keresztény hagyományban a negyvenes szám mindig az egyes események jelentőségét emeli ki. (Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta figyelmeztetésére negyvennapos böjtöt hirdettek Ninivében.)

A negyvennapos böjt a IV. századra vált általánossá a keresztény világban. A XI. századig olyannyira szigorú volt, hogy késő délutánig semmit sem ettek; húst, tejterméket és tojást pedig a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak. Az Egyház mára enyhített a böjti szabályokon, de hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt ír elő: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

A nagyböjt liturgikus színe a lila, amely jelképezi a liturgiában a bűnbánatot. Ugyancsak a bűnbánat jeleként marad el a nagyböjt egész folyamán a szentmisékben az alleluja, amely a liturgiában az öröm legközvetlenebb kifejeződése; a templomot ez időszakban nem díszíti virág. Az Egyháznak sajátosan a nagyböjthöz kötődő szertartása a keresztúti ájtatosság, amelyen a hívek mintegy végigkísérik Krisztust a kereszthalála felé vezető úton.

A böjt vallásos gyakorlata az imádság, a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés fontosságát állítja középpontba, kifejezi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását, melynek fontos részét képezik a mindennapi életben tett jócselekedetek.

Forrás: MKPK


2015. február 10., kedd

A kézbe áldoztatás története

Az ősegyház egységes gyakorlata

A keleti és nyugati egyház hagyományának dokumentumai arról tanúskodnak, hogy az első évszázadokban általános volt a kézbe történő áldoztatás és egészen a IX. századig nem volt szokásban a nyelvre és kovásztalan kenyérrel való áldozás.

Már az un. Pectorius-féle felirat (II-III.század) is utal a kézből áldozásra, amikor a tenyérben tartott hal szimbólumába rejtve ábrázolja az Eukarisztiát (iktüsz ekhón palamaisz). A felirat szövege kifejezetten is mondja:"…Vedd a szentek üdvözítőjének mézédes táplálékát! Ha éhes vagy, egyél kezedben van a Hal!".  
 Tertullián (+215) A bálványimádásról szóló művében utal a kézbe áldozásra. "Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek a bálványok anyja…, azokat a kezeket az Úr testéhez emelni…, amelyek démonoknak adtak testet…Ó kezek, melyeket le kellene vágni".  A szövegösszefüggésből megtudjuk azt is, hogy Tertullián korholja azokat a keresztényeket, akik bálványokat készítettek, ill. miután a pogány isteneknek bemutatott áldozati adományt érintették, ugyanazzal a kézzel bátorkodnak érinteni az Úr testét. "Ezeket a kezeket le kellene vágni", így fejezi be kemény figyelmeztetését Tertullián.

Euzébiosz(+339) Egyháztörténetében két helyen is találkozunk a kézbeáldoztatással. A Novatianus féle szakadással kapcsolatban leírja, hogy Novatianus miután kézbe megáldoztatta az ő követőit, arra kényszerítette őket, hogy a hálaadás helyett tegyenek esküt arra, hogy sosem hagyják el őt és nem lesznek Kornéliusz pápa követői.  Egy másik helyen leírja Alexandriai Dionüziosz Róma püspökéhez II. Sixtusz pápához irt levelét, ahol egy olyan személyről beszél, aki érvénytelennek gondolja a keresztségét, szeretné azt megismételtetni, de azt is megjegyzi, hogy olyan valakiről van szó, aki már ismételten "kinyújtotta a kezét, hogy megkapja a szent táplálékot". Az eretnekek keresztségéről szólván így érvel: "Hiszen hallgatta az eukharisztiát, a többiekkel együtt mondta az Amen-t, ott állt az asztalnál, kinyújtotta a kezét, hogy megkapja a szent táplálékot, meg is kapta, és hosszú időn keresztül részesült Urunk testében és vérében, nem merném tehát kezdettől fogva megújítani. Ráparancsoltam, hogy szedje össze magát és szilárd hittel meg jó reménnyel közeledjen a szent dolgokban való részesüléshez". 

A kézbe áldoztatás legrészletesebb és legszebb leírását a jeruzsálemi Szt. Cirill müsztagogikus katekézisben(IV. szd.) találjuk meg: "Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az Ámen-t. Elővigyázattal szenteld meg a szent test hozzáérintésével szemeidet, ügyelj rá, nehogy valamennyi is elmorzsolódjon belőle. Mert ha valamennyit is elmorzsálsz belőle, az olyan, mintha saját tested egy tagja menne veszendőbe. Mondd meg nekem: Ha valaki aranyport adna neked, nem tartanád-e igen óvatosan, nehogy valami is elvesszen belőle, és megkárosodj? Hát akkor nem fogsz-e még sokkal jobban vigyázni, hogy még egy szemernyi se essen el belőle, ami aranynál és drágaköveknél is értékesebb?" . 

Ebből a leírásból is láthatjuk, hogy ebben az időben milyen nagy tisztelettel járultak szentáldozáshoz a keresztények, annak ellenére hogy még szó sem volt a nyelvre való áldoztatásról. Ebből az időből, a IV-V. századból más leírások is fennmaradtak, amelyek nagyon hasonlítanak az előbbi leíráshoz. Mopszvesztiai Tivadar(+428) kateketikus homiliáiban olvashatjuk a következő leírást: "Amikor valaki közülünk közeledik, összeszedett tekintettel és kinyújtott kézzel…Az a tény, hogy az áldozó mindkét keze ki van nyitva, azt jelenti, hogy ő megértette annak az ajándéknak a nagyságát, amit fogadni kíván. Kinyitja a jobb tenyerét, hogy fogadja az ajándékot, de aláhelyezi a bal kezét, hogy így is kifejezésre jusson a mély tisztelete…A celebráns azután, amikor áldoztat így szól: Krisztus teste. Te így fogsz válaszolni: Ámen!…És amikor kezeidbe fogadtad, imádd a Testet, vagyis ismerd fel annak a nagyságát, aki most a kezedben van…".  
Aranyszájú Szt. János(+407) írásaiban is találunk hasonló leírást.  Aranyszájú Szt. János homiliáiból két szöveg különösen is figyelemre méltó. Az Efezusi levélről szóló homiliájában írja: "Mondd meg nekem odamennél-e venni az Eukarisztiát mosatlan kézzel? Úgy gondolom, hogy nem. Inkább nem mennél, mintsem hogy piszkos kézzel közeledj. Ebben a kis dologban ennyire figyelmes vagy, de bűnös lélekkel odamehetsz és veheted az eukarisztiát? Most a kezedben csak rövid ideig tartod az Úr testét, de a lelkedben örökre megmarad". Egy másik beszédében megjegyzi, hogy a "szeráf nem merte megfogni kezével az izzó parazsat, hanem csak csípővassal fogta meg(Iz 6,6), miközben te kézzel érinted. De ha összehasonlítod a két dolog méltóságát, az eukarisztiáé nagyobb mint azé, amit a szeráf érintett…" 

A nyugati egyházatyák írásai  is tanúskodnak a kézbe áldoztatásról. Szent Ambrus(+397) írja: "Kezünkkel tesszük szánkba az ételt…kezünkkel ajánljuk fel és fogadjuk a mennyei szentséget". Bresciai Gaudentius(V.szd) egyik húsvéti beszéde a kézbe áldoztatás és az Eukarisztia tiszteletének viszonyát elemzi, Ravennában pedig Krizológ Szt. Péter(+451) beszédében így fakad ki: „Mi szegények, akik minden nap kezünkbe vesszük az Úr testét, és azt táplál bennünket és mégsem gyógyulunk ki sebeinkből"(33. beszéd). Szent. Ágoston(+430) egyik beszédében azt ajánlja a híveknek, hogy az Úr testét egymáshoz kapcsolt kezekkel(coniunctis manibus) fogadják(Hom.7.)

 A VI. század vége felé a Trullai-i zsinat már elő is írta(101.kánon), hogy áldozáskor az egyik kezét a másik fölé kereszt alakban kell helyezni.  A kézbe áldozás utolsó egyértelmű tanúja a VIII. századból való. A Capitulare Ecclesiastici Ordinis-ban olvassuk: "A főpap megáldozatja a népet, akik kinyújtják feléje a kezüket".  Beda Venerábilis(+735) egyik írásában is van még utalás a kézből áldozásra. Egyháztörténetében  egy haldokló szerzetes viaticumával kapcsolatban a következőket írja: "Amikor azok ugyanott vele együtt boldogan beszélgettek és tréfálkoztak és már elmúlt az éjfél is, amikor megkérdezte, hogy ott van-e az Eukarisztia. Azt felelték, hogy mi szükség van az Eukarisztiára. Hiszen nincsen szó halálveszélyről, hiszen velünk együtt vidáman beszélgettél. Ő pedig mégis így szólt: hozzátok nekem az Eukarisztiát! És azt kezével fogadva megkérdezte: Vajon kedvesek-e hozzá és nincs valami panaszuk ellene. És így megerősítve a szent útravalóval készült el a másik életre való belépésre."

Körülbelül ugyanebben az időben, mint utolsó tanú a kézbe áldozásról a keleti egyházban, Damaszkuszi Szt. János(+749) a De fide orthodoxa című művében így írja le az áldozást:" Égő vágyakozással közeledünk hozzá és a keresztrefeszitett Úr testét fogadjuk kinyújtott tenyerünkbe, úgy hogy egyik tenyerünk a másik alá van helyezve kereszt formájában".  A keleti egyházak többségében ez a gyakorlat napjainkban is megvan a diakónusok áldozásánál és a hívek esetében az ünnepélyes liturgiák végén az "antidór" osztáskor (=a megáldott, de nem konszekrált kenyér).

A változás évszázadai

Nyugaton a kézbe történő áldoztatás régi gyakorlata csak a papság áldozásánál maradt meg. Szt. Amandusz Ordo-ja, amely megőrizte számunkra a VIII-IX. századi pápai liturgiáját, leírja, hogy a püspökök és a papok az oltár bal oldalánál helyezkednek el, a diakónus jobb oldalon; és mindnyájan úgy kapják a konszekrált ostyát a kezükbe, hogy azt ráhelyezik az oltárra. A rubrika így írja elő: "Aztán veszik a püspökök, vagy a papok a főpap kezéből a szentséget, aztán az oltár jobb oldalához mennek és kezüket a szentséggel az oltárra teszik és így áldoznak".  "Odajárulva a presbiterek megáldoznak a püspök a legszentebb testet a kezükre teszi, aztán az oltár bal oldalához mennek, azt megcsókolják és áldoznak…A presbiterek és a diakónusok megcsókolva a püspököt és Krisztust testét tőle a kezükbe veszik. Aztán az oltár bal oldalára mennek, hogy megáldozzanak." 

Meg kell azt is említenünk, hogy abban az időben is, amikor általános volt még a kézből áldozás, a szentségnek kijáró tiszteletmegadásáról is ismételten beszéltek, és különböző intézkedésekkel gondoskodtak az illő tiszteletadásról.  A világi híveknek például közvetlenül szentáldozás előtt kezet kellett mosniuk. Külön előírások voltak a nőkkel kapcsolatban. Ők sohasem érinthették az Eukarisztiát közvetlenül kezükkel. Általános gyakorlat volt az, hogy a nőknek fehér vászonkendővel kellett a kezüket betakarniok. Ezt a kendőt "dominicale"-nak hívták. Arles-i Cezariusz(+543) egyik beszédében a következőt olvassuk: "Végül is kedves testvérek nem nagy és fáradságos dolog az, amit ajánlok; Azt mondom, amit gyakran látom, hogy csináltok. Minden férfi, amikor áldozni akar, megmossa a kezét, a nők pedig fehér vásznat visznek magukkal, amikor Krisztus testét veszik. Nem nehéz tehát, amit mondok testvérek, hogy a férfiak megmossák vízzel a kezüket és alamizsnával megtisztítják a lelküket, ahogy az asszonyok is a fehér kendőt alkalmazzák, amikor Krisztust testét veszik. Tiszta testtel és tiszta szívvel és jó lelkiismerettel járulnak a krisztusi szentséghez". 
Az Auxerre-i helyi zsinat(578 és 585) határozataiban is elrendeli: „a nőnek tilos letakaratlan kézzel a szentáldozáshoz járulni". 

Természetesen a kézből való áldozással kapcsolatban más jellegű nehézségek és problémák is jelentkeztek. Spanyolországban több tartományi zsinat is megemlíti azt, hogy az aki kéri az Eukarisztiát és nem veszi azt rögtön magához, szentségtörőnek kell tekinteni (sacrilego); így például a zaragozai (380) és a toledoi zsinat(400). 

De nem ez volt a fő oka annak, hogy a kézbe áldoztatás gyakorlata megszűnt, hiszen még hosszú időn keresztül fennmaradt az egyházban, egészen a karoling korszakig. Az Oltáriszentség tiszteletének erősödésével párhuzamosan erősödött a tiszteletbeli félelem és emiatt egyre gyakrabban elkezdték az eukarisztiát a nyelvre helyezni. A liturgia történészek szerint az áldozási forma megváltozása a IX. században történt. Fennmaradt történeti dokumentumokkal is lehet ezt igazolni. Így például 839-ben a Cordovai tartományi zsinat határozatában ítéli el egy Cassianus nevű pap közösségét, akik ragaszkodtak a kézből való áldozáshoz és nem gyakorolták a nyelvre való áldoztatást.  Frank területen az első egyértelmű határozatot a Rouen-i zsinat(878) dokumentumaiban találjuk: "a papok egyetlen világinak és nőnek ne tegyék az Eukarisztiát a kezébe, hanem a szájába ezekkel a szavakkal: Krisztus teste és vére szolgáljon bűneid bocsánatára és az örök életre".  Az Oltáriszentség még másképpen is fokozott tiszteletben részesült: ezidőtájt kezdték használni a kovásztalan kenyeret. Nyugaton Hrabanus Maurus(+856) az első szavahihető tanúja annak az - azóta általános gyakorlatnak, hogy csakis kovásztalan kenyeret használnak az eukarisztia megünneplésekor.  A vékony fehér ostya, mondja, a legjobban alkalmas a szent színeket megillető tiszteletteljes bánásmódra.
A kovásztalan kenyér, az "ostya" sokkal kevesebb morzsával jár, mint a kovászos, amellett hófehér, jobban szimbolizálja a tisztaságot, mellyel vételére járulni kell. A szemléletváltozásra utal az is, hogy eddig állva áldoztak, most már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől, mely a középkor folyamán egyre nagyobb lett, míg az áldozások gyakorisága egyre csökkent.
A X. századtól kezdődően már csak a pap és a diakónus áldozhatott kézből. Az egyik X.századi szertartáskönyvben a püspöki mise liturgiájában a rubrika már egyértelműen fogalmaz, amikor azt mondja: "a hívek szájukkal fogadják Krisztust testét"(ore accipiunt corpus Christi). 

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kézbe áldoztatás megszűnését és a nyelvre való áldozás elterjedését az Oltáriszentség tiszteletének koraközépkori megerősödése hozta magával.
A gótikus lelkiség hatására ez a későbbiekben mégcsak fokozódott. Ekkor vezetik be a szentmisébe az Úrfelmutatást, az elevatiót, hogy mindenenkit figyelmeztessenek az imádás kötelezettségére. Azután ez az a korszak, amikor a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lesz. A hívek már nem léphetnek be a templom szentélyébe, az adományokat nem felajánláskor, hanem mise előtt kell az oltárhoz vinni. Az énekeket már csak a schola énekli, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozza a pap és egy olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értenek. Mindezek következtében egyre inkább csökkent az áldozások gyakorisága. Még 813-ban a tours-i reformzsinat kimondotta, hogy nem tekinthető kereszténynek az, aki karácsony, húsvét és pünkösd ünnepén nem áldozik. Mint buzdítást az acheni zsinat, 836-ban még a minden vasárnapon történő áldozást sürgette, a gótika újszerű felfogását legjobban Petrus Blosius karthauzi író jellemzi 1200 körül: „A gyakori vétel megvetést szül, a ritka vétel tiszteletet gerjeszt a Szentség iránt." A korszellemnek megfelelően az emberek egyre ritkábban és egyre nagyobb tiszteletadással áldoztak. Az ember méltatlanságát hangsúlyozván már gondolni sem mertek arra, hogy az Eukarisztiát kézzel érintsék.

A II. Vatikáni zsinat után

Nem sokkal a Liturgikus konstitúció megjelenése után néhány ország püspöki kara hivatalosan is kérte, hogy a Szentszék engedélyezze a kézbe történő áldoztatást, amint ez a kereszténység első századaiban is szokásban volt. VI. Pál pápa a kérdés tanulmányozásával megbízta a zsinati liturgikus reformokat irányító Bizottságot (Consilium), amely az ügyben körkérdést intézett a világ püspöki karaihoz(1968.okt.28). A püspöknek, titkos szavazással élve, három kérdésre kellett válaszolni a kézbe áldoztatás bevezetésével kapcsolatban. A püspökök döntő többsége nem-mel válaszolt a feltett kérdésekre (Vezessék-e be a kézbe áldoztatást? Ad experimentum engedélyezzék-e kisebb közösségekben? A hívek hogyan fogadnák az áldozásnak ezt a formáját?). A püspöki karok válaszait a Bizottság összegezte és tanulmányozás céljából átadta a Szentatyának(1969.márc.10).

A kézbe áldoztatással kapcsolatban három római dokumentum jelent meg. Az Istentiszteleti Kongregáció Memoriale Domini kezdetű, első intsrukciója (1969. máj. 29) mintegy válasz akart lenni a körkérdéssel kapcsolatos nehézségekre. A dokumentum nem engedélyezi általánosan a kézbeáldoztatást, hanem csak az egyes püspöki karok kérése alapján, és a kérés alapos kivizsgálása után. A dokumentumhoz mellékletként csatolták összefoglalt liturgikus és pasztorális normákat, amelyeket a kézbeáldoztatásnál meg kell tartani. A 7 pontban összefoglalt normák tulajdonképpen a Francia püspöki kar részére készültek, akik elsőként kérték a kézbeáldoztatás lehetőségét. A másik jelentős dokumentum Immensae caritatis kezdetű utasítás, amit a Szentségi Kongregáció adott ki 1973. január 29-én. Ez utóbbi az áldozással, ill. áldoztatással kapcsolatban négy kérdésre vonatkozóan ad kötelező eligazítást: 1. A rendkívüli áldoztatókról, 2. A napi kétszeri szentáldozás lehetőségének kiterjesztéséről, 3. A betegek és öregek szentségi böjtjéről. 4. A Oltáriszentség tisztelete és a kézbeáldoztatás. A Kongregáció dokumentumainak tartalma röviden a következő: A szentáldozásnál tartsuk meg azt a szokást, hogy a konszekrált kenyeret az áldozók nyelvére tesszük. Ezt a szokást több évszázad hagyománya támogatja. A püspöki konferenciák azonban úgy határozhatnak, hogy az apostoli szentszéktől kapott megerősítés után területükön a szentáldozás kiszolgáltatható az átváltoztatott kenyérnek a hívek kezébe való helyezésével is. ez esetben is elejét kell venni a tiszteletlenség veszélyének és annak, hogy ez a gyakorlat a hívek lelkében téves véleményeknek adjon tápot az Eukarisztiával kapcsolatban. A szentáldozást mindkét esetben jogosult szolgálattevőnek kell kiosztania, aki a szentostyát az áldozónak felmutatja, majd odanyújtja, miközben Krisztust teste formulát mondja, amire hivőnek Amen-nel kell válaszolni. Az Istentiszteleti Kongregáció harmadik dokumentumát 1985. április 3-án adták ki (La communion dans la main címmel, francia nyelven). Az addigi tapasztalatok alapján újra összefoglalja a kézbe áldoztatásra vonatkozó liturgikus és pasztorális jellegű előírásokat és tanácsokat. Ezeket az előírásokat az engedélyezés kihirdetésekor minden püspöki karnak megfelelő módon közölni kell.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az istentiszteleti Kongregációtól kért és megkapott engedély alapján, 1986. juniusi konferenciáján döntött a kézbeáldoztatásról és engedélyezte folyó év szeptember 1-ével a kézbeáldoztatás lehetőségét. Az új gyakorlat bevezetése előtt a püspöki kar körlevélben fordult a papsághoz és a hívekhez. A körlevél, két kiegészítéssel, lényegében magyar fordításban közli a Kongregáció által meghatározott szabályokat. A körlevél az általános buzdítás mellett megjegyzi, hogy "ezek a szabályok azt a célt szolgálják, hogy emlékeztessenek az Oltáriszentség iránti tisztelet kötelességére, függetlenül a módtól, ahogyan a szentáldozáshoz járulunk". Az első és az utolsó szabály a legfontosabb. Az első előírás szerint a kézbe áldoztatásnak ki kell fejeznie, amiként a nyelvre történő áldozásnak is, a tiszteletet Krisztus valóságos jelenléte iránt az Eukarisztiában. Ezért hangsúlyozni kell, miként ezt az egyházatyák is tették, a hivő gesztusának méltóságát, nemességét. Az utolsó előírás fontosnak tartja megemlíteni, hogy "a híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik, vagy másik módját". A püspökkari körlevél egyik kiegészítő szabálya előírja, hogy kézbeáldozatásnál is a ministránsnak tartania kell az áldoztató paténát, a másik pedig kézbe történő áldoztatásnál megtiltja a két szín alatti áldozást.

Dr. Dolhai Lajos

Forrás: Vigilia 

2015. február 7., szombat

Lelkesedéssel kezdjetek el újra a szentség útján járni

A Szűzanya 2015. január 25-i üzenete

„Drága gyermekek! Ma is arra hívlak benneteket, hogy imádságban éljétek meg hivatásotokat. Ma, mint eddig még soha, a Sátán a gyűlölet és a békétlenség ragályos szelével szeretné az embert és lelkét megfojtani. Sok szív öröm nélküli, mert nincs benne sem Isten, sem imádság. A gyűlölet és a háború napról napra növekszik. Gyermekeim, arra hívlak benneteket, hogy lelkesedéssel kezdjétek el újra a szentség és a szeretet útját, mert én ezért jöttem közétek. Legyünk együtt szeretet és megbocsátás mindazok számára, akik csak emberi szeretettel tudnak és akarnak szeretni, és nem az Isten mérhetetlen szeretetével, amelyre Isten hív benneteket. Gyermekeim, mindig a jobb jövőbe vetett remény legyen a szívetekben. Köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”

Elmélkedés az üzenetről 

A Szűzanya nem szűnik meg szólni hozzánk. Ez az üzenet is megerősít bennünket a Szűzanya velünk és értünk való jelenlétének igazságában. Velünk van itt, Međugorjéban hosszan tartó jelenései által. És nemcsak ma; Mária, az Édesanya az Egyház születése óta velünk van. Köztünk lévő lelki jelenlétéről a világ számos Mária kegyhelye tanúskodik. Mária a jobb jövő kezdete itt, közöttünk. Ő a mi oltalmazónk, közbenjárónk, kegyelem közvetítőnk. Jézus szeretné megnyitni szemünket arra, hogy felismerjük, Ő a mi édesanyánk és Szent János apostol példája szerint „házunkba”, életünkbe fogadjuk Ő 

Mária égre emelt tekintettel élt a földön. Élete hasonló volt a mi életünkhöz. Olyan életutat járt be, amely kezdettől fogva tele volt szorongással és kérdésekkel: Hogyan lesz? Honnan szerzett tudomást Heródes a gyermek születéséről? Miért akarja megölni? Meddig kell Egyiptomban maradnunk? Látjuk-e még elveszett fiunkat? Mit jelent ez a borzalom a Kálvárián? Mindent köd borított be. Hol van Isten? Kérdések, és csak kérdések…

Mit tegyen az édesanya e kétségbeejtő csöndben? Megijedjen? Nem. Kétségbeessen? Nem. Az evangelista háromszor jegyzi meg, hogy Mária szívében elgondolkodott, emlékezett a múltra és összehasonlította azokat a szomorú eseményekkel, amelyek éppen akkor történtek. A csend sötétjében keresi Isten arcát.

A Szűzanyának is törekednie kellett arra, hogy gondosan megőrizzen emlékezetében minden eseményt és szót, és azon fáradoznia, hogy szívében, lelkében figyelmesen elmélkedjen, gondolkodjon róla. Életútján a sötét ellentétek között igyekezett felfedezni Isten akaratát és tervét.

Mária azért a hit zarándoka, mert nem tudott mindent. Életében beteljesedik az Erzsébet által prófétált áldás: „Boldog vagy, mert hittél…” (Lk 1,45). Máriában látjuk hitünk legtökéletesebb példáját. Hitünk útján egészen közel van hozzánk. Ezért mondhatja nekünk: „Gyermekeim, járjatok velem. Magam is végig jártam a sötét, csillag nélküli éjszakákban ezeket az utakat. Tegyétek ti is azt, amit én: engedjétek át magatokat a csendnek és le fogjátok győzni a félelmet, a sötétséget és az éjszakát. És boldogok azok, akik a sötét éjszakában is hittek a világosságban, a fényben.”

A Szűzanya életében minden kísértés a bizalom elmélyülésével fejeződött be. Sok kísértést élt át, de sohasem vált hűtlenné Istenhez. Az Isteni eszménykép úgy valósult meg életében, hogy Isten remekművévé, Isten tervének legtökéletesebb megtestesítőjévé vált. Mi a hit és az élet, szavaink és cselekedeteink, eszményképeink és azok életté váltása között szakadékot építünk. A hit kísértése következtében háttérbe vonulunk vagy elmegyünk. Ilyen értelemben Mária felébreszti lelkiismeretünket.

Máriát, aki az Istennek való önátadás példája számunkra, bizalommal hívhatjuk az isteni akarat elfogadója Anyjának vagy az Istennek való önátadás Édesanyjának, mert szüntelenül a következőket mondta Istennek: „Legyen úgy, ahogyan te szeretnéd”.

Egészen biztos, hogy Isten nem akar háborút és gyűlöletet, amely napról napra egyre jobban terjed körülöttünk. Ez nem Jézus tanítványainak gyümölcse, hanem azoké, akik nem tartoznak Jézushoz és az Ő Édesanyjához. A Szűzanya utat mutat a számunkra. Arra biztat minket, határozzuk el, hogy újra felébresztjük magunkban a lelkesedést az imára, amely által közelebb kerülünk és hasonlóbbá válunk Istenhez, aki a szeretet és a béke egyetlen forrása.

Hallgassunk Mária hívására, hogy mi magunk is megtapasztalhassuk Isten erejét, amely újra nekünk kívánja ajándékozni magát és az élet, és nem a gyűlölet és háború útján szeretne vezetni bennünket.

Imádság

Szűz Mária, Béke Királynője, hozzád fordulunk, aki itt, Međugorjéban, Édesanyaként és a Béke Királynőjeként mutatkoztál be. Jézussal, a Béke Királyával a karodban jöttél. Ő a mi egyetlen békénk. Többek között első szavaid voltak: Béke, békesség legyen az ember és Isten között és az emberek körében. Oltalmad alá futunk Béke Édesanyja és kérünk, könyörögd ki számunkra a békét. Békét a szívünknek, a békét gondolatinknak, a békét vágyainknak. Neked ajánlunk minden szívet, amely békétlenségben él és gyűlölettől megszállott. Téged kérünk, Béke Királynője, imádkozd ki minden háborúban élő nemzet számára a békét. Könyörögd ki minden félelemben élő szív számára a békét. Az Úrtól származó békesség uralkodjon mindenütt, az a béke, amelyet Ő ad mindazoknak, akik kérik és imádkoznak érte.

Ljubo Kurtović

Fordította: Sarnyai Andrea

Forrás: Rákoscsaba Főplébánia


2015. február 2., hétfő

Az “Örök Világosság” birtokosai - Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén arra emlékezünk, amikor a Boldogságos Szűz Mária negyven nappal Jézus születését követően, Szent Józseffel bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust.

A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki az Egyházban a gyertyaszentelés szokása.

A szentelt gyertya, mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégebbi szentelményeknek; már az őskeresztény korban Krisztus jelképévé vált, aki önmagát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. Az 1100-as évek végéről származó Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban e napon először a tüzet áldották meg, majd a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat.

A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert. Keresztelésig az újszülött mellett világított. Amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében. Az elsőáldozó égő gyertyával a kezében újította meg a keresztségi fogadást, ma is vannak szerzetesnői közösségek amelyeknek tagjai égő gyertyával a kezükben tesznek végleges fogadalmat. Nagy vihar esetén a szentelt gyertyát gyújtották meg, s azelőtt kérték Isten segítségét. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe is.

Ezek után a mai ünnepet nevezhetnénk a Fény ünnepének is. Az Úr tüzet, fényt hozott a sötétségbe. A világ sötétjébe és az emberi lélek sötétjébe. S fényt hozott annak lelkébe, aki átadja magát egészen Istennek.

A kis Jézus templomba való bemutatása alkalmával a Boldogságos Szűz Mária átadja gyermekét Istennek. Istenre bízza gyermekét, önmagát, sorsukat. Lelkében bizonyára átad mindent, ami emberi bizonytalanság, félelem a jövővel kapcsolatban.

Milyen homály van ma bennem? Vizsgáljam meg, mik az én sötétjeim, félelmeim? Egy súlyos betegség, fájdalom vagy egyszerűen csak a fáradtság rossz hangulata? Egy harag, egy ítélet, egy sikertelenség miatt támadt rosszkedv?

A mai ünnep arra hív: adjam át szívemet – s mindazt, ami benne van – Istennek, Jézusnak! Ha átadom minden örömömet és a szívemben levő homályokat, fájdalmakat is, ha felfedezem ezek mögött és ezekben az ő megváltásának erejét: ha ilyen hittel rábízom mindazt, ami hiány, ami megoldatlanság az életemben, akkor betölt az ő Fénye.

Malakiás próféta idejében, akitől vettük az első olvasmányt, az erkölcs és a közéleti, társadalmi állapotok nem állhattak magas fokon, ezért beszél megtisztításról, a bűn kiégetéséről, hogy így igazságban tudjanak áldozatot bemutatni az emberek Istennek. Azt mondja: Az Úr követe, a Messiás olyan, mint az olvasztó tűz. Megtisztítja választottait, amint az izzó tűz megtisztítja az aranyat. Hogy igazságban mutassanak be áldozatot az Úrnak. - Meg kell tisztulnia lelkemnek - meg kell telnie Isten szeretetével - hogy igazságban vehessek részt a szentmisén: hogy igazságban kapcsolódhassak Jézus és az egyház áldozatához a szentmisében - és hozzá kapcsolódhassak egész életemben.

Ha átadok Istennek mindent, ami az enyém, ami emberi bennem - ha minden földi ragaszkodástól megtisztult a lelkem -, akkor "vonulhat be a dicsőség királya" hozzám is, ahogyan a zsoltáros énekli. Akkor ujjong fel a lelkem, hogy valóban: ő az Úr, a hatalmas és erős, aki belépett életembe.

És akkor nem csupán egy régóta megszokott gyertyaszentelési misén veszek részt, hanem én is karjaimba veszem Jézust. És Simeonnal elmondhatom: Most bocsásd el szolgádat Uram, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nép számára készítettél, hogy Világossága légy minden nemzetnek. S akkor, a ma megáldott gyertya hivatásom élő jele lesz, amely jelezni fogja, hogy újra Istennek adtam életemet, és hogy bennem is felgyulladt az ő isteni Tüze! Mert: „Mindnyájunknak van valamilyen hivatása… Ha megtaláljuk a magunk helyét, boldogok leszünk - mondja Thomas Merton a neves lelki-író. Ha nem találjuk meg, akkor sohasem lehetünk egészen boldogok. Hiszen mindnyájunk számára csupán egyetlen dolog szükséges: hogy Isten akaratának megfelelően betöltsük hivatásunkat, s azzá legyünk, amivé Isten akarja.”

Február másodikán tehát arra az eseményre emlékezünk, hogy Mária és József, a mózesi törvénynek engedelmeskedve felajánlják Jézust, a világ Világosságát az Úrnak. De ugyanakkor Boldog II. János Pál pápa rendelkezése folytán ez a nap egyben a megszentelt élet, a szerzetesek és szerzetesnők világnapja.

Az Istennek szentelt személyek azok a férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok: a tisztaság, szegénység és engedelmesség megélése által akarják követni a minket mindhalálig szerető Krisztust.
2010-ben, a Szent Péter bazilikát megtöltő szerzeteseknek és szerzetesnőknek mondott beszédében a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa hangsúlyozta, hogy hivatásunk a Teremtő Isten ingyenes szeretetének túláradását jelenti. Azt fejezi ki, hogy Isten és az emberek kölcsönösen keresik egymást.

Az Istennek szentelt személy egyfajta hidat képvisel Isten felé mindazok számára, akikkel találkozik. Minderre Jézus Krisztus közvetítésének erejében kerül sor. Krisztus az alap, aki osztozott emberi törékenységünkben, hogy mi részesülhessünk isteni természetében.

Mennyivel szegényebb volna a világ a szerzetesi hivatások nélkül – mondta homíliájában a pápa. Az Istennek szentelt élet – a hasznosságáról hozott felületes ítéleteken túl – éppen azért fontos, mert kifejezi az ingyenességet és a szeretetet egy olyan társadalomban, amelyet az a veszély fenyeget, hogy elvész a tovatűnő értékek és a haszonelvűség örvényében.

A megszentelt élet azonban tanúságot tesz a túláradó szeretetről, amely arra késztet, hogy elveszítsük saját életünket, válaszként az Úr túláradó szeretetére. Ő ugyanis elsőként veszítette el életét miértünk a kereszten. Így a kereszt, a tiszta és hűséges szeretet forrása lett a mi számunkra, ezért nem elég egy egész élet arra, hogy viszonozzuk Krisztusnak, amit értünk tett és tesz, hiszen a mindennapok megpróbáltatásaiban továbbra is Jézusban találjuk meg erőnket és örömünket.

A megszentelt élet továbbra is kiváltságos iskolája annak, hogy alázatosan elismerjük saját nyomorúságunkat, ugyanakkor iskolája az Isten irgalmasságába vetett bizalmunknak is. Tudjuk, hogy Isten szeretete soha nem hagy minket cserben.

Akkor a 2010-es beszédében Benedek pápa azt is leszögezte, hogy: „Az Istennek szentelt személyek nemcsak maguk számára tapasztalják meg Isten kegyelmét, irgalmasságát és megbocsátását, hanem testvéreik számára is. Arra kaptak meghívást, hogy szívükben és imáikban hordozzák az emberek aggodalmait és elvárásait, különösen azokéit, akik távol vannak Istentől.”

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep lényege, amelyet együtt ünneplünk, mi szerzetesek, szerzetesnők és világi hívek, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladat: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat”(Mt 5, 16).

Tehát égő gyertyaként, Krisztus fényével kell világítanunk a sötétségben vergődő embereknek. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: “ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14).

Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az “Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten égő gyertyájaként sikerülhet az élete szerzetesnek és világi hívőnek egyaránt.

Elhangzott 2014. február 2-án az Esztelneki Ferences templomban 

Forrás: Szilveszter barát blogja