2017. január 28., szombat

Minden erényre példát ad a kereszt




Miért kellett az Isten Fiának értünk szenvednie? Nagy szükség volt erre. Két okot is fel lehet hozni: először, hogy bűneinktől megváltson, másodszor, hogy saját példájával tanítson meg minket, miként kell élnünk.

Ami a megváltásunkat illeti, Krisztus szenvedése váltott meg bennünket attól, amit bűneinkért megérdemeltünk volna.

De nem kisebb jelentőségű az sem, amit példaadása jelent nekünk. Krisztus szenvedése ugyanis megújította egész életünket. Aki ugyanis tökéletes akar lenni, az vesse meg azt, amit Krisztus megvetett a kereszten, és vágyódjék arra, amire Krisztus vágyott. Mert minden erényre példát ad a kereszt.

Gondoljunk csak a szeretetben való példaadásra: Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért (Jn 15, 13). Ezt tette Krisztus a keresztfán. Ha tehát ő életét adta értünk, akkor semmi szenvedés nem lehet nehéz, amit őérte vállalunk.

Vagy gondoljunk a türelemben való példaadásra, erről szintén a kereszt tanúskodik kiváló módon. A türelem két szempontból is értékes: vagy úgy, hogy valaki súlyos szenvedéseket türelmesen visel el, vagy pedig úgy, hogy elfogadja azt is, amit el lehetne hárítani, de nem tér ki előle. Krisztus türelemmel viselte el a legnagyobb szenvedést is a keresztfán, mert amikor szenvedett, nem fenyegetőzött (1 Pét 2, 23); mint a juhot, úgy vitték feláldozni, és nem nyitotta szóra ajkát (vö. ApCsel 8, 32). Krisztus türelmes kitartása a kereszten csodálatraméltó! Mi tehát fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, és nem törődött a gyalázattal (Zsid 12, 2).

Ha az alázatosság példáját keresed: nézz a keresztre, mert Jézus, Isten létére, vállalta, hogy Poncius Pilátus elítélje, és meghaljon.

Ha az engedelmességre keresel példát, kövesd azt, aki engedelmes volt Atyjának mindhalálig: Ahogy egy embernek (azaz Ádámnak) engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, ugyanúgy egynek engedelmességéért meg is igazultak (Róm 5, 19).

Ha a földiek megvetésére keresel példát, kövesd azt, aki a Királyok Királya és az Urak Ura (1 Tim 6, 15), akiben a bölcsesség és tudomány minden kincse rejlik (Kol 2, 3), de mégis eltűrte, hogy mezítelen legyen a kereszten, hogy kigúnyolják, leköpdössék, összeverjék, tövissel koronázzák, aztán ecettel és epével itassák.

Te se áhítozz hát díszes ruhákra és gazdagságra, hiszen elosztották maguk közt ruháimat (vö. Mt 27, 35). Ne törekedj arra, hogy tiszteljenek, hiszen ő gúnyt és verést szenvedett! Ne törekedj magas rangokra, hiszen tövisből koszorút fontak, és fejére tették (vö. Mk 15, 17). Ne törekedjél élvezetekre, hiszen szomjúságomban ecettel itattak (Zsolt 68, 22).

Forrás: Aquinói Szent Tamás áldozópap rövid szentbeszédeiből (Collatio 6 super Credo in Deum)



2017. január 15., vasárnap

A Kármel missziója

Egy kármelita nővér vallomása az imáról

Ha Isten föltárja előttünk a szemlélődés kapuját az imában, egy új világba lépünk. Ezzel a látható világ más dimenzióba kerül. Ami régen fontos volt, most már nem az, és ami korábban nem számított, most lényegessé válik.


Amikor a belső imában szeretek és szeretve vagyok, akkor lépek be igazán a világba. Isten és az én személyes kapcsolatom – bár a legintimebb valóság – többé már nem „magánügy”. Az imában kitárul a szívem és kitágul, minden ember belefér gondjával és örömével. A belső ima tehát – annak ellenére, hogy magányban és csöndben történik – nem elidegenít a világtól, hanem képessé tesz az egész teremtés befogadására és hordozására.

Új módon látok Istenben, a Szentlélekben. A belső imában nemcsak „ketten” vagyunk Istennel, hanem együtt az élő és a már üdvösségbe tért szentekkel. Szeretjük egymást Istenben, a Szentlélekben; a szív belső indulatával, a szeretet dinamikus, újra és újra föllángolásával – akár találkoztunk egymással e földi életben, akár nem. Ebben az imában, ahogy mi szeretjük egymást a Szentlélekben, soha meg nem unható az, hogy „szeretlek”. Amint kiindul belőlem a Lélek ösztönzésére, hogy „szeretlek”, azonnal megkapom a választ a szívemben: „én is szeretlek”. És ez így megy időtlenül, a percek, mintha már nem is peregnének tovább… Élő-eleven kapcsolat ez.

A belső imában megvalósul, amit Jézus ígért: „amit ketten vagy hárman egyetértve kérnek a földön, azt megadom.” – Szavak nélkül, a szeretet indulatával kérek, sokszor és legtöbbször anélkül, hogy konkrétan kérnék valamit. A szeretet az én könyörgésem. És ez az, ami kihat az egész világra, mert a Szentlélekben történik Jézus által az Atya akarata szerint, és a Szentlélek mindenütt jelen van, mindenkit átfog, akár tud róla az illető, akár nem. Spirituális egység uralkodik a világban.

A szenvedésemet is szeretetté alakítja a Lélek az imában, és beemeli Krisztus üdvözítő szenvedésébe. Amikor imádkozom, akkor lépek be a legteljesebben a világba, amely nem pusztán anyagi, hanem szellemi valóság. Mindenki fontos nekem és mindenkit szeretek – egyformán. Ezt nem én hozom létre magamban, hiszen erre képtelen vagyok, hanem Aki bennem szeret, és Aki bennem szeretve van, Ő ajándékoz meg vele.

A legtöbb misszió belülről indul és kifelé irányulva hat kifelé. A kármelita misszió belülről indul, és befelé irányulva hat kifelé, vagyis az ima és a küzdelem színtere: az emberi szív.

Ha a Szentírás szavaival imádkozom, az megóv a tévedésektől, mert magával az Igével imádkozom, az isteni teremtő Szóval, amely nem tér vissza az Atyához megvalósulatlanul, hanem megcselekszi, amire küldetett. Egyszerre csupán néhány szentírási szóval imádkozom, hogy ruminálhassam, ízlelhessem, és így a részemmé váljon. Az Eukarisztiában Krisztus szentséges testét és üdvözítő vérét veszem magamhoz. Hasonlóan nagy misztérium, amikor az imában az Isten írott szavával táplálkozom. Mindkettő szent és elszakíthatatlan köteléket teremt Isten és közöttem, valamint a teremtett világgal és benne minden emberrel. Az ima számomra fölbonthatatlan kötelék, amely állandó élő kapcsolatot jelent Istenben Istennel és az egész teremtéssel. Ez számomra a megkezdett örök élet valósága.

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek


2017. január 14., szombat

A szenvedésnek van értelme?

Ha egyáltalán beszélni akarunk a szenvedésről, és el akarunk igazodni abban a kérdésben, hogy melyiknek mi az értelme, akkor előbb leltárt kell készítenénk. Egyáltalán miféle szenvedések vannak?


Jó lenne mindegyiket belegyömöszölnünk a felállított kategóriákba.

1. Szenvedések, amelyek anyagba ágyazottságunk következményei

Most inkább csak sorolgatni kezdjük, gyűjtögetni, mint afféle leltározásnál.

Gondoljunk itt az időjárás okozta szenvedésekre, a természeti katasztrófákra, egyáltalában védtelenségünkre, kiszolgáltatottságunkra a természeti erőkkel szemben, amelyeket több-kevesebb sikerrel megzabolázunk.

Ide tartoznak testbe zártságunk és időbe zártságunk megélése. Persze, sokan nem is tartják ezt szenvedésnek, mások meg nagyon is szenvedik. Szeretnének repülni, egyszerre több helyen lenni, nem félni az idő múlásától, múltat és jövőt átélni stb.

Mivel az anyag elhasználódik, elromlik, felbomlik, ebből következnek: betegség, öregség, halál stb.

Aztán itt vannak a legpozitívebb szenvedések: az ember fejlődéséhez, kapaszkodásához szükséges erőbefektetések. Természetesen ezt egyesek örömmel élik át, mások szenvedik is. Ne felejtsük: embernek nem születünk, emberré válnunk kell! Embernek lenni nem sors, hanem feladat. Nietzsche azt mondja, hogy az embernek állandóan felül kell múlnia önmagát. Gondoljuk meg, hogy sportban is, ha az ember kimagasló eredményeket akar elérni, állandóan edzésben kell lennie. De ugyanilyen erőfeszítések kellenek a szellemi, kibontakozáshoz. Gondolj a koncentrálásra, a gondolkodásbeli nyomon-maradásra, egyáltalán a tanulás nehézségeire…

E csoportot összefoglalva első közelítésben ezt mondhatjuk: ezen szenvedések egy részére szükségünk van a jó célok elérése érdekében. Más részüket igyekszünk elkerülni, vagyis legyőzendők és részben le is győzhetők. Amiket nem tudunk elkerülni, azokat tudomásul vesszük, mint frusztrációkat, vagy pedig szubjektív módon igyekszünk hasznosítani őket (lásd a 4. pontot!).

2. A közvetlenül vagy közvetve magunknak okozott szenvedések

Noha már előbb említettük a fejlődés erőbefektetéseit, most itt más szempontból tekintjük. Hogy célrairányítottak és használhatóak lehessünk, ehhez szükségünk van állandó aszkézisra, önmegtagadásra. Hogy eme aszkézisnek ne csak a fárasztó oldalát vegyük észre, hallgassuk meg a Nobel-díjas Nikosz Kazantzakiszt, milyen lelkesítőén ír erről:
„Világéletemben úgy éreztem, ez az egyetlen kötelességem: összebékíteni az összebékíthetetlent, kibányászni magamból az ősi sötétséget és amennyire tőlem telik, világossággá változtatni. Nem ez az Isten munkamódszere is? Nem ezt kell-e tennünk nekünk is, ha az ő nyomdokaiban akarunk járni? Ellobbanó kurta villám az életünk. Sietnünk kell. – Az egész világegyetem anélkül, hogy sejtené, ezt a módszert követi: minden élőlény egy-egy műhely, amelyben a benne rejtőző Isten megmunkálja, átlényegíti a sarat. Ezért virágzik és terem a fa, ezért szaporodnak az állatok, ezért tudta a majom túllépni önkorlátait, és fölegyenesedve a hátsó lábaira állni. Ma pedig, első ízben a világ teremtése óta, az ember arra is képessé vált, hogy belépjen Isten műhelyébe, és vele együtt dolgozzék, és minél több hús lényegül át szeretetté, szabadsággá, vitézséggé, annál inkább Isten fiává válik az ember. Teljesíthetetlen nehéz feladat. Egész életemben küzdöttem, küzdök ma is, de szívemben is van még sötét üledék, mindig újra kell kezdeni a harcot… – Milyen félelmetes út vezet felfelé a majomtól az emberig, az embertől az Istenig!” (Jelentés Grecónak, Bp., 1970, p. 22–3.)

Természetesen a célirányos feszülés ellentéte még több szenvedést okoz. A hebehurgya, rendszertelen életvitel. Ami által kiszámíthatatlanok leszünk saját magunk és mások számára. A kapkodás, a következetlenség.

Ugyancsak magunknak okozunk szenvedéseket a rombolást okozó szenvedélyekkel: dohányzás, alkohol, narkó… Itt a mértéken túli használat rombolja szervezetünket, testi-lelki erőnlétünket.

Főleg fiataloknál jelentős tényező a különböző vakmerőségekből származó károsodások.

Talán az előbbieket és még az utóbbiakat is összefoglalhatjuk ezen mondat segítségével: A bűnös életmódból származó megbetegedések. Az előbbieken kívül ide tartozik a hajszolt életvitel, a szexuális kicsapongások, az önző, másokkal nem törődő élet, pihenés-, ritmus- és harmóniamentesség. Ezek azok, akik szabadságukat önmaguk ellen fordították. Ráadásul még lázadoznak is Isten vagy mások ellen. Saját butaságukat vagy gyengeségüket igyekeznek mások nyakába varrni. Sorolhatom tovább: mohóság, birtoklási vágy szabadon engedése, előrelátás hiánya. Nincs távlati terv. Önkibontakoztatás elmulasztása.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Az ember önkibontakoztatása tehát feladat, annak elmulasztása pedig bűn. De olyan bűn, amely magával hozza a betegséget is. Hallgassuk csak meg a svájci orvost, hogyan ír eme összefüggésekről:
„Itt válik világossá egy lényeges és fontos különbség az állat és az ember között. Az állat nem felelős cselekvéséért. Az ember azonban szabadságot kapott, azaz megszabadult ettől a cselekvéskényszertől. A embernek tehát az élet, mint valódi feladat adatott meg. Ha ez így van, akkor az a lehetőség is fennáll, hogy saját magát és életét elhibázza. Elhibázni pedig akkor fogja magát, ha nem él igazán. Igazi életen itt azt értem, hogy mindannak teljességét, ami képességekben és lehetőségekben benne rejlik, a lehető legtökéletesebben kibontakoztatja. A „lehető legtökéletesebben” szó figyelmet érdemel. Mert alig van olyan ember, aki mindannak teljességét, amit képességekben magában hordoz, kibontakoztatná. Mindenkinek választania kell valamilyen vonatkozásban. De a valóságos és igazi élet dinamikus folyamat, és halálunkig mindig újra és újra lehetőségeink megvalósítását követeli meg tőlünk. Ez a jellegzetes emberi állapot valami, ami az embert döntő módon megkülönbözteti az állattól.

Így képességeink kibontakoztatása az ember számára természet-törvény, amelynek követésére hivatott. Ha nem fejtjük ki képességeinket, ez a megbetegedés mindannyiunkban szunnyadó lehetőségét szabadítja fel. Ha a halál éppen olyan fontos, mint a születés, akkor tulajdonképpen magától értetődő, hogy a természetben azok az összefüggések is adva vannak, amelyek a halálról gondoskodnak. A betegség lehetősége mindannyiunkban ott szunnyad. Abban, hogy milyen betegségbe esünk, valószínűleg egész sor egyéb tényező is szerepet játszik: öröklött tényezők, mindenkori környezetünkből, életmódunkból és más külső körülményekből fakadó tényezők.

A betegség a természet módszere, amellyel a halálról gondoskodik. Az ember mindig betegségben hal meg. Az a gyakran alkalmazott hasonlat, hogy az ember élete gyertya módjára huny ki, a kórboncnokok tapasztalatai szerint legalábbis rendkívül ritkán valósul meg a gyakorlatban. Valamilyen betegségnek mindig része van a halálban. így a C csoportba tartozó összes betegségnek, amelyről most beszélünk, alapjában véve egységes végső okuk van, nevezetesen a kibontakoztatás akadályoztatása.” (Arthur Jores: A természettudományos szemlélet határai az orvostudományban, Orientierung, Zürich, 1967. VI. 30.)

Összefoglalva e pontot, azt mondhatjuk, ezek a szenvedések részben kihagyhatatlanul szükségesek. Más részük bűnös, tehát elkerülendők! Részben pedig kijavítandók.

3. A mások által okozott szenvedések

3.1. A jó emberektől


Először talán furcsán hangzik, hogy a jó emberek is okoznak nekünk szenvedéseket. De még mennyit! Mivel jó emberek, ezért természetesen nem is saját rossz szándékukból. Hát akkor hogyan? Pl. félreértenek bennünket. Esetleg nem ismernek eléggé, vagy rosszul ismernek. Aztán nem tudják kiszámítani, hogy éppen mi a jó nekünk. Ebből származhat egy alkalmatlan látogatás, egy fölösleges ajándék stb.

Ott vannak a hibájukon kívül bajbajutottak, akik mégis sok gondot okozhatnak nekünk: betegek, szegények, kórházba jutottak, anyagilag tönkrementek, avagy átmenetileg anyagi nehézségekkel küszködők…

Jó emberek is elhibázhatják életüket. Rosszul dönthetnek. Tanácsra, segítségre szorulnak. Melléjük kell, hogy álljunk, mert egyedül nem tudnak kievickélni a bajból…

3.2. A rossz emberektől

Hányszor lázadozunk meggondolatlanul a jó Isten ellen, hogy bizonyos kellemetlenségek érnek, pedig csak az Istenhez nem igazodó, önző emberek teszik nehézzé életünket.

Mennyi elviselni valónk lehet neveletlenségük, gátlástalanságuk következtében! Avagy éppen káros szenvedélyeikkel mennyi borsot törnek az orrunk alá.

Az egészen gonoszok önzésükkel félre löknek, betartanak, gáncsolnak. Uralkodni akarnak felettünk. Az ő céljaikat szolgáló rabszolgáknak tekintenek. Nem veszik figyelembe saját céljainkat, kibontakozásunkat. Ki akarnak használni, kizsákmányolnak: anyagilag is, időgazdálkodásunkban is.

Felrúgják az emberi együttélés szabályait.

Lenéznek, megvetnek valami miatt.

Gáncsolják jó és közös elhatározásainkat.

Bandákba, klikkbe verődve nehezítik a jók életét.

Az ilyen fajta szenvedésekkel szemben három elvi magatartás lehetséges: vagy figyelmeztetem őket, tehát szembesítem helytelen magatartásukkal, vagy kikerülöm őket, ha lehetséges, vagy elviselem az okozott szenvedést.

3.3. Miért is bántanak?

Nemcsak azt kell megnéznünk, hogy honnan is érkeznek a bántások, hanem azt is, hogy egyáltalán miért is bántanak? Itt három eset lehetséges:

3.3.1. Az ő gonoszságuk miatt

Erre már megadtuk a választ: figyelmeztetem – kikerülöm – elviselem.

3.3.2. Saját hibáim miatt

Ez esetben nekem kell megváltoznom.

3.3.3. Meggyőződésem miatt

Ez a legkiemeltebb szempont. Hiszen itt Jézushoz tartozásom miatt bántanak. Ez a keresztény ember feladata és sorsa. Hűnek lenni meggyőződésünkhöz, és elviselni az érte kapott hántásokat.

Sorrendben ez így történik. Ha meggyőződésem, Jézushoz tartozásom miatt bántanak, akkor előbb számot adok meggyőződésemről, hitemről. Hiszen esetleg nem is ismeri. Nem is érti meg, hogy miért teszem azt, amit teszek, amibe ő beleköt. Ha számot adtam, akkor két eset lehetséges: vagy megérti, s akkor abbahagyja a bántást, vagy nem érti meg, és akkor folytatja. Ez utóbbi esetben elviselem. Ez az elviselés lesz a szenvedésnek legsajátosabban keresztény formája, vagyis a kereszt.

Itt értjük meg, hogy nem akármit és nem akármiért kell elszenvednünk. Az Isten iránti hűségünkért kell feltétlenül és mindenáron vállalnunk a szenvedést, vagyis a keresztet. Hogy ez mennyire sikerül, ez éppen szeretetünk nagyságát fogja megmutatni. Vagy ahogy Halász Piusz fogalmazza:
„Szeretetünk hőmérője: a kereszt.”

Erről másutt így elmélkedik:

„Mintha a szeretet abban a pillanatban, amikor a föld légkörébe hatol, szükségképpen elválaszthatatlan lenne a szenvedéstől. – Sine dolore non vivitur amore – mondja Szent Bernát. Az ember világában az igazi szeretet mindig áldozatos. És ha a legnagyobb szeretet testesül meg, a legnagyobb áldozat felé sodródik. Mivel szeretet, azért tökéletesen szabad, de mert földi szeretet, azért szükségképpen áldozatos is. – Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért (Jn 15, 3). A kezdő szeretet a magáét adja, hogy örömet okozzon. A nagyobb szeretet önmagát adja, hogy boldogítson. A legnagyobb szeretet pedig az életét adja, hogy üdvözítsen.” (Halász Piusz: Az apostoli élet három formája)
Mit kezdjünk a szenvedéssel?

Négy tételt fogalmazunk. Ezeket együtt és egyszerre kell igaznak tartanunk. A konkrét élethelyzetben azt a tétel-gombot kell lenyomnunk, amelyik arra az esetre alkalmazható. Esetleg egyidejűleg több gombot is le kell nyomnom.

    Szívesen vállalom azokat a szenvedéseket, azokat az áldozatokat, amelyeket saját magam kibontakoztatása és mások szeretése miatt vállalnom kell (szervetlen és szerves aszkézis).

    Igyekszem elkerülni, kiküszöbölni mindazokat a szenvedéseket, amelyeket nem okvetlenül kell vállalnom sem a magam kibontakoztatása, sem mások szeretése miatt.

    Azokat a szenvedéseket feltétlenül vállalnom kell, amelyeket Jézushoz tartozásom miatt (hitemért, meggyőződésemért) kapok másoktól, és a bántókat nem tudom meggyőződéssel jobb belátásra bírni. Ezek lesznek keresztjeim. Ezek Jézus melletti tanúságtételem hitelesítői egészen a vértanúságig, vagyis életem odaadásáig. Nyilvánvalóvá kell tennem, hogy még biológiai életemnél is jobban szeretem az Istent.

    Azokat a szenvedéseket, amelyekre közvetlenül nincs szükségem, de nem tudom megszüntetni (pl. gyógyíthatatlan betegség, mozgásképtelenség), azokat úgy igyekszem elviselni, hogy a lehető legkevésbé akadályozzanak szeretetem megélésében. Az ilyen szenvedés se tudjon elválasztólag odaállni se Isten és közém, se embertársam és közém.

Egy elvi megközelítés

Az ember értéket megragadó és értéket megközelítő lény.

Igen ám! Csakhogy érték nagyon sokféle van. Aki el akar igazodni, és életét helyesen akarja kibontakoztatni, annak először helyes sorrendbe kell raknia az értékeket. El kell készítenie az értékek hierarchiáját. Hogy a különböző anyagi, biológiai és szellemi értékek között el ne tévedjen, főleg pedig, hogy összeütközések esetén, melyiket részesítse előnyben, ehhez kell piramisba rendezni a rengeteg értéket.

Mi, keresztények, magunkról azt mondjuk, hogy szeretet-csúcsértékűek vagyunk, mert az Isten léttartalmát: a szeretetet helyezzük mindenek fölé, és minden mást ennek akarunk alárendelni. Csakhogy ez az alárendelődés, ez az alsóbb értékek alárendelődése a felsőbbnek, szenvedésként élhető meg, ha az alacsonyabb rendű érték felől nézem, ugyanakkor örömnek, ha a felsőbb érték oldaláról közelítem meg. Pl. hogy egy betegnek bevásárolhassak, ehhez le kell mondanom az aznapi kedvenc szokásaimról: ez szenvedés. Ugyanakkor lelkiismeretem örül, hogy kihoztam magamból ezt a szeretetszolgálatot.
Nem hasznosítható a szenvedés?

Szubjektív feldolgozási szempontok

Az objektív, a tárgyi, a valóságot megragadó szempontokat már sorravettük. A gyakorlatban mégis ki-ki a maga választotta feldolgozási szempontok segítségével oldja meg szenvedéseit. Néha jobban, mint az objektívnek felkínált szempontokkal. Vegyük sorra most ezeket is. Kritikájukat úgyis ki-ki már maga el tudja végezni. Az élet ilyen vagy olyan szorult helyzeteiben mégis ott lehetnek ezek a szubjektív szempontok, mint kapaszkodási fogantyúk az elmerülés ellen.

1. Szenvedések, mint Isten figyelmeztető jelei?

A rövidtávon gondolkodó ember a szenvedések elviselésekor az Istennel perlekedik. Sőt, szidja, káromolja Őt. El is távolodik tőle. Nem egy ateista a szenvedések, betegségek és a halál megtapasztalásakor fordul el Istentől.

Az Isten atyai jóságát és gondviselését elfogadó ember a szenvedésekben Isten figyelmeztetését fogja fel: Nem jársz rossz úton? Amit csinálsz, jó az neked hosszú távon?

Valami ilyesmit tartalmaz az egyetlen reánk maradt Prohászka-vers, amit ő M. Teexshe után fordított németből:

„…Gondolod, kerül életed
útjába egyetlen gátló kő, és hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
s lohassza kedved, merészséged!
Jóságos keze utadba azért tette,
hogy megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel!
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked?!
S ha Istennel találkozott,
útadba minden kő áldást hozott…”

A fatalizmus vádjától talán az utolsó két sor véd meg. Mivel saját életemben is tapasztaltam, hogy bizonyos szenvedések új értelmet adnak életünknek, ezért hálás vagyok ezért a szempontért. Ma például úgy fogom fel börtönbe jutásom, hogy azzal Isten új irányba terelte életem. Nálam ez volt a damaszkuszi fordulat, Pálnál más.

2. A szenvedések útján könnyebben rátalálsz Istenre

Tudom, mondhatod, hogy ezek nem szabatosan szétválasztott szempontok. Igazad van. De hát, most szubjektív zónában sétálgatunk.

Nemcsak Istenre találhatsz rá könnyebben, hanem saját boldogságodra, tehát önmagádra is.

Dosztojevszkijt szibériai száműzetésre Ítélték a cári Oroszországban. Amikor a lágerből a fegyveres őrök a vagonok felé terelték, a bámészkodók sorából előugrik egy nő, és a kezébe nyom egy kis csomagot. A csomagban az újszövetségi Szentírás volt, benne pedig 50 rubel. Később erre visszaemlékezve, sőt életét áttekintve azt írja: Az 50 rubel mentett meg az éhhaláltól, a Szentírás pedig a szellemi éhhaláltól. Hosszú éveken keresztül ez volt egyetlen szellemi tápláléka. Aki ismeri műveit, az tudja, hogy szinte mindent innen merített, vagy ezzel színezte – értelmezte mondanivalóját.

Dombi atya elmélkedésében hallottam:

Szívünk mélyén ott az olthatatlan vágy az Isten után. Az Istent jelképezi a tenger. A tengerbe eljutni: ez a boldogság. A tenger azonban távoli. Sokan pótboldogságokat keresnek helyette, melyek közeliek. Ezek a tavak, vagyis a véges érzéki örömök. – Egy dolog bizonyos: a tóból sohasem lehet eljutni a tengerbe. A tengerbe csak a folyó sodrása visz. A folyó sodrába lenni: ez a szenvedés. – Lelkünk legmélye tehát igényli a szenvedést, ugyanakkor csömört kap a tavi élet problémátlan jólététől. Nagyon sok ember nem döbben rá erre, ezért Istennek ki kell őt pecáznia élvezeteinek tavából és bedobni a szenvedések folyójába. – Boldog az az ember, aki megtapasztalja, hogy az Isten ennyire törődik vele.

3. A szenvedések befelé fordítanak

Ki látott többet a vak Miltonnál?

Ki hallott többet a süket Beethovennél?

Kórházban, börtönben az emberek végre ráérnek gondolkodni. Vera testvérem, amikor éjszakás nővér volt, elmondta, hogy mindenki odahívta az ágyához, vagy kimentek a nővérszobába, és folyt a nagy föltárulkozás. Könnyű volt belemozdítani életükbe, mert csak egy-egy okos kérdést kellett föltenni. Tanúja lettem sok börtönbeli cellatársam nagy fogadkozásainak, hogy majd miként fogják átrendezni eddig elrontott életüket.

4. A szenvedések érlelő hatása: elviselése, legyőzése bölccsé tesz

Sokszor látjuk, tapasztaljuk, a még meg nem próbált fiatalok laposságát, komolytalanságát, felszínességét. Ugyanakkor sok szenvedést elviselt ember bölcsessége szembetűnő. Noha természetesnek tartjuk, hogy az ember általában szabadulni akar a szenvedéstől, azt már kevesebben ismerik fel, hogy érlelő hatása van annak, hogyan dolgozza fel valaki a szenvedéseit.

Egy kedves, tanulságos legenda szerint az Úr Jézus és Szent Péter vitték keresztjüket egy meredek úton. Az Úr elől, Péter utána. Péter nagyon nehéznek találta, és suttyomban le-levágott belőle egy darabot, míg egész rövid nem lett. Mikor fölértek egy magas hegyre, az Úr így szólt: megérkeztünk a mennyország elé. A hegy és a felhő közötti szakadékon áttesszük a keresztünket, és átmegyünk rajta a mennyországba. Az Úr Jézus a maga hosszú keresztjét átfektette, éppen ezért, átment rajta, s már a mennyben is volt. Péter sehogy sem ért át rajta. Kénytelen volt az Úr szavára visszamenni, összeszedni a levágott darabokat, összeszögezni, ismét megtenni a fáradságos utat, s csak így ért át a mennybe.

5. A szenvedések segítenek lefaragni hibáinkat

Babits írja a Psychoanalysis cristiana c. versében:

„Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!”

Aztán felteszi a kérdést:
„Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.”

És végül az utolsó versszak:
„Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég Királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Krisztus Urunk segíts meg!”

Most pedig ismét Nikosz Kazantzakiszt hallgassuk:

„…És attól a perctől fogva, hogy beleláttam a mélységbe, egyéniségem kezdett megszilárdulni. Már nem folyt örökké változóan, mint a víz, hanem egy fénymag köré sűrűsödött, lassan felöltötte saját arcát. Már nem tévelyegtem jobbra-balra, hogy kitapasztaljam, milyen fenevadtól származom, hanem teljes biztonsággal haladtam előre utamon, mert tudtam, milyen az igazi arcom, és mi a kötelességem: az, hogy ezt az arcot a tőlem telhető türelemmel, szeretettel és művészi készséggel kialakítsam. Mit jelent az, hogy kialakítsam? Hogy lobogó lánggá tegyem, és ha még van időm, mielőtt eljő a Halál, ezt a lángot fénnyé változtattam, és a Halálnak már ne maradjon mit elvennie tőlem. Mert mindig is ez volt a leghőbb törekvésem, becsvágyam: hogy ne hagyjak a Halálnak semmi elvennivalót, legföljebb néhány csontot.” (Jelentés Grécónak, Bp., Gondolat, 1970, p. 25.)

6. A szenvedésekkel vezekelhetünk bűneinkért

Ez az előbb említett önmagunk faragásának passzívabb formája. Az a fajta megtisztulás, amikor az ember maga akarja jóvátenni bűneit. Nem mintha Isten ezt kívánná. Valahogy mégis ott rejlik az ember lelke mélyén. Mióta nyomon követhető az emberiség története, azóta találkozunk engesztelő áldozatokkal. Mintha valami objektív igazságszolgáltatás színe előtt kellene magunkat tisztába tennünk. Ezt a felfogást hordozza a tisztítóhely tanítása is.

Betegágyon, halálos ágyon hányan ajánlgatják szenvedéseiket életük során elkövetett bűneikért – esetleg mások bűneiért…

7. A szenvedés lehet: sorsközösség megélése Krisztussal

A tényleges sorsközösséget már megfogalmaztuk a második részben. Szent Pál azt írja a Kolosszei levélben:

„Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének, az Egyháznak javára.”

Ha Jézus egyháza a kontraszttársadalom, akkor természetes dolog, hogy az ő követői elhatárolódnak az evilág fiainak élvezet-centrikus és rövidtávú életberendezkedésétől. Ez a másfajta életvitel olyan fajta szenvedéseket szolgáltat, amelyek birtokában úgy haladunk az életszentség útján, hogy egyre hasonlóbbak leszünk Krisztushoz. Minél több ember fog Krisztussal sors-azonosságban élni, annál több lesz látható, tapasztalható az Ö egyházából.

Barcza Barna

Forrás: Piaristák


Hol van Isten, amikor szenvedek?


A nap elkezdődött. Bármelyik átlagos hétköznap. Egy öttagú család kocsiba ült, és elindultak, hogy átkeljenek a városon.


Hirtelen ütközés. Fém, műanyag és emberi hús darabok szanaszét repülnek.

Hárman meghalnak, és ketten súlyosan megsérülnek. De a gyorshajtó autó ittas sofőrje, aki nekik ütközött, pusztán horzsolásokkal megúszta. Miért?

Egy szörnyű diktátor egy egész nemzetet kormányoz, és milliók szenvednek a bántalmazásaitól, visszaéléseitől. Miért?

A doktor azt mondja, „rossz híreim vannak”, majd szomorúan hozzáfűzi a magyarázatot, rákos beteg vagy. Miért?

Minden nap találkozunk ilyen helyzetekkel. Néha csupán másodkézből értesülünk róluk, vagy az éjszakai hírekben halljuk, másszor pedig ez a mi saját történetünk. Amint összeszedtük magunkat a sokkoló hírtől, nem tudunk mást tenni, minthogy feltesszük a legtermészetesebb kérdést a világon: Ha Isten mindenható és jóságos, miért szenvedünk mi egyáltalán? Nehéz elképzelni ennél nagyobb vagy fontosabb kérdést. És a tény az, hogy ezt mindannyian megkérdezzük előbb vagy utóbb.

Kiderül, hogy nincs túl sok válasz, amik közül választhatnánk. Gondolkozzunk el a következőkön. Vagy Istennek szándékában áll meggátolni a rossz dolgok bekövetkezését, de nem képes rá, ebben az esetben Ő nem mindenható. Vagy Isten képes arra, hogy meggátolja a rossz dolgok bekövetkezését, de nem áll szándékában, ebben az esetben Ő nem jó. Vagy van egy harmadik lehetőség: Isten képes és szándékában is áll, hogy meggátolja a rossz dolgok bekövetkezését, de Isten a szeretet, és ebben az esetben van egy határ, amit a Mindenható Isten nem fog átlépni, és ez a határ a mi szabad akaratunk.

A Biblia a harmadik verziót tanítja, és nehéz is lenne elképzelni egy ennél jobb vagy megnyugtatóbb választ. Az emberiség története a Bibliában leírtak szerint röviden a következőképpen alakult:

1. „Az Isten szeretet” (1 János 4:16). Ez az alapvető, sarkalatos igazság arról, hogy ki is Isten.

2. Ezért „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére” (1Mózes 1:27). Ami azt jelenti, hogy Isten az embereket azzal a képességgel teremtette meg, hogy tudnak úgy szeretni, ahogyan Isten is szeret, tehát a szabad akarat gyakorlása által.

3. Az emberiség szabad akaratra teremtetett, ami magában hordozza a szeretni tudás képességét, ugyanakkor „vétkezett és elesett” a teremtéskor kapott dicsőséges erkölcsi természetétől, helyzetétől. (Róma 3:23)

4. De van jó hír: Isten egy hihetetlen megmentési tervet dolgozott ki, ami által bármelyik emberi lény, aki csak vágyik rá, meg lesz „mentve kegyelemből hit által” (Efézus 2:8). Nem hatalommal kierőszakolt erővel, hanem Isten szeretetének átalakító, átformáló erejével. A szeretet az egyetlen út, amivel Isten lerombolhatja a gonoszt és a szenvedést, és ugyanakkor megőrzi a mi szabad akaratunkat és ezáltal a képességünket arra, hogy szeretni tudjunk.

Igazságos?

Tehát a rövid válasz arra, hogy miért szenvedünk, az, hogy mi és más emberi lények – a múltban és a jelenben – a gonoszt választották és a szenvedés az eredmény. Ez nem igazságos. Még csak nem is jogos. A bűn igazságtalan, méltánytalan, fájdalmas és rossz. Határozottan brutális. De a bűn létezése nem Isten akarata. Isten nem akarja azt, hogy szenvedjünk. De nem akar minket sem rabszolgákká sem robotokká tenni. Emberi lénynek lenni azt jelenti, hogy szabadok vagyunk, és szabadnak lenni azt jelenti, hogy választhatjuk a jót és a rosszat is, a saját következményeikkel együtt.
A nyilvánvaló igazság a témával kapcsolatban az, hogy a szeretet nem tud létezni szabad akarat nélkül, és a szabad akarat természetéből adódóan megengedi, hogy rossz döntések szülessenek. Tehát amikor azt mondjuk, hogy ha Isten jó volna, akkor senkinek sem engedné meg, hogy valaha is olyat tegyen, amivel fájdalmat okoz magának vagy másnak, ekkor egyszerűen nem gondolkodunk logikusan. Pont az ellenkezőjéről van szó: pontosan azért, mert Isten jó, ezért meg kell nekünk engednie, hogy döntéseket hozzunk, mind jó, mind rossz döntéseket, a következményeik megtapasztalásával együtt. Isten mindig és kizárólag azt akarja, hogy a jót válasszuk, de nem fogja ezt ránk erőltetni. Isten soha nem akarja a gonoszt vagy a fájdalmat, amivel ez jár. Mi akarjuk. A szenvedés az emberi döntésnek a mellékterméke, nem az Istené. És ez a szabadság józan valósága.
Ráadásul Isten annyira jó, hogy nem tud elszigetelve maradni a mi szenvedéseinktől. A Biblia szerint, Őt „megindítják a mi gyengeségeink” (Zsidókhoz írt levél 4:15). Ézsaiás próféta Isten kapcsolatáról az ember fájdalmához a következőket mondja: „Minden ő szenvedéseiket Ő is szenvedte”(Ézsaiás 63:9). Isten az emberi nemzetség minden egyes tagját annyira mélyen szereti, hogy Jézus azt mondta, hogyha bármi rosszat teszünk egymás ellen, akkor az olyan, mintha őellene tennénk. (Máté 25:41–45) Minden szenvedés megérinti Istent. Jól tudja minden könnyünket, amit kisírunk, a fájdalmat, gyászt és a mögöttük meghúzódó gyötrelmünket. Dávid király Isten mély vonzalmáról a következőképpen énekelt: „Bujdosásomnak számát jól tudod: szedd tömlődbe könnyeimet! Avagy nem tudod-é azoknak számát?” (Zsoltárok 56:9) Ilyen a szeretet. Együtt szenved a szenvedőkkel.

Isten érezte a mi fájdalmunkat

De itt a történet még lenyűgözőbbé válik. Isten nemcsak a távolból érzi az ő szívében a mi fájdalmunkat, hanem szó szerint mélyen belemerült a mi fájdalmainkba azért, hogy egy végső szabadulást készítsen belőle. Jézus Krisztus azért jött, hogy „mindenkiért megízlelje a halált.” (Zsidó 2:9) „ Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá…És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért,… az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” (Ézsaiás 53:4–6). Fájdalmainkban Isten szeretetének leghatalmasabb bizonyítéka az, hogy Ő osztozik bennük. Nem hagy minket egyedül szenvedni. Ami a Biblia Istenét annyira fantasztikussá teszi, az az, hogy Ő eljött a mi világunkba és önkéntesen megtapasztalta a mi szenvedéseinket.

Bármi is jöjjön az utadon, két változhatatlan igazságban biztos lehetsz: Isten a szeretet és Ő téged személyesen szeret. És másodsorban, Isten minden rossz dolgot jóvá fog tenni, meggyógyítja a sebeket, amiket ez a világ adott neked. Amikor Jézus szenvedett és meghalt a kereszten, bebizonyította, hogy Isten jobban szereti az elbukott, szenvedő emberiséget, mint a saját életét. Biztosította, hogy bárkinek, aki belé veti a hitét, egy dicsőséges, mindenféle szenvedéstől mentes jövője lesz. A Biblia ígérete Krisztus kereszthalála által biztosított a számodra.

„És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21:4).

Forrás: Giving light to our world


2017. január 13., péntek

Ha Isten szeret, miért van fájdalom és szenvedés a világon?


Isten és a rossz problémája

A rossz, avagy a gonosz problémája a legkomolyabb probléma a világon. Ezenkívül a legkomolyabb kifogás Isten létezésére is.


Amikor Aquinói Szent Tamás megírta hatalmas művét, a Summa Theologiaet, akkor csak két olyan ellenvetést talált, amely Isten létezése ellen szól, annak ellenére, hogy a tárgyalt téziseinek ezreire mindig legalább három kifogást próbált meg felsorolni. A két ellenvetés egyike a természettudomány látszólagos képessége, hogy Isten kivételével mindent meg tud magyarázni a tapasztalati világunkban; a másik kifogás pedig a rossz problémája volt.

A rossz problémája miatt több ember veszíti el hitét, mint bármi más ok miatt. Minden bizonnyal ez a hit legnagyobb próbatétele, a legnagyobb kísértés a hitetlenségre. Ráadásul ez nem csak egy intellektuális kifogás. Ezt átérezzük. Ezt átéljük. Emiatt is olyan érdekfeszítő a Jób könyve.

A problémát nagyon egyszerűen meghatározhatjuk: Ha Isten annyira jó, akkor a világa miért olyan rossz? Ha egy tökéletesen jó, bölcs, szerető, igaz és mindenható Isten igazgatja a világot, akkor miért tűnik úgy, mintha ezt a munkát igencsak nyomorúságosan végezné? Miért történnek rossz dolgok a jó emberekkel?

Az a hitetlen, aki felteszi ezeket a kérdéseket, rendszerint neheztelést érez Isten miatt és fellázad ellene, nem mintha a létezésére nem találna bizonyítékokat. C. S. Lewis visszaemlékezett arra, hogy ateistaként ő sem hitte, hogy Isten létezik. De ugyanakkor dühös is volt rá, hogy nem létezik. És azért is dühös volt rá, hogy megteremtette a világot.

Amikor egy ilyen emberrel beszélgetünk, akkor nem szabad elfelejteni, hogy sokkal inkább beszélgetünk egy elválttal, mint egy szkeptikus szcientistával. A hitetlenség oka sokkal inkább a hűtlenség, semmint egy alkalmatlan hipotézis. A hitetlenek problémája nem csak a lanyha gondolkodás, hanem a kemény szív is. És egy jó hitvédőnek tudnia kell, hogy hogyan vezesse el a szívet a fejhez, és fordítva.

A rossz problémájának a megoldása négy részből áll.

Először is a rossz nem egy dolog, nem egy entitás, nem egy lény. Egy lény vagy maga a Teremtő, vagy a Teremtő által teremtett teremtmény. Viszont a Teremtés könyve szerint Isten minden dolgot jónak teremtett. Mi természetes módon arra hajlunk, hogy a rosszat is valami dologként fessük le: egy fekete felhő, vagy egy veszedelmes vihar, egy fintorgó arc, vagy egy mocskos valami. Csakhogy a rossz nem egy dolog, hanem egy helytelen választás, vagy a helytelen választással előidézett veszély. A rossz éppen annyira nem egy pozitív dolog, mint a vakság. De éppen annyira valóságos. Tehát a rossz nem egy dolog, de nem is egy illúzió.

Másodszor, a rossz nem a Teremtő által, hanem a teremtmények szabad választásából ered; azokból, amelyekkel a bűnt vagy az önzést választották. Ha eltűnne minden bűn és önzőség, akkor a Föld lenne a Mennyország. Még a fennmaradó fizikai rosszak sem sajognának és keserítenének minket többé. A szentek elviselik, sőt magukhoz ölelik a szenvedést és a halált, úgy, ahogy a szerelmesek ölelik magukhoz a hősies küzdelmeket. De a bűnt nem ölelik magukhoz.

Ezen túlmenően a fizikai rossz oka a lelki rossz. A szenvedés oka a bűn. Miután a Teremtés könyve elmondta a jó világot megteremtő jó Isten történetét, a következő választ arra a nyilvánvaló kérdésre adja meg, hogy "Akkor honnan származik a rossz?": az emberiség bűnbeesésének a történetével. Hogyan érthetjük ezt meg? Hogyan okozhat a lelki rossz (a bűn) fizikai rosszat (szenvedést és halált)?

Isten minden élet és öröm forrása. Tehát, amikor az emberi lélek fellázad Isten ellen, akkor ezzel saját életét és örömét veszíti el. Na mármost egy emberi lény ugyanúgy test, ahogy lélek. Vagyis egységes teremtmények vagyunk, s nem kettős: ráadásul nem csak hogy test és lélek vagyunk, hanem ugyanúgy megtestesült lélek vagy lélekkel rendelkező test is. Így a testnek osztoznia kell a lélek elkerülhetetlen büntetésében - egy büntetésben, ami éppen olyan természetes és elkerülhetetlen, mint egy szikláról való leugrás után a törött csont, vagy egy romlott étel elfogyasztása után a beteg gyomor; s nem olyan mesterséges és külső büntetés, mint amilyen egy folyamat leosztályozása, vagy egy kézre ütés, amiért valaki hozzányúlt a sütihez.

Hogy a bűn ezen következménye egy fizikai változás-e a világban vagy csak egy lelki változás-e az emberi lelkiismeretben - vagyis "tüske és bogáncs" nő-e a kertben egyből az elbukás után; vagy pedig mindig is ott voltak, csak az újonnan bukott lelkiismeret által fájdalmasnak kezdjük érezni őket - egy másik kérdés. Azonban mindkét esetben a lelki rossz és a fizikai rossz közötti kapcsolat éppen olyan szoros, mint az ezeket befolyásoló két dolog, az emberi lélek és az emberi test között.

Ha a rossz eredete a szabad akarat, és Isten a szabad akarat forrása, akkor vajon nem-e mégis Isten a rossz eredete? Éppen annyira nem lehet Ő, amennyire egy szülő sem eredete gyermekei csínytevéseinek azáltal, hogy tőle származnak a gyermekek. A mindenható Isten hatalmából adott részt nekünk, hogy szabadon választhassunk. Vajon jobban tette volna, ha nem ad, és mechanikus robotokat csinál belőlünk, semmint emberi lényeket?

A rossz problémájának a megoldásában a harmadik rész a legfontosabb: hogyan oldjuk meg a problémát a gyakorlatban, a valós életben; s ne csak elméletben, s ne csak a gondolatban. Bár a rossz komoly probléma lehet a gondolkodás számára (hiszen úgy tűnik, hogy Isten létezését cáfolja meg), azonban még nagyobb probléma az életben (hiszen Isten valódi kizárását eredményezheti). Azonban még ha úgy is látjuk, hogy a gondolatban történő megoldás bizonytalan és homályos, a gyakorlati megoldás viszont olyan erőteljes és világos, mint a Nap: és ez maga a Fiú. Isten megoldása a rossz problémájára az Ő Fia, Jézus Krisztus lett. Az Atya szeretete elküldte az Ő Fiát, hogy meghaljon értünk, hogy ezzel legyőzze a rossz hatalmát az emberi természetben: ez a keresztény történet szíve-veleje. Mi nem egy deista Isten imádunk, egy birtokától távollevő földbirtokost, aki elhanyagolja kicsiny porfészkét; mi egy "gazda" Istent imádunk, aki lejön a mi legnagyobb mocskunkba, és maga takarítja fel azt. Miért tennénk lapátra Istent, amiért megengedi a rosszat? Isten helye nem a lapáton van; Isten maga a lapát. Ez a kereszt lényege.

A Kereszt a rossz gyakorlati megoldásának isteni része. A mi részünk - ugyanezen evangélium szerint - a bűnbánat, a hit, és az Istennel való együtt-munkálkodás a gonosz elleni harcban, a szeretet hatalmával. A Király már betört az országba; a mi dolgunk, hogy befejezzük a megtisztító hadműveletet.

Végezetül, mi van a filozófiai problémával? Nem logikai ellentmondás-e azt állítani, hogy van egy mindenható és tökéletesen szerető Isten, aki ilyen sok rosszat elnéz, amikor akár véget is vethetne nekik? Miért történnek rossz dolgok a jó emberekkel? Ez a kérdés három kérdéses feltételezést tartalmaz.

1. Mondhatja-e bárki, hogy jó emberek vagyunk? A kérdést ezért nem is így kell feltenni: "Miért történnek rossz dolgok a jó emberekkel?", hanem így: "Miért történnek jó dolgok a rossz emberekkel?" Ha a jó tündér azt mondja Hamupipőkének, hogy éjfélig hordhatja varázsruháját, akkor nem az a kérdés, hogy "Éjfél után miért nem?", hanem: "Miért hordhatom egyáltalán?" Nem az a kérdés, hogy miért van félig üresen a pohár, hanem az, hogy miért van félig teli, ugyanis minden jóság ajándék. A jó emberek azok, akik a leginkább vonakodnak magukat jó embereknek nevezni. Csak a bűnösök gondolják magukról, hogy szentek, ám a szentek tudják magukról, hogy bűnösök. A legjobb ember, aki valaha is élt, egyszer ezt mondta: "Senki sem jó, csak egyedül az Isten."

2. Mondhatja-e bárki, hogy a szenvedés mindig rossz? A szenvedés nélkül az élet csupa rosszcsontokat és zsarnokokat teremne, s nem pedig jókedvű szenteket. Abraham Heschel rabbi egyszerűen így mondta: "Az az ember, aki még nem szenvedett, tudhat-e valamit egyáltalán?" A szenvedés dolgozhat a bölcsesség nagyobb jóságáért is. Az nem igaz, hogy minden dolog jó, viszont az igaz, hogy "akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik".

3. Mondhatja-e bárki, hogy ismernünk kell Isten összes okát? Ki ígérte meg nekünk, hogy mindenre válaszolni fog? Az állatok sem érthetnek meg rólunk sok mindent; miért kellene nekünk megérteni mindent Istenről? A rossz problémájának legnagyobb vizsgálata, a Jób könyve egyértelmű lényege, hogy mi nem tudhatjuk azt, amit Isten tud. Milyen kemény lecke: az első lecke, hogy tudatlanok vagyunk, hogy csecsemők vagyunk. Nem csoda, hogy Szókratészt tartotta a delfi jósda a legbölcsebb embernek a világon. Ő úgy magyarázta, hogy ez a kijelentés azt jelenti, hogy ő tudta egyedül, hogy nincs benne bölcsesség, és hogy ez volt az igazi bölcsesség az emberek számára.

Egy gyermek egy égő ház tízedik emeletén nem láthatja a tűzoltókat a védőhálójukkal az utcán. Ők felkiáltanak: "Ugorj! Mi majd elkapunk. Bízz bennünk." A gyermek tiltakozik: "De én nem látlak titeket!" A tűzoltó válaszol: "Semmi baj. Én látlak téged." Mi olyanok vagyunk, mint az a gyermek, a rossz olyan mint a tűz, a tudatlanságunk, mint a füst, Isten, mint a tűzoltó, és Krisztus, mint a védőháló. Ha ilyen szituációkban még a gyarló emberi lényekre is rá kell bíznunk az életünket, ahol bíznunk kell abban, amit hallunk, s nem abban, amit látunk, akkor miért ne bízzunk a tévedhetetlen, mindent látó Istenben, amikor halljuk a szavát, de a gondolatainkban vagy tapasztalatainkban nem látjuk őt. Nem tudhatunk mindent Isten okairól, de azt tudhatjuk, hogy miért nem tudhatjuk.

Isten sok mindent tudatott velünk. Krisztussal fellebbentette a leplet a rossz problémájáról. A legnagyobb rossz, ami csak valaha történt, mind a legnagyobb lelki rossz és a legnagyobb fizikai rossz, mind a legnagyobb bűn (istengyilkosság) és a legnagyobb szenvedés (a tökéletes szeretet gyűlölete és keresztre feszítése) úgy lett kinyilatkoztatva mint ami az Ő bölcs és szerető terve, mely elhozta a legnagyobb jót, a világ megváltását a bűnből és a örökös szenvedésből. Minden idők legnagyobb igazságtalansága beépült az üdvösség tervébe, amit Pál "Isten igazságosságának" nevezett. A szeretet utat talál. A szeretet nagyon találékony. De a szeretetben meg is kell bízni.

A rossz problémájának a legkeményebb aspektusa az örökké tartó rossz, vagyis a pokol. A pokol sincs ellentmondásban a szerető és mindenható Istennel? Nincs, ugyanis a pokol is a szabad akarat következménye. Mi magunk válasszuk szabadon a poklot; Isten nem vet senkit a pokolba akarata ellenére. Ha egy teremtmény valóban szabadon mondhat igent vagy nemet a Teremtő szeretet-ajánlatára és lelki házasságára, akkor lehetségesnek kell lennie annak is, hogy a teremtmény valóban nemet mondhasson. És ez az, ami lényegében a pokol. A szabad akarat Isten szeretete helyett. Tehát a pokol Isten szeretetének az eredménye. Minden az.

Nincs olyan épeszű ember, aki azt akarná, hogy a pokol létezzen. Nincs olyan épeszű ember, aki azt akarná, hogy a rossz létezzen. De a pokol éppen a rossznak a halhatatlanná válása. Ha van rossz, és ha van örökkévalóság, akkor lennie kell pokolnak is. Ha szellemileg tisztességtelen nem hinni a rosszban csak azért, mert az megdöbbentő és kényelmetlen, akkor ugyanez áll a pokolra is. A valóságban kemény és sötét helyek, meglepetések és szörnyű veszedelmek vannak. Tehát , ha haza akarunk jutni, akkor  egy megbízható térképre van rendkívül nagy szükségünk, s nem tetszetős érzelmekre.

Forrás: Peter Kreeft: Fundamentals of the Faith: Essays in Christian Apologetics. Ignatius Press, 1988. 54-58. o./Depositum


2017. január 8., vasárnap

Elmélkedés Urunk megkeresztelkedésének ünnepén

Urunk megkeresztelkedése

Abban az időben keresztelő János ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” Azokban a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban. Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.”


Karácsony ünnepe rövid ideig tart. Nemsokára eltesszük a karácsonyi díszeket, a szekrénybe kerülnek otthonunk középpontjából. A karácsonyi ünnepkör mintegy záróünnepeként, most az Egyház elénk állítja Jézus Krisztus megkeresztelkedésének jelenetét. Keresztelkedésével, Jézus igent mond az Atya akaratára. Ezzel indul földi küldetése, nyilvános működése, hogy megmutassa Isten emberszerető jóságát.

Jézus megkeresztelkedése a Jordán folyóban figyelmeztet minket arra, hogy hogyan értékel minket, embereket. János azokat keresztelte meg, akik bűnösök voltak, de megbánták bűneiket. Jézus eljött hozzánk, hogy megmutassa, hogy szerető testvérünk akar lenni.

Isten mindanyunkat kiválaszt  egy konkrét feladat végrehajtására. A kihívás az, hogy nem mindig könnyű megtalálni ezt a feladatot, amellyel Isten megbíz bennünket.

Keresztelő Jánosnak az volt a feladata, hogy tanúságot tegyen az igazi világosságról. A legnagyobb tanúságtétel, amit Keresztelő János nekünk mutat az, hogy neki mindig világos volt, mi a hivatása. De ebben a hatalmas munkában a saját maga személyét soha nem tartotta fontosnak, hanem a Jézus Krisztushoz vezető legegyenesebb, üdvözítő utat mutatta. „Íme az Isten báránya! Ő a világ egyetlen megváltója.”

Valóban: kihez vezetjük a többieket,  vagyis kit mutatunk a többieknek  - akár gyermekünknek, a szomszédjainknak, barátainknak, szavainkkal és cselekedeteinkkel? Jézushoz vezetjük őket?  Vagy saját magunkhoz?

A megszentelő kegyelem által mi is Isten gyermekei lettünk. „Fény hull Krisztusra, és mi reánk is. Krisztus megkeresztelkedik, vele együtt vízbe ereszkedünk, hogy vele együtt mi is kiszálljuk belőle.” - írta Nagy Szent Gergely. A mai napon újítsuk meg keresztségi fogadalmunkat  -  ne csak szóval, de tettekkel is.

Ahogy Jézus kilépett a Jordán vizéből és elindult teljesíteni a mennyei Atya akaratát, úgy mi is a szentmise ajándékaival megerősítve induljunk és teljesítsük be napjainkban a mennyei Atya akaratát.

Fransis Magung SVD

Forrás: Verbiták


2017. január 6., péntek

Vízkereszt titka

Aki értünk jött e világra, azt akarja, hogy megismerjük őt

Jóllehet az Úr megtestesülésének a titkában mindig világosan meg lehet látni istenségének jeleit, a mai nap mégis többféle módon mutatja be és tárja elénk azt, hogy Isten emberi testben jött el hozzánk. 


Mert, ha értünk akart megszületni, nem akart előttünk ismeretlen maradni, és ezért úgy mutatja meg nekünk magát, hogy isteni jóságának nagy titka ne legyen alkalom egy nagy tévedésre.
Akit tündöklő csillagként keresett a napkeleti bölcs, azt ma bölcsőben sírdogáló kisdedként találta meg. Ma pólyában a bölcs csodálja, világosan felismerve azt, akit oly sokáig kellett keresnie homályban a csillagok közt.

Amit a napkeleti bölcs ma itt lát, az lelke mélyéig ámulatba ejti. Látja földön az eget, égben a földet, Istenben az embert, emberben az Istent, és parányi testbe zárva azt, akit az egész világ sem képes befogadni. S ezt látva már hisz és nem töpreng rajta, majd pedig titkos értelmű ajándékaival megvallja: tömjénnel az Istent, arannyal a királyt, mirhával azt, akinek majd meg kell halnia.
Így hát a pogány, aki utolsó volt, elsővé lett, hiszen pogány bölcsek hite szentelte meg akkor előre a pogányok hitét.

Forrás: Aranyszavú Szent Péter püspök beszédeiből/Magyar Pálos Rend