2015. december 31., csütörtök

Év végi visszatekintés - Nelson atya



















1. Mire vágytál és mitől tartottál leginkább 2015 kezdetén?
2. Mik a legnagyobb eredményeid és miért olyan fontosak neked?
3. Kinek vagy leginkább hálás és miért?
4. Szerinted ki az, aki leginkább hálás neked ennek az évnek a végén?
5. Milyen hibákat követtél el és mit tanultál belőlük?
6. Milyen helyeken jártál és mely tapasztalatokat szereztél, melyek valamilyen tekintetben      megváltoztattak?
7.Mit tartottál az év kezdetekor fontosnak és most úgy látod, hogy mégsem volt annyira fontos?
8.Kit tartasz leginkább szövetségesednek most, hogy nekivágsz 2016-nak?
9. Meg vagy-e elégedve Istennel való kapcsolatoddal? Szerinted min lehet és kellene leginkább változtatni ebben a kapcsolatban?
10. Szerinted az Úr mit mondana neked évvégi értékelésként és mit tanácsolna neked az eljövendőre?

Forrás: Amigos en la fe - http://www.fraynelson.net/ / Úton Jézussal - http://jezussal.blogspot.hu/

2015. december 28., hétfő

Az Egyház tanítása Aprószentek ünnepéhez kapcsolódóan


Isten irgalmas emberszeretete

Isten gazdag az irgalmasságban, dives in misericordia (Ef 2,4). A bizánci liturgia gyakran dicsőíti Isten emberszeretetét; Isten „emberszerető”.[107] Továbbá, Isten szeretetteljes terve, ami most a Lélek által lett kinyilatkoztatva, meghaladja elképzelésünket: „azt készítette Isten azoknak, akik szeretik őt”, „amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt” (1Kor 2,9-10, amely idézi Iz 64,4-et). Azok, akik bánkódnak a megkereszteletlenül meghalt kisgyermekek sorsán, különösen a szüleik, gyakran olyan emberek, akik maguk is szeretik Istent, olyan emberek, akiket ezek a szavaktól megvigasztalhatnak. Részleteiben a következő megállapításokat lehet tenni:

a) Isten kegyelme minden embert elér, és az ő gondviselése mindenkit átkarol. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy Isten nem tagadja meg „az üdvösségre szükséges támogatást” azoktól, akik önhibájukon kívül nem jutottak még el Isten kifejezett ismeretére, de akik a kegyelem támogatásával „iparkodnak becsülettel élni”. Isten megvilágosít minden embert, „hogy végülis élete legyen” (Lumen gentium 16). Tanítja továbbá, hogy a kegyelem „láthatatlanul működik” minden jóakaratú ember szívében (Gaudium et spes 22). Ezek a szavak közvetlenül azokra vonatkoznak, akik elérték értelmük használatának idejét és akik felelős döntéseket hoznak, de nehezen lehet tagadni alkalmazhatóságukat az értelmük használata alatti korúakra is. A következő szavaknak, részleteiben, úgy tűnik, valóban egyetemes jelentősége van: „Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni [cumque vocatio hominis ultima revera una sit, scilicet divina], vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék” (Gaudium et Spes 22). A II. Vatikáni Zsinatnak ez az oly mély megállapítása a Szentháromság szeretetteljes szándékának szívébe helyez bennünket, és hangsúlyozza, hogy Isten meghaladja az emberi értelmet.

b) Isten nem követeli meg tőlünk a lehetetlent. Továbbá, Isten hatalma nem korlátozódik a szentségekre: „Deus virtutem suam non alligavit sacramentis quin possit sine sacramentis effectum sacramentorum conferre” (Isten nem köti a hatalmát a szentségekhez, úgy hogy a szentségek hatását szentségek nélkül is közvetíteni tudja). Isten tehát anélkül is meg tudja adni a keresztség kegyelmét, hogy a szentséget kiszolgáltatnák, és ez olyan tény, amire különösen olyankor kellene emlékezni, amikor a keresztség kiszolgáltatása lehetetlen. A szentség szükségessége nem abszolút. Ami abszolút, az az ember szüksége az Ursakrament-re, amely Krisztus maga. Minden üdvösség tőle származik, és ezért valami módon az Egyházon keresztül.

c) Isten minden időben és minden körülmények között gondoskodik az üdvösség gyógyszeréről az emberiségnek. Ez volt Aquinoi tanítása, előtte pedig Ágostoné és Nagy Leóé. Megtalálható ez Caietanus-nál is. III. Ince pápa különösen összpontosított a gyermekek helyzetére: „Távol legyen ugyanis, hogy minden kisded elvesszen, akiknek naponta akkora tömege hal meg, anélkül, hogy az irgalmas Isten, aki senkit sem akar elveszíteni, valami menedéket ne adott volna az üdvösségre… Azt feleljük, hogy különbséget kell tenni, mivel a bűn kétféle. Áteredő bűn és tényleges bűn. Az áteredő beleegyezésünk nélkül is megvan, a tényleges, amit a beleegyezéssel követünk el. Mivel az áteredőt beleegyezés nélkül szerezzük meg, beleegyezés nélkül szűnik meg e szentség ereje által”. Ince védelmezte a kisgyermekek keresztségét mint Istentől a naponta meghaló sok kisgyermek számára nyújtott eszközt. Azonban megkérdezhetjük ugyanezen elv óvatos alkalmazásának fényében, hogy Isten nyújt-e valami gyógyszert azoknak a kisgyermekeknek, akik keresztség nélkül halnak meg. Egyáltalán nem arról van szó, hogy tagadjuk Ince tanítását, mely szerint azok, akik az áteredő bűnben halnak meg, megfosztatnak a boldogító színelátástól. De megkérdezhetjük és megkérdezzük, hogy azok a kisgyermekek, akik keresztség nélkül halnak meg, szükségszerűen az áteredő bűnben halnak-e meg, isteni gyógyszer nélkül.

Attól a bizalomtól éltetve, hogy Isten minden körülmények között gondoskodik, hogyan képzelhetjük el ezt a gyógyszert? A következők azok az utak, amelyek által talán a megkereszteletlen kisgyermekek is egyesülhetnek Krisztussal.

a) Általánosságban azokban a kisgyermekekben, akik szenvednek és meghalnak Krisztushoz az ő saját halálban való üdvözítő hasonlóságot láthatjuk meg, és egy vele való bensőséges kapcsolatot. Maga Krisztus az egész emberiség bűnének és halálának terhét fölvitte a keresztre, s attól kezdve minden halál és szenvedés az ő ellensége elleni harc (vö. 1Kor 15,26), részvétel az ő saját harcában, melynek közepében őt találhatjuk magunk mellett (vö. Dán 3,24-25 [91-92]; Róm 8,31-39; 2Tim 4,17). Az ő feltámadása az emberiség reménységének a forrása (vö. 1Kor 15,20); egyedül csak őbenne van az élet bőségben (vö. Jn 10-10); és a Szentlélek megadja mindenkinek a lehetőséget a húsvéti misztériumában való részesedésre (vö. Gaudium et spes 22).

b) Egyes gyermekek, akik szenvednek és meghalnak, erőszak áldozatai. Az ő esetükben könnyen hivatkozhatunk az Aprószentek példájára, és felismerhetjük az üdvösséget hozó vérkeresztség párhuzamát. Még ha öntudatlanul is, de az Aprószentek Krisztusért szenvedtek és haltak meg; gyilkosaik a kis Jézust akarták megölni. Amint azokat, akik elvették az Aprószentek életét, félelem és önzés ösztönözte, úgy különösen a meg nem született kisgyermekek életét ma gyakran mások félelme és önzése teszi ki veszélynek. Ebben az értelemben sorsközösségben vannak az Aprószentekkel. Sőt, sorsközösségben vannak Krisztussal is, aki ezt mondta: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Milyen életbevágóan fontos, hogy az Egyház hirdesse azt a reményt és a nagylelkűséget, amelyek lényegesek az Evangéliumhoz, és lényegesek az élet védelméhez.

c) Az is lehetséges, hogy Isten egyszerűen úgy tevékenykedik, hogy megadja az üdvösséget a megkereszteletlen kisgyermekeknek, a megkeresztelt kisgyermekeknek szentségileg megadott üdvösség ajándékának mintájára. Talán ahhoz a ki nem érdemelt ajándékhoz hasonlíthatjuk, amit Isten adott Máriának az ő Szeplőtelen Fogantatásakor, amely által ő egyszerűen működött, hogy előzetesen megadja neki a megváltás kegyelmét Krisztusban.

Forrás: Az üdvözülés reménye a keresztség nélkül meghalt kisgyermekek számára, Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma 2007. április 19.


2015. december 26., szombat

Szent éjszaka

A Szent Éjszaka: egy nemzet üdvössége, az ember üdvössége, a te üdvösséged!

Uram, mi Istenünk, kijelöltél számomra egy hosszú és sötét, köves és kemény utat.

Miért a szenvedés, mely rázúdul a világra?

Miért tűnik úgy, hogy csökken a reménység, amikor a fény kialvóban van?

Gyakran kevesek erőim, és szinte nem reméltem, hogy a fény még felragyoghat. Azonban, amikor a szívem megkövesedett egy mély fájdalomban, íme, segítséget nyújtott számomra egy világosság, egy édes csillag. Hűségesen kísért engem - és én követtem őt, eleinte tétován, aztán mindig biztosabban. Így újra megtaláltam egy kunyhó ajtaját és megláttalak Téged: Szeretet Misztériuma!

Isten nagysága egy szűk istállóban!

Az én szívem most jászollá változott, mely Téged vár.

Tudom, hogy nem kell sokáig várnom. Mert ahol látod a szegénységet, Te ott vagy. Ahol könny van, Te hozod a vigasztalást, ahol reménytelenség és félelem van, ott Te simogatsz szereteteddel, mely enyhülést ad.

Edith Stein

Forrás: Sarutlan Kármelita Nővérek


2015. december 16., szerda

"Vigyázz, kérlek a szemeimre!"

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt, ezért gyűlölte az egész világot és mindenkit benne, kivéve a barátját. Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta. Míg egyszer egy szép napon, végre találtak egy donort, aki felajánlotta a szemeit. A lány nagyon megörült ennek, a barátja pedig megkérdezte tőle, ha látni fog, hozzá megy-e feleségül. A lány igent mondott.

Az operáció sikerült, és amikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta meg, de ő is vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e feleségül? A lány elutasította és elkergette. Pár napon belül a lány kapott egy levelet, amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot, és a levél végén állt egy mondat: „Vigyázz, kérlek, a szemeimre.”

A legszebb dolog az életünkben, amikor képessé válunk áldozatot hozni másokért, és ezért nem várunk cserébe köszönetet. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem örülünk, ha viszonozzák szeretetünket, vagy éppen köszönetet kapunk, de ne ezért tegyük a jót.

Az adventi készületben tekintetünket a közénk megtestesülő Igére, Jézus Krisztusra fordítjuk, aki a betlehemi jászolba készül megszületni. Az istállót kapja tőlünk szeretetének viszonzásaképpen akkor, amikor gyermekeink lelki bizonytalanságban nőnek fel, amikor a szerelmes teljes odaadottságért cserébe gyenge ígérgetések szalmáját kapja, amikor nem tudunk felelősséget vállalni tevékenységeinkért, emberi kapcsolatainkért. Rejtélyes kiszolgáltatottságba készül eljönni közénk, mégis a legnagyobb boldogság, öröm lesz az Ő születésének ünnepe. Még ami manapság megmaradt a karácsony ünnepéből, az is mindig felemelő. Mert az anyagi világra összpontosító ember legalább a vásárlása közben arra gondol, hogy valami áldozatot hozzon szeretteiért. Kinek így, kinek úgy, de mégis van ebben valami megfoghatatlan szakralitás, a burkolt materializmus vagy éppen ateizmus ködén keresztül átszűrődik a Megtestesülés titokzatos fénye, a kegyelem. Mert mégiscsak ajándékot készülünk adni szeretteinknek, ismerőseinknek, kicsit jobban belenyúlva a zsebünkbe. Esetleg egy pillanatra az is eszünkbe jut, hogy a másiknak mire lenne szüksége, még akkor is, ha azt egyáltalán nem találjuk el, mert inkább csak saját álmainkat vetítjük bele a másik, általunk elképzelt vágyaiba: „Neki erre biztos szüksége lesz.” Talán egy rövid fohászt is megejtünk azért a személyért, akinek megvesszük, becsomagoljuk, vagy elkészítjük az ajándékot.

De az igazi, teljes és boldog élet nem más, mint ajándékozás. Isten nem valamit ad nekünk, hanem önmagát. A betlehemi jászolban már ott van burkoltan a keresztre Feszített, aki a kisbaba kiszolgáltatottságában is azt gügyögi felénk, amit majd egész életművével és kereszthalálával megpecsétel: „Akármit is csinálsz, én akkor is szeretlek!”

Midőn hűségünkön és kitartásunkon keresztül, az Ő kegyelmének segítségével eljutunk a szeretetnek erre a fokára, amikor már nem várunk viszonzást, vesszük észre, hogy Isten sokszorosan megjutalmaz szeretetével, mások szeretetén keresztül. Kinyílik a szemünk, látni kezdünk egy olyan világot, ami eddig rejtve volt számunkra. Talán meglátjuk a körülöttünk élő emberek eddig elrejtett, fel nem fedezett szebbik oldalát. Nem az a kérdés, hogy létezik-e ez a szebbik, jobbik oldal, hanem a kérdés az, hogy hiszem-e, hogy létezik ez az oldal! Krisztus felé közeledve Ő nem csak a szívét adja nekünk, hanem a szemét is. És ha erről megfeledkezünk, bármilyen okból kifolyólag, Ő sem mond mást, csak ennyit: „Vigyázz, kérlek, a szemeimre!”

Bátor Botond OSPPE

Forrás: Magyar Pálos Rend


2015. december 4., péntek

A várakozás állandó, jelenlévő valóság

Az Advent a várakozás nem egy különleges idő az életünkben, hanem mindnyájunk sorsának legmeghatározóbb kísérője, állandóan jelenlevő valósága. Életminőségünk, boldogságunk meghatározója, hogy mire es hogyan várakozunk. Tehetetlenül, szenvedve, vagy reményekkel es a cél eléréséért minden megtéve éljük meg életünk szakaszait. Mint a bölcseknek, nekünk is újra es újra feltűnik az Isten hívásának Csillaga. Egy üzenet, egy gondolat, amely hív, vezet, hogy beteljesüljön életünk. De minden hívó fény között a legfontosabb es legfényesebb a karácsony csillaga.


„A csillag az Atyától származó jel, ami odavezeti a kereső napkeleti bölcseket a Megváltóhoz.

A karácsonyi csillag fénye ma is a Teremtő nagy erejű szavának megjelenítője: „Legyen világosság!" – legyen világosság bennem, a családomban, munkámban, Egyházamban, országomban, az egész Földön. Legyen a sütetből világos.

A betlehemi csillag jel is. Jeleket küld az Isten a teremtésben, a természetben, es küld Fiában.

Aki észreveszi a csillagot, azt teszi, amit a bölcsek: nekivág. Nem fel a távolságtól es az úttól, nem fel elhagyni biztonságos otthonát es eddigi életét, mert lendületet es reményt nyer. Amíg az ember nem tálalja meg a maga csillagát, addig egy helyben toporog, erői parlagon hevernek, életkedve igen langyos. Az ember akkor tud élni, haladni, tűrni, ha megtálalta Istentől kapott hivatását. Amit Isten előtti szeretetben teszek meg vagy szenvedek át, az hivatás.

A csillag előre vezet. életünk vezércsillaga megy az időben, míg el nem jut az örökkévalóságig. Figyelő tekintetünket így elsősorban a jövőre, sőt, az abszolút jövőre kell szegezni – s abból élni."

Felföldi László plébános

Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye


Alma redemptoris Mater