2014. november 30., vasárnap

Maranatha - Jöjj Urunk Jézus!


Anyánk az Egyház az adventi időszakot két nagy részre osztja. Advent kezdetétől /advent első vasárnapjának első vecsérnyéje/ december 16-ig az eszkatologikus várakozás ideje, vagyis Jézus második, dicsőséges eljövetelére készülünk. Készüljünk föl a halál és ítélet nagy napjára, amely egyszerre „nagy és rettenetes”, ugyanakkor gyönyörűséges is egyben, mert ugyan a balga szüzek előtt bezárták az ajtót, de az okosakat beengedték a mennyei Vőlegénynek és az Egyháznak a menyegzőjére. /vö. Mt 25,1–13/. Erre figyelmeztetnek a szent olvasmányok, advent első vasárnapján az evangéliumban Jézus második eljöveteléről, az ítéletről hallunk, köznapokon Izajás próféta könyvéből olvasunk, ehhez kapcsolódnak az evangéliumi szakaszok. A második héttől Keresztelő Szent János alakja tűnik fel az evangéliumokban, ehhez igazoknak az olvasmányok. Ugyancsak Jézus második eljövetelére utal az első adventi prefáció szövege is: „...amikor dicsőséges fényben újra eljön, látható valóságban nyerjük el, amit most ígéretében bízva várunk”.

Advent második része december 17-től 24-ig tartó időszakban Jézus születésére készít elő. A szent olvasmányokban advent negyedik vasárnapján Szűz Máriás emlékezést nyújt, köznapokon Máté és Lukács evangéliumának első fejezetéből olvassuk fel azokat a részeket, amelyek Jézus születést megelőző eseményeket írják le, az első olvasmányok pedig az evangéliumhoz alkalmazkodnak. Advent második prefációjában is ezt énekeljük: „...születésének ünnepét örvendezve várjuk”.
Advent második felében gazdagodást jelent az Ó-antifónák megjelenése a liturgiában. A zsolozsma keretében a Magnificat-antifónájaként szolgálnak, a szentmisében mint Alleluja versek szerepelnek, de népének formája is ismert: Ó jöjj, ó jöjj el, Bölcsesség /DU. 15/. Az advent utolsó hetében szereplő „Ó-antifónák” /mindegyik az Ó felkiáltással kezdődik/, Jézus azon hét nevén szólítják, amelyet az Ószövetség adott az eljövendő Messiásnak: Ó Bölcsesség, Ó Adonai, Ó Jessze Gyökere, Ó Dávid Kulcsa, Ó Napkelet, Ó Népek Királya, Ó Emmánuel. Így érkezünk el a Szent Éjszakához, amelyet Isten az igaz Világosság fölragyogtatásával fénylővé tett, amint a karácsonyi vesperás Magnificat-antifónájában énekeljük: „Ma megszületett Krisztus; ma megjelent az Üdvözítő; ma a földön angyalok énekelnek, főangyalok örvendeznek; ma ujjonganak az igazak és mondják. Dicsőség a magasságban Istennek, alleluja”.

Urbán Erik OFM

Forrás: Erik barát blogja


2014. november 29., szombat

Rorate szentmisék

Az egyházi év adventi időszakában a hajnali misék különleges hangulatot kölcsönöznek a decemberi virradatnak.



A roráte elnevezést az ünnepkör egyik - ószövetségi szentírási szövegen alapuló - énekének kezdő soráról kapta, melyet adventben énekeltek: Rorate caeli de super. Harmatozzatok egek onnan felülről. Régebben aranyos vagy angyali misének is hívták. Ez utóbbi arra utal, hogy a Szűz Mária tiszteletére mondott hajnali miséket mindig az Úrangyala elimádkozásával fejezték be.

A roráte-szentmiséknek a katolikus egyházban kifejezetten csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén vannak hagyományai. Jelenleg is élő szokás hazánkon kívül, Ausztriában, Horvátországban, Csehországban és Lengyelországban.

A hívek hajnali sötétben várják a napfényt, a Messiást, mint hajdan a próféták tették.

Forrás: Inárcsi Plébánia



Juhász Gyula: Rorate

A kéklő félhomályban 
Az örökmécs ragyog, 
Mosolygón álmodoznak 
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak, 
A minisztráns gyerek, 
Mint bárány a mezőben 
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák 
Térdelnek. Ifju pap 
Magasba fölmutatja 
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját 
Könnyezve keresem. 
Ó gyönyörű gyerekség, 
Ó boldog Betlehem! 

Rorate...

"Rorate coeli de super, et nubes pluant justum. - Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat!"

Ezzel a csodálatos introitussal kezdődik az új egyházi év. Ezek a szavak rögtön bevezetnek minket az adventi szent idő titkába, mélységeibe. 

A hívő emberben már novembertől napról napra érezhetően nő a vágy a hajnali Rorate misék után, a kegyelem ideje után. Izajás, az Advent prófétája több évtized távlatából is eleven erővel képes kikiáltani ezt a vágyat, mely ott ég mindnyájunk szíve mélyén: "Ó, bárcsak széttépnéd az egeket, és leszállnál!" Igen, így érezzük: csak Isten, csak az ő kegyelme képes megtéríteni és megváltani minket, egyedül az ő erejéből újulhat meg gyökerében is, s nemcsak felszínesen, átmenetileg életünk. Az Úr pedig ma is "leszáll", közénk jön, újra meg újra keres bennünket, hív minden embert. Ki akar szólítani minket bűneink sötétjéből, hétköznapjaink szürke közönyéből, szüntelen magunk körül forgó énünk szédült fáradtságából...

Az Advent hajnali éberségre és virrasztásra serkentő miséi épp ezt kiáltják a fülünkbe: itt az óra, hogy felébredjetek végre az álomból! Hisz múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel... Éberek legyetek hát és imádkozzatok! Nézzétek, most van itt a kellő idő! Most van itt az üdvösség napja! Égjen mécsesetek, övezzétek fel lelketeket jócselekedetekkel, ha életetek kapuján váratlanul felhangzik az Isten zörgetése, ne a sötétség cselekedeteiben elmerülve találjon, hanem virrasztva és imádkozva, énekelve és ujjongva dicséretében.

Prohászka Ottokár püspök gyönyörűen foglalta össze a Roráte szellemét: "A nyomorúság mértéke betelt, a hajnal pirkadt, s megjött Ő, kit a lelkek vártak. Ó, szálld meg az én lelkemet is, hadd reméljek erősen, lelkesen; gyöngeségem, nyomorom dacára bízom, hogy győzök. Advent van bennem is; édes, erős, szent remény. Reményben van az én erőm, meg nem fogyatkozhatom."

A Rorate misék felhívják a hívő ember figyelmét, hogy meglássa az üdvösség hajnalhasadását. Szent Pál apostol szavai szerint "üdvösségünk ugyanis közelebb van, mint mikor hívők lettünk." Meg kell tanulni nekünk is így vágyakozni, éberen és virrasztva várni Isten közeledésére. Barsi Balázs atya Úrjövet c. könyvében így ír: "A XXI. század elé még élesebben fog kirajzolódni az alternatíva: az emberiség vagy adventi várakozásban kezd élni vagy teljesen megőrül, és felfalja saját magát." Riasztóan félelmetes szavak, de jogos veszélyre szólítanak. Félelem és rettegés helyett pedig még ma nyissuk meg szívünket Isten kegyelme előtt, és kiáltsuk a prófétával: "Ó, bárcsak széttépnéd az egeket..." Rorate, coeli!

Forrás: Hitvallás



Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz. 
Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, egetostromló akarattal – 
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz. 
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal, 
Szótalanul, gondolattalanul 
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság, 
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! 
S akkor – magától – megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára, 
Erő, akarat, kétségbeesés, 
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég, 
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar, 
Akkor – magától – minden elcsitul, 
Akkor – magától – éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán 
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Teljes búcsú nyerhető a megszentelt élet évében

Szentszéki határozat

Az Apostoli Penitenciária határozatban rögzítette azokat a teendőket és feltételeket, amelyek teljes búcsú elnyeréséhez szükségesek a megszentelt élet évében.

A Rómában élő hívőkre és az egész világegyházra (Urbis et Orbis) érvényes szentszéki határozat az alábbiakban olvasható.


URBIS ET ORBIS HATÁROZAT
a teljes búcsú elnyeréséhez szükséges teendőkről
a megszentelt élet évének alkalmából

Miután a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának bíboros prefektusa azzal a kéréssel fordult a jelen Apostoli Penitenciáriához, hogy megfelelőképp határozza meg a szükséges feltételeket a búcsú ajándékának elnyeréséhez, amelyet Ferenc pápa a megszentelt élet most kezdődő éve alkalmából kíván nyújtani a szerzetesi intézmények megújulására, mindig a legnagyobb hűségben az alapító karizmájához, és hogy kedvező alkalmat adjon az egész világon élő hívőknek hitük, reményük és szeretetük megerősítésére, közösségben a szent egyházzal, a szentatya különleges megbízása révén a jelen Apostoli Penitenciária szívesen engedélyez teljes búcsút a szokásos feltételek mellett (szentségi gyónás, szentáldozás, valamint ima a szentatya szándékaira) a megszentelt élet intézményei minden tagjának, továbbá azoknak a hívőknek, akik valódi bűnbánatot tartanak, és a szeretet szelleme vezérli őket: 2014 adventjének első vasárnapjától 2016. február 2-ig, a megszentelt élet évének ünnepélyes lezárásáig teljes bűnbocsánatot nyernek, és azt felajánlhatják az elhunytak tisztulás állapotában lévő lelkéért is
a) Rómában, valahányszor részt vesznek nemzetközi találkozókon vagy a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának naptárában rögzített rendezvényeken, vagy kellő időt töltenek elmélyült elmélkedéssel, amit a miatyánk elimádkozásával, a hitvallás bármely hivatalosan jóváhagyott változatának elmondásával és Szűz Mária segítségét kérő fohásszal fejeznek be;
b) minden részegyházban azokon a napokon, amikor az egyházmegyében különleges módon megemlékeznek a megszentelt életről vagy kifejezetten a megszentelt élet évéhez kapcsolódó rendezvényt tartanak, hívő lélekkel ellátogatnak a székesegyházba vagy a hely ordináriusának beleegyezésével kijelölt más szent helyre, vagy elmennek valamely szerzetesi templomba, vagy klauzúrás monostor oratóriumába, és ott nyilvánosan elmondják az imaórák liturgiáját, vagy kellő időt töltenek elmélyült elmélkedéssel, amit a miatyánk elimádkozásával, a hitvallás bármely hivatalosan jóváhagyott változatának elmondásával és Szűz Mária segítségét kérő fohásszal fejeznek be.
A megszentelt élet intézményeinek azon tagjai, akik betegség vagy más súlyos ok miatt nem képesek meglátogatni ilyen szent helyeket, ugyanúgy teljes búcsút nyerhetnek, ha minden bűntől teljesen elfordulva, és azzal a szándékkal, hogy a lehető leghamarabb eleget tesznek a szabott feltételeknek, mélységes vágyakozással elvégzik lélekben a látogatást, és Márián keresztül felajánlják betegségeiket és életük nehézségeit az irgalmas Istennek, utána pedig elvégzik az említett imádságokat.
Annak érdekében, hogy az isteni kegyelem elnyerése az egyházra bízott kulcsok révén könnyebben elérhetővé váljon a lelkipásztori szeretet által, a jelen Penitenciária nyomatékosan kéri, hogy a penitenciárius kanonokok, a káptalani tagok, a megszentelt élet intézményeinek pap tagjai, továbbá mindazok, akik kellő felhatalmazással rendelkeznek a hívők gyóntatására, készséges lélekkel és időt nem kímélve ajánlkozzanak a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatására, és gyakran áldoztassák a betegeket.
A jelen rendelet kizárólag a megszentelt élet évére érvényes, szemben bármily ezzel ellentétes intézkedéssel.
Kelt Rómában, az Apostoli Penitenciária székhelyén, 2014. november 23-án, Krisztus Király főünnepén.

Mauro Piacenza bíboros
legfőbb penitenciárius
Krzysztof Nykiel
régens

Fordította: Tőzsér Endre SP



Forrás: Gratuitas

Képek: Katolikus hírügynökség, Philadelphiai Egyházmegye

2014. november 28., péntek

5 éves a Szent Gyermekség Műve

Jubileumi ünnepség a Bazilikában

Többszáz gyermek, szülők, családtagok, plébánosok iskolalelkészek és iskolaigazgatók, tanárok, hitoktatók színes kavalkádja prögött-forgott szombaton, 2014. október 18-án a budapesti Szent István Bazilikában és környékén. Ez a sok ember azért indult útnak az ország minden pontjáról, hogy közösen adjon hálát a Szent Gyermekség Műve - Missziós Gyermekek Társasága 5 éves fennállásáért, eddigi fejlődéséért. A film ennek a napnak az eseményeibe enged betekintést.


Veni, veni Emmanuel - Libera


Jócselekedetekkel várjuk Jézust

Idén november 30-án veszi kezdetét az advent, amely a karácsonyra való lelki felkészülés négy vasárnapon át tartó időszaka. Jézus születésének ünnepére csak erre az időszakra jellemző katolikus szertartásokkal és szokásokkal készülünk, melynek része a böjt, a bűnbánat és a tettekben megnyilvánuló jócselekedetek.

Az adventi készület hagyománya a 4. századból ered, amikor a vízkeresztkor tartott keresztelések előtt háromhetes előkészületi időt tartottak. A következő században ez a várakozás átalakult: már a karácsonyra, Krisztus megszületésének ünnepére készültek lelkileg a keresztények az ünnepet megelőző hat héten keresztül. Ebből rövidült le a négy vasárnapot átívelő adventi időszak.

A hagyományos adventi koszorú, - melyet három lila és egy rózsaszín gyertya díszít -, a közös karácsonyvárást segíti, melyet nemcsak a templomban, hanem a családokban és más közösségekben is elkészítenek. A gyertyák színe szimbolikus jelentőséggel bír: a lila a bűnbánatra, a rózsaszín az örömre utal.

A legjellegzetesebb adventi liturgia a napfelkelte előtt tartott hajnali „angyali mise”, a roráté – ez a Szűzanyával való várakozás népi megnyilvánulása. Az adventi időszakban a templomi oltárokat nem díszítik virággal, az orgona csak az énekek kíséretére szorítkozik, a miséző pap violaszínű miseruhát ölt.

Az advent egyik kedvelt szokása még a keresztény családok közös Szent Család-járása. Ennek során egy kisebb közösség tagjai vagy több család gyűlnek össze hétről hétre más otthonban a Szűz Máriát, Szent Józsefet és a gyermek Jézust ábrázoló kép előtt, hogy együtt imádkozzanak. 

Az adventi előkészület során a böjtölés és bűnbánat mellett tettekben megnyilvánuló jó cselekedetekkel is készülünk az ünnepre. Ebben az időszakban még inkább figyelünk a körülöttünk élő elesettekre. A hétköznapi jótettek mellett a Karitász szervezetek akcióihoz csatlakozva is segíthetünk a rászorulóknak.

Forrás: MKPK


2014. november 27., csütörtök

Az imádságban találkozunk Jézussal


1. Minden alkalommal, amikor szentségimádáson veszünk részt, Krisztus elé állunk, hogy buzgón imádkozzunk hozzá. Az imádság egy találkozás Jézussal. A rendszeres és őszinte imádságnak köszönhetően közeledni fog az ő akarata és a mi akaratunk. Az imádságban Krisztus találkozik velünk, és fölfedi előttünk akaratát. Csak az imádságban tud Krisztus közel férkőzni hozzánk.Krisztus várja a mi imánkat, vágyakozik ránk: „Nézd, az ajtónál állok, és zörgetek.” (Jel 3,20) Az evangéliumban pedig kinyilvánította, hogy szüntelenül kell imádkoznunk, és nem szabad belefáradnunk (Lk 18,1). Miért? Pontosan azért, mert csakis az imádságon keresztül tud bennünket elérni, csak ez által tudja fölfedni az ő akaratát. Az imádság a nap 24 órájának legértékesebb ideje. Már az is Isten ajándéka, hogy egyáltalán élünk. De az imádságra fordított idő még inkább Isten ajándéka. Az imádságban Isten megadja azt a kiváltságot, hogy beléphetünk az ő életébe. Micsoda ajándéknak tekintjük, ha egy híres ember ránk szán néhány percet, ha betekintést enged a saját otthonába, a saját életébe! Hát akkor micsoda ajándék az, amikor a világ Teremtője megajándékoz azzal, hogy az imádság tartama alatt kapcsolatba léphessünk vele. Ha valaki abban a kitüntetésben részesül, hogy a pápa vagy más állami vezető fogadja, a protokollfőnök felkészíti őt a fogadásra. Elmondja, hogyan fog történni a fogadás. A tájékoztatás kiterjed a legapróbb részletekre is, mint pl az öltözékre. Mielőtt Jézussal kapcsolatba lépnénk az imádságban, ott is vannak előkészületek. Bemegyünk a templomba és térdet hajtunk, vagy térdre borulunk hosszabb időre. Ha otthon végezzük az imádságot, keresztet vetünk. Ezek nem lényegtelen gesztusok. Így fejezzük ki tiszteletünket Isten iránt, akivel kapcsolatba lépünk az imádságban. Az Istennel való kapcsolatbalépés nem megy akadálymentesen. Tudjuk, hogy olykor a telefonkapcsolat vagy az interneten való kapcsolatbalépés sem megy nehézségek nélkül. Így van ez az Istennel való kapcsolatbalépéssel is. Itt is van akadály. Mi ez az akadály? Maga az ember teste! Pál apostol azt írja a galatáknak, hogy „a test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek meg a test ellen. Ellentétben állnak egymással, s így nem azt teszik, amit szeretne.” (Gal 5,17) Mit jelent ez a mondat, hogy „a test a lélek ellen tusakodik”? Azt jelenti, hogy a test nem érzi jól magát az imádság közben. Hiszen az imádság a testi megnyilvánulások halálát jelentik: a szenvedélyek, a vágyak és az evilági ábrándok halálát. Ezért aztán a test ezerféle kifogást emel az imádsággal szemben. Próbálja elhitetni, hogy beteg, fáradt, fáj a feje, sok a gondja, vagy most éppen alvásra van szüksége. Ha pedig mégis megpróbálja rávenni magát az imádságra, akkor lerövidíti azt. Ha mindezek után mégis ragaszkodik a napi imája elmondásához, akkor meg lankad a figyelme, hol ide, hol oda csapong elméje, elnehezülnek gondolatai. Egy szó, mint száz: a „test” (az ember) menekül az imádságtól. Ahogy Pál apostol találóan mondja: a test a lélek ellen tusakodik. Az ember menekül az imádságtól. Hasonlít a kígyóhoz, amely menekül a kígyóbűvölő muzsikájától, próbálja „bedugni a fülét”, tudva, hogy ha meghallja, elveszett. Jézus tisztában volt ezzel az akadállyal, ezért mondta, hogy „szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1). Viszont nem jönnek elő ezek az „akadályok”, ha az ember farizeusi módon imádkozik. Milyen a farizeusi imádság? Röviden szólva: képmutató. A farizeusi módon imádkozó ember csak mások tetszését, dicséretét, csodálatát akarja elnyerni imádságával. Képes akár korán felkelni, hogy nyilvánosan elvégezze imádságát. Semmi fáradtságot nem jelent neki, hogy hosszú időn át imádkozzon mások előtt. Miért csinálja ezt? Azért, mert önmagát akarja megjutalmazni ezzel – a testet akarja jutalomban részesíteni. A farizeusi módon imádkozóra is érvényes az apostol mondása, hogy „ a test a lélek ellen tusakodik”. A farizeusi módon imádkozó nem Isten dicsőíti, hanem önmagát. Önmegtagadás helyett önistenítést gyakorol. Ez olyan öröm, mint amikor valaki pénzt gyűjt. A test éppen úgy ragaszkodik hozzá, mint ahogyan finom falatokhoz szokott ragaszkodni. Mivel Jézus tudta, mi lakik az emberben (Jn 2,25), előre figyelmeztetett bennünket: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, és úgy imádkozzál Atyádhoz, a rejtekben” (Mt 6,6) Most ezt tesszük mi is. Ha nyilvános szentségimádáson veszünk is részt, mégis szándékunk szerint bezárjuk lelkünk ajtaját és úgy imádkozunk az Atyához, aki a rejtekben is lát és hall.

2. Azt mondtuk az előbb, hogy az imádság a nap 24 órájának a legértékesebb ideje. Pál apostol a efezusi levélben arra figyelmeztet, hogy „használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak.” (Ef 5,16) Rengeteg időt elvesztegetünk felesleges dolgokra. Az elvesztegetett időnek sokféle káros következménye van. Az elfecsérelt idő elvesz a tanulástól, elvesz a családtól, elvesz az Istennel való kapcsolatunkból. A hiteles imádság ezzel szemben – mint mondtuk – kapcsolatot létesít Istennel. Az imádságban nem az óramutató halad előre, hanem a lélek. Az imádságban a lélek kapcsolatba lép a szentek lelkével, akik az örökkévalóságban élnek, hiszen Jézushoz közeledve egyszersmind a Mennyei Birodalomhoz is közeledünk. Aki siet az imádsággal – éppen úgy, mint aki unalmasnak találja az imát -, ezzel elárulja, hogy görcsösen kapaszkodik a földi időbe, nincs meg benne a Lélek áradása, sem az örökkévalóság ihlete. A földi idő érzékelése, az órák, percek fontossága, meg azok az időhöz kötött feladatok, melyek az imádság után várnak ránk, meggátolnak abban, hogy érezzük és élvezzük az örökkévalóság ízét, egyáltalán, hogy belépjünk abba az imádság során. A sietség és az unalom képesek arra, hogy teljesen megfosszák az imádságot annak lelki tartalmától. Az ilyen imádság hasonlít ahhoz, mint ha valaki a felettesével beszélget, vagy étkezés során cseveg az asztaltársával. Az ilyen futó beszélgetésekből hiányzik a mélység. A pszichológia ismeri az ún. „mélybeszélgetéseket”. Nos az Istennel való imabeszélgetés valóban lehet egy „mélybeszélgetés”. Vagyis nem felszínes imádságról van szó, hanem a lélek mélyéből fakadó mély beszélgetésről. A szerelmesek tudnak mélybeszélgetéseket folytatni. No meg a mélyen imádkozók is, mert ők Isten szerelmesei. Többet ér az embernek egy öt perces méltó, lélekből fakadó nyugodt ima, mint egy órán át imádkozva az időt nézegetve, vagy akár három órán keresztül, de unottan. Azt mondtuk, hogy az imádság kapcsolatot létesít Jézussal. Igen, Jézus tevékenyen vesz részt az imában. Krisztus nélkül egyszerűen nem juthat föl az imádságunk az Atyához. Csakis Krisztus jóságának, szeretetének, alázatának köszönhető, hogy biztosan haladhatunk az Atya felé. Krisztus az, aki imádságunkat bemutatja az Atyának. Mindannak, amit az imádságban mondunk, semmi értéke sem volna, ha Krisztus nem mondaná rá az Ámen-t. Vagyis, ha nem ő emelné föl azt az Atyához saját érdemei által közbenjárva a bűneinkért és maga hordozva a mi gyöngeségeinket. Fontos, hogy imádságunk közben tudatában legyünk Krisztus e hatékony részvételének. Nem szabad tehát az Ő szándéka nélkül belekezdenünk az imába, sem folytatni, sem befejezni azt. Ezért van a szentmise könyörégseinek végén ilyen záradék: A mi Urunk Jézus Krisztus által... vagy: Aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen. „A test a lélek ellen tusakodik” - mondta Pál apostol. Ezért szükséges a test sanyargatása az imádság előtt és alatt, hogy a lélek egyre buzgóbban lendülni és haladni tudjon. Kettős lépés szükséges ehhez. Az egyik az önmegtagadáson alapszik: a térdelés, böjt, csönd, az öltözék egyszerűsége. A másik a Jézus iránti őszinte szereteten alapszik: odaadóan átelmélkedem Jézus szavait, tanítását és parancsait. Úgy vagyunk ezzel, mint ha valakit szeretünk, annak hozzánk intézett szavait megőrizzük szívünkben és gyakran felidézzük azokat. Olykor évtizedek múltán is felidézzük rég megholt szüleink vagy elhunyt házastársunk szavait. Jézus szavait, tanítását és parancsait is így őrzi szívében az, aki szeretettel van iránta. Sokszor elmélkedik rajta. Elmélkedése nem szakad meg soha, sem éjjel, sem nappal. Azaz szüntelenül imádkozik. Miért lehetséges ez? Azért, mert szereti Jézust. Az imádság hőfoka egyszerre függ a test megtagadásától és a lélek buzgóságától. Önmagában nem elegendő sem az egyik, sem pedig a másik, mert kiegészítik, erősítik egymást. A test sanyargatása serkenti a lélek buzgóságát, a lélek buzgósága könnyíti a test megtagadását. E kettő segítségével óvhatjuk meg az imádságot a fásultságtól, a lustaságtól, a lanyhaságtól meg a szétszórtságtól. (Matta El Meszkin kopt pap elmélkedései – Kocsis Fülöp pp. fordítása - nyomán)

Imádkozzunk! A Te nevedben kezdem Uram imámat, aki atya nélküli Atya vagy. Tölts el a Fiú szellemével, Uram, aki arra biztatott, hogy „legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes”(Mt 5,48). Jézus sem a maga akaratát kereste, hanem a Tiédet. Egyesítsd imádságomban akaratomat a Te akaratoddal. Szentlélek Úristen, szítsd fel bennem a szent sóvárgást az életszentség iránt, hogy gondolataim, érzéseim, tetteim mindig Istennek tetszőek legyenek. Szentháromságos Istenem, add, hogy imáim végén mindig őszintén ki tudjam mondani az ÁMEN-t. Úgy legyen, ahogy Te akarod.

Forrás: Budapest - Farkasréti Mindenszentek Plébánia


Jelen van

Néhány gondolat a szentségimádásról

A szentségimádás nem csupán a szentek exkluzív kiváltsága, hanem mindannyiunk számára adott lehetőség arra, hogy a jelen lévő Jézussal találkozzunk. A szentségimádásnak ez a rendkívül egyszerű titka: ha megnyitom magam Krisztus előtt, ő betölt a jelenlétével.  

Kisgyermekként kedves időtöltésem volt, hogy nagymamám nagyszekrényében, az egyik fiók mélyén kutassak. Féltett kincsek lapultak benne: ott voltak a családi fotók, képeslapok és szentképek. Jól emlékszem az egyik kedvencemre, egy megsárgult képeslapra, amit egy hölgy – talán nagymamám egyik rokona – küldött 1938-ban a fővárosból, Budapestről, az eucharisztikus világkongresszusról. Azt ugyan nem tudtam, hogy mi fán terem az „eucharisztikus világkongresszus”, de nagy ámulatot ébresztett bennem a kép, ami azt a pillanatot örökítette meg, amikor sok-sok csipkeruhás pap és ministráns, egyenruhába bújtatott katona és kiscserkész térdel egy pompásan díszített üvegdoboz előtt. Érdekelni kezdett, hogy mi van abban a szép tartóban, ami ilyen tiszteletet érdemel.

Kívülről tekintve Ez az első, „profán” találkozásom az eucharisztiával talán azon turisták számára lehet ismerős, akik éppen akkor térnek be a híres katedrálisba, amikor szentségimádás folyik az egyik oldalhajó félreeső kis kápolnájában. Kívülről nézve furcsának tűnhet a helyzet, amikor lobogó gyertyák fényében emberek térdepelnek egy tenyérnyi, kerek, fehér ostyadarab előtt, néha hangos imákat mondanak együtt, sőt lehet, hogy énekelnek is. Valójában mi is ez a kis ostya, amit ilyen odaadó szeretettel vesznek körül a katolikus hívők? Mi a szentségimádás lényege?

A szentségimádás kialakulása

A szentségimádásnak évszázadokra visszanyúló, komoly hagyománya van az egyházban. Az első idők keresztényei a konszekrált kenyér egy-egy darabját hazavitték, hogy az otthon lévő betegek is magukhoz tudják venni. Fennmaradtak dokumentumok arról, hogy Nagy Szent Vazul (329/330–379) monasztikus közösségében három részre osztotta a szent kenyeret: egy részét a liturgián jelenlévők kapták, második része a közösség beteg és haldokló tagjaihoz került. A maradékot az oltár fölé helyezett arany tartóban tárolták. Ekkor még nem alakult ki külön liturgia az oltáriszentség tiszteletére. Az eucharisztia tisztelete elmélyült a középkori egyházban, ugyanis a 11. században Tours-i Berengár azzal a tévtanítással lépett fel, hogy a kenyér és bor csak jelképei Krisztus testének és vérének, az átváltoztatás során nem történik átlényegülés. Azért, hogy az egyház minden tagja számára nyilvánvalóbb legyen, hogy a konszekrált szentostya Krisztus valóságos teste, különféle imaformák alakultak ki, ahol közvetlenül lehetett imádkozni az oltáriszentség előtt. A ferences rendnek köszönhetően Umbriából terjedt szét Európában az oltáriszentség tisztelete. 1226-ban a franciaországi Avignonban helyezték el először az oltáriszentséget az oltáron, ez a gyakorlat gyorsan elterjedt az egész egyházban. Ennek a folyamatnak az „eredménye” az Úrnapja, az egyházi ünnep, amit 1264-ben vezetett be IV. Orbán pápa Liège-i Szent Julianna sugallata alapján. Az úrnapja (Corpus Christi), az Úr Testének és Vérének ünnepe katolikus főünnep az eucharisztia tiszteletére. Az ellenreformáció hatására még jobban megerősödött az oltáriszentség imádása a katolikus egyházban, ekkor alakult ki az a szokás is, hogy az oltáriszentséget mindig egy magas, kiemelt helyre helyezik ki az oltáron. 1654- ben Párizsban kezdték el a szentségimádás permanens, folyamatos formáját, az örökimádást. A francia forradalom pusztító hatását követően a szentségimádás szerepe még jobban megerősödött az egyházban. A 19. század végétől az egyház eucharisztikus kongresszusokat szervezett, azért, hogy minél szélesebb körben lehessen Jézus valóságosan is jelen.

A 20. századi társadalmi változások során nehézzé vált az egyház számára a külső világgal való kommunikáció. Például az addig szokásos, bevett imaformák nehezen érthetővé váltak az emberek számára. Részben talán ebből az okból is sok helyen visszaszorult az eucharisztia, ezzel együtt a szentségimádás szerepe az egyházban. A II. vatikáni zsinat a Lumen Gentium című konstitúciójában hangsúlyozta, hogy az eucharisztikus áldozat „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”. A 20. századi pápák is sokat foglalkoztak az eucharisztia teológiájával (XIII. Leó – Mirae caritatis 1902.; X. Pius – Mediator Dei 1947.; VI. Pál – Mysterium fidei 1965., Boldog II. János Pál – Ecclesia de Eucharistia 2003.). Ferenc pápa idén áprilisban a Costa Rica-i nemzeti eucharisztikus kongresszus résztvevőihez küldött üzenetében szintén hangsúlyozta, hogy a keresztény közösségek középpontja az eucharisztia.

Az Egyház az Eucharisztiából él

A Boldog II. János Pál pápa által kiadott dokumentum külön figyelmet érdemel, nemcsak azért, mert ez a legszemélyesebb hangvételű enciklikája. Nem csupán tanítást ad az eucharisztia és egyház viszonyáról, hanem a dokumentum 8. pontjában az oltáriszentséghez fűződő személyes kapcsolatáról is beszél: „Ha visszatekintve papi, püspöki, pápai életemre az Eucharisztiára gondolok, emlékezetemben önkéntelenül is megelevenedik oly sok óra és hely, amikor és ahol misézhettem. Eszembe jut a niegowici plébániatemplom, első lelkipásztori ténykedésem színhelye, a krakkói Szent Flórián-templom, a Wawel székesegyháza, a Szent Péter-bazilika, Róma és az egész világ sok bazilikája és temploma. Bemutathattam a szentmisét hegyi ösvények mellett, tó- és tengerpartokon álló kis kápolnákban; miséztem stadionokban, városok főterein épített oltárokon... Az Eucharisztia ünneplésének e sokféle helye nagyon megéreztette velem az Eucharisztia egyetemes, sőt kozmikus jellegét. Igen, kozmikus jellegét. […] Mert ha a szentmisét egy vidéki templomocska kicsi oltárán mutatjuk is be, az Eucharisztiát mindig bizonyos értelemben a világ oltárán ünnepeljük. Az Eucharisztia egyesíti az eget és a földet. Magában foglalja és áthatja az egész teremtést. Isten Fia azért lett emberré, hogy helyreállítsa az egész teremtést egy olyan tettel, amely a legnagyobb dicsőítése Annak, aki a semmiből teremtette a világot. És így ő, az örök főpap, amikor tulajdon vérével belép az örök szentélybe, visszaadja a Teremtőnek és Atyának az egész megváltott teremtést. Az Egyház papi szolgálata által teszi ezt a legszentebb Szentháromság dicsőségére. Valójában ez a hit misztériuma, mely az Eucharisztiában valósul meg: az Isten keze által teremtett világ Krisztustól megváltottan visszatér Hozzá.” Boldog II. János Pál vallomása azért is figyelemre méltó, mert először említi pápai dokumentum az eucharisztia kozmikus dimenzióját. Ez a dimenzió segíthet bennünket, mai kor embereit, hogy be tudjunk lépni a szentségimádás spiritualitásába. Hiszen nem arról van szó, hogy a szentségimádás során egy „katolikus” hittételt (azt, hogy Jézus Krisztus istenségével és emberségével valóságosan jelen van az oltáriszentségben) demonstrálunk, hanem személyesen találkozunk Isten Fiával, a megváltóval.

A szentségimádás misztikája

Sokan panaszkodnak, hogy nem találják Istent az életükben. Számukra biztos pont és jó hír lehet, hogy a szentmisén kívül a szentségimádás az, amikor biztosak lehetünk benne, hogy Jézus Krisztus jelen van a számunkra. Főleg a középkorban sok csoda is kapcsolódott az eucharisztiához (vérző vagy lebegő ostyák, csodálatos gyógyulások), ezek is a hittapasztalat elmélyítésére szolgálhatnak. A szentségimádás kialakulása során sok szent és misztikus került nagyon különleges kapcsolatba az oltáriszentségben lévő Jézussal. Alig van olyan hivatástörténet, lelki tapasztalat, ahol ne játszana kiemelkedő szerepet az eucharisztia. Például Lisieux-i Szent Teréz egyik kedves lelki témája az eucharisztiában jelen lévő Jézus fényében haladó hajó volt, vagy Boldog Kalkuttai Teréz anya imádságos életének a központja volt a napi szentségimádás. A szentségimádás nem csupán a szentek exkluzív kiváltsága, hanem mindannyiunk számára adott lehetőség arra, hogy a jelen lévő Jézussal találkozzunk. A szentségimádásnak ez a rendkívül egyszerű titka: ha megnyitom magam Krisztus előtt, ő betölt a jelenlétével. A szentségimádásban egy egészen személyes kapcsolatra van lehetőség, egyszerű jelenlétemmel tudok válaszolni Jézus megszólítására.

A szentségimádás, mint a Szent Szív tisztelet leghitelesebb gyakorlata

A Szent Szív tisztelet kezdetei a 17. századra nyúlnak vissza. Alacoque Szent Margit egy szentségimádás során kapott isteni küldetést a Szent Szív tisztelet elterjesztésére. A látomásról így ír: „Elfelejtkeztem önmagamról, és a helyről, ahol voltam, belevesztem az isteni Lélekbe, szívemet csordultig áthatotta szeretetének ereje. Hosszú ideig engedte, hogy isteni Szívén pihenjek, ahol szerelmének gyönyöreit ízleltette velem, és Szent Szívének megmagyarázhatatlan titkait értettem meg, melyeket eladdig elrejtett előlem, és csak ekkor fedett fel első ízben, de olyan érzékletes és hatásos módon, hogy nem hagyott egy pillanat kételyt sem bennem…” Barat Szent Magdolna Zsófia, a Szent Szív Társaság alapítónője számára is központi fontosságú volt a szentségimádás, ezért a Sacré Coeur nővérek imaéletében központi helyet foglal el a közös szentségimádás. A Szent Szív tisztelet lényege, hogy Jézus benső világába, lelkiségébe, szándékainak és érzelmeinek ismeretébe behatoljunk, és ennek megfelelően elmélyítsük Krisztushoz való viszonyunkat. A szentségi Jézus előtti rendszeres jelenlétben erre lehetőség van, a szentségimádás során egzisztenciális szinten lehet Jézussal találkozni, lehet az ő szeretetét elfogadva formálódni.

Számunkra, a modern kor gyermekei számára a gyorsan változó világ sok kihívást, bizonytalanságot ad. Az eucharisztiában valóságosan jelen lévő Jézus egy örök biztonság, sarokkő, alfa és omega.

Tornya Erika RSCJ

Forrás: A Szív folyóirat


2014. november 25., kedd

Tudósok próbálták megtéríteni Szent Katalint

November 25-én emlékezünk Alexandriai Szent Katalin keresztény vértanú szűzre, akit határozott érvelése és térítései miatt végeztek ki. Katalin a filozófia és a filozófusok védőszentje, továbbá a tanulásé és a tanulóké - főként a tanulólányoké -, valamint a keresztény apologétáké, a könyvtárosoké és a könyvtáraké, a fiatal nőké s a dajkáké.

Az alexandriai keresztény szűz életéről semmi biztosat nem tudunk. A róla szóló írások - melyeket a tudomány nem tart hitelesnek - azt állítják, hogy előkelő alexandriai családban született, Maxentius császár idejében. Tanulmányai során ismerte meg Jézus életét, és állítólag akkor tért keresztény hitre, amikor egy látomásában Szűz Mária jelent meg neki, karján a kisdeddel.

Maxentius császár (306-12) keresztényüldözéseinek kezdetén Katalin nem akart részt venni a bálványok tiszteletére rendezett áldozatokban, majd a császár elé járult, s megszidta őt zsarnoki uralmáért. Az érvekre a császár nem tudott válaszolni, ezért megbízott 50 tudóst, hogy térítsék vissza Katalint a rómaiak hitére. A legenda szerint azonban hiába próbálkoztak. Katalin érvei mindannyiukat meggyőzték, s ők is áttértek a keresztény hitre. A császár ezért mindannyiukat máglyára küldte. Katalin azonban megtetszett neki, ám a lány visszautasította az uralkodót. A császár ezért megkorbácsoltatta, majd börtönbe vettette Katalint.

Nem sokkal később Maxentius felesége is felkereste Katalint a börtönben. Az elkötelezett keresztény szűz őt is, és börtönének őreit is megtérítette. Ez már olyan súlyos bűn volt, hogy Katalinra halál várt: vastüskés keréken kellett volna kínhalált halnia, de a kerék a legenda szerint darabokra törött, a vasszögek pedig lehullottak róla. Ekkor Katalint lefejezték. Állítólag ekkor vér helyett testéből tejszerű folyadék ömlött. (Ezért is lett később többek között a dajkák védőszentje is.)

Testét a monda szerint angyalok vitték fel a Sínai-hegyre, s ott temették el. Később emlékére kolostort és templomot építtettek. Egyes feltételezések szerint 547-ben Justinianus császár rendelte el, hogy a hegy csúcsán építsenek monostort szerzeteseknek. Katalin testét pedig a 8-9. században vitték fel ide. Szent Katalin a 14 segítő szent egyike. Állítólag Jeanne d'Arc egyik látomásakor az ő hangját is hallani vélte.

A 6-7. században görögül írt Katalin-passiót valószínűleg a képtisztelet vitái és a képrombolás elől nyugatra menekülő szerzetesek vitték magukkal Rómába, ahol a 14. században kiegészítették gyermekkorának történetével. Eszerint Katalin a ciprusi király leánya, akit szülei csodás ajándékként kaptak Istentől. Miután fölserdült és megkeresztelkedett, másnap megjelent neki látomásban a Szűzanya ölében a kicsi Jézussal, aki eljegyezte Katalint magának.

A középkorban széles körben és nagyon bensőségesen tisztelték szüzességéért és bölcsességéért. Mivel a hit igazságát oly hatásosan védte, a teológusok, filozófusok és ügyvédek védőszentje lett. A párizsi Sorbonne egyetem pecsétjébe is őt vésették. Ebből következően a középkori főiskolák, könyvtárak, tanárok és tanulók, szónokok és később a nyomdászok védőszentjükként tisztelték.

Mivel utolsó imádságában Katalin a betegeknek és haldoklóknak is segítséget ígért, a késő középkorban gyakran a kórházak patrónájaként is megjelenik; s mert a börtönben oly sokáig kínozták, és volt ereje elviselni, a foglyok is hozzá folyamodtak szabadulásért. Mivel pedig a kínzására szerkesztett késes kerekek összetörtek, mindazok az iparosok, akik kerékkel foglalkoztak, szintén segítségül hívták. A házasságra készülő fiatal lányok is segítségét kérték, hogy jó vőlegényre találjanak.

November 25-e VII. Orbán pápa 1642-ben kiadott bullájának megjelenéséig parancsolt ünnep volt. Mivel Katalin-nap közvetlenül az advent kezdete előtti napokra esik, utána már sem lakodalmat, sem táncmulatságot nem szoktak tartani. Időjóslás is fűződött e naphoz: elterjedt hit volt, hogy ha Katalinkor fagy, sáros karácsony lesz (Katalin kopog, karácsony locsog). Katalin-gally néven szokás volt karácsonyra kivirágoztatott ágat vízbe tenni szerelmi jósló céllal.

Forrás: Múlt kor


2014. november 24., hétfő

Csendes Szilveszter 2014

Lelkigyakorlatos napok Pannonhalmán

„hogy a fogadott fiúságot elnyerjük” (Gal 4,5)


Kiknek ajánljuk?

A lelkigyakorlatot elsősorban 18-35 éves fiataloknak ajánljuk, akik  Jézus születésének ünnepét követően szívesen időznének néhány napot Isten közelségében, akik az év utolsó napjait csendben és imádságban szeretnék eltölteni, de a természetjárást, az asztalközösséget és a fiatalos társaságot is értékelik.

A lelki gyakorlatokat és minden más programot a bencés közösség imádságai köré szervezünk, emellett igény szerint lehetőséget biztosítunk gyónásra és lelki beszélgetésre is.

Szállást a Szent Jakab Ház zarándokházaiban tudunk biztosítani.

Örömmel fogadjuk kisebb csoportok, közösségek, baráti társaságok jelentkezését is!

Részvételi díj (szállással és étkezéssel):

5000 forint / fő / nap

Időpontja:

2014. december 30. – 2015. január 1/2.

Jelentkezés:

Gérecz Imre atya
H-9090 Pannonhalma, Vár 1.
E-mail: lelkigyakorlat@osb.hu

Jelentkezéskor add meg neved, életkorod, postai (ill. e-mail) címed és telefonszámod, valamint kérjük, hogy néhány sorban fogalmazd meg, miért választottad ezt a lelkigyakorlatot. Jelezd azt is, hogy mikorra tudnál megérkezni, és mikor szeretnél 2015-ben hazaindulni.

Jelentkezési határidő:

2014. december 15.



Forrás: Bencések

Credo napok a Domonkos Nővéreknél


Előadás a Szent Szív tiszteletről


Vietnami szent vértanúk

Dung-Lac Szent András és társai vietnami vértanúk emléknapja.

Nem akarunk mással dicsekedni,
mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével.
A keresztről szóló tanítás nekünk,
akik üdvözültünk, Isten ereje.

Testvéreim! Ma egy olyan ember csoportot, egy olyan népet ünneplünk, amely hagyományosan nem keresztény kultúrájú. Vietnam földjére a keresztény misszionáriusok csupán a XVI. század elején léptek. Nagyon sokan és gyorsan megtértek Jézus Krisztus tanításának és éppen emiatt gyorsan és nagy erővel kezdték üldözni a más vallásúak a keresztényeket. 1625 és 1886 között 117 keresztényt végeznek ki a hétéért, ebből csupán 21 volt külföldi misszionárius, a többi az üldözök honfitársa volt. Még a Vietnami laikus bennszülöttek is képesek voltak Istenért odaadni az életüket. Ezzel a vietnami egyház magvetőivé váltak. Sajnos az Egyház történelmét végigkísérték az ehhez hasonló üldözések időben és térben egyaránt. Szinte minden korban akadtak olyanok, akik a keresztényekben látták legfőbb ellenségeiket, és ez sajnos igaz a mai modern világra is. Minden üldöző egyformán úgy vélte, hogy fenyegetéssel, kényszerítéssel, bántalmazásokkal megtörhetik a hívő keresztényeket. E próbálkozások azonban sorra kudarcot vallottak, hiszen a keresztény vértanúk hősies helytállása még többeket állított Jézus Krisztus és az Egyház mellé. Az igazán hívő ember az üldözések közepette sem feledkezik meg arról, hogy üdvösségének egyetlen feltétele, hogy hűséges maradjon, s minden veszély, sőt életveszély ellenére is kitartson Jézus Krisztus személye mellett. Meggyőződésből fakadó vallásosságunk és hiteles keresztény életünk erősítsen meg másokat is a hitben! Napról-napra közelebb jön advent ünnepe, felcsillan a mi egünkön is a reménységét, a jövőt ígérő csillag. E csillagnak a fénye legyen támpontunk minden időben, bármilyen sötétség is tomboljon körülöttünk, bármilyen sötét árnyak fenyegessenek is bennünket, mi a szemünket erre a csillagra vessük és csak benne legyen bizodalmunk. Ez a csillag sosem visz bennünket távútra, mindig az üdvösség útját fogja nekünk megvilágítani a betlehemi jászol egyszerűségétől, a golgota hegyen álló kereszt véres valóságáig! Ne feledjük azt sem, hogy üldözés sokféle lehet! Vannak rendszerek, akik a testet akarják elpusztítani börtönökben, kínzókamrákban, arénákban! Nekünk nem ezektől kell leginkább félnünk, hanem azoktól rendszerektől, akik a lelket akarják elpusztítani bennünk. A liberális pénzügyi világ, amely napjainkat uralja erre törekszik, csillogó reklámfényekkel, csábító reklámokkal, a pénz és vagyon hamisságával igyekszik kiölni belőlünk mindent ami Krisztusi. A közelgő vásárlási őrületben mindig a betlehemi jászol egyszerűsége és világot bejáró boldogsága járjon a szemünk előtt. A vietnami vértanúk szegénységükben is Jézus Krisztusba kapaszkodtak annak keresztjébe példájuk figyelemre méltó a ma embere számára, ezért így fohászkodjunk:

Istenünk, a szentmisében most egy Kenyérrel tápláltál minket. A szent vietnami vértanúk emlékünnepén könyörögve kérünk, hogy a te szeretetedben mindig egyek legyünk, és így hűségünk jutalmául elnyerjük az örök életet. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!

Forrás: Szent Család Virtuális Házi Kápolna


Ifjúsági szentségimádás


2014. november 23., vasárnap

Szentbeszéd Krisztus Király ünnepén

Christus vincit,
Christus regnat,
Christus imperat!

Krisztusban szeretett Híveim!

Krisztus Király ünnepén az Egyház a megtestesült második isteni személy előtt, mint az emberi nem vér szerinti uralkodója és legfőbb törvényhozója előtt mutatja be hódolatát. Mi egyben ma zárjuk le az egyházmegye engesztelő ájtatosságát, melyet hét hónappal ezelőtt, Feketevasárnap kezdettünk.
A keresztény ember tudja, hogy Isten nem büntet és nem jutalmaz, minden emberi tettet a földi életben. Ha a csapások súlya alatt és az élet egyenlőtlenségeinek a láttára olykor panaszra is fakad, tudja, hogy annak az Istennek a terveiben, aki az ember megváltásáért egyszülött Fiát áldozta fel, a szenvedésnek van valami titokzatos szerepe, és van valami nagy és titokzatos értéke.
Vizsgálva azonban azokat az eseményeket, amelyek immár évtizedek óta ismétlődve egyre súlyosabban nehezednek a népekre, lehetetlen kitérni a felismerés elől, hogy ezeknek büntető jellegük is van. Isten az ember bűneiből font ostorral veri a világot. Ezért kértem híveimet, hogy a hit szellemében bűnbánattal, jócselekedetekkel és önkéntes vezekléssel kíséreljük meg elfordítani Isten haragját.
Ahol a lelkipásztorok felhívásomat megfelelően ismertették, a hívek az engesztelés gondolatát készséges lélekkel tették magukévá, tömegek mozdultak meg, s az egyes egyházközségek szinte versengve vállalták a vezeklő gyakorlatokat. Az egyházmegye háromszázezernyi híve ebben az órában ad hálát és mutatja be hódolatát Krisztus Király előtt. Amidőn híveimmel együtt a nekünk ajándékozott kegyelmeket az imádandó Szentháromság egy Istennek alázattal megköszönöm, ebben az egész emberiségre nézve tragikus órában, forró imával kérem Krisztus Király oltalmát minden hívem számára.
Krisztusban szeretett Híveim! Már a háború előtt sok szó esett a társadalom válságáról, Európa alkonyáról, a civilizáció csődjéről. A válság a háború után – kibontakozás helyett – mintha még súlyosabb és reménytelenebb szakaszba jutott volna. A gazdasági élet rendje, a társadalmak szerkezete, a nemzetek egymáshoz való viszonya összeomlófélben az általános zűrzavar képét mutatja. Mintha a világ alapjai rendültek volna meg: nyugtalan minden nép, minden társadalmi osztály, mind az öt világrész. A tudósok szerint a történelem ehhez fogható válságot nem ismer.
Ha a világ táltosainak igazuk van – és úgy látszik, az van –, ha a kaotikus kavargásban, mely körülöttünk zúg, egy új világ vajúdik, a keresztény ember nem térhet ki a helyzet megvizsgálása elől.
Nem ülhetünk ki az útszélre, hogy a zajló élet folyását kívülről figyeljük. Nem zárkózhatunk be a templomba sem, hogy azt, ami a piacokon történik, ne lássuk. Az események az életünkön mennek keresztül, tehát ami történik, nemcsak a világ dolga, hanem a mi dolgunk is. Ha új korszak van keletkezőben, mindannyiunkat közelről érdekel, hogy az új korszak milyen csillagzat alatt születik.
Krisztusban szeretett Híveim!
Az emberi történelem alakításán – eltekintve a rejtett isteni beavatkozástól – két erő dolgozik: az anyag és a szellem vésője.
Minden történésnek tehát kettős arculata van. Az egyik arcot az anyagi erők alakítják: a hatalom, az önzés, a ravaszság. A másik a szellem és lélek láthatatlan világában képződik, és azt az értelem és erkölcs vésője formálja. Az egyiket látjuk, tapasztaljuk, átéljük és szenvedjük. A másikat keletkezésében csak az ismeri fel, akinek képessége van megfigyelni és összegezni az emberiség szellemi és erkölcsi életének nagy áramlásait. Az egyik törékeny és mulandó, mint általában a romlandó anyag élete. Az, ami lesz: a kor jövendő arculata a mélyben, az emberiség szellemi és erkölcsi életén átvonuló nagy hullámverésekben alakul.
A mai nemzedékek szellemi és erkölcsi életében pedig hatalmas áramlás, új tájékozódás, és ebben egy új rend alapvonásai bontakoznak ki.
A lelkekben végbemenő változásnak egyik figyelemre méltó jele a mai ember szomjúsága az igazság után. Az átélt események „fájdalmas és véres iskolájában” tanulta meg, hogy az igazságot a csalóka látszattól megkülönböztesse. Megtanulták ezt elsősorban a szegények és elnyomottak, mert az ő csalódásuk volt a legkeservesebb. Nagy tömegben verődtek össze minden zászló körül, melyre az igazságosság és testvériség jelszavai voltak felírva. Hittel csatlakoztak az új eszméhez, vállukra emelték az eszme hangosabb hirdetőit, és lelkesedéssel vállalták a régi rend megdöntésének és egy új, igazságosabb rend felépítésének a munkáját, kockázatait. Nagy volt a kiábrándulásuk, amikor ismételten azt kellett tapasztalniuk, hogy az eszme a valóság vizsgáján megbukott, a vezérekről pedig kisült, hogy nem szentek, és nem csalhatatlanok. És a reményeiben megcsalt ember a nagy ígéretek szirénhangjai helyett szomjasan fordult az igazság felé; s szívesen hallgatja azt akkor is, ha kemény a csengése.
A csalódott ember ugyanakkor ráeszmélt arra is, hogy kár volt a boldogság utáni hajszában az Isten útjairól letérnie. Hogy nagy oktalanság volt azt hinnie, hogy a földi paradicsom kapui akkor tárulnak fel, ha előbb bezárja maga fölött az eget. A nagy dulakodásban, melybe a föld hatalmasai egymással keveredtek, és a rendszerek építésénél, melyhez a követ ő hordta, megtapasztalta, hogy minden törvények között legkegyetlenebb az ember törvénye. Szabadságra vágyott, Isten törvényeit is azért tagadta meg, hogy szabad legyen minden köteléktől; s szabadság helyett olyan sors fenyegeti, melyben gondolkoznia is csak utasítás szerint szabad.
Ma már népek emlékeznek az elfelejtett Istenre. A totális leigázás veszélyébe került ember lelkében derengeni kezdett a sejtelem: kell hogy az életnek az emberen kívül más törvényhozója és az emberi törvényeken kívül más törvényei legyenek. Ma tömegek lelkében érik a követelés, hogy a két kőtáblára vésett, mennydörgés és villámlás között kihirdetett 10 parancs újból a társadalom alaptörvényévé tétessék; és a polgárok, elsősorban pedig a vezetők fogadják meg szent esküvéssel, hogy annak minden szakaszát betartják, a törvényeket annak szellemében hozzák; és a pénzzel, verítékkel és vérrel adózó polgárra nem rónak olyan terheket, melyek az isteni törvényből levont erkölcsi normákkal ellentétben lennének.
Az igazságra szomjas és Istenre éhez ember tájékozódását megkönnyítette egy tiszta csengésű hang, mely az igazság erejével és a szeretet tüzével csillagokat gyújtott a rosszindulatú, sötét éjszakában. Ez a hang Krisztus földi helytartójának az ajkán csendült fel, Szent Péter sziklájáról. A római pápa már évtizedekkel ezelőtt, amikor a bajok még gyógyítatók voltak és a bekövetkezett katasztrófák megelőzhetőek lettek volna, figyelmeztette a világot a szociális egyenlőtlenség kimélyülésében, az állam szerepéről vallott újabb elméletekben, a laikus erkölcsről szóló tévtanok terjesztésében rejlő súlyos veszélyekre; egyúttal mindenik égető kérdésben az emberiség elé adta a tiszta keresztény tanítást. A két háború alatt, főképp pedig az utóbbi idején mindvégig pártatlanul állott a versengő nemzetek fölött; kizárólag a szenvedő ember sorsa érdekelte, s páratlan következetességgel képviselte és védte az ember jogait. A gyűlölködés és vérontás italától megrészegedett népeket az emberiességre, a vezetőket az igazságosság és szeretet törvényeire, a világ rendezésére készülő hatalmakat az emberi méltóságnak és a nemzeteket megillető jogoknak a tiszteletére figyelmeztette; és mindenütt ott volt, ahol az irgalom angyalának nyitott sebek sajgását kellett enyhítenie. Az elkábult ember a fegyverek és világnézetek véres sokadalmának a zenebonájában felfigyelt erre a hangra, s az ismerős hang nyomán – mint a tékozló fiú a romlottság, megalázottság és nélkülözések vályúja mellől – elindult az atyai ház felé, melynek egyetlen dísze és ismertető jele: a kereszt.
A történelem hullámveréséből új fénnyel merült fel a Jézus Krisztus keresztje. Az önzés és önkény által megkínzott, a rendszerekkel és mozgalmakkal halálra hajszolt ember, aki a hat esztendeig tartó véres tivornyán életereje javát is eltékozolta, felismerte, hogy rendezett emberi életet csak azon az alapon építhet, melyet Jézus Krisztus vetett.
XII. Pius pápa ismételten világosan szólott a nemzetközi és társadalmi élet megnyugtató és tartós rendezésének feltételeiről. A legnagyobb erkölcsi tekintély útmutatása munkára ösztökélte a szellem munkásait és megmozgatta a keresztény tömegek lelkiismeretét. A szellemi munkások az új rend szegletköveit az Evangélium eszmetömbjeiből már kifejtették és a tömegek a homlokzatra ismertetőjelül a keresztet készülnek kitűzni. Olyan világ alapjainak a lerakásán dolgoznak, „melyben a félelem és nyomor nem nehezedik többé komor fenyegetésként az egyénekre és népekre; melyben a vakon bosszúálló nacionalizmust felváltja a megszervezett nemzetközi közösség; melyben az embernek ember által történő kizsákmányolása lehetetlenné válik; és amelyben mindenki részt kap a civilizáció örökségéből, hogy becsületes munkája után mindenki valóban emberhez méltó életet élhessen.” (J. Maritain)
Ennek az új rendnek a körvonalai bontakoznak ki a lelkek mélyén áramló hatalmas tájékozódásban; ennek az alaprajzán dolgoznak a civilizált világ legjobb szellemei; ennek a felépítését óhajtják a szenvedések és katasztrófák tüzében megpróbált nemzetek. Hatalmas terv, méltó az emberiséghez! Felépítése szenteknek és hősöknek való feladat.
Krisztusban szeretett Híveim! Mi a mi kötelességünk? A világ új rendjének a sorsa nem a terveken és rendszereken dől el, hanem az emberen. És hisszük, hogy a döntő szót nem az anyagi erők fogják kimondani, hanem az igazabb és jobb élet megvalósítására hivatott emberi szellem. Mi tehát a kötelességünk?
Valamilyen mértékben mindnyájan felelősök vagyunk azért, ami történt, és felelősök azért, ami történni fog. A keresztény társadalmak lelkiismeretét is súlyos bűnök és mulasztások terhelik. Tartsunk tehát mindenekelőtt lelkiismeret-vizsgálatot. 
Ha megdöbbentett az az erkölcs, melyet a háború a többi szennyével együtt arcunkba csapott, ne felejtsük el, hogy a keresztény társadalmak is dédelgettek keresztényellenes erkölcsöket. A házasság szentségi jellegét és felbonthatatlanságát megtagadták, a család keresztény tartalmát és célját kiüresítették a liberális és az ún. felvilágosodottság ürügyével. A szalonok romlott légköréből szivárgott le a fertőzés a nép erkölcseibe. S még hivalkodtak is ezzel.
Ha meglepetés, hogy a dolgozó tömegek erőteljesen követelik a maguk számára az emberi életfeltételeket, jusson eszünkbe, hogy keresztény társadalmak is – a pápák figyelmeztetése ellenére is – évtizedeken át nem vettek tudomást arról a megszégyenítő és méltatlan helyzetről, mely széles rétegeknek osztályrésze volt egy pompázó civilizáció közepette. Százezrek apelláltak az emberi megértéshez, az emberhez méltó sorsért és a mindenkit megillető jogokért; de ezen emberi hang előtt keresztények is bezárták fülüket; közömbösen, nem ritkán ellenségesen nézték az elnyomott osztályok hősi küzdelmeit.
Európában több nemzet nagy árat fizetett és fizet, mert az értelmiségi osztály egy része elsőszülöttségi jogát eladta a napi tál lencséért. Műveltségénél fogva vezetésre volt hivatva, de szellemi függetlenségét feladva egymás után öltötte magára a különböző világnézeteket, kiszolgálta a hatalom székében cserélődő uraságokat; és gyávaságával és gyors helyezkedéseivel megtévesztette és cserbenhagyta a népet.
Krisztusban szeretett Híveim! A vihar, mely esztendőkön át zúgott a világ fölött, a népek élet-halál küzdelme, melynek kínjait átszenvedte minden nemzet; és az Isten ítélete, mely mindezekben kicsattant és az ember minden nagyotakarását és bölcsességét megalázta, megrázta az emberiséget lelke mélyéig. A megrendült lélek titokzatos mélységeiben titokzatos áramok fakadtak és lelkek tömegeit sodorják a kereszténység partjai felé. És ezt az áramot a Szentlélek Isten ereje hajtja, emberi hatalom nem képes feltartóztatni.
Nekünk az a kötelességünk, hogy ezt felismerjük és ebbe az áramlásba erőteljes hullámként belekapcsolódjunk. A világ új rendjének a sorsa közvetlen érdeke és személyes ügye mindenkinek. Természetesen nagyobb felelősség terheli azokat, akiknek a kultúra áldásaiból több jutott. A történelmi idők történelmi feladatra szólítanak, és legyünk tisztában azzal, hogy az erkölcsi alapon tervezett új rendet csak erkölcseiben megújult nemzedékek építhetik fel. A lelkiismeret-vizsgálat után tehát tartsunk bűnbánatot. Vetkőzzük le a régi embert, a gyáva és képmutató keresztényt. Elmélkedjük át az igazságosság jelentését minden vonatkozásában, és elmélkedjük át a szeretet tartalmát egész mélységében.
Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat! Vegyük tudomásul, hogy az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Fejlődése nem automatikus, és nem szükségszerű. Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma sem, amely minden bajt egy csapásra kiküszöbölne. Az emberi történelem célját és irányát a teremtő Isten határozta meg, annak végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberi nem megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal.
Az idők sodrába állított ember nem halad egyenletesen a megadott cél és irány felé. Néha az akadályok félelmetesen feltornyosulnak, s a történelem útján vonuló népeknek időbe, sok küzdelembe, áldozatba, szellemi és erkölcsi erőfeszítésbe kerül, míg azokat eltávolítják. De minden megtorpanás, ellankadás és visszaesés ellenére a fejlődés feltartóztathatatlanul az Isten által megállapított cél és eszmény felé halad. Az emberek, a legnagyobb emberi hatalmak is csak eszközök, és arra vannak hivatva, hogy – akarva, nem akarva – Isten országának földi megvalósulásán dolgozzanak.
Élők és holtak milliói tekintenek várakozással a mai nemzedékekre. A gyermekeitek nemcsak a mindennapi szűkös kenyeret kérik, amikor esdő tekintetükkel gondterhelt arcotokat fürkészik, hanem azt is, hogy biztosítsatok számukra emberi jövendőt. És nem azért ömlött ki annyi millió ember vére, hogy az életben maradott milliók szolgákká zülljenek, hanem azért, hogy a vérrel áztatott földön hősökként építsék a szabad emberek világát.
Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat! Tizenkilenc század története tanúskodik ennek a diadaléneknek a győzelmes igazsága mellett. A századok halhatatlan Királya, Jézus Krisztus őrködik a történelem hullámverésében küszködő emberiség fölött. A megsúlyosodott nehézségek között az elkövetkezendő időkben gondoljatok hittel erre. És gondoljatok a halottakra. És gondoljatok élő gyermekeitekre!

Márton Áron

Elhangzott a kolozsvári Szent Mihály templomban 1947-ben Krisztus Király ünnepén, október 26-án, illetve megjelent 1947 évi VIII. körlevélként [Num. 771-1947].

Forrás: Szociális Testvérek


2014. november 22., szombat

Szent Cecília legendája

Cecília annyi, mint ‚az ég liliomai’ (caeli lilia), vagy ‚vakoknak út’ (caecis via), vagy az ‚ég’ (aoelum) és a lya, azaz ‚munkálkodó’ szavakból ered. Vagy azt jelenti: ‚vakságtól mentes’ (caecitate carens), vagy az ‚ég’ (caelum) és a leos szavakból ered, ami népet jelent. Mert égi liliom volt ő szűzi szemérmessége által; vagy azért liliom, mert megvolt benne a fehér szín tisztasága, a lelkiismeret zöld színe és a jó hír illata. Vakoknak út volt példamutatása által, ég volt állandó szemlélődése által, lya volt, azaz ‚munkálkodó’, szakadatlan fáradozása által. Vagy azért ég, mert, miként Isidorus mondja,* az eget a filozófusok forgónak, gömb alakúnak és lángolónak mondják. Ekként ő is forgó volt szüntelen munkálkodásában; gömb alakú volt állhatatosságában, lángoló volt szeretete izzásában. Vakságtól mentes volt, mert a bölcsesség fénye hatotta át. És ég volt ő a nép számára is, mert rajta, mint valami lelki égen szemléli a nép a napot, a holdat és a csillagokat, azaz a bölcsesség tisztánlátását, a hit nagylelkűségét és az erények sokféleségét, hogy ezeket kövesse.

Cecília, a dicsőséges szűz, aki nemes római nemzetségből származott, és a bölcsőtől kezdve Krisztus hitében nevelkedett, mindig magánál hordta Krisztus Evangéliumát keblébe rejtve, és sem nappal, sem éjjel nem szűnt meg imádkozni, és Istennel beszélgetni, és azért könyörgött az Úrhoz, hogy szüzességét megőrizhesse.

Miután egy Valerianus nevű ifjúval eljegyezték, és kitűzték a menyegző napját, közvetlenül a testére vezeklőövet vett fel, s ezt arannyal átszőtt ruhával takarta el. Az orgonaszó hangjaira szívében egyedül az Úrnak énekelt e szavakkal: „Legyen, Uram, az én szívem és az én testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyenüljek” (Zsolt 118,80), És két- meg háromnapos böjtben imádkozva az Úrra bízta azt, amitől félt.

Elérkezett aztán az éjszaka, amelyen jegyesével kettejükre ráborult a nászszoba magányos csendje. Így szólította meg ifjú férjét: „Ó, kedvesem, én szerelmesem! Van nekem egy titkom, amit megvallok neked, ha megesküszöl, hogy teljes tisztelettel megőrzöd magadban.” Megesküszik Valerianus, hogy semmiféle kényszer hatására nem fogja felfedni azt, és semmilyen indokból nem árulja el. Akkor Cecília így szólt: „Szeretőm van, az Isten angyala ő, aki igen féltékenyen őrzi testemet. Ha csak megsejti is, hogy parázna érintéseddel megszentségtelenítesz, tüstént megöl téged, és elveszel virágzó ifjúságodban. Ha viszont megtudja, hogy tiszta szerelemmel szeretsz, úgy fog szeretni téged is, mint engem, és megmutatja neked az ő dicsőségét.” Ekkor Valerianus Isten akaratából ezeket mondotta: „Ha azt akarod, hogy higgyek neked, mutasd meg nekem azt az angyalt. Ha megbizonyosodom róla, hogy valóban angyal ő, akkor megteszem, amire buzdítasz, de ha egy másik férfit szeretsz, mindkettőtöket leszúrlak.” Erre Cecília így szólt: „Ha hiszel az igaz Istenben, és megfogadod, hogy megkeresztelkedsz, megláthatod őt. Menj ki a Via Appián a városból a harmadik mérföldkőig, és ezt mondjad azoknak a szegényeknek, akiket ott találsz: »Cecília küldött engem hozzátok, hogy megmutassátok nekem Orbánt, a szent öreget, mert titkos üzenetet szeretnék átadni neki.« Amikor pedig meglátod őt, jelentsd meg neki mindazt, amit elmondtam. Ő majd megtisztít téged, és így visszatérve, látni fogod az angyalt.”

Ekkor Valerianus elindult, és a kapott jelek alapján megtalálta Szent Orbán püspököt, aki a vértanúk sírjai között rejtőzött. Mikor Valerianus Cecília minden szavát elmondta neki, ő kitárta kezeit az ég felé, és könnyek között mondta: „Urunk Jézus Krisztus, ki a tiszta szándék magvait elveted, fogadd el azon magvaknak gyümölcsét, melyeket Cecíliában vetettél el. Urunk Jézus Krisztus! Jó Pásztor! Cecília, a te szolgálóleányod, a méhek bőven termő buzgóságával szolgál neked: a vőlegény, aki vad oroszlánhoz volt hasonlatos, mikor ő megkapta, kezes bárányhoz hasonlít, mikor elébed állítja.” És hirtelen megjelent egy hószín ruhába öltözött aggastyán, aranybetűkkel írott könyvvel a kezében. Láttára Valerianus a félelemtől félholtan esett össze. Miután az aggastyán fölsegítette, ezt olvasta a könyvből: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és mindeneknek az Atyja, aki mindenek fölött mindenben hat és mindnyájunkban vagyon” (Ef 4,5–6). Miután ezeket elmondta, így szólt hozzá az agg: „Hiszed-e, hogy így van, vagy még kételkedsz?” Erre ő felkiáltott, mondván: „Nincs más hit az ég alatt, ami igazabb volna.”

Ezután az aggastyán eltűnt, Valerianus pedig azonnal felvette a keresztséget Szent Orbán kezéből és visszatért Cecíliához. A hálószobában talált rá, amint az angyallal beszélgetett. Az angyal kezében pedig két koszorú volt, rózsákból és liliomokból. Az egyiket Cecíliának, a másikat Valerianusnak adta, e szavakkal: „Őrizzétek ezeket a koszorúkat tiszta szívvel és szeplőtelen testtel, mert Isten kertjéből, a paradicsomból hoztam el őket nektek; nem hervadnak el soha, nem veszítik el illatukat, és nem láthatja meg őket más, csak akinek kedves a tisztaság. Te pedig, Valerianus, mert hittél a hasznos tanácsnak, kérj, amit csak akarsz, és elnyered.” Erre Valerianus: „Semmi nem olyan kedves nekem ebben az életben, mint egyetlen fivérem irántam való érzelme, ezért azt kérem, hadd ismerje meg az igazságot velem együtt.” Erre az angyal: „Tetszik az Úrnak a te kérésed; mindketten a vértanúság pálmájával fogtok az Úr elébe járulni.”

Ezután belépett Tiburtius, Valerianus fivére, és amikor megérezte a rózsák erős illatát, így szólt: „Csodálatos, hogy ebben az évszakban honnan szűrődhet be ez a rózsa- és liliomillat; még ha kezemben tartanám is a rózsákat és liliomokat, akkor sem áraszthatnák rám ennyire kellemes illatukat. Bevallom nektek, annyira felüdítettek, hogy hirtelen egész más embernek kezdem magam érezni.” Erre Valerianus: „Koszorúkat viselünk, melyeket a te szemed nem láthat, és amelyek virágszínekkel, és hószín ragyogással tavaszlanak. Miként közbenjárásomra megérezted illatukat, így, ha hiszel, látásukra is képes leszel.” Erre Tiburtius: „Álmodom, vagy valóban te mondasz ilyeneket, Valerianus?” Erre Valerianus: „Álomban éltünk mostanáig, de mostantól már megmaradunk a valóságban.” Tiburtius erre: „Honnét veszed ezt?” És Valerianus: „Az Úr angyala tanított meg engem, akit magad is láthatsz, ha megtisztulsz és ellene mondasz az összes bálványoknak.”

A rózsakoszorúk csodájáról így tesz tanúbizonyságot Ambrus Praefatiójában: „Szent Cecília annyira eltelt égi adománnyal, hogy elnyerte a vértanúság pálmáját. A nászszoba elutasításával a világot utasította el. Tanú erre hitvesének, Valerianusnak és Tiburtiusnak hitvallása, akiket, Uram, angyali kéz által koszorúztál meg illatozó virágokkal. A férfiakat egy szűz vezette el a dicsőségre. Megtudta a világ, mekkora ereje van a tisztasági fogadalomnak.” Így Ambrus.

Ekkor Cecília nyilvánvalóan megmutatta neki, hogy az összes bálvány érzéktelen és néma, olyannyira, hogy Tiburtius válaszképpen ezt mondta: „Oktalan barom, aki nem hiszi el mindezeket!” Erre Cecília megcsókolta sógorát a keblén, és ezt mondta: „Mától rokonomnak ismerlek el téged; mert miként az Isten szerelme fivéredet hitvesemmé tette, úgy tesz téged rokonommá a bálványnak megvetése. Menj hát fivéreddel, hogy megtisztulást nyerj, és megláthasd az angyali arcokat!”

Tiburtius pedig így szólt fivéréhez: „Fivérem, esdve kérlek, mondd meg nekem, kihez vezetsz engem?” Erre Valerianus: „Orbán püspökhöz.” Erre Tiburtius: „Arról az Orbánról beszélsz, akit annyiszor elítéltek, és az óta is rejtekhelyen él? Ha rátalálnak, megégetik, és minket is a lángokba löknek! Amíg az ég rejtőzködő istenségét kutatjuk, a föld izzó dühének esünk áldozatul.” Erre Cecília: „Ha csak ez az egy élet léteznék, akkor jogosan félnénk attól, hogy elveszítjük. Van azonban egy másik, egy jobb élet, ami soha nem szűnik meg, és amelyet az Isten Fia nyilatkoztatott ki nekünk. Mert minden létezőt a Fiú alkotott, aki az Atyától származik, ezt az egész alkotást pedig az Atyából kiáradó Lélek keltette életre. Isten Fia tehát, aki eljött a világba, szavaival és csodáival megmutatta nekünk e másik élet létezését.” Erre Tiburtius: „Azt bizonygatod, hogy egy az Isten, most meg háromról beszélsz?” Cecília így válaszolt: „Miképpen egyetlen emberben háromféle bölcsesség van: a felfogóképesség, az emlékezet és az értelem, így lehet az egylényegű Istenségben három személy.”

Azután elkezdett beszélni neki az Isten Fiának eljöveteléről és szenvedéséről, és a szenvedéstörténet számos értelmét feltárta előtte. „Hiszen az Isten Fia – kezdte – azért esik fogságba, hogy az emberi nem kiszabaduljon a bűn fogságából; azért átkozzák meg őt, az áldottat, hogy a megátkozott ember áldást nyerjen; elszenvedi a gúnyt, hogy az ember megszabaduljon a gonosz szellemek gúnyolódásától; elfogadta a fejére tett töviskoszorút, hogy eltávoztassa fejünk felől a halálos ítéletet; keserű epét vesz magához, hogy az ember újra érezhesse az édesség ízét; megfosztják ruháitól, hogy ezzel takarja el ősszüleink mezítelenségét; fán függ, hogy a fa törvényszegését semmissé tegye.” Ekkor így szólt Tiburtius a fivéréhez: „Könyörülj rajtam és vezess el engem az Isten emberéhez, hogy megtisztulást nyerjek.” Elvezette hát, és megtisztult. Ezután gyakran látta Isten angyalait, és bármit kért, mindent rögtön elnyert.

Valerianus és Tiburtius ezután az alamizsnálkodást gyakorolták, és eltemették azoknak a szenteknek a testét, akiket Almachius prefektus ölt meg. Almachius magához hívatta és kérdőre vonta őket, miért is temetik el azokat, akiket gaztetteikért ítéltek halálra. Tiburtius azt felelte: „Bárcsak a rabszolgái lehetnénk azoknak, akiket te elítélteknek nevezel! Mert ők megvetették azt, ami látszik ugyan, de nem létezik, és rátaláltak arra, ami nem látszik ugyan, de létezik.” Erre a prefektus: „Ugyan mi az?” Tiburtius meg: „Amiről úgy látjuk, hogy létezik, pedig nem létezik – ide tartozik minden, ami ebben a világban van –, az vezeti az embert a nemlétezéshez. Amiről pedig nem látjuk, hogy létezik, pedig létezik: ez az igazak élete és a gonoszok bűnhődése.”

Ekkor a prefektus maga elé állíttatta Valerianust, mondván: „Fivéred feje nem tiszta, de te talán képes vagy értelmesen válaszolni. Nyilván alaposan megzavarodtatok, hogy eltaszítjátok magatoktól az örömöket, és úgy vágyakoztok mindenféle bántalmazás után, mintha csupa örömök volnának.” Erre Valerianus elmondta, hogy látta egyszer télidőn, milyen nyugodt semmittevésben tréfálkoznak némelyek és kinevetik a munkálkodó földműveseket, de nyáron, mikor megérett a fáradozás dicsőséges gyümölcse, azok, akik okosaknak látszottak, siránkozni kezdtek, miközben azok, akikről úgy tűnt, hogy hiába dolgoznak, örvendeztek: „Így most ugyan nekünk is szégyent és fáradalmakat kell tűrnünk, de az eljövendő életben dicsőséget és örök jutalmat nyerünk. A ti mostani örömötök viszont mulandó; az eljövendő életben örökös gyász vár rátok.” Erre a prefektus: „Tehát így nekünk, győzhetetlen uralkodóknak örökös gyászban lesz részünk, ti pedig, hitvány kis bábok, örök öröm birtokosai lesztek?” Erre Valerianus: „Emberkék vagytok ti, nem uralkodók; csak e földi létre születtetek, és hamarosan meg is haltok, és nagyobb elszámolással tartoztok Istennek, mint bárki más.”

A prefektus pedig ezt mondta: „Mit csűrjük-csavarjuk a szót? Mutassatok be áldozatot az isteneknek, és sértetlenül távozhattok!” A Szentek így válaszoltak: „Mindennap bemutatjuk szent áldozatunkat az igaz Istennek.” Erre a prefektus: „Mi az ő neve?” Erre Valerianus: „Nem találhatsz rá az ő nevére, még ha szárnyra kelsz is.” A prefektus ezt mondta: „Tehát nem Jupiter az isten neve?” Erre Valerianus: „Emberek gyilkosának, nők meggyalázójának neve az.” Almachius: „Tehát tévedésben él az egész világ, csak te meg a fivéred ismeritek az igaz Istent?” Valerianus válasza: „Nem vagyunk egyedül, hanem megszámlálhatatlan sokaság fogadta el ezt a szent igazságot.”

Ezután a szenteket Maximus őrizetére bízták, aki így beszélt hozzájuk: „Ó, ifjúság bíbor virágai! Ó, édes testvérek a fivéri szeretetben! Hogyan lehetséges az, hogy úgy igyekeztek a halálba, mintha lakomára mennétek?” Valerianus azt felelte neki: ha megfogadja, hogy hinni fog, akkor haláluk után látni fogja lelkük dicsőségét. Maximus meg: „Tüzes villámok emésszenek meg, ha nem fogom megvallani azt az egyedülvaló Istent, akit ti imádtok, ha bekövetkezik az, amit mondok.” Így lett hívő Maximus egész háznépével együtt, és mind, az összes hóhérok; és fölvették Orbán kezéből a keresztséget, aki titokban kereste fel őket. Midőn aztán a hajnal véget vetett az éjszakának, Cecília felkiáltott, mondván: „Rajta most, Krisztus katonái, vessétek el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsétek magatokra a világosság fegyvereit!” (Róm 13,12). Ezután a szenteket kivezették a városból a negyedik mérföldkőig, Jupiter szobrához, és mert nem akartak áldozatot bemutatni, mindkettőjüket lefejezték. Maximus később esküvéssel is megerősítette, hogy szenvedésük órájában tündöklő angyalokat látott és az ő lelküket is, nászszobájukból kilépő szüzek képében, akiket angyalok ölükben visznek a mennybe.

Almachius, miután értesült arról, hogy Maximus keresztény lett, ólomgolyós korbáccsal addig korbácsoltatta, míg kiverték belőle a lelket. Testét Szent Cecília Valerianus és Tiburtius mellé temette el. Ekkor Almachius a két fivér vagyona után kezdett kutatni, és Cecíliát, mint Valerianus hitvesét maga elé rendelte, s megparancsolta neki, hogy áldozzon a bálványoknak, vagy kimondják rá a halálos ítéletet. Midőn aztán a poroszlók az ítélet végrehajtásra taszigálták őt, és forrón siratták, hogy egy ilyen gyönyörű és nemes származású leány önként adta magát a halálra, Cecília így szólt hozzájuk: „Jó ifjak, ez most nem ifjúságom eltékozlását jelenti, hanem csak kölcsönadását; sarat adok, és aranyat nyerek; hitvány szállást adok, és nagy értékűt nyerek; szűk zugot adok, és tág teret nyerek. Ha valaki filléreitekén aranyakat adna, nemde repülnétek hozzá? Isten pedig, amit egyszer kapott, azt százszorosan adja vissza. Elhiszitek-e mindezt, amit mondok?” Ezt válaszolták: „Elhisszük, hogy Krisztus az igaz Isten, mivel ilyen szolgálóleánya van.” Ezután hívatták Orbán püspököt, és négyszáznál is többen megkeresztelkedtek.

Almachius Szent Cecíliát magához hívatta, és így szólt hozzá: „Milyen rendű-rangú vagy?” Erre ő: „Szabad születésű nemes vagyok.” Erre Almachius: „A vallásod felől kérdezlek téged.” Erre Cecília: „Ostobán kezded a vallatást, hiszen egy kérdéssel két választ akarsz elintézni.” Erre Almachius: „Honnan veszed ezt a magabiztosságot, hogy ilyen választ adj?” Ő pedig: „A jó lelkiismeretből s a tettetés nélküli hitből” (1 Tim 1,5). Erre Almachius: „Nem tudod, hogy mekkora a hatalmam?” Ő meg: „Olyan a ti hatalmatok, mint a felfújt tömlő, amit ha tűvel átszúrnak, nyomban leereszt; és ami a maga erejéből látszik feszesnek, lelappad.” Erre Almachius: „Sértegetéssel kezdted, és meg is maradsz a sértegetésnél!” Cecília válasza: „Sértegetésnek csak azt nevezzük, ha az elítélő szavak hazugok; bizonyítsd be a sértést, ha hamisan szólottam, vagy marasztald el saját magadat, hiszen hamisan vádaskodtál. Mi, akik megismertük Isten szent nevét, nem tagadhatjuk meg őt, mert jobb boldogan meghalni, mint boldogtalanul élni.” Erre Almachius: „Mire föl beszélsz ennyire gőgösen?” Ő pedig: „Nem gőg ez, hanem állhatatosság.” Erre Almachius: „Te boldogtalan, hát nem tudod, hogy élet és halál ura vagyok?” Ő meg: „Bár mindenki ezt hiszi, mégis bebizonyítom, hogy hazudsz! Elveheted ugyan az élőktől az életet, de a halottaknak nem tudod visszaadni. A halál szolgája vagy tehát, nem pedig az életé.” Erre Almachius: „Hagyd már abba az esztelenkedést, és mutass be áldozatot az isteneknek!” Erre Cecília: „Nem tudom, hol vesztetted el szemed világát; mert akiket te isteneknek mondasz, azokat mi valamennyien kőtömböknek látjuk. Tedd rá a kezed, és érintéssel tapasztald meg, amit szemed nem lát.”

Ekkor Almachius haragra gerjedt és megparancsolta, hogy vezessék házába Cecíliát, és ott éjjel-nappal forró fürdőben főzzék. Ő azonban, mintha valami hűvös helyen volna, még csak nem is verejtékezett. Ezt meghallván Almachius, még a fürdőben lefejeztette. Háromszor sújtott le nyakára a bakó, mégsem tudta levágni a fejét, és mivel törvény volt arra, hogy negyedik csapást ne mérjenek a lefejezendőre, félholtan hagyta ott őt a vérengző hóhér. Azon a három napon, amíg élt még, mindenét a szegényeknek adta, és mindazokat, akiket hitre térített, Orbán püspökre bízta e szavakkal: „Három nap haladékot kértem még, hogy a te boldogságos kezeidre bízzam ezeket, és hogy házamat templommá szenteljed.” Szent Orbán pedig a püspökök között temette el, és házát, miként kérte, templommá szentelte.

Az Úr 223. esztendeje körül szenvedte el a vértanúhalált, Alexander császár idejében. Máshol azonban azt olvassuk, hogy Marcus Aurelius idejében, aki az Úr 220. esztendeje körül [!] uralkodott.

Fordította: Bárczi Ildikó

Forrás: Jacobus de Voragine: Legenda Aurea - Magyar Elektronikus Könyvtár