2013. december 31., kedd

Újévi gondolatok

Szilveszter éjszakája, újév első napja a nagy elhatározások időszaka. „Mostantól minden más lesz, új életet kezdek, kijavítom a hibáimat, más ember leszek” halljuk a fogadkozásokat. De elgondolkodtunk-e azon, hogy valóban ismerjük-e saját magunkat, képességeinket, jó és rossz tulajdonságainkat? Úgy ismerjük, ahogy Isten ismer bennünket: pártatlanul és szeretettel?
Ha elakadunk az önismerés útvesztőjében, figyeljünk a belső hangra, ahol Isten súgni fog. Csak azután javíthatunk hibáinkon, miután megismertük és elfogadtuk önmagunkat. Az elmélyült ismerkedés önmagunkkal elvezethet a reális célkitűzésekhez. Tudjuk-e, mi a feladatunk ebben a világban? Ne akarjuk megváltani a világot, mert azt Jézus már megváltotta.
Először is maradéktalanul lássuk el a vállalt és ránk osztott feladatokat a családban, iskolában, munkahelyen, közösségekben. Mindenképpen szerepeljen terveink között a mosoly és a még több szeretet, mert ezekből soha nem elég.
Célunk legyen: több kedves szó, együttérzés, és szeretet a gyermekeinkhez, szüleinkhez, kollégáinkhoz, osztálytársainkhoz, szomszédainkhoz, a „látásbólismerősök”-höz a sor kifogyhatatlan. Vegyük észre mások problémáit és lehetőségünk szerint segítsük őket. Sugározzuk környezetünkre a boldogságot, vidámságot, hogy általunk mások is megtapasztalják, hogy Isten országa bennünk van.


Forrás: Krisztus Király Plébánia



2013. december 29., vasárnap

A Szent Család – Önazonosság, hivatás

Michael Marsch német domonkos atya, a párizsi rendtartomány tagja, Heiligkreuztalban él. A budakeszi világi közösség hívására évente hazánkba látogat, lelkigyakorlatokat és előadásokat tart, közös imára gyűjti a testvéreket. Immár tíz éve rendszeresen Makkosmárián a világi domonkosokkal közösen ünnepel. Az 1995. július 2-án elhangzott előadásból idézünk.

Nagy öröm számomra, hogy ismét találkozhatunk. Lassan, de biztosan tudjuk már, hogy egy családhoz tartozunk. Ez már a tizedik alkalom, hogy itt összejövünk és gyakran beszéltünk Máriáról.
Legtöbbször Önmagában láttuk, legfeljebb Fiához, Jézushoz fűződő viszonyában szemléltük. Kérdés, hogy helyesen tesszük-e, igazságosak vagyunk-e hozzá?
Mária életszentsége folytán minden ember fölé magasodik, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy Ő nemcsak szűz és anya, hanem feleség és háziasszony is volt. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy amikor Fiát, Jézust a Szentlélektől foganta, már jegyese volt Józsefnek, egy kis faluban, Názáretben. Házasságot kötni és együtt élni egy olyan asszonnyal, aki valaki mástól vár gyermeket, abban az időben sem lehetett egyszerű dolog. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy kiszínezzük, milyen szóbeszéd és pletyka tárgya lehetett mindez a rokonság és az ismerősök körében. Mária igent mondott az angyaltól kapott üzenetre, a kérdés azonban most az, miként viselte mindezt József? Miért egyezett bele és miért vállalta a Máriával való együttélést? A válasz egyszerű, de éppen azért, mert magától értetődő, nem jut azonnal eszünkbe.
Ahogy Mária igent mondott az angyal üdvözletére, ugyanúgy mondott József is igent az álmában megjelent angyal szavaira. József álmában az angyal pontos, józan és lényegretörő volt: „…ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, hiszen akit a szíve alatt hord, az a Szentlélektől való. Fiat szülsz, akit Jézusnak nevezel…” (Mt 1,20-21.). Elképzelhetjük, hogy ez József számára nagyobb problémát jelentett, mint amilyeneket azelőtt már megoldott. Honnan tudhatta József, hogy amit álmodott az valóság. Almunkban az angyal sokmindenről mesélhet. Próbáljuk meg magunkat József helyzetébe képzelni, és belegondolni, milyen gondolatok fordulhattak meg a fejében, amikor megtudta, hogy jegyese gyermeket vár. Ehhez járult még az az álomban kapott ismeret, hogy mindez becsületes úton történt. Ha meggondoljuk azt is, hogy mit jelentett mindez Mária számára, aki szerette Józsefet és házasságra készült vele, és megpróbáljuk a kettőjük kapcsolatát is megérteni, akkor hamar meglátjuk, hogy itt a pszichológia nem elegendő. Amikor erre az előadásra készültem, egy tucat könyvet elolvastam Máriáról, Józsefről és a Szent Családról, de túl messzire nem jutottam. Vagy pszichologizáltak, vagy moralizáltak. Igen sokat megtudtam a szerzőkről, de nem túl sokat a Szent Családról. Vagyis arról, hogy mi játszódott le bennük illetve a kettőjük kapcsolatában. Ha a pszichologizálás, vagy a moralizálás, vagy mindkettő irányából közelítjük meg ezt a kérdést, akkor hajlamossá válunk arra, hogy egy fontos dolgot elfelejtsünk, és ez a döntő.
József az írás szerint kézműves volt, ami azt jelenti, hogy egyben írástudó is. Az írástudók mind kézművesek is voltak és a kenyerüket munkával kellett megkeresniük. Szent Pálról olvashatjuk a Szentírásban, hogy sátorkészítő volt. Jézus maga is ács lett apja műhelyében. József ezért a Szentírást nemcsak felületesen ismerte, és nemcsak akkor imádkozott, amikor sürgősebb dolga nem volt.
Amikor Izraelben jártam és kézművesekkel ismerkedtem meg, láttam, hogy nyolc órát a műhelyben dolgoznak és nyolc órán keresztül a Szentírást és annak kommentárjait tanulmányozzák. Mindennap ugyanúgy. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek, gyerekkoruktól fogva bizalmas viszonyban vannak Isten titkaival. Igen mély tisztelettel viseltetnek Isten szeretetének titkai és egyúttal az Isten által teremtett ember iránt is. Az emberek, akik ilyen bizalmas viszonyban vannak Isten kinyilatkoztatásaival, tudják, hogy Isten terveiből számukra nagyon sok elképzelhetetlen. De attól, hogy elképzelhetetlen, még reális lehet. Megvalósulnak akkor is, ha nem tudjuk elképzelni. Az angyal üzenete Mária és József számára biztosan felvetette a kérdést, hogy „kik is vagyunk tulajdonképpen?”. Milyen a kapcsolatunk egymással és a családdal? - éppen akkor, amikor Istennek ilyen komoly tervei vannak velünk. Ebből adódik a nagy kérdés, hogyan találhatott rá Mária és József kapcsolatuk jelentőségére? Egyszerű a válasz. Ha sokat kérdezek, inkább elvesztem a tájékozódásomat, ahelyett, hogy megtalálnám. Csak akkor találok rá az útra, amelyen Isten vezetni akar, ha azonnal megteszem, amit kér tőlem.
Mindennek Izraelben nagy hagyománya volt, amit Mária és József jól ismert. Amikor Mózes a két kőtáblával lejött a Sinai hegyről, a nép azt kérdezte tőle: „Mit kezdjünk ezekkel a parancsokkal?”. Mózes nem kezdett hosszú teológiai magyarázatba, hanem azt mondta: „Tegyük meg, aztán majd megértjük!”. Ebben a hagyományban élt Mária és József. Az angyal szavaira adott igenjük által ismerték fel az utat, amit Isten személyesen kettőjüknek szánt, még akkor is, ha minden részletet előre nem ismerhettek. József felismerte, hogy Mária iránti szerelme értelmes akkor is, ha Mária valaki mástól áldott állapotban van, és nem tudhatta, hogy ki a gyermek apja. Mária ebben a kérdésben hallgatásba burkolózott. Az angyal üzenetének elfogadásával mindketten megtapasztalták, mi a családjuk jelentősége és többet értettek meg belőle, mintha az angyalt különböző kérdésekkel ostromolták volna, vagy megkértek volna egy pszichológust, hogy értelmezze az álom jelentését.
Isten akaratának a megvalósulása az életükben, az Isten Fia szülői felelősségének vállalása érteti meg velük, hogy kik is ők valójában. Tették mindezt a fejcsóváló rokonok, ismerősök és a faluközösség előtt. Ennek a titoknak a megvalósulása a betlehemi istállóban folytatódik. Józsefnek Betlehembe kellett mennie az adóhatósághoz, mert onnan származott és a családja nagy része is ott élt. De a nagy családból senki sem volt, aki befogadta volna őket. Egyáltalán nem értették, mit akar József egy olyan asszonnyal, aki valaki mástól vár gyermeket. Érdekes, hogy csak az istállóban tudták önmagukat, mint házaspár megérteni. Családjuk értelmére, lényegére igazán ott döbbentek rá.
Isten őket választotta ki a Megváltó emberi szüleinek. A megszületett Király, már a születése pillanatában is az utolsó helyet választotta. Mária és József hallgattak erre az üzenetre és hívásra, és elmentek addig a pontig, amíg megértették küldetésük lényegét és rátaláltak saját önazonosságukra.
Ezzel nagymértékben járultak hozzá a mi önazonosságunk megtalálásához is. Ha Jézussal együtt akarunk lenni, a közelében akarunk élni, ha részesedni akarunk az Ő életében, akkor mindig az utolsó hely lesz a miénk! Teljesen mindegy, hogy erről és rólunk mit gondolnak az emberek, és mindegy az is, hogy a kedves rokonaink miként rázzák a fejüket. Új rokonokat kapunk, egy nagyon színes társaságot.
A pásztorok a mezőről érkeztek, a három királyok pedig Keletről. Sem a szociális helyzet, sem a származás, sem a képzettség nem számít. Rokonaik fő jellemzője a Jézushoz való viszony lesz.
A Szent Család következetes útjából megtanulhatjuk, mi a mi önazonosságunk. Ezt nem személyiségfejlesztő tanfolyamokon és önmegvalósító gyakorlatokon érhetjük el. Önazonosságunk már adott, mert Istentől kaptuk, Ő teremtett minket, mégpedig mindegyikünket egészen egyedülálló módon. De ez az egyediség csak akkor nyilvánul meg, ha az Ő hívását követjük. Ehhez szorosan hozzátartozik az is, hogy ennek a megvalósulási módját előre nem ismerjük. Nem mondhatjuk azt, „a Jó Isten sajnos tévedett, - ez még a legjobb Szentháromságban is előfordul”, vagy udvariasabban azt, „sajnos nem igazán értettem meg, mit is akar velem”. Ezért óvatosságból nem tesszük meg rögtön azt, amit kér, „egy kicsit még hallgatóznunk kell, amíg tényleg megértjük, mit is akar tőlünk.” Előfordulhat az is, hogy egy Istentől érkező hívást elvetélünk, csírájában elpusztítunk, úgy, ahogy a gyermeket az anyaméhben. Ez nem más mint gyilkosság, és ezért a gyilkosságért Istent nem tehetjük felelőssé. Nem mondhatjuk azt, hogy nem nekem beszél, amikor nem akarjuk meghallani. Nem írhatjuk elő számára, miként hívjon minket. Különböző módon szólíthat meg bennünket, embereken keresztül, helyzetek által, belülről jövő megérzések által, vagy álmok, vagy angyal által.
Jean Vanier mondja, hogy a „leggyengébb tag a közösségben a legprófétaibb”. Nem írhatjuk elő Isten számára, hogy ezek a próféciák mennyire legyenek erősek. Bárhonnan is jöjjön ez a hivatás, a fontos az, hogy megerősítésére van szükség, a lelki életben tapasztalt személyek, vagy egy közösség által. Egy testvérünk mondta nemrégiben, „a közösség az a hely, ahol Isten lakik.” Ez a hely az, ahonnan megszólít, hív minket. Nagyon fontos, hogy hivatásunk valódiságát a közösség megerősítse.
Figyeljük meg, hogy Ádám és Éva megkísértésekor a kígyó először elválasztja őket egymástól. Azután jön azzal a hazugsággal, - többes számban - „olyanok lesztek, mint Isten”. A kígyó Ádámot és Évát még a „nem” kimondása előtt szétválasztja, Mária és József először eggyé válik és utána mondanak igent.
Istenre hallgatni gyakran azt jelenti, hogy a másikra hallgatok. Nem kizárt, hogy éppen a házastársamra vagy esetleg olyan személyre, aki igen közel áll hozzám. A hozzánk közel álló prófétaságát fogadjuk el sokszor utoljára. Ehhez meg kell jegyeznünk, hogy nem lehet megkülönböztetni kicsi és nagy hivatást, mert minden hívás Isten szeretetének titkából fakad és neki nincsen se kicsi, se nagy szeretete. Mivel minden hívás az Ő szeretetéből fakad, ezért mindegyiket meg kell valósítani. Az úgynevezett kis hívások elfogadása és teljesítése, szükséges iskola mindannyiunk számára.
Adott esetben hallgatnom kell a házastársamra, a gyermekemre, a szomszédomra, sőt, talán még az anyósomra is. Mindaddig, amíg nem valósítottam meg, nem tudom eldönteni, melyik a kicsi és melyik a nagy hivatás. Fontos, hogy megtegyem, mert a következmények és dimenziók csak a megvalósítás után válnak nyilvánvalóvá.
Mária és József igent mondott az angyal hívására, anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalmuk lett volna mibenlétéről. Ez azt is jelentette, hogy ezután mindig igent mondtak ennek az első igennek a következményeire. Igent mondtak a közös életre Názáretben, Jézus születésére a betlehemi istállóban. Az angyal egyetlen szavára Egyiptomba menekülnek, a körülmetélésre és a templomban való bemutatásra, és végül Jézus halálára a kereszten. Mindezekkel az egymás utáni igenekkel Jézus társaivá váltak a megváltásban.
Ugyanígy lehetünk mi is, vagy nem, a kis szolgálatokban megnyilvánuló igenek által Jézus társai embertársaink megváltásában. Ma már tudjuk, hogy Mária és József igenje nemcsak saját életük, hanem az egész emberi történelem számára alapvető volt, mert megváltoztatta azt. Mi által?
Igenjük gyümölcsöt hozott, sokkal többet, mint amit ők egyáltalán el tudtak képzelni. Ez csak azért történhetett így, mert Mária és József megtette azt, amit Isten mondott nekik. Nemcsak egyszer, hanem mindig, amikor ezt az igent meg kellett valósítani.
Számunkra ez azt jelenti, hogy minden isteni hívást teljesíteni kell, és a megjelenő gyümölcsökön látszik meg az eredmény, nem valamikor valahol és valahogy, hanem itt és most. Ezek a Szentlélek gyümölcsei. A Galatáknak írt levélben olvashatunk erről (Gal 5,22): „szeretet, öröm, békesség, türelem…”.
Mária és József élete biztos nem volt mindig örömteli, életük sok eseménye nem volt vidám, de igenjük következetessége és kitartásuk révén belső örömük folyamatos volt.
Az igazi hivatás a megvalósulás során igazi gyümölcsöt terem. Az álhivatások álgyümölcsöt hoznak. A Galata levél ezt a test gyümölcseinek nevezi: „gyűlölet, irigység, harag, veszekedés”. A szükséglet gyors kielégítésének kényszerét, egy neves német írónő így fogalmazta meg: „valami mindig kevés!” És itt nemcsak a pénzre gondolt. Valami mindig kevés, mindig valami újnak kell történnie. Ez az újdonság utáni vágy nemcsak az evés, az új ruha, a szex és a televízió, hanem létezik egy vallási szükséglet-kielégítési vágy is. „Még ebben az évben okvetlenül el kell mennem Medjugoréba, és ha még nem voltam Rómában, akkor már éppen ideje; és ha minderre nem futja, akkor legalább Makkosmárián ott kell lennem. Mindentől azért nem foszthatom meg magamat.”
Az álhivatás olyan, mint a vágy terhesség, melynek következménye nagy has és idegesség, de gyermek nem születik belőle. A valódi hivatások tartósak, minden ember számára jó gyümölcsöt hoznak. Mária és József Jézusra mondott közös igenje szabadságban kimondott igen volt a barátságra is. Ebben a kapcsolatban nem volt birtoklási- és uralkodási vágy, sem gyors szükséglet-kielégítési vágy. Olyan családi kapcsolat volt ez, aminek gyümölcseiből mind a mai napig élünk.
Összefoglalhatjuk egyetlen mondatban: József és Mária szeretete a szeretet legmagasabb formája volt, mert nem zavarta meg a birtoklási vágy.

Michael Marsch OP

Fordította: Kőrösiné Merkl Hilda


Forrás: Piaristák


2013. december 27., péntek

János evangéliuma


























Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttire fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek -- mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, - József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik - vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen őrvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

1939


Reményik Sándor

2013. december 25., szerda

Karácsony a vadludakkal

Volt egyszer egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol a vallásról és a vallási ünnepekről, köztük természetesen a Karácsonnyal. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hite szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére. Egy havas Karácsony estén a feleség és a gyerekek a falusi templom karácsonyi miséjére készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.„Ez a történet egy nonszensz,” mondta. „Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a földre? Teljesen nevetséges!”A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak. Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen égő tüzet. Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze, mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak. Ezt hallhatta korábban. A férfi megsajnálta az állatokat és segíteni akart rajtuk. Az istálló tökéletes hely lenne nekik, gondolta. Meleg és biztonságos. Ott tölthetnék az éjszakát és biztonságban megvárhatnák a vihar végét. Miután ezt kigondolta, odament az istállóhoz és tágra nyitotta az ajtaját. Megállt és figyelt, azt remélve, hogy a madarak észreveszik az istállót és bemennek. A ludak azonban csak ide-oda repkedtek céltalanul és úgy tűnt, egyáltalán nem vették észre az istállót, illetve, hogy mit jelenthet az épület számukra. A férfi megpróbálta magára terelni a madarak figyelmét, de ettől csak megijedtek és messzebbre húzódtak. Bement a házba egy kis kenyérért. Morzsává szaggatta és egy csíkban elszórta a bejáratig. Még mindig nem értették meg, mit akar.Most már kezdett elfogyni a türelme. A madarak mögé lopódzott és megpróbálta az istálló felé terelni őket, de csak még jobban megijedtek és a szélrózsa minden irányába repültek, csak éppen az istálló felé nem. Akármit tett, egyszerűen nem tudta elérni, hogy az istállóba terelje őket, ahol melegben és biztonságban lehettek volna. „Miért nem követnek engem?” – morfondírozott magában türelmetlenül. „Nem látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?”Addig törte a fejét, míg rájött, hogy a madarak soha nem követnének egy embert. „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket,” mondta ki hangosan.Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték. A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!” Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. „Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!” Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen. Rájött, hogy ez a Karácsony értelme. Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját: „Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!”


Forrás: Ismeretlen szerző


2013. december 24., kedd

Betlehem




Részlet Sillye Jenő: Jézus anyja, Mária c. oratóriumából, előadja a Iosephinum Kollégium énekkara

Puer natus in Betlehem


Házasság Hete 2014


Velünk az Isten

December 25-én Jézus Krisztus születését ünnepli a keresztény világ.  „Íme a szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmanuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” – idézi Izajás próféta jövendölését Máté evangéliuma.
A karácsony az Ige megtestesülésének misztériuma. Megünnepeljük, hogy Isten testet öltött, belépett az általa alkotott világba azért, hogy vállalja az emberi lét nehézségeit, és megemlékezünk arról, hogy a jászolba fektetett betlehemi gyermek számunkra a régen várt Megváltó.

December 24-e, szenteste, a karácsony böjtjének estéje, amikor a meghitt családi együttlétben beteljesedik az ádventi várakozás. Az éjféli mise a karácsony ünnepének első szentmiséje, amely a Fiú, a megtestesült Ige földi születését ünnepli és hogy a Megváltó megújítja a világot.

A karácsony ünnepéhez különböző szokások kapcsolódnak, mint a betlehemezés és a karácsonyfa - állítás. A betlehemezés Jézus születésének, a Betlehemben történteknek megjelenítése, dramatikus játék. Legrégibb betlehemes játékaink a 17. századtól maradtak fenn. Főbb jelenetei a szálláskeresés, amelyben a várandós Mária és József szállást keresnek, illetve a pásztorjáték, aminek főszereplői a pásztorok, akiknek az angyal hírül adta a Megváltó születését, és akik elmentek az újszülött Jézushoz, hogy neki ajándékot vigyenek.
A karácsonyfa Isten ajándékozó szeretetének szimbóluma. Örökzöldje az örökkévalóságra, háromszög-formája a Szentháromságra utal, ágai a keresztet idézik. A karácsonyfa gyertyái a született Világosságnak, díszei pedig az örök dicsőségnek jelei. A fa tetején a karácsonyi csillag azt fejezi ki, hogy a karácsonyfát állító ember otthona ugyanaz a betlehemi barlang lett, mely fölött megállt az újszülött Jézusra mutató csillag.

December 25-e, karácsony, a család bensőséges ünnepe. A családtagoktól körülvett karácsonyi asztal a hívő ember számára az oltár jelképe és a család egységének és összetartozásának is szimbóluma.
Az ünnep alakalom arra, hogy felismerjük és elfogadjuk Isten minden embert megérintő szeretetét, amely átragyog a betlehemi éjszaka ridegségén és meghitté változtatja azt. 


Forrás: MKPK


Jézus az ajándék - szenteste ferences módra

Szenteste a családok különböző módon, mégis hasonlóan, imádsággal, énekkel köszöntik az Isten fiát, aki határtalan szeretetében gyermekként közénk jött.
A családi ünneplés és közös imádság szebbé tételének lehetséges módja a következő családi liturgia, amit a ferences kolostorokban imádkoznak a szerzetesek egymás megajándékozása előtt. Mi is a családtagokkal, de egyedül is elimádkozhatjuk. Kellékek: Újszövetség, gyufa és tíz gyertya.
A család a karácsonyfa köré gyűlik. A családfő felolvassa a Szentírásból a Jézus születéséről szóló evangéliumi szakaszt: Lukács 2,1-20 (rövidebb változat 1-7), esetleg rövid buzdítást mond a karácsonyról, Jézusról, az ajándékról.
ÉNEK: Dicsőség, mennyben az Istennek…
CSALÁDFŐ: Karácsony éjszakáján földre szállt az Isten – őt ünnepeljük ma este. Ő a mi megváltónk és világosságunk. Örvendező szívvel és bizalommal kérjük őt:
Könyörgések, melyet egyes családtagok olvashatnak:
1. Az első gyertyát gyújtsuk meg az Atyaisten imádására, aki úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát küldte el nekünk, hogy senki el ne vesszen közülünk, hanem mindegyikünk az üdvösségre jusson. Hogy Isten örök országába egykor mindnyájan hazaérkezzünk. Hallgass meg Urunk! 
(A könyörgést olvasó meggyújtja az első gyertyát és a következő olvasók is egyet-egyet a könyörgések után.)
Közösen válaszoljuk: Kérünk Téged, hallgass meg minket!
2. A második gyertyát gyújtsuk meg a Fiúisten imádására, aki irántunk való szeretetből a mi testvérünk lett. Nézzétek, az Isten milyen alázatos! A világosság a világba jött, hogy mindaz, aki benne hisz, annak örök élete legyen. Vezess minket Urunk az örök élet teljességébe! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
3. A harmadik gyertyát gyújtsuk meg a Szentlélek imádására. Azért testesült meg a Fiúisten, hogy nekünk adja a Szentlelket. Általa vagyunk az ő testvérei és az Atya gyermekei. Engedd Urunk, hogy mindig a Te Lelked erejében és örömében éljünk! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
4. A negyedik gyertyát gyújtsuk meg a Boldogságos Szent Szűz tiszteletére, aki Isten Fiát e világra hozta, a Szentséges Isten Anyja oltalmát kérve. Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
5. Az ötödik gyertyát gyújtsuk meg Szent Józsefnek, az igaz férfiúnak tiszteletére, aki a mai éjszakán Isten Szent Fiát először szólíthatta fiának. Imádkozzunk, hogy Istennek mindig hűséges gyermekei maradjunk! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket! 
6. A hatodik gyertyát gyújtsuk meg a pápáért és minden elöljárónkért! Imádkozva kérjünk nekik békességet. Hallgass meg Urunk!
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
7. A hetedik gyertyát gyújtsuk meg egymásért, megköszönve Istennek, hogy egy családba hívott meg bennünket. Adjon a szívünkbe egymás iránt türelmet, irgalmat, békességet. Távollevő rokonainknak is adjon boldogságot. Szüleinknek, testvéreinknek, barátainknak és jótevőinknek, élőknek és holtaknak adjon örök életet! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
8. A nyolcadik gyertyát gyújtsuk meg minden keresztényért, a keleti testvérekért, a protestáns testvérekért és mindazokért, akik Jézust üdvözítőjüknek vallják. Urunk, add meg nekik a hit útján az istenlátás boldogságát! Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
9. A kilencedik gyertyát gyújtsuk meg Izrael fiaiért, hogy ők, akik egyedül várták évezredeken át a Világ Üdvösségét, a Törvényt betartva, tehát szeretetben élve felismerjék Jézusban, az ő testvérükben az élő Isten Fiát, mire dicsőségben újra eljön. Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket! 
10. A tizedik gyertyát gyújtsuk meg mai vacsorának örömére, mely már előre jelzi azt a másik asztalt és mennyei lakomát, melyre meghívásunk van Krisztus Urunk által. Hogy mindannyian asztalodhoz ülhessünk Isten Országában. Hallgass meg Urunk! 
Kérünk Téged, hallgass meg minket!
CSALÁDFŐ: Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atya akaratából emberré lettél, és köztünk lakoztál, hogy megoszd velünk az emberi élet örömeit, gondjait, bánatát. Megtestesülésed szent titkára kérünk, segíts most veled együtt úgy élnünk, hogy egykor veled legyünk az örök dicsőségben is. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké. Ámen.

Egymás köszöntése
A családtagok boldog ünnepet kívánnak egymásnak, énekelnek (Pásztorok, pásztorok, Istengyermek és más karácsonyi ének…), majd megajándékozzák egymást.

Forrás: Ferencesek


2013. december 23., hétfő

2013. december 19., csütörtök

Adventi ima



Urunk, Jézus Krisztus, teremts bennünk csendet, hogy az adventi időben Rád, a Te szavadra, útmutatásodra, szeretetedre figyelhessünk. Teremts bennünk csendet, hogy lelkünk mélyén meghalljuk bűnbánatra hívó szavadat! Teremts bennünk csendet, hogy meghalljuk az adventi örömhírt: emberként fogsz megszületni. Teremts bennünk csendet! A hit ajándékát elfogadó csendet. A Te titkaidat elfogadó csendet. A Te szeretetedet elfogadó csendet. A Megváltó érkezését váró csendet. A lélek mélyén megszülető öröm csendjét. Hiszek, Uram, erősítsd bennem, bennünk a hitet! Amen

2013. december 11., szerda

Adventi imádság


















Urunk, Jézus Krisztus,
várjuk eljöveteled, várjuk a békét,
mert annyi békétlenség van
kívül a világban és bent a szívünkben!
Várjuk eljöveteled,
mert ebben a hazug világban
egyre inkább az igazságra éhezünk.
Annyi igazságtalanság sújtja
a népeket és az embereket.
Várjuk eljöveteled,
mert szomjazzuk a szabadságot,
és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk.
Add vissza reménységünket,
amit elvesztettünk!
Add meg újra a szeretetet azoknak,
akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet
megtapasztalhassuk életünkben!
Kérünk, hallgass meg minket!
Ámen.

Jürgen Moltmann nyomán


Forrás: Piaristák

A Schola Sancti Pauli adventi hangversenye


2013. december 9., hétfő

A Szeplőtelen Fogantatás dogmájának története

Noha a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának tételét IX. Piusz pápa 1854. december 8-án mondotta ki tanítóhivatala péteri magasából kötelező erővel, a dogmának hosszabb előtörténete van, mintsem gondolnánk. A szenthagyományban ez a hittétel is bejárta a dogmafejlődés útját, eleinte feltűnés nélkül, az egyéni jámborság, lelkiélet vidékein; majd amikor fontosabb személyiségek, püspökök, teológusok töprengtek rajta, mind többen érdeklődtek a megtestesülés e távoli előkészítésének misztériuma iránt, de nem kevesen akadtak olyanok is, akik vitatták, tagadták a Szeplőtelen Fogantatást.

Az egyházatyák a bibliai Ádám–Krisztus párhuzam1 alapján megalkották az Éva–Mária párhuzamot, s ezzel az Ószövetség rejtett üzenetei érthetőbbé váltak, Mária és egyszülötte, Krisztus egészen sajátos, szentségi kapcsolatba kerültek. Mária szentségéről az atyák serege értekezik, s az iránta megnyilvánuló hyperduliát személyének a bűn valamennyi fajtájával való összeférhetetlenség hangoztatásával támasztják alá. Szír, görög, latin, örmény egyházatyák beszédeit kell felütni, és a Máriáról szóló szövegek hatalmas csokrában ott találjuk azokat a kijelentéseket, amelyek a dogma korai meglétét bizonyítják. Szent Ágoston a pelágiánusokkal vitázva állítja, hogy a bűn minden ember számára alapadottság, ,,kivéve azonban Szűz Máriát, akiről az Úr Krisztus méltósága miatt egyáltalán hallani sem akarok, ha a bűnről van szó,,.

A hyperdulia meghozta a maga Mária-ünnepeit is, s noha az augusztus 15-i Mária-ünnep ősiségével nem veheti föl a versenyt a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, a 8. század elejétől kezdve meg lehet lelni a nyomát. Először Euboiai János (†749-ben) beszédében, amelyet december 9-én tartott.2 A Jakab-féle protoevangélium szerint angyal adta hírül a szülőknek a rendkívüli, csodálatos fogantatást.3 A görög kapcsolatokkal rendelkező Nyugat fogadta be elsőnek a 8–9. század során (Ravenna, Nápoly), majd a magyarok dúlta 10. században Gallián, Normandián át Írországig eljutott az egymással kapcsolatban álló szerzetesi közösségek láncolatán keresztül. A magyarok megtértével Európa nyugati fele békésebbé vált, a világi papság is kezdte megismerni ezt a tanítást, ami áttételesen bár, de Krisztusra utal, Krisztus szentségéből fakad; és 1120-ban Szent Anzelm tanítványa, Eadmer,4 valamint clare-i Osbert5 Isten bölcsességéről értekezvén mondták ki Mária bűntelenségét, szentségét magzati léte első pillanatától kezdve. Szent Bernát ezt ellenezte, azonban ha a magzat fogantatásának korabeli biológiai ismereteit figyelembe vesszük, akkor megértjük Bernát ellenkezését.6 A kor értelmezési horizontja fölött azonban éteri magasságban átívelt, mint valami nyugvópont felé tartó csillag, a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának lényege, s fényével megvilágította a középkori, sok arcú és sokszínű Mária-tisztelet útját az újkor felé.

A Bázelben maradt zsinati atyák, a szuprakonciliarizmus kérlelhetetlen hívei 1439-ben, a 36. szesszión (ami már skizmatikusnak számít) ünnepélyes tanítást fogalmaztak meg a Szeplőtelen Fogantatásról, és mert skizmában voltak, végérvényesen kompromittálhatták volna e hittitkot, ha nem szól közbe a Magisztérium. Ugyanis IV. Sixtus pápa - anélkül, hogy a Bázeli zsinat skizmatikus szakaszának jottányi engedményt is tett volna - megtiltotta a december 8-i ünnepnek és tartalmának a támadását.7 Ezzel lehetővé vált eme Mária-misztérium továbbélése; a Trentói zsinat atyái pedig szükségesnek tartották kijelenteni a következőket: ,,Ez a szentséges zsinat kinyilvánítja azt is, hogy nincs szándékában az eredeti bűnről szóló eme határozat megállapításait vonatkoztatni az Isten Anyjára, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Máriára, hanem ővele kapcsolatban a boldogemlékű IV. Sixtus pápa rendelkezéseit kell követni, mégpedig az azokban foglalt büntetések terhe alatt, amely rendelkezéseket ez a szentséges zsinat ezennel megújítja.,,8

A tilalmat - mint minden egyéb más tilalmat is! - időnként föl kellett újítani. V. Pál ezt 1616-ban tette, XV. Gergely pedig 1622-ben.9 A barokk kor Mária-kultusza a pestis elleni küzdelemben éppen úgy jelen volt, mint a török elleni küzdelemben, s a Beata Virgo dabit auxilium = Buda tovább egyengette a Szeplőtelen Fogantatás hittitka terjedésének és ünnepének az útját, majd XI. Kelemen pápa 1708-ban az egész egyház számára nyilvános ünneppé tette.10 A velencei nyomtatású 1744-es Breviarium Romanum függelékében a Szent Rítus kongregáció 1727. december 15-én hozott döntése alapján Germániában sub ritu duplici mondható valamennyi olyan szombaton, amikor nem kilenc leckés az officium, kivéve: advent, kántorböjt, vigiliák, nagyböjt.11

A francia forradalom eseményei az egyház idősebb leányának életére hatottak, s azon keresztül az egész egyház életére a 18. század végén, amikor körülbelül fél évig a katolikus világ azt hihette, nem lesz több pápa. A katolikus hit üldöztetésére, majd Napóleon által rendőri felügyelet alá helyezett megtűrtségére a válasz hamarosan megérkezett, elsőnek francia földön: az Oltáriszentség, a Jézus Szíve- és a Mária-kultusz föllángolásában, az ultramontán eszmék terjedésében, a papi, szerzetesi, szerzetesnői hivatások százezres nagyságrendű jelentkezésében, a missziós munka hatalmas méretűvé válásában, a keresztény-szociális tanítás lassú bontakozásában.

Az 1846-ban megválasztott IX. Piusz pápa a Qui pluribus kezdetű, 1846. november 9-én kelt körlevelében (magyar fordításban) 24 sort szentelt a pápai tévedhetetlenségnek,12 mintegy előkészítve közelebbről az 1854-es dogma kimondását, távolabbról pedig az I. Vatikáni zsinat Pastor Aeternus kezdetű hittani rendelkezését.13 A februári-márciusi forrongások után IX. Piusz 1848. június 1-jén teológiai bizottságot hozott létre, majd Rómából történt elmenekülése után Gaëtában kibocsátotta az Ubi primum kezdetű körlevelet, amely Szűz Mária tiszteletének fontosságát hangsúlyozva tudakolta a püspökök, teológiai fakultások véleményét a Szeplőtelen Fogantatás dogmakénti kimondása kapcsán. A válaszok összegzése alapján 543 püspök közül 484 akarta, 18 nem a dogma kimondását. 41 püspök vagy közvetett definiciót akart, vagy az időt nem találta arra alkalmasnak.14

A pápa, miután megismerte a világ püspökeinek a véleményét, teológusaival ismételten megtárgyalta a kihirdetendő dogma szövegét, s az ünnepélyes pápai tanítás mikéntjét. A világegyház püspökeit meghívta Rómába ezen alkalomra. A bíborosi testület 1854 novemberében négyszer ülésezett, majd december 1-jén a pápa jelenlétében titkos konzisztóriumot tartottak, amelyen IX. Piusz ismertette a dogma szövegét, előtörténetét, és a bíborosok véleményét kérte a kihirdetés megtételéről. Mivel a válasz kedvező volt, kijelölte a dátumot.

December 8-án a Szent Péter-bazilikában IX. Piusz pápa intonálta térden állva a Veni Creator himnuszt, majd az Ineffabilis Deus kezdetű bullát maga olvasta föl. Végül megindult hangon segítségül hívta a Szentháromságot és az apostolfejedelmeket, s  a definimus, decretamus et comfirmamus szavakkal kezdve kihirdette a kötelező erejű megerősítést. A jelenlévőket a dogma szövegének előszöri hallása lenyűgözte, amint erről a visszaemlékezések egybehangzóan tanúskodnak. Ezt követően, általános megindultság közepette a pápa intonálta a Te Deum himnuszt, megáldott egy aranyból készített, díszes mívű koronát, s azzal a IV. Sixtus kápolnájában álló Szűz Mária-szobrot megkoronázta. Az ünnepnap estéjén egész Róma fényárban úszott.

Végezetül álljon itt a dogma szövege: ,,A kimondhatatlan Isten (...) kezdettől fogva és a századok előtt egyszülött Fiának anyát választott és rendelt, hogy a Fiú testet öltve az idők boldog teljességében tőle megszülessék. Ezt az anyát az összes teremtményekhez képest annyira megajándékozta a szeretetével, hogy egyedül benne lelte a saját akaratához legközelebb álló tetszését. Ezért messze megelőzve az összes Angyali Szellemeket és az összes szenteket, oly csodálatosan elhalmozta Őt minden égi kegyajándék bőségével istenségének kincsesházából, hogy ő maga a bűn minden szennyétől mindig teljesen mentesen és egészen szépen és tökéletesen az ártatlanság és a szentség teljességének azt a példáját adja, amelynél nagyobb az Isten alatti világban nem képzelhető, és el sem lehet gondolni, hogy Istenen kívül bárki elnyerhesse.

Így tehát mindenképpen illő volt, hogy ő mindig a legtökéletesebb szentség díszeivel fölékesítve tündököljön, és teljesen mentes lévén még az áteredő bűn szennyétől is, az őskígyón a legnagyszerűbb győzelmet arassa, ő, az oly tiszteletreméltó anya. Az Atyaisten úgy rendelkezett, hogy egyszülött Fiát - akit úgy szeretett szívből, mint önmagát, hiszen önmagával egyenlőnek nemzette - úgy adja oda anyjának, hogy természet szerint az Atyaistennek és Szűznek egy és ugyanazon közös Fia legyen. Maga a Fiú választotta őt, hogy valóságosan a maga anyjává tegye, és akitől a Szentlélek azt akarta és eszközölte ki, hogy tőle, az anyától fogantassék és szülessék meg, akiből ő származik. (...)

A Szent és Oszthatatlan Háromság tiszteletére a Szűz Istenanya dicsőségére és ékességére, a katolikus hit fölmagasztalására és a keresztény vallás növelésére, Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük, kihirdetjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek.

Dr. Török József


Forrás: Vigilia


Adventi ifjúsági virrasztás