2015. január 28., szerda

Imádság keresztény erényekért

Engedd, irgalmas Isten, hogy mindazt, ami Neked tetszik, hőn óhajtsam, okosan keressem, igazán megismerjem, tökéletesen megtegyem Neved dicséretére és dicsőségére.
Rendezd, óh Istenem, állapotomat és add tudnom, amit tőlem kívánsz, hogy megcselekedjem, és add, hogy véghez is vihessem úgy, amint kell és lelkemnek hasznára válik.
Add, Uram, hogy jó- vagy balsorsban egyaránt megállhassam helyemet, hogy abban el ne bizakodjam, ebben el ne csüggedjek.
Semmin se örüljek, vagy sajnálkozzam, csak azon, ami Hozzád vezet, vagy Tőled elszakít. Senkinek se kívánjak tetszeni, se ne féljek nemtetszeni, csak Neked.
Legyen előttem, Uram, silány minden, ami mulandó, legyen kedves nekem, ami örökkétartó. Legyen unalmas az öröm, mely Kívüled vár, semmit ne kívánjak, ami Nélküled van. Teljék örömöm a munkában, mely Érted van, legyen unalmas minden pihenés, mely Nélküled van.
Add, Uram, hogy szívemet Hozzád irányítsam, és ha lankadnék és botlanék, a javulás szent föltételével állandóan tápláljam.
Tégy engem, Uram, engedelmessé minden ellenmondás nélkül; tedd, hogy szegény legyek minden levertség nélkül; tiszta legyek sérelem nélkül, türelmes zúgolódás nélkül; alázatos színlelés nélkül, vidám pajkosság nélkül, megfontolt nehézség nélkül; féljek tőled kétségbeesés nélkül; igazmondó legyek kétszínűség nélkül; jót cselekvő elbizakodás nélkül; felebarátomat megintsem büszkeség nélkül; épülésére szolgáljak szóval és példával, képmutatás nélkül.
Adj, Uram, igen éber szívet, hogy annak figyelmét semmi kíváncsi gondolat Tőled el ne terelje; adj nemes szívet, hogy azt semmi hitvány érzelem földre ne teperje; adj egyenes szívet, hogy azt semmiféle mellékszándék el ne görbítse, maga felé ne hajlítsa, adj erős szívet, hogy azt semmi viszontagság meg ne törje; adj szabad szívet, hogy azt semmiféle erőszakos érzelem magához ne fűzhesse.
Adj, Uram, Istenem, Téged megismerő értelmet, Téged kereső buzgalmat, Téged megtaláló bölcsességet; add, hogy életem Előtted kedves legyen, állhatatosságom téged bízvást várjon; és adj bizodalmat, mely Téged végtére átkarolhasson.
Add, hogy büntetéseidet itt a bűnbánat szellemében fogadjam, jótéteményeidet földi zarándoklásomban kegyelmeddel jól felhasználjam, és örömeidet élvezhessem az örök hazában.
Ámen.

Aquinoi Szent Tamás

Forrás: Piaristák

Adoro te devote


2015. január 25., vasárnap

A manoppelloi lepel története

Tudományos kutatások egyértelműen rámutatnak, hogy a Manoppello-i lepel Jeruzsálemból származik. Az Arc megörökítése Krisztus sírjában keletkezett, az Ő feltámadása alatt. Több, mint valószínű, hogy a Torinói lepel és a” Veronika Kendője” Edessaba kerültek, ahol az V. századig őrizték . A legrégebbi legenda, az u.n. Kamuliani, a VI.századból való, ez beszél a Krisztus Arcképről, mely 574-ben Konstantinápolyba került, az Edessa közelében fekvő Kamuliana nevű kis helységből.


Tibilisiből, a VI: századból származó szövegben azt olvassuk, hogy a Szűz Anya, Fia mennybemenetele után őrzött egy vászonképet, amely az Úr Jézus sírjában keletkezett. Azt a képet magától Istentől kapta hogy imádkozhasson, Fia képét nézve.

Másik legenda, amelyben megpróbálták megmagyarázni Jézus Arca másolatának csodálatos keletkezését, Edessa királyáról, Abgarról szól, aki pestisben szenvedett és küldöttjén keresztül kérte Jézust, hogy jöjjön Edessaba és gyógyítsa meg. Az Úr Jézus nem ment el, de elküldte a levelét és a Kendőt, Arca másolatával.
Amikor Agbar király meglátta a kendőn az isteni Arc képét, teljesen megszabadult a betegség rabságából.
A Veronikáról szóló legenda azonban, aki Jézus arcát törölte a Keresztúton, valószínüleg a középkorban keletkezett, a csodás kép következő magyarázatával.

A kendőn nem találtak vérnyomokat és állitólag nem létezett Veronika asszony sem.

Amikor Szent Veronika Kendőjéről beszélünk, emlékeznünk kell, hogy ez csak a Jézus sírjából való kendő meghatározása. A Veronika név latin és görög szavak egyesítéséből származik: veraeikon = „valódi kép”.
A Veronika Kendő, a VIII. században Rómába került és a Szent Péter Bazilikában őrizték, a Szent Veronika kápolnában.

A 753 évi Pápai Krónikában feljegyezték, hogy az ünnepélyes körmeneten, II.István pápa mezitláb vitte a nem emberi kézzel festett Krisztus Arcképet. Ezt az ereklyét nevezték „első ikon”-nak, „Kamuliani lepel”-nek, Edessai érem”-nek.

Mindenki meg volt győződve arról, hogy a Krisztus Arcképet nem emberi kéz festette, ezért acheiropoietos nevet adták neki. Nyilvánvaló volt,hogy ez a legjobban ismert ereklye, melyet a Szent Péter Bazilikában őriztek.

Veronika Kendője rengeteg zarándokot vonzott Rómába, akiknek az ismertető jele a Krisztus Arc kicsinyített mása volt.

III.Ince pápa 1208-ban bevezette az ünnepélyes körmenet szokását a Szent Veronika Kendővel, melyet az Epifániát követő első vasárnap tartottak és a Vatikáni Bazilikából az in Sassia Szent Lélek templomába vezetett. A szertartás alamizsna-osztással végződött, három dénár adománnyal (kenyérre, borra és húsra), Róma legszegényebb polgárainak részére.

Dante Alighieri (1265-1321) azt írja a Vita nuovaban, hogy tömegesen jöttek megnézni a Krisztus Arc képmását a Szent Veronika Kendőjén.

Az Isteni komédiában is, több alkalommal ír Dante a Veronika Kendőjéről, kiemelve, hogy az, az Isten Arcát ábrázolja. Az Isteni komédia tetőpontja az a jelenet, amikor a zarándok a mennyben Isten előtt áll, Aki először természetfeletti fényként mutatkozik, de a fény központjában kiéleződik a Krisztus Arc.

Ez a jelenet inspirálta XVI. Benedek pápát is az első enciklika megírására: Isten maga a Szeretet.

Francesco Petrarka (1304-1374) nagy, olasz költő hasonlókat ír az isteni Krisztus Arcról Veronika Kendőjén, a Familiari canzoniere c. művében.

A svéd Szent Brigitta, aki részt vett az 1350 –es jubileumi év ünneplésén, is ír arról az igazi Krisztus Arcképről, melyet Veronika Kendője megörökített.

Ennek az ereklyének fontosságát az a tény is bizonyítja, hogy az új Szent Péter Bazilika építésének alapkövét 1506-ban azon a helyen tették le, ahol elsőként azt az óriási oszlopot építették fel, melynek belsejében a Vatikán Kincstára kapott helyet.

A Kincstár létrehozásának elsődleges célja a „Valódi Krisztus Arc” kép őrzése volt.

Az oszlopon, amely Jeruzsálemi Szent Veronika nevét viseli, a következő felirat található a mai napig: „Veronika Kendőjén megörökített magasztos Megváltó Arckép méltó megünnepléséhez, VIII.Orbán pápa építtette és díszíttette fel a Jubileumi Évben1525.”

A Gregoriai Egyetem professzora Heinrich Pfeiffer, éveken át kutatta a Veronika Kendőjével kapcsolatos esetet a művészet-történet szempontjából, a kereszténység legrégebbi forrásainak segítségével.

A kutatások kimutatták, hogy a Manoppello-i kép ősmintaként tekinthető a Krisztus Arcot bemutató összes kép számára. A kutatások megindításához a professzort Blandin Paschalis Schlöner trappista szerzetesnő és ikonfestő feltárásai ihlették meg.

A nővér, több éves, aprólékos kutatások eredményeként bebizonyította, hogy a Manoppello-i lepel arca tökéletesen fedi a Torinói leplen lévő arcot.

A tizenötödik és korábbi századból származó, hivatalos Veronika Kendő –másolatokon ugyanaz a Jézus arc látható: nyitott szemmel, hajjal, szakállal, határozott orral, letakart füllel és nyakkal.

Veronikát Europa legnagyobb festői festették meg : Jan van Eyck, Hans Memling, Robert Camping, Andrea Mantegna, Dirk Bouts. A XVII. század elejéig az ecset mesterei, mind nyitott szemmel festették a Krisztust, mintázva ugyanazt az Isteni Arc képmodellt, amely Manoppelloi leplen található.

Jacop Grimaldi, a pápa megbízásából, leltár szerint összeírta a Szent Péter Bazilika összes kincsét. Az 1618 és 1620-as években általa megírt és nyomtatásra kerülő: Opusculum de Sacrosanto Veronicae Sudario másolatok címoldalán a Veronika Kendő Isteni Arckép látható, pontosan úgy, mint az addig megfestett képeken.

Azonban az 1635-ből való Opusculum... másolaton más Krisztus Arckép látható, csukott szemmel. A Krisztus Arc festésében 1626-ban gyökeres változás következett be, amikor VIII. Orbán pápa felszentelte az újonnan épült Szent Péter Bazilikát. Ebben az időben az élő Krisztus-arc helyett megjelent a halott Krisztus kép, csukott szemmel.
1620 után a keresztény ikonográfiában igazi forradalom tört ki. Paul Badde: ”Isteni Arckép, Manoppelloi lepel” c. Könyvében úgy véli, hogy körülbelül ez időben a hiteles Veronika Kendőjét ellopták a Szent Péter Bazilikából és helyére egy halott Jézus -arcot ábrázoló kendőt helyeztek el.

1616 év elején elterjedt az a hír, mely szerint, eltünt Szent Veronika Kendője, amelyet a VIII.századtól a vatikáni Bazilikában őriztek. Feltételezik, hogy utoljára V. Pál pápa tartotta kezében a valódi Veronika Kendőt az ünnepélyes körmenet alatt,1606 január 25-én . Vajon hiteles volt ez a Kendő? 1617-ben V.Pál pápa megtiltotta a Kendő másolását, a Vatikán egyetértése, vagy jóváhagyása nélkül.

Néhány történész feltételezése szerint sokkal előbb is ellophatták a Kendőt , hiszen amikor 1527 május 14-én, V.Károly katonái elfoglalták Rómát, V.Orbán pápa levelet írt az orvietoi hercegnőhöz, amelyben tájékoztatta őt, hogy a vatikáni Bazilika oltára előtt 500 férfi halt meg, a szent ereklyéket szétszórták, egy részét elégették.

Néhányan úgy vélik, hogy a Veronika Kendőt ellopták és különböző tavernákban kallódik, senki nem számított arra, hogy az, a híres Veronika Kendője.

Ezt megerősítik német történészek:Gustaw Draysen és Ludwig von Pastor, a Pápák történetében.

VII. Kelemen pápa 1528-ban különleges utasítást adott ki, melynek célja az ellopott ereklye visszaszerzése és elhelyezése volt a Vatikáni Bazilikában.

1528 nov.26-án, ünnepélyes körmenettel, a visszaszerzett ereklyét a Szent Márk templomból visszavitték a Vatikánba. Sok ereklye között nem lett volna nehéz betenni a hamis kendőt. Nem tudni azonban, mikor tünt el a Szent Péter Bazilikából a valódi Szent Veronika Kendő? 1527-ben, Róma elfoglalása idején, vagy a XVII.század elején? A Szent Péter Bazilikában két eltörött, kristályüvegű keret található, amelyek közül egyikben, a XVI., vagy XVII. századig, Veronika Kendőjét őrizték. Ezekkel a keretekkel pontosan megegyezik a Manoppelloi Lepel nagysága.

Badde Paul rámutat arra a tényre, hogy a Manoppelloi Lepel jobb alsó sarkán kristály darabokat találtak, ez kézzelfogható bizonyítéka, a felbecsülhetelen értékű ereklye ellopásának. Német tudósok :Pfeiffer, Resch, Thiermeyer és Blandina nővér többéves kutatásai alapul szolgáltak a Badde által vezetett, újságírói nyomozásnak.

Ennek eredményéül szenzációs felfedezésre jutottak. A manoppelloi templomban található Veronika Kendője azonos az új Bazilika építésekor, 1608-ban, titokzatos körülmények között ellopott Kendővel.

Pfeiffer professzor biztos abban, hogy az Isteni Arckép a Manoppello-i Kendőn, a Krisztus sírjában keletkezett, az Úr feltámadása alatt. Ez a kendő gyolcsból van és az arc, mely a Torinói Leplen az elhúnyt arcának negatív képe, ezen a leplen pozitív kép. A kettő abszolut összhangban van. Ez ugyanaz az arc és feltételezhetjük, hogy a leplen és a kendőn lévő Krisztus képek a feltámadás pillanatában keletkeztek.

Ezek, a világon egyedülálló Krisztus Arcképek, melyeket nem emberi kéz festett, úgynevezett acheiropoietos.

1645-ben Donato do Bomba kapucinus megszerkesztette a Manoppelloi Krisztus Arckép történetét. Ezt a kéziratot a Kapucinusok Aqvilai tartományának levéltárában őrzik. E kéziratból megtudjuk, hogy 1506-ban Manoppelloban lakott dr. Antonio Leonelli. Egy napon ismerőseivel a templom előtti téren állt, amikor egy ismeretlen zarándok megkérte a doktort, hogy menjen vele be a templomba, mivel valami nagyon fontosat szeretne neki átadni. A templomban egy kis csomagot nyújtott át a doktornak. Leonelli kinyitotta a csomagot és egy gyönyörű Úr Jézus képet talált benne. Amikor azonban szerette volna megköszönni és vendégül hívni házába a vendéget, az nyomtalanul eltünt. A városban és környékén a keresés eredménytelennek bizonyult. Leonelli a saját házában egy kis oltárt épített , ahová elhelyezte a csodálatos Jézus Arcképet. Családjával naponta imádkoztak előtte.

A doktor halála után a rokonok veszekedni kezdtek a vagyon elosztása miatt.

Egyik közülük, Pankazio Petrucci katona, betört a lakásba és ellopta a felbecsülhetetlen értékű képet. Néhány év múlva Pankazio börtönbe került Chietibe.

Mivel a bírság kifizetéséhez pénzre volt szüksége, utasította feleségét, hogy adja el a képet. A vevő: dr.Antonio De Frabritis, manoppelloi lakos, engedelmeskedett a belső sugallatnak és 1638-ban az ereklyét átadta a kapucinusoknak, hogy minden hívő hozzá férjen és kifejezhesse tiszteletét a manoppelloi templomban.

1750-ben a kapuinusok elhatározták, hogy minden év májusának harmadik vasárnapján Szent Arckép ünnepet tartanak.

Pfeiffer professzor a törénet hitelességét kétségbe vonja és állítja, hogy a Veronika Kendője valóságban csak a XVII. század elején jutott el Manoppelloba. Az egész történetet csak azért találták ki, hogy megtévesszék a Vatikánt, amely az elveszett ereklyét kereste. Titok marad az út, amelyet századokon át tett meg a kép, mielőtt Manoppelloba került. Nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a XVI., vagy a XVII. század elején lopták el a Vatikáni Bazilikából. Minden esetre, minden jószándékú ember számára, a kereszténység legértékesebb ereklyéje marad, a Torinoi Lepel mellett.

Bruno Forte, híres teológus, a Chieti Egyházmegye érseke, a 2006-os évet, a Manoppelloi Szent Arckép Kegyhely Nagy Jubileumi évének nyilvánította ki.

2006. szepember 1-én ide zarándokolt XVI. Benedek szentatyánk.

Egyre több hívő jön Manoppelloba imádkozni és megtapasztalni Megváltónk szeretetteljes tekintetét.

„Istent nem látta soha senki. Az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, Aki az Atya ölén van.” (Jn 1,18 )



Mieczyslaw Piotrowski atya TChr.

Források: 1. Paul Badde: Isteni Arckép. Manoppelloi Lepel, Polwen, Radom 2006
2. Saverio Gaeta: Il Volto Risorto, Familia Christiana, 2005
3. Leszek Dokowicz: Interjuk: Paul Baddeval, Blandina Paschalis Schlömer nővérrel, Tiermeyer prof. és Resch professzorral.

Forrás: Szeressétek egymást!

2015. január 24., szombat

Szalézi Szent Ferenc imádságai a keresztről


















Ima

Ha minden angyal, a világ minden lángelméje
tanulmányozta volna,
mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben,
miféle szenvedés,
kísértés vagy fájdalmas veszteség,
nem találhattak volna
hozzád illőbbet,
mint azt, ami ért.
Isten örök Gondviselése
Kezdettől fogva kigondolta,
hogy ezt a keresztet saját Szívéből
értékes ajándékként neked adja.

Mielőtt elküldötte volna,
mindentudó szemével megszemlélte,
isteni értelmével átgondolta,
bölcs igazságosságosságával megvizsgálta,
szerető irgalmával átmelegítette.

Mind a két kezével megmérte,
hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb,
egy milligrammal se nehezebb a kelleténél.

Azután megáldotta szent nevével,
fölkente kegyelmével,
beléje lehelte vigaszát,
és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.

Így most egyenesen az égből jön feléd,
mint Istennek hívása,
s könyörülő szeretetének ajándéka,
hogy egészen önmagaddá légy,
és Istenben megtaláld beteljesülésedet.

A kereszt

Azt a keresztet, ami most annyira
nyomja válladat,
mielőtt elküldte volna hozzád az Úr,
mindenható szemével megvizsgálta,
szerető irgalmával átmelegítette,
mindkét kezével méregette,
vajon nem nagyobb-e,
nem nehezebb-e a te számodra,
mint amennyit elbírsz?
Aztán megáldotta,
szent kegyelmével,
irgalmával megillatosította,
reád és bátorságodra tekintett
és így érkezik a mennyből a Kereszt,
mint Isten köszöntése, mint a te
Istened szeretetének irgalmas ajándéka.

Szalézi Szent Ferenc

Forrás: Piaristák


2015. január 23., péntek

A szenvedés

A zsidóknak, köztük Jézus tanítványainak Messiás-elvárása – a szenvedő Isten-szolgájáról szóló ígéret ellenére - nem volt helyes. Jézus ismételt figyelmeztetései és utalásai dacára szenvedését és halálát egyáltalában nem tudták fölfogni, életének a letartóztatásától kereszthaláláig tartó szakaszát először – azaz föltámadása előtt – keserű kudarcnak érezték, csalódtak, megcáfolva látták reményteljes kezdeti várakozásukat, hogy rövidesen bekövetkezik a messiási „hatalomátvétel”.



A keresztény teológia is évszázadokon át újra és újra sokat töprengett azon, hogy Jézus kereszthalála valóban „szükséges” volt-e, és erre a kérdésre különféle, azaz nem teljesen meggyőző válaszokat adtak. Ne menjünk bele ezeknek a spekulációknak a részleteibe, inkább nézzük meg közelebbről a szenvedés és a szeretet viszonyának kérdését.

A földön uralkodó kimondhatatlanul sok szenvedés az egyik legkomolyabb érv az emberi lét abszurd volta mellett, és a szerető Istenről szóló keresztény üzenet ellen. Max Horkheimer például így ír: „A keresztény vallás tanítása egy mindenható és jóságos Istenről alig hihető amiatt a sok szenvedés miatt, amely évezredek óta uralkodik a földön.”

Az emberiség legrégebbi és legáltalánosabb vágyai közé tartozik, hogy véget vessen a szenvedésnek, illetőleg legyőzze azt. Az emberek egymásnak okozott szenvedését illetően ez a vágy legtöbbször összekapcsolódik az általános kibékülés és a végleges béke gondolatával, és részben persze azzal is, hogy meg kell büntetni mindenkit, aki rosszat tett másnak.

A Szentírásban és az azt megvilágító teológiai magyarázatokban a szenvedés és a halál elsősorban úgy jelenik meg, mint a gonoszságnak, a bűnnek következménye. A szenvedés története az emberiség ősbűnével kezdődik, amint arról a Genezis tájékoztat.

Mégsem ez az egyedüli utalás a kinyilatkoztatásban a bűn és a szenvedés problémájára. Meg kell fontolnunk még egy további szempontot is, amely, ha az előbbit nézzük, bizonyos feszültséget okoz. Ez a szempont a Húsvét éjszaka liturgiájában mutatkozik meg. Itt az ősbűn mint „szerencsés vétek” van említve, mert „ily nagy, ekkora fölségű Megváltót érdemelt”. Ez a bűn tehát egyrészt a szenvedés és a halál oka, másrészt viszont az Isten szeretete nagyszerű kinyilatkoztatásának kiinduló pontja. 

Ezt a gondolatot a megváltásra és Istennek az üdvösségre vonatkozó ígéretére építve még kibővíthetjük, ha föltesszük a kérdést, hogy az ember szempontjából is nevezhető-e az ősbűn szerencsés véteknek: ugyanis ez annak is föltétele, hogy az ember Isten iránti szeretetét sokkal tudatosabban, komolyabban tudja megmutatni, mint a bűnbeesés előtti paradicsomi állapotban. A nagyheti liturgia tanúsítja, hogy az a boldogság, amelyben Krisztus keresztje és saját egyéni szenvedésünk után lesz majd részünk, egészen más, mint a minden szenvedéstől mentes paradicsomi boldogság. 

Figyelemre méltó, hogy Jézus Krisztus föltámadása legyőzte ugyan, de nem semmisítette meg a szenvedést és a halált. Az Úr megdicsőült testén a sebhelyek nemcsak azt tanúsítják a tanítványoknak, hogy a Feltámadott azonos a Megfeszítettel, de ugyanakkor maradandóan bizonyítják annak szeretetét, aki életét adta övéiért.

Az Eucharisztia ünneplése minden időben, egészen az utolsó napig, nem csupán „megemlékező lakoma”, hanem – különösképpen a katolikus egyház meggyőződése és tanítása szerint – a keresztáldozat „megújítása”, illetőleg megjelenítése is. Bár „vértelenül” megy végbe, az Egyház tanítása szerint mégis maradandó bizonyság, mert szentségi módon megjeleníti Istennek végül is fölfoghatatlan szeretetét és a mi megváltásunkat Jézus kereszthalála által.

Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni azon, hogy a művészek sok szentet ábrázolnak a szenvedésüket okozó kínzó eszközzel. Itt is a szenvedés megjelenítéséről van szó, de ez egyúttal olyan túláradó végleges örömre is utal, amely sokkal több, mint a szenvedéstől mentes lét öröme.

A szeretet és a szenvedés közötti kapcsolat megvan mindennapi életünkben is. Érdekes, hogy idősebb emberek gyakran tartózkodóan ítélik meg fiatal párok szerelmét: „Még nem voltak megpróbáltatásaik!” Ha viszont sorscsapások érik a fiatalokat, megbecsüléssel szólnak róluk, és elismerik: „Ez igen! Ebben is kitartottak!” Az ilyen mondások is mutatják, hogy szenvedéssel teli helyzetekben a kitartás különleges bizonyíték, és többet jelent csupán szándéknyilatkozatnál vagy szerelmi vallomásnál. 

Nyilvánvalóan más, ha egy ember ezt mondja a másiknak: „Szeretlek téged, elviselnék érted szenvedést és minden bajt, talán még a halált is”, vagy pedig valóban kitart a másik mellett szenvedésben és bajban, vagy akár halálba is megy érte. A szenvedés, a baj, és szélsőséges esetben a halál komoly bizonyság arra, hogy az ember helyt tud állni. A maguk sajátos módján a személy megbízhatóságának és szeretetének mélységét tanúsítják.

Ebből jön létre a másikat szerető embernek érdekes „kettős” viszonya a bajhoz és a halálhoz. Magától értetődően egy szerető ember sem kíván szenvedést és halált sem magának, még kevésbé annak, akit szeret. Ez azonban az igazságnak csak az egyik oldala. Másrészt ugyanis a másikat szerető ember szeretné megmutatni szeretetének komolyságát, szeretné azt baj, szenvedés elviselésével, sőt még akár halálával is igazolni. Hadd „tapasztalja meg” szeretetének megfontoltságát és mélységét a szeretett személy. De azért ha komolyan gondol is a halálra, legtöbbször azt kívánja, hogy az utolsó pillanatban megmeneküljön, és szeretetének nagyságát a szeretett személy ismerje el. Ezzel jelentős feszültség jön létre a boldog – azaz szenvedés, baj és halál nélküli – szeretet utáni vágy és ama kívánság között, hogy a szeretet mélysége és komolysága megmutatkozzék. Úgy tűnik, a tapasztalat azt mutatja, hogy emberi világunkban ezt a feszültséget nem lehet megszüntetni. 

Mesékben és mondákban a feszültséget legtöbbször úgy oldják föl, hogy a szerelem először bebizonyítja komolyságát kritikus helyzetekben, azután azonban zavartalan boldogsághoz vezet. A sok szenvedést okozó próbák gyakran a halál küszöbéig mennek. Olykor-olykor még túl is lépik ezt a küszöböt, és a halott valamilyen varázslat folytán vagy a jó szellemek jóvoltából újra életre kel. A történet legtöbbször lakodalommal végződik. A mesék sokszor így fejeződnek be: „És még ma is élnek, ha meg nem haltak.” Ez jelenti a most már végérvényesen boldog élet végtelenségét.

A fenti megfontolások és utalások mutatják, hogy a szenvedést és a bajt nem szabad csupán értelmetlenségnek és szerencsétlenségnek tekinteni, mert ugyanakkor különleges alkalmat is adnak az emberi helytállás bebizonyítására. Különösen vonatkozik ez arra a határhelyzetre, amellyel minden embernek szembesülnie kell: a halálra. Végső soron minden szeretet – különösképpen a házastársi kapcsolat is, amely az Újszövetség szerint Jézus Krisztus és az ő egyháza közötti szeretet képmása – ráhagyatkozás a másik fél ismeretlen jövőjére. Jöhet szenvedés, betegség, lehet baleset, sikertelenség, sőt csalódás is, a szerelem váratlanul kialudhat, előfordulhat rosszakarat, jöhetnek kétségbeejtő helyzetek. Hasonlóan áll ez a gyermekekre is, velük kapcsolatban is vannak reménységek, vannak aggodalmak.

Komoly és hiteles szeretetre képtelen az, aki a szenvedést teljesen el akarja kerülni, és nem akar semmiféle kockázatot vállalni. Az ilyen ember csak azt teheti, hogy megpróbál magányos lényként boldogulni, így azonban képtelen következetes szeretetre, és ezt másokról sem föltételezi. Gyermeket semmiképpen sem tud kívánni. A személyes kapcsolat: a szeretet, a bizalom, a tisztelet elveszíti komolyságát és méltóságát, ha nincsen meg bennük a szenvedés kockázata, azaz nem veszik komolyan az emberi sorssal együtt járó eshetőségeket.

Az eddig mondottak Istenre és Isten szeretetére magától értetődően csak analóg módon, másképpen értendők. Isten azonban az embernek mint „szabad” személynek teremtésével maga is vállalja a szeretettel járó kockázatot, ezért az Ő irántunk való szeretete kezdettől fogva, már bűnbeesésünk és Isten emberré válása előtt is, a leghitelesebb. Ennek a szeretetnek teljes komolysága és mélysége a maga végtelenségében és fölülmúlhatatlanságában nekünk embereknek csak akkor tárult föl, amikor Jézus Krisztus emberré lett, és vállalta a szenvedést és a halált. Ő maga is hangsúlyozta, hogy senki sem szereti jobban testvéreit, mint az, aki életét adja értük.

Amikor a húsvéti éjszaka liturgiájában „szerencsés vétekről” beszélünk, amely ilyen megmentőt érdemelt, még azt is meg kellene gondolnunk, hogy az egész teremtett világ már eleve Jézus Krisztusért teremtetett. Ezért legalábbis fölmerül a kérdés, hogy a szenvedést és a halált, Jézus Krisztus keresztjére és föltámadására tekintettel, kell-e – ha nem is szükségképpen, de Isten üdvözítő tervét nézve – a teremtéshez tartozónak felfogni. Ennek a kérdésnek azonban válasz nélkül kell maradnia, mert Isten gondolatai messze fölülmúlják a mi megfontolásainkat, és ezért csak annyira közelíthetők meg, mint amenynyire azt Ö maga kinyilatkoztatta.

A szenvedésre és a halálra vonatkozó megfontolásainkat nem tekinthetjük lezártnak anélkül, hogy ne utalnánk arra a kérdésre, amelyet a Lukács-evangélium szerint maga Jézus tett fel az emmauszi tanítványoknak: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” 

Ebben a kérdésben nincs kifejezetten megnevezve a megváltás, de a szenvedés közvetlen kapcsolatba kerül a dicsőséggel. Mivel Jézus Krisztus a kinyilatkoztatásban úgy jelenik meg, mint aki az emberiség előtt jár, ezért ebből a kérdésből szabad következtetnünk arra, hogy Jézus Krisztus szenvedésére és halálára tekintettel a többi ember szenvedése is – azaz a mi szenvedésünk is – az az út, amelyen végig kell menni, hogy eljuthassunk az örök dicsőségbe.

Persze az ilyen megfontolások sem „oldják meg” a szenvedés problémáját. Sok minden marad még, ami érthetetlen, ami számunkra fölfoghatatlan. Gondoljunk csak a konkrét szenvedésre, amelynek sok gyermek van kitéve védtelenül, bujálkodó bandák kezében brutálisan megerőszakolt nők szenvedésére, vagy napjaink háborús gaztetteire. 

A fenti gondolatokból azonban egyvalami megállapítható: bár a szenvedés problémáját nem tudjuk könnyen és „elegánsan” megoldani, mégis vitathatatlan, hogy a szeretet, a szenvedés és a dicsőség között lényeges összefüggés van, és ez megvéd attól, hogy a szenvedésre való formális utalással Isten szeretetét és mindenhatóságát elhamarkodottan hihetetlennek nyilvánítsuk.

A szenvedés problémájának nehézségét jelzi az is, hogy a tanítványok nyilvánvalóan csak a föltámadás után voltak képesek fölfogni, hogy a kereszt végső soron nem sikertelenségre utal, hanem éppen Jézus messiási küldetésének beteljesülését jelenti. 

Mivel Isten üdvözítő terve szemben áll a Gonosz megsemmisítő szándékával, ezért Krisztus szenvedése és áldozati halála olyan esemény, amely a megsemmisítő szándékot páratlan módon pozitívvá teszi, ezzel határai közé szorítja, legyőzi és összetöri. A megsemmisítő szándék eszközei – a szenvedés, a baj és a halál – az üdvösség kapujává válnak. Most már ugyanis minden szenvedés, amelyet Krisztus erejével és kegyelmével viselünk el, az isteni üdvözítő terv és üdvözítő tevékenység szolgálatában áll, és hozzájárul a megváltás véglegesítéséhez és a teremtés befejezéséhez. Ez az összefüggés azonban azon kinyilatkoztatott igazságok közé tartozik, amelyeket Jézus tanítványai először félreértettek, és kétezer év teológiai fáradozásai ellenére mi is csak kevéssé tudunk megérteni, ezért csak nagyon nehezen tudunk elfogadni.

Részlet Hugo Staudinger: Egyháztörténelem mint a világtörténelem magyarázata című könyvéből. Kairosz Kiadó, 2008.)

Forrás: Keresztény Értelmiségiek Szövetsége


2015. január 21., szerda

Szent Ágnes és az imádság


Szent Ágnes emléknapján

(Róma, 243 vagy 289 körül - Róma 258 vagy 304 körül)

Neve a latinban bárányt, a görögben pedig szüzet jelent. Származásáról és életéről nincsenek biztos adataink. Valószínűleg előkelő római családban született. Annyit tudunk teljes bizonyossággal, hogy egészen fiatalon áldozta életét keresztény hitéért, vagy Diocletianus, vagy még Valerianus császár idejében. Vértanúságának tényét egy római hagyomány őrizte meg, melyet a negyedik század végén írásban is rögzítettek.

A legendák szerint Ágnest tizenhárom éves korában elutasította egy városi prefektus fiának házassági ajánlatát, és Krisztusnak jegyezte el magát. Később a szerelmi bánattól szenvedő fiú jelentette fel. Hite miatt máglyán akarták elégetni, de a tűz kialudt. Végül karddal szúrták át a torkát. Temetésén a pogányok kövekkel dobálták meg, de hirtelen földrengés pusztította el őket. Sírjánál nyolc nappal később szüzek jártak körtáncot, közöttük volt Ágnes is kezében egy kisbáránnyal: Sírjánál meggyógyult leprájából Ilona császárnő leánya, Konstancia...

Tény, hogy emlékhelye Rómában a Via Nomentánán található, ahol Konstantin császár leánya, Konstantina bazilikát emeltetett, és hozzáépíttette saját mauzóleumát is.

Ágnes legendájához fűződik a pallium készítése. Szent Ágnes napján a pápa megáldja azokat a bárányokat, amelyek gyapjából szövik a palliumot. (A fekete keresztekkel díszített, nyakban körbefutó szalagot Szent Péter ünnepén áldja meg a pápa és ajándékozzák az érsekeknek.)

Ágnes a hit és a tisztaság vértanúja. A mai kor züllött erkölcsű közfelfogásától idegen az ő példája. Pedig nem véletlenül lett éppen ő a jegyesek védőszentje. Ma a fiatal leányok közül sokan könnyedén, alkalomszerűen mondanak le, jóval a házasságkötés előtt - legtöbbször szinte gyermekfejjel - a tisztaság erényéről. Bizony manapság ritka az a leány, aki menyasszonyként "tisztán" állhat az oltár elé...

Kérjük Szent Ágnes közbenjárását, hogy ifjúságunk, különösen a leányok ismerjék fel a házasság előtti tisztaság értékét.

Forrás: Hitvallás


2015. január 20., kedd

Esztergomi Boldog Özséb ünnepe


Boldog Özséb katolikus pap, a pálos szerzetesrend megalapítója 745 éve, 1270. január 20-án halt meg.


Esztergomban született 1200 körül. Előkelő szülei gondos nevelésben részesítették, a Szent István által alapított káptalani iskolába járatták. A szerény, hallgatag, komoly fiúnak hosszú imák, sok böjt, elmélkedések érlelték hivatását. Pap lett, s a zsolozsmát, a szentmise bemutatását olyan áhítattal végezte, hogy mély benyomást tett mindenkire. Az olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát, följegyezték róla, hogy "egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul". Több könyvet is írt, de ezek nem maradtak fenn, csak sejthető, hogy egyházjogi munkák lehettek.

Élénk kapcsolatban állt a környék remetéivel, akik bejártak a városba vesszőből font kosaraikat élelemre cserélni, és maga is kedvet kapott a remete élethez, ekkor azonban az esztergomi érsek még nem adta beleegyezését ehhez. A tatárjárás idején (1241) megostromolták Esztergomot, de a fellegvárat nem tudták bevenni. A rengeteg sebesült miatt egy ideig még nagyobb szükség volt Özsébre, végül 1246-ban megkapta az érsek jóváhagyását. Ekkor lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és néhány társával a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, a mai Kesztölc határában lévő Hármas-barlangba, ahol remeteként élt. Barlangja alatt, a forrás mellé letűzte a szent keresztet. In Cruce salus, "Keresztben az üdvösség": ez volt a jelszava és meggyőződése. A monda szerint egy alkalommal a kereszt előtt imádkozva csodálatos látomásban részesült, amely meghatározta további életútját. Szélvihar támadt, lángnyelveket látott szerteszét, melyek egyetlen nagy lánggá egyesültek. A keresztről pedig hangot hallott: "Özséb, gyűjtsd össze a remetéket egy szeretetközösségbe!" A látomásnak engedelmeskedve 1250-ben a remeték a barlang mellett megépítették monostorukat és a hozzá tartozó templomot.

A kolostoralapítás után a Pécs közelében élő Szent Jakab-hegyen élő remetékhez utazott, akik a nagy tudású szerzetest később elöljárójuknak választották, a két monostor pedig egy rendben egyesült, mely Remete Szent Pált – az első remetét – választotta patrónusának. Az 1256-os esztergomi zsinaton Özséb már Első Remete Szent Pál rendjének provinciálisaként írta alá nevét. E két kolostorhoz az idők folyamán egyre többen csatlakoztak, Özséb életében már 16 pálos kolostor állt.

1262-ben Rómába is elzarándokolt, hogy a rendalapításhoz elnyerje IV. Orbán pápa hozzájárulását, aki ezt megtette, de a szükséges anyagi feltételek hiánya miatt nem engedte Szent Ágoston regulájának átvételét, így a rend a veszprémi Pál püspök joghatósága alatt élt. A Szentszék 1308. december 13-án engedélyezte számukra az ágostonos regulát, és pápai jogú renddé nyilvánította az Első Remete Szent Pálról nevezett rendet.

Özséb az általa alapított Szent Kereszt monostorban halt meg súlyos betegség után. A templom sírboltjában temették el. Az elmúlt évtizedekben fellelt sírját 2000-ben egy öt méter magas kereszttel jelölték meg. Halála napja, január 20. Boldog Özséb ünnepnapja. Hivatalosan nem avatták boldoggá, de a középkor óta boldogként tisztelik Magyarországon.

Az Árpád-házi uralkodók bőkezűen támogatták a pálosok közösségét, a 14-15. században a rend egész Európában elterjedt, a 15. század végi Magyarországon csaknem 900 pálos szerzetes élt, és 130 pálos rendi kolostor működött. Virágzásuknak a török hódoltság vetett véget, majd II. József szerzetesrendeket feloszlató 1786. évi, később a kommunista államhatalom 1950. évi határozata vetette vissza a szerzetesi létet. A rend 1989-től szerveződött újjá, jelenleg négy kolostoruk van. A pálos spiritualitásnak fontos része a Boldogságos Szűz Mária tisztelete, ezért is viselnek a szerzetesek fehér öltözéket és rózsafüzért.

Forrás: MTVA


2015. január 17., szombat

Az egészség mint lelki feladat

Az egészséget mindaddig adottságnak tekintjük, amíg veszély nem fenyegeti. Ha pedig megbetegszünk, attól fogva a betegség válik lelki feladatunkká.

Jó, ha a betegséget is esélynek, más körülmények között megismerhetetlen sajátosságunknak tekintjük, és ez a felfogás segíti elő leginkább a gyógyulást is.

A kereszténység az élet, az új élet vallása kezdetektől fogva. Erről tanúskodik az egész újszövetségi Szentírás. „Bajodból kigyógyulva, maradj egészséges!” Jézus mondta ezt egy olyan asszonynak, aki tizenkét évig tartó betegségétől szabadult meg egyetlen, hitétől vezérelt érintés következtében (Mk 5, 34). Jézus az élet, a minél elevenebb élet barátja. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). Ezt a minél elevenebb élet melletti elköteleződést igazolják gyógyításai, a betegek, tanácstalanok, özvegyek, kisemmizettek és talán leginkább a gyermekek iránt megnyilvánuló együttérzése, érdeklődése. Tanítványait is ilyen szemléletre tanította, és fel is hatalmazta arra, hogy segítsenek a gyógyulást keresőkön.

Életmódjára talán leginkább a létbizonytalanság volt a jellemző, de olykor szívesen részt vett lakomákon is, nem utasította vissza a jómódúak meghívásait. Első csodája a víz borrá változását eredményezte, mégpedig olyan óriási mennyiségben és olyan magas minőségben, hogy az a lakodalmi ital hosszú időn át vidámította az emberek szívét. A kákán csomót keresők nem is vették jó néven, hogy „eszik, iszik, a vámosok és bűnösök barátja” (Lk 7,34). Jézus azonban úgy vélte: „nem böjtölhet a násznép, míg vele van a vőlegény” (Mk 2,14), és övéitől sem várta el a szigorú aszkézist.

Az orvostudomány öröksége

A mai orvostudomány az ókori örökségéhez visszatérve arra törekszik, hogy intézményeit ne betegségekről nevezzék el („kórház”), inkább ún. egészségközpontokban gondozzák a hozzájuk fordulókat. Az ókori görögök szemében ugyanis az orvos jó hajóskapitányként, óvatos kézzel irányította az emberi életet a rá leselkedő veszélyek közepette. Ez abban állt, hogy az egészséges élet szabályait az orvos határozta meg, és csakis akkor avatkozott be az élet szabályos menetébe, ha valaki nem tartotta meg azokat a szabályokat, de az úgynevezett gyógyítás csak másodlagos orvosi feladatnak számított. Szelümbriai Heródikoszt tartjuk az egészséges életmód (a dietetika) alapítójának, s az ő szemléletmódját vette át és fejlesztette tovább Hippokratész. Ő az egészséges életmód dimenziói közé felvette a környezet sajátosságait is. Ez a szemléletmód a késő középkorig uralkodott az orvostudományban.

A korai kereszténység még sok más tekintetben is épített a dietetikára. Szent Benedek, aki a 6. században alapította meg a nyugati szerzetességet, Regulájában figyelembe vette ezeket az elveket. A skolasztikus teológusok és lelkivezetők pedig szintén szisztematikusan építettek az ordo és a regula (rend és szabályzat) kulcsfogalmaira.

Szent Benedek és Bingeni Szent Hildegárd "egészségtana"

Már a Krisztus előtti 5. században élő Heródikosz is pontos napirendet határozott meg, amelyben a munka és pihenés, a sportos mozgás és a nyugalom óráinak váltakozásával célozta meg az ember egészségét.
Az „ora et labora” a bencés életvitel mottója lett. Szerzetesként a lelki életre is kiterjesztette a dietetika bevált alapelveit, és az egész Regula szem előtt tartja a hit gyógyító dimenzióját. Magától értetődően tartja szem előtt az egész embert, nem csupán annak szellemiségét, lelkiségét. Életrendjében a gyöngék és az erősek egyaránt egészségesen élhettek és növekedhettek. Benedek nem erőltette az aszketikus teljesítményt. Célja az egészséges ember üdvössége volt, amelyhez helyes bioritmussal, mértékletességgel, a szomorúság (depresszió!) megelőzésével akart megágyazni. Önsanyargatás helyett elég, ha a szerzetes (és mindenki más is) türelemmel elviseli magát, mert ez éppen elég szenvedéssel jár együtt. A másik embert is türelemmel kell elviselnie: ez szintén nem fájdalommentes emberi feladat, de általa Jézus Krisztus szenvedésében is osztozhatunk.

Bingeni Szent Hildegárdot tavaly október óta az egyháztanítók között tiszteljük. Ez a látomásairól híres szerzetesnő erkölcsi tanító, teológus, filozófus volt; természettudományos és orvosi ismeretei egyedülállóak voltak korában, a 12. században; csodálatos költői nyelven tudott szólni, költeményeihez zenét is írt; gyönyörű képeket festett a teremtett világról. Életműve hatalmas, ugyanakkor mindig a mértékletességet tartotta szem előtt, rendkívül fegyelmezetten élt, megvetette a világi javakat és a megbecsülést. Műveiből megtudható, hogyan használjuk fel a természet gyógyító erejét, a fűben, fában és még annyi mindenben megtalálható orvosságot. Komplex lelkiségét mégis leginkább a nem keresztény antropozófia és a holisztikus orvostudomány veszi igénybe ma is meglehetős bizalommal, a keresztény tudósok pedig jóval nagyobb fenntartással nyúlnak tanácsaihoz, amikor teljes bizalommal van az egész teremtésben megnyilvánuló isteni gyógyító szándék iránt.

Szent Benedek és Hildegárd is a természet-lelkiségre építettek, amikor az ember testi-lelki üdvösségéért dolgoztak. Számukra ez természetes volt, de az utánuk következő évszázadokban a nyugati kereszténység meglehetősen eltávolodott a teremtés-lelkiségtől, a hangsúly pedig a kereszt-lelkiségre, a megváltás-teológiára került át. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, hiszen éppen a szabályozott életformában kitartó ember lesz képes arra, hogy egészséges választ adjon a szenvedésre, s így jusson el ellentétes erők feszültségéből Istennel és emberekkel, önmagával és a teremtéssel való egységre.

Mi ez a feszültség?

Anzelm Grün Egységben a teremtett világgal című könyvében – amelybe beledolgozta Alois Seuferling egy kéziratát is – Matthew Foxnak tulajdonítja a teremtés-lelkiség és a megváltás-teológia megkülönböztetését. A megváltás-lelkiség a bűn és a bűntől való szabadulás útját járja körül, középpontjában a Megváltóval, a teremtés-lelkiség pedig a teremtésben szeretne Istennel találkozni, tehát a Teremtőt helyezi a középpontba. A feszültség nem feloldhatatlan, sőt. Az Isten után tapogatózó akkor téved el egyedül igazán, amikor egyvalami mellett próbál pálcát törni. Ugyanakkor biztos, hogy ez a teremtés-lelkiség maga is jól ismeri a keresztet. Tudja, hogy a puszta növekedés is fájdalommal jár, s hogy „Krisztus keresztje emberi létünk és az egész teremtés Istenhez való áttörésének szimbóluma.” (A. Grün)

Anselm Grün – Meinrad Dufnerrel együtt írt – Az egészség mint lelki feladat című könyvében testi viselkedésünket önismeretünk egyik fontos forrásaként írja le. Ha megbetegszünk, attól fogva a betegség válik lelki feladatunkká. Minél keményebb egy betegség, annál kevésbé lehet becsapni, annál pontosabban jelöli ki emberi határainkat, tehát az alázat útjára is kalauzolhat bennünket. Nagyon ártalmas egy betegnek azt mondani, hogy betegségének alapja pszichoszomatikus. Ez úgy hangozhat, mint egy halálos ítélet: mindennek te vagy az oka. Amikor valaki beteg a családban, ez inkább a családtagok emberi kapcsolatrendszerére kérdez rá. Ha én állandóan vakon gázolok keresztül az életen, Isten kénytelen a betegséget igénybe venni, hogy észrevétesse velem, hogyan is állok emberi kapcsolataimmal.

Itt van például korunk egyik tömegesen előforduló betegsége, az allergia, amelyet örökölni is lehet, és az egyéni érzékenység számtalan válfajaként keseríti az emberek életét. Az allergiás kénytelen odafigyelni a diétájára, és ez nagyon fegyelmezetté teszi. Egyszersmind arra indíthatja, hogy több szeretettel bánjék önmagával és környezetével, ne védekezzék ellenük annyira, hanem próbálja meg betegségét Istentől kapott feladatként értelmezni.

Az ilyen terápia nem feltétlenül vezet a tünetek gyógyulásához, ám az egész ember gyógyulásához igenis elvezethet. Beleütközünk a ténybe, hogy nem építhetünk egyedül a természet erejére sem. Azt azonban senki és semmi nem veheti el tőlünk, hogy Isten szeret minket és Ő bennünk él. Ez valódi méltóságunk alapja. S amikor nincs más hátra, mint kiengesztelődni a betegséggel, akkor épp betegségünk teszi lehetővé, hogy saját bensőnkben keressük Istent, ott, ahol se testi, se lelki betegségeknek nincs helyük, ahol már minden egészséges.

Akár élünk, akár halunk...

Aki úgy tekinti életét, mint Istentől kapott ajándékot az emberek szolgálatára, annak mindegy, hogy egészséges vagy beteg testtel szolgál, a fontos csak az, hogy mindenben Isten dicsőüljön meg. Sok emberi példa adódik ma is környezetünkben a fentiek szemléltetésére. Nekem elsőre Bozsó Julianna SJC neve ugrott be, akitől idén januárban búcsúztunk. Tizenhárom éves korában támadta meg a gyermekbénulás tanyasi otthonában. Ötven egynéhány éven át viselte a mozgáskorlátozott élet keresztjét. Fáradhatatlanul tanult, figyelt és szolgált, ahol csak szükség volt rá. A Szív Lelkiségi Központ emberi szíve is ő volt, amíg csak dobogni tudott a sajátja. Rendtársai, barátai, a Tahiban lelkigyakorlatozók százai emlékeztek rá emelkedett lélekkel. Látványos törékenysége kiszolgáltatottságot is sugározhatott volna, de nem így volt. Arca annak az embernek a hitét tükrözte környezetének, aki felismerte élete titkát. Meghallotta és ki tudta mindig mondani azt a szót, amely által hallhatóvá kellett válnia mások számára.



Felhasznált irodalom:
Anselm Grün – Meinrad Dufner: Az egészség mint lelki feladat. Pannonhalma, 2009, Bencés Kiadó. /Bencés lelkiségi sorozat, 16./

Anselm Grün – Alois Seuferling: Egységben a teremtett világgal. Pannonhalma, 2007, Bencés Kiadó. /Bencés lelkiségi sorozat, 46./

Bárdosy Éva

Forrás: A Szív folyóirat - 2013. április

Mi az életemben Isten akarata?

Ahogy a mai olvasmányban, úgy egész életünkben újra és újra felmerülő kérdés, mi az Isten akarata számomra. "Szeretném megtenni Isten akaratát, és nem akarok tévedni, de nem tudom, mit vár tőlem Isten, kérem, adja meg mindazt, ami szükséges, hogy biztosan tudhassam Isten akaratát." Rossz a kérdés, lehetetlen rá válaszolni, aki mégis megpróbálja, elbizakodottá válhat. Azt esetleg ki lehet mondani, hogy ez biztosan nem Isten akarata számára, de hogy mi az, azt sohasem.


Van egy torz istenkép, amely azt sugallja, hogy ő mindent lát, mindent tud. Az emberi történelem, mint egy meglepetések nélküli előadás folyik le előtte, és azt várja el tőlünk, hogy játsszuk el azt a szerepet, melyet öröktől fogva eltervezett számunkra.

Azonban az Efezusi levélben ezt olvassuk: "Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és fedhetetlenek legyünk előtte..." (Ef 1, 4-5.)

Tehát Istennek van elképzelése az emberiségről, van egy vágya, mely mindannyiunkat személyesen érint. De ő nem ezt vagy azt akarja tőlünk, hanem engem magamat akar. Isten elsődleges akarata maga az ember. És az ember egész élete válasz Isten hívására. Isten akarata felől az ember nem nyerhet tudálékos módon biztos ismeretet. Minden lépés azt jelenti, hogy rábízom magam Isten lelkére. Amikor ennyire Isten szívében élek, nyitottá válok arra, hogy megsejtsem, ő mire vágyik, és Avilai Szent Terézzel együtt mondom ki: "Uram, azt akarom, amit te akarsz."

Ez egybevág Jézus vágyával: "Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekszem, aki küldött engem" (Jn 4, 34).

Isten akaratának felismeréséhez fontos, hogy visszatekintsek eddigi életemre. Isten irántam való személyes, gondviselő szeretetének különféle tapasztalatai mutatják, melyek voltak akaratának jelzőtáblái eddigi életemben. Az ilyen visszatekintés elősegíti, hogy személyesebbé váljék Istennel való kapcsolatom, és elősegíti azt is, hogy jobban felismerjem személyesen nekem szóló akaratát. Észrevehetem, hogy legmélyebb, az Evangélium szemszögéből hiteles vágyaim egybeesnek Isten akaratával.

Isten akarata felismerhető még a belső öröm, a vigasz vezérsugara nyomán is, vagy ha figyelek a mindennapi életemben felbukkanó valóságokra. Ezek a valóságok, ha nem is Isten kezéből valók, de legalábbis az ő tudomásával történtek, hiszen nem akadályozta meg, hogy találkozzam azokkal életemben.

Nem olyan Isten előtt állunk tehát, aki számítógép módjára programozná és memóriájában tárolná az emberi sorsok milliárdját, és akit félve és rettegve kellene kérdezgetnünk a jövőnkről. Azzal a szeretettel állunk szemben, aki vállalta a kockázatát, hogy bennünket, hasonló és mégis különböző embereket életre hívjon és felkínálja számunkra a szövetséget és a közösséget. Ez az istenarc az, amelyet fel kell ismernünk, ha valóban szeretnénk megtalálni az Isten akaratában megfelelő helyünket. Ekkor már nem diktátumként vagy végzetként fogjuk majd fel az isteni akaratot, hanem egy közös teremtésre szólító meghívásként.


Gáspár István

Forrás: Új Ember

Remete Szent Antal, a szerzetesek atyja

A 251. és 356. között élt, egyiptomi származású keresztény apát a szerzetesség megalapítója. Hérakleopolisz környékén született, jómódú családban nőtt fel. Tizennyolc éves volt, amikor szülei meghaltak, s ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. Egy alkalommal, amikor egy szentmisén vett részt, úgy érezte, neki szól az, amit Máté evangéliumából felolvastak: "Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán gyere, és kövess engem!" Antal szétosztogatta megmaradt vagyonát, a húgát zárdában helyezte el, visszavonult a hétköznapi élettől, s megkezdte csaknem kilenc évtizedes remeteéletét.

Előbb a falu közelében lakott, hamarosan egy sziklasírban húzta meg magát, ahol napjait imádkozással töltötte, majd 285-ben egy hegycsúcsra vonult. Amikor húsz év után először ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, akinek a szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste, aki "ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel". Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani.

A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből a "szerzetesek atyja" lett, bár ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből alakult ki. Bár számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik. Érdekesség, hogy Konstantin császár és gyermekei leveleztek vele.

Antal 105 éves korában halt meg. Sírja - mivel arra kérte testvéreit, hogy titokban temessék el - 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták a sírt, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik.

A szerzetesek pátriárkája, a bőrbetegségek védőszentje, főként a Szent Antal tüze bőrgyulladásé. Patrónusa a háziállatoknak és a kedvtelésből tartott apróbb jószágoknak, valamint a kosárfonóknak.

A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki.

Remete vagy Nagy Szent Antalt a művészetekben aggastyánként, hosszú, fehér szakállal és hajjal, csuklyás öltözetben, T alakú botra támaszkodva ábrázolják, néha hollóval, máskor fáklyával a kezében (amely Szent Antal tüzének égő fájdalmát jelképezi) vagy disznóval.

Forrás: MTVA


2015. január 16., péntek

Remeték Királynője

Bielanach-i Remeték Királynője
A pálos rend saját kiadású naptára szerint január 16-án van a Remeték Királynőjének ünnepe. 

Lengyelországban, Bielanach kamalduli monostorának templomában őriznek egy kegyképet, amely ezt a nevet viseli.

A Boldogságos Szűz Mária, a Remeték Királynője, a Pálos Rend Anyja és különleges Védasszonya. Ezt már legősibb időktől fogva kifejezték a pálos atyák egészen a legutóbbi nagykáptalanig, amikor  az egész pálos közösséget felajánlották Neki, s reá bízták a legmagasabb vezetést. 

Ezért a Boldogságos Szűz megmutatása Krisztus és az Egyház titkában, életének követése és tiszteletének terjesztése, a pálos lelkületnek különleges jellemvonásához tartozik. Hasonlóan apostoli tevékenységüket is átjárja a máriás jellegnek, különösen a rendre bízott kegyhelyeken, amelyek között első helyet foglal el Jasna Góra Częstochowában.

P. Izydor Matuszewski generális Első Remete Szent Pál és a Remeték Királynője ünnepére írt levelében rámutat: "Ma, amikor annyi szinten leépül és elveszíti szabadságát az ember, szeretnélek mindnyájatokat megtámogatni e testvéri ima szavaival. Drága testvérem, Isten mindig szeretett téged, és most is szeret. Ő ajándékozott meg az élet, a hivatás ajándékával. Ő hívott meg a vele való kölcsönös szeretetre...

Ez az Istennel való legdrágább kötelék legyen számodra mindig a legfontosabb! Legyen fontosabb mindennél, ami e világon van, a hagyományos „Solus cum Deo Solo!” értelmében. Az istenkapcsolatnak, egy olyan életnek, mely állandó imádsággá válik, a mennyei Atyával való benső egyesülésnek lehető legteljesebb megvalósulását várják tőlünk. Elvárás az is, hogy a szeretet parancsát minden felebarátunkkal kapcsolatban éljük meg. Csak ez tesz minket – mint keresztényeket – hitelessé a világban teljesített küldetésünkben. Mint pálos szerzeteseket egyedül ez igazol a sokféle munkában, amit Isten országáért vállalunk.

Mint egykor atyáink, a megszámlálhatatlan sok remete és szerzetes, akik Remete Szent Pál alakját szemük előtt tartották, a Legszentebb Szűz példája nyomán tanuljuk az Isten színe előtti csendességet, az elmélkedést és a figyelmet. Igyekszünk mindent odaadással és kitartással teljesíteni. Ma sokkal inkább, mint annak előtte, legyünk meggyőződve róla, hogy a világ, melynek ügyeiben és problémáiban naponként elmerülünk, az imádságnak ilyen tanúságtételét várja el tőlünk...

A katolikus társadalmi tanítás hármas felszólításának megfelelően (megfigyelni, értékelni, cselekedni) világosan ki kell mondanunk: egy olyan világberendezkedés van kialakulóban, amely nem számol Isten létével. Egy önmagába forduló világ építése – annak délibábja – folyik. Egy olyan világé, melyben az ember elzárkózik Isten kegyelmétől. A technológia illúziójára épülő önmegváltás világa ez. Egy olyan világ, melyben a háború, a terror, s a fenyegető pusztítás révén az ember embernek farkasa nem pedig testvére. Olyan világ épül,  melyben az egyik ember a másikat egyáltalán nem becsüli. Gazdasági kizsigerelés folyik a nemzetek feletti struktúrák által. Nyilvánosan hirdetik a gyakorlati hitetlenséget. Gyűlöletet szítanak az egyház ellen és általában minden ellen, ami keresztény. A média a reménytelenséget és giccset mutatja. Mindebből nyilvánvaló, hogy egy ilyen embertelen világban sokaknak szenvedni kell. De élnünk kell. Felismerve a valóságot, ki kell mondanunk nekünk is XVI. Benedek pápával együtt: a mi Istenünk „a jövendő Istene”. A mi lelkipásztori programunk az Egyház, amely a mi otthonunk.

Az Isten iránti és Mária, rendünk Édesanyja és különleges védelmezője iránti hála lelkületével mondjuk el újra 2005 nagypéntekén, a Kolosszeumban elhangzott szavakat: „Szűz Mária, Urunk Édesanyja, te hűséges maradtál, amikor a tanítványok megfutamodtak. Mint ahogy hittél az angyalnak, aki egy valószínűtlen eseményt adott hírül neked – hogy Isten Anyja leszel – ugyanúgy hittél, az Ő legmélyebb megaláztatása órájában.

És éppen a kereszt órájában, a világ legsötétebb éjjelének órájában lettél a hívők Anyja, az egyház Anyja. Kérünk, taníts meg minket hinni, és támogass, hogy a hitünk váljék bátor szolgálattá és a szeretet cselekedetévé, amely képes lesz rá, hogy segítsen és osztozzon a szenvedésben."

Forrás: Krisztussal a keresztet népemért - Darvas-Kozma József blogja


2015. január 15., csütörtök

Remete Szent Pál, az első remete

Pál, az első remete, Jeromosnak, életrajzírójának tanúsága szerint, Decius tomboló keresztényüldözésekor vonult a pusztába, és ott egy barlangban hatvan esztendőn keresztül maradt teljes ismeretlenségben. Ez a Decius az a Gallienus lehetett, akinek kettős neve volt, s aki 266-ban kezdett uralkodni. Szent Pál tehát a pusztába menekült, látva, hogy a császár mennyiféle kínzással sújtja a keresztényeket.

Elfogtak ekkoriban két keresztény ifjút is, egyiküket tetőtől talpig bekenték mézzel és kitették a tűző napra, hogy csípéseikkel a legyek és fullánkjaikkal a lódarazsak halálra gyötörjék. A másikat egy kies helyen, puha ágyra fektették; lágy szellő lengedezett, patakzúgás hallatszott, madárcsicsergés és virágillat vette körül. Színes virágokkal átszőtt zsinegekkel azonban úgy megkötözték, hogy sem kezével, sem lábával nem tudott magán segíteni. Egy gyönyörű, fiatal és szemérmetlen leányt adtak melléje, aki szemérmetlenül kikezdett az Isten iránti szerelemtől eltelt ifjúval. Az ifjú pedig, midőn érezte, hogy akarata ellenére felgerjed a teste, nem lévén fegyvere, amivel magát megvédje, leharapta a nyelvét és a szemérmetlen fehérnép arcába köpte; így fájdalma elűzte a kísértést, és kiérdemelte a dicséretes győzelmet.

Ezeknek az ifjaknak és másoknak a büntetésétől megrettenve vonult Szent Pál a pusztába.

Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához.

Pál, aki már előre tudta Antal érkeztét, bereteszelte az ajtót. Antal kérlelte, hogy nyissa ki; bizonygatta, hogy inkább kész ott helyben meghalni, mintsem hogy távozzék. Ezzel meggyőzte Pált, kitárta az ajtót, és rögtön megölelték egymást. Antal elcsodálkozott, hogy amikor eljött az étkezés ideje, egy holló két rész kenyeret hozott nekik. Pál azt válaszolta, hogy Isten mindennap így látja el őt, és most vendége miatt kétszerezte meg az adagot. Jámbor vita támadt köztük, vajon ki méltóbb megtörni a kenyeret. Pál a vendégnek, Antal az idősebbnek ajánlotta föl a kenyérszegést. Végül mindketten megfogták és két egyenlő részre osztották.

Antal hazatérőben már közel járt saját cellájához, amikor észrevette, hogy Pál lelkét angyalok viszik. Gyorsan visszatért: imádkozó testtartásban, térdre borulva lelte Pált, úgyhogy azt hitte, él. Mikor rájött, hogy már meghalt, így szólt: „Ó, te áldott lélek, halálodban is megmutatod, amit egész életedben tettél.” Nem volt nála semmi, hogy megáshassa Pál sírját, de íme, ott termett két oroszlán, ástak egy gödröt, és miután Antal eltemette Pált, visszatértek az erdőbe. Antal pedig magához vette Pálnak pálmalevelekből font tunikáját, és ünnepi alkalmakkor azt öltötte magára. Pál 287 körül halt meg.

Fordította: Sarbak Gábor

Forrás: Jacobus de Voragine Legenda Aurea / Magyar Elektronikus Könyvtár


2015. január 12., hétfő

Megszentelt élet és család: szövetség az új evangelizációért

Bevezetés

Mint bármely teológiát vagy antropológiát érintő téma esetén, a megszentelt élet és a család közötti szövetség egyszerre lehetetlen és szükségszerű. Lehetetlen abból a belső misztériumból adódóan, amely Istenre és ugyanakkor a családra is vonatkozik, mert ez utóbbi is misztérium az előbbi „képére és hasonlatosságára": a Szentháromságéra. Ugyanakkor viszont a téma felvetése szükségesebb, mint valaha, mert túl az egyes keresztény életállapotok sajátos vonásán, mindenik ugyanabban az élet teljességére szóló alapvető hívásban osztozik, sőt egyikük sem tudja egymagában felvenni a harcot a jelen nehézségeivel és kihívásaival.

A fogadalom: határ vagy híd a világ felé? A saját karizma jelentése a világi Krisztus-hívők életének tükrében

Szem előtt tartva a fenti téma bonyolultságát azt javasolom, hogy a megszentelt élet és a család közötti szövetség témáját a fogadalmak vagy ígéretek valóságából kiindulva közelítsük meg, hiszen a fogadalom, az ígéret mibenlétének megértése életbevágóan fontos bármely életállapot megértéséhez és megéléséhez: nincs keresztény család, amelynek ne az oltár előtt kimondott házassági ígéret lenne az alapja, ugyanígy a konszekráció sem lehetséges a szerzetesi ígéretek és fogadalmak elmondása és vállalása nélkül.

Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy az egyház története folyamán, és ebben a megszentelt élet és a család története is benne van, sokáig szinte egyoldalúan a szerzetesi fogadalmak és az evangéliumi tanácsok megértésére tevődött a hangsúly, ami kifejezett választóvonalat húzott a két életállapot között: egyrészt a tízparancsolat minden keresztény számára kötelező volt, tehát a családok számára is, másrészt az evangéliumi tökéletességet kifejező fogadalmak csak a választottak számára tűntek elérhetőknek, vagyis a megszentelt életet élő rendek és kongregációk számára. Innen, a szétválasztástól már csak egy lépés volt a házasságban élők és a szerzetesek, ill. szerzetesnők státusának egyházi és társadalmi hierarchizálásáig jutni, és ez a lépés sokszor ott volt az egyházi diskurzusban, és méginkább a tettekben, de főleg jó néhány század társadalmi képzeletében.

Meg kellett várni a II. vatikáni zsinatot, pontosabban a Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciót ahhoz, hogy felszínre kerüljön a két életforma közötti ekkleziológiai kapcsolat, hiszen mind a világi Krisztus-hívők, mind a megszentelt életet élők ugyanarra az életszentségre való meghívásban osztoznak: „A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt, és a szeretet által tevékeny." (LG 41)

A tanítóhivatal e víziójával összhangban cikkünkben feltárjuk a kétféle fogadalom közötti megfelelést és alapvető egységet, mégsem hagyva figyelmen kívül a kommúnió szóban forgó formái közötti különbségeket és sajátos karizmákat. Konkrétan szólva: a fogadalmakat hídnak tekintjük, amely közelebb hozza egymáshoz a két életállapotot mind a szentségre való meghívottság tudatosításában, mind a veszélyekében, amelyeket együtt kell leküzdeniük.

A fogadalmak: a hegy két oldala...

A fogadalmak megélése a két életforma közötti kommunikáció és szolidaritás biztosítéka, ezért a fogadalmakat egy másik képhez is hasonlíthatjuk, pontosabban egy hegyhez, melynek két oldala, lejtője van. Érdemes közelebbről megnézni, miként működik ez a kép, ha ellentétes irányból járjuk át ezeket a lejtőket: először haladjunk a világi és családi élettől a megszentelt élet felé, majd ugyanezt az utat tegyük meg fordított irányban is: a megszentelt élettől a családos életforma felé.

1. Az első oldal: a világi életformától a megszentelt életforma felé...

„Hogyan születik család a megszentelt életben?"

Az első út azt mutatja be, hogy miként gyökerezik a megszentelt élet, annak egyéni vagy közösségi formája, a világi életformában, illetve a családban. Ahogy mindenki máshoz hasonlóan a megszentelt életet élő ember is családban születik, saját szülőktől, úgy egyetlen rendalapító sem kivétel az életnek ezen szabálya alól. Másképpen fogalmazva nemcsak azt mondhatjuk, hogy - a származást tekintve - a család a megszentelt élet gyökere, hanem azt is, hogy ez utóbbi megszületésének misztériumát is az előbbiben kell keresni. És mindenfajta megszentelt életforma születése állandó jelleggel tartalmazza a következő két mozzanatot:

• Egy bizonyos „karizma" megszületése, amelyet a Szentlélek legtöbbször egy világinak ad az egyház szükségleteire való tekintettel. Valójában a Szentlélek különleges adományának első címzettje - függetlenül attól, hogy kezdetben egyéni vagy közösségi - még világi, vagy legalábbis ebből az életállapotból származik. Természetesen vannak olyan esetek is, amikor a rendalapítók a világi papság vagy a megszentelt élet más közösségeiből kerültek ki. Ez viszont semmit sem változtat azon a tényen, hogy életükben nemcsak biológiai kort értek meg, hanem a világi élet bizonyos spirituális korát is. Másképpen, kronologikusan a világi állapot az a változatlan humusz, amely befogadja a jövendő karizmának a magját.

• A karizma elsajátítása a megszentelt élet állapotában. Egy új rend létrejöttének második állomása a kapott karizma kikris-

tályosodása egy adott életállapotban. Itt két momentumról beszélünk: először az alapító megválik az előző életformától, majd olyan társakat keres, akikkel együtt ugyanazt az életformát élik. Ezen a ponton nem szabad megfeledkezni egy fontos dologról: az alapító mindenekelőtt egy szerelmes! A családi vagy világi élet kronológiáját és logikáját fedezhetjük fel ebben, hiszen a szerelem ugyanannak az emberi és szellemi lendületnek, dinamikának a hajtómotorja minden életállapotban. Végső soron a szerelem az, ami a szóban forgó személyt a fogadalomtétel felé vezeti.

Egy szerzetesrend létrejöttének e két momentuma nem csak a leszármazási viszonyra mutat rá, hanem a megszentelt és a családos élet közötti hasonlóságokra is. Miként a családi otthonban a szülők először házastársak, a házastársak pedig, mielőtt azzá válnak, szeretik egymást, ugyanígy elmondható, hogy egy rendalapító először éli, megéli azokat a fogadalmakat, melyeket nyilvánosan vállal is majd, s mielőtt ő maga szeretne, felfedezi, hogy Isten szereti őt.

A rendalapítási tapasztalat ezen mozzanatainak egymásutánja újra jelentkezik a sajátos karizma továbbadásának folyamatában az új nemzedék számára. Arra eszmélhetünk rá itt, hogy a rendalapítók nem olyan tanítványokat keresnek, akik kívülről visszamondják, ismételik a „leckét", hogy majd ők maguk is „tanítókká" váljanak. Ezzel szemben azon vannak, hogy olyan „gyermekeik" legyenek, akiknek teljes valójukból sugárzik az a szeretet, amelyből születtek.

Az első oldalt végigjárva, összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy minden olyan karizma, amely rendalapításhoz vezet, azt jelenti, hogy az alapító beleszeretett Jézus egyik arcába. Senki sem ölelheti át - személyes vagy közösségi életében - a komplexitását és a mérhetetlen vonzását annak, ki „a legszeretettebb a földlakók közül", amint azt Marin Preda mondta volna, vagy teológiai szaknyelven fogalmazva, annak, aki „valóságos Isten és valóságos ember". Minden karizma rávilágít egy aspektusra, vagy átfog több olyan aspektust, amely az alapítót magával ragadta, s afelé vezette, hogy visszafordíthatatlanul beleszeressen Krisztusnak egy bizonyos „arcába". Aztán megjelennek azok a „lányok" és „fiak", akik által ez az alapító szeretet állandósul és megújul. Innen nézve egy megszentelt élet közösségének létrejötte visszatükröződik a családalapítás alapvető szakaszaiban.

2. A második oldal: a megszentelt élet felől a világi életforma felé

Amint azt már kezdettől fogva jeleztem, a megszentelt és a világi életforma közötti kapcsolatot fordított sorrendben is lehet szemlélni, a szerzetesi fogadalmak relevanciájából kiindulva, ami a világiakat is érinti. Ebben újra segítségünkre van az Antonio Maria Sicari által nyújtott perspektíva, hisz ő úgy gondolja, hogy a három evangéliumi tanács az ember erdeti alapstruktúráját, lelki DNS-ét fedi fel, vagyis azt, amire Isten kezdetben meghívta az embert: legyen engedelmes, éljen tisztaságban és egyszerűségben. Bizonyíték gyanánt elmélkedjünk egy kicsit a Teremtés könyve II. fejezetének egy részletén, hogy lássuk az ember kezdeti állapotát a Szentírás látószögében:

• Ter 2,4b-5: Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta,5 még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje.

• Ter 2,7: Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.

2.1. Engedelmesség vagy szabadság?

A teremtés nagyszerű jahvista elbeszélése az embert először egy paradox helyzetben mutatja be: egyrészt mint aki már a teremtés hajnalán ott van Isten teremtő szándékában, minden más teremtményt, állatot, növényt, égitestet megelőzően. Ez a részlet az embernek a teremtés rendjében fennálló antropológiai felsőbbrendűségét sugalmazza. De közvetlenül utána elhárul minden antropocentrikus kísértés azáltal, hogy az élet Isten teremtő közreműködésétől (ő adja az esőt) és az ember szolgálatától (ő műveli meg a földet) függ.

Az engedelmességgel kapcsolatosan innen két alapkövetkeztetést vonhatunk le: az első, hogy az ember engedelmessége nem erkölcsi vagy deontológiai, hanem ontológiai eredetű. Az ember olyan mértékben létezik, amilyen mértékben engedelmeskedik, így válaszolva az életre való meghívásra! Aztán látjuk, hogy ez az ontológiai engedelmesség a teremtés koronájává teszi, olyan státus ez, amelyet el is veszít abban a percben, amikor nem engedelmeskedik!

A szakaszon való elmélkedés antropológiai következtetése az, hogy egyetlen ember sem, legyen az világi Krisztus-hívő vagy megszentelt személy, nem élhet és nem lehet szabad, ha nem hallgat az első és valóban egyetemes meghívásra: az életre szóló meghívásra. És ez a meghívás nem csak a születés momentumára vonatkozik, s nem is csak a biológiai életre, hanem elsősorban az örök üdvösségre fókuszál: „Isten, aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem üdvözít beleegyezésed nélkül." (Szent Ágoston)

Az ember teremtéséről szóló szentírási szakasznak a legnagyobb meglepetése viszont annak a felfedezése, hogy a mindenható Isten meghallgatja az ember ki nem mondott vágyát, azt, hogy ne legyen egyedül (vö. Ter 2,18). A nő teremtésének elbeszélésével a szentíró nyilvánvalóvá teszi a másik két ontológiai és egyetemes fogadalom közötti kapcsolatot: az egyedüllét szegénysége és a szeretet tisztasága közöttit. Vegyük őket sorra.

2.2. Szegénység vagy gazdagság?

Mint előre jeleztem, a szegénységről is lehet ontológiai megjegyzéseket tenni, abban az értelemben, hogy a teremtés könyvében mind a szegénységnek, mind a gazdagságnak az eredete Istenben van. Sőt, az is elmondható ugyanebben a kontextusban, hogy gyakorlatilag ugyanazt a valóságot jelenítik meg úgy, hogy az egyik a másiknak a feltétele: az önátadás elfogadása.

Ahhoz, hogy ezt az azonosságot megértsük, amely amennyire paradox, annyira eredeti, szükség van egy etimológiai és teológiai eszmefuttatásra: a román gazdagság (bogăţie) szó a szláv Istent jelentő Bog tőből származik, és ez a szó Istenre úgy mutat rá, mint aki saját valóságának forrása. Ugyanezt lehet felfedezni a latinban is, ahol a dives (gazdag) szó töve azonos a divus (isteni) szó tövével. Az Efezusiaknak írt levél pedig ugyanezt az etimológiai eszmefuttatást támasztja alá a gazdagság isteni eredetéről, és azt mondja Krisztusról, hogy dives in misericordie (Ef 2,4), azaz gazdag az irgalomban. Ha a Teremtés könyvé ben Isten gazdagsága a teremtésben mutatkozik meg, akkor a megtestesülésben ugyanaz a nagylelkűség mutatkozik meg mint isteni gesztus, melyben semmit sem tart meg a teremtő magának, hanem Fia által mindent adományoz: Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor 8,9)

Ez a paradox megfelelés a gazdagság és a szegénység között Isten esetében meglepő antropológiai visszfényre talál, mely minden emberre érvényes. A teremtés elbeszéléséből kiindulva az ember nem más, mint amit Istentől kapott, gazdagsága és értéke, Lisieux-i Kis Szent Teréz szavaival élve, abban áll: „amit Jézus rólam gondol, semmivel sem több vagy kevesebb". De ugyancsak a Teremt ő fényében ismeri fel az ember az ő ontológiai szegénységét: nem jó neki egyedül lennie. A szegénységet először biológiai és pneumatológiai szempontból határozza meg mint függést Isten leheletétől, majd ugyanezt fejezi ki a kapcsolati függéssel: a férfi a nőtől, a nő a férfitól függ. Még egy paradoxont fedezünk föl, éspedig azt, ahogy a szegénységem vagy a tehetetlenségem lemeztelenít: megfoszt a saját egoizmustól és önelégültségemtől. És itt nem csupán anyagi szegénységről van szó.

Sajnos mai világunk valósága nem veszi tudomásul a teremtésnek ezt az Oratóriumát, helyette a Pénzhimnuszt zengi. Georg Orwell angol író 1936-ban paródiát írt a közismert Szeretethimnusz alapján, melyet a Korintusiaknak írt első levélben találunk. Pusztán azzal, hogy kicserélte a szeretet szót a pénzzel, s a végeredmény megdöbbentő:

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén,

ha pénzem nincs, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.

Ha nem lenne pénzem, semmi lennék.

A pénz hosszan tűrő, a pénz jóságos.

Mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél,

mindenen könyörül.

A pénz soha nem szűnik meg.

Ez a három marad: a hit, a remény és a pénz.

De közülük a legnagyobb a pénz.

(Georg Orwell: Pénzhimnusz)

Ezen elevenbe vágó paródia előtt az egyetlen menekülési lehetőségünk újra felfedezni az eredeti isteni egybeesést a szegénység és gazdagság között: Istenhez hasonlóan a valóban szegény ember nem az, aki nincstelen, hanem az, aki mindenét elajándékozza. Ez nem csupán a megszentelt életet élők számára ideál, hanem a családi életben is egymás megajándékozásakor. És pontosan itt lép színre a legfontosabb fogadalom, a szereteté.

2.3. Tisztaság vagy házasság?

A házasélet és a megszentelt élet közötti leküzdhetetlen különbség, úgy tűnik, a tisztaság megélését egyik, a szexualitás megélését a másik életállapotnak tartja fenn. Ezzel a klisével szemben két fontos korrekciót szeretnénk felhozni:

• A tisztaság, mint tiszta szeretet és hűség, követelmény a házasságban is, nemcsak a szerzetesrendekben és kongregációkban: nagyon sokat mondó Genovai Szent Katalin retorikai kérdése: „Ha a világ vagy a férjem képes lett volna meghiúsítani a szerelmet, akkor az miféle szerelem volna?" Megfordítva, hűtlenség esetén nem Krisztus az, akit elárul a hűtlen fél, abból adódóan, hogy elárulta a házastársát. Inkább az ellenkezője igaz: elárulja a házastársat, mert már korábban elárulta Krisztust!

• Másfelől, bár a cölibátus, a szüzesség fogadalma nem engedi meg a szexuális tapasztalatot, a megszenteltség nem megcsonkítást jelent, s a tisztasági fogadalommal élő személy nem szűnik meg teljesen nőnek, illetve férfinak lenni, hanem a maga teljes pszichoszomatikus, intellektuális és spirituális valójában szentelődik oda Istennek.

Összefoglalva a megtett utat a megszentelt élettől a házasságig, még tehetünk egy fölfedezést, mégpedig rácsodálkozhatunk arra, hogy a házasság szentségének mekkora szintetizáló ereje van a többi szentséggel összefüggésben:

• Eukarisztia. A házasság azt jelenti, hogy odaadni és elfogadni a testet és a vért a világ életéért, egy idézőjeles halál azért, hogy a többiek bőségben éljenek.

• Keresztség. A házasság újjászületést jelent egy még szorosabb közösségben, feltárását annak az életnek, amelyre meghívást kaptunk.

• Bérmálás. A házasság fokozatos növekedést jelent a kölcsönös felelősségvállalásban, megerősítése annak, hogy az egyik a másikért van: testben, lélekben, szellemben.

• Bűnbocsánat szentsége. A házasság a megbocsátás iskolájának kiváltságos helye.

• Papság. A házasság is iránymutató szolgálat és kegyelem a másik fél számára.

• Betegek kenete. A házasság feltételezi a betegek kenetének az állandó ajándékozását és elfogadását.

A házasság az a hely, ahol a test megismerheti az isteni szeretet csodáját. A hely, ahol a pihenés sabbattá lehet, ahol a beszélgetés úttá válhat az élet igéje felé, a másik fél társasága pedig előíze lehet a Szentháromság életének.

3. Következtetés

Ha a fogadalmakat ebből a bibliai perspektívából szemléljük, akkor megértjük, hogy amit tudományosan „szerzetesi elköteleződésnek" nevezünk, az nem utólagos hozzáadás a keresztény emberhez, mint egyfajta ÁFA, ami növelné a személyes vagy közösségi sors értékét, hanem éppen ellenkezőleg, mindenik életállapot egy-egy sajátos formája annak, ahogyan a Szentlélek kéri, hogy a személy Krisztushoz tartozzon. A meghívás milyensége sajátos, de maga a hívás egyetemes.

Akkor hát nincs is semmi különbség a két életforma között? És ha a kettőt mégsem téveszthetjük össze, akkor miben áll a „szövetség" a kettő között? Ilyen kérdések kereszttüzében elmondható, hogy a parancs és a tanács fogalma inkább pontosítást, mint megkülönböztetést takar: amíg a parancsok arra tanítanak, hogy a szeretet alapvető aktusait gyakoroljuk, és távolodjunk el azoktól, melyeknek alapja nem a szeretet, addig a tanácsok arra tanítanak, hogy teljesítsük azt is, ami a szeretet növekedését segíti elő, és távolítsuk el mindazt, ami akadályozza. És éppen emiatt mutattam be a fogadalmak fontosságát minden ember számára, életállapottól függetlenül.

A meghatározó különbség nem az állapotok között van, hanem mindenkinek a bensejében, mindegyik életforma esetében külön-külön, pontosabban azok között, akik teljesen átadják magukat, és akik szeretik egymást... „százalékokban": „Isten senkit sem kényszerít, sőt elfogadja mindazt, amit neki nyújtanak, de önmagát teljesen csak azoknak ajándékozza, akik neki teljesen ajándékozzák önmagukat." (Avilai Szent Teréz)

Ezért az „új evangelizációért szövetségben" inkább arra kell a hangsúlyt fektetni, amiben osztozunk és kiegészítjük egymást, és nem arra, ami elválaszt!

Kérdések továbbgondolkodásra:

• Találjunk példát az engedelmesség, a szegénység, a tisztaság fogadalmának megélésére a világi és házas életformában!

• Szerzetesközösségeknek: a saját lelkiségükből konkrétan milyen aspektusokat ajánlanának a világiak számára?

• Hogyan valósítható meg konkrét formában az „új evangelizációért szövetség" a családok és a szerzetesközösségek között?



Marius Taloş SJ

A szerző jezsuita szerzetes, Bukarestben született 1970-ben. Az általános teológiai tanulmányok befejezése után a Jászvásári Xaverianum Kulturális Központban tevékenykedett 2005-2009 között. Ezt követően írta meg doktori disszertációját lelkiségteológiából. Jelenleg a bukaresti Jezsuita Menekültügyi Szolgálatnál (JRS) tevékenykedik.

Fordította: Fábián Róbert

Forrás: Keresztény Szó - 2014. február

Képek: Gratuitas, http://www.catholica.ro/