2016. május 29., vasárnap

Valóban étel...

Úrnapja - Jn 6,51-58

Az egyház minden szentmisében az utolsó vacsora asztalához invitál minket Jézus meghagyása szerint: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre." Régi igénye azonban, hogy ennek az asztalnak ajándékát külön ünnepen köszönje meg Istennek. Történeti szempontból a nagycsütörtök volna erre a legalkalmasabb, de arra a nagypéntek árnyéka vetődik. Ezért a középkor a húsvéti időt és a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre tette az Oltáriszentség ünnepét. Újabban pedig az ezt követő vasárnapra került az úrnapja.

Az ünnepi mise evangéliuma Szent János könyvéből való. Meglepő, de a negyedik evangélista az utolsó vacsoráról szóló beszámolójában nem ír az Oltáriszentség szerzéséről. Úgy intézi viszont, hogy Jézus a kenyérszaporítást értelmező hosszú beszédében mégis feltárja azt a szándékát, amelyet aztán nagycsütörtökön teljesített be, hogy tudniillik önmagát adja eledelünkül: „Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne."

A kenyérszaporítás alkalmával Jézus nyilvánvalóvá tette: nemcsak tanítóként fordul hozzánk, hanem táplálni is akar és tud bennünket. Akkor egy alkalmi csodával a szavára ráfeledkező sokaság éhségét csillapította. Ez azonban jel volt és ígéret. Az utolsó vacsorán maga vált eledelünkké. Nem szókép ez? Hiszen Jézus máskor szőlőtőnek, jó pásztornak, a világ világosságának is mondta magát! Itt különös hangsúlyt kap a kétszer is elhangzó valóban szó: a görög eredetinek tán még hívebb fordítása, hogy valóságos étel és valóságos ital. Az is kiemeli ezt a kijelentést a metaforák sorából, hogy itt párhuzamba kerül egymással az étel és az ital, a test és a vér. Amíg csak azt mondta: „én vagyok az élő kenyér", addig értelmezhettük metaforikusán is a szavát. Mikor már nem egyszerűén önmagáról, hanem a testéről és a véréről beszél, mikor már ételt és italt említ, akkor arra késztet, hogy „szó szerint" értsük, amit mond.

Jézus nem azért lesz eledelünkké, hogy testi éhségünket csillapítsa. Még azt sem mondhatnánk, hogy „lelki éhségünk" kielégítése volna a célja. Táplálni akar. Meg akarja velünk osztani a saját életét: azt a szeretetet, amely minden tettében vezette. Megerősít egymás s önmagunk terhének elviselésére, részeltet a föltámadott élet öröméből.

Jelenits István piarista

Forrás: Új Ember


Mit jelent az Úrnapja?


Az ünnep teljes neve: Az Úr Testének és Vérének ünnepe. Az egyházi évben - a Húsvéti időt lezáró - Pünkösdvasárnap után két héttel tartjuk. Az ünnep eredete a XII. századi eukarisztia-kultusszal áll kapcsolatban. Jézus eukarisztikus jelenlétét hangsúlyozza. A szentmisében az "átváltoztatástól" kezdve Jézus teste és vére jelen van a kenyér és a bor "színében". Ez a jelenlét megmarad, ezért őrizzük a Szentostyát a Tabernákulumban, és az örökmécs jelzi, hogy itt van Jézus velünk. Az Oltáriszentségben jelenlévő Jézusnak térdhajtással adunk tiszteletet.

Az utolsó vacsorán maga Jézus mondta: "Ez az én testem, mely értetek adatik. (…) Ez a kehely az új szövetség az én véremben…" (Lk 22,19). Jézusnak több jelenléti módja is van az Eukarisztián kívül, melyek szintén valóságos, reális jelenlétek. Jelen van Igéjében, az apostolok utódaiban, a nevében összegyűlt közösségben, embertársainkban, stb. Az Oltáriszentségben való

jelenlét azonban kiemelkedik ezek közül: Az Eukarisztia szentségében igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk, Jézus Krisztus lelkével és istenségével együtt az ő teste és vére, következésképpen az egész Krisztus. Ez a jelenlét a szentmisében jön létre a Szentlélek segítségül hívása (epiklézis) és Krisztus szavának hatására.

"Krisztus szava, ami a semmiből létre tudta hozni azt, ami előzőleg nem létezett, ne tudná átváltoztatni a létező dolgokat azzá, amik még nem voltak? Egyáltalán nem kisebb cselekedet megadni a dolgoknak az első természetüket, mint az utóbbit megváltoztatni" (Szent Ambrus).

Dr. Kiss Imre

Forrás: Virtuális Plébánia


2016. május 21., szombat

A Szentháromság communiója


1. Az a tétel, hogy az imádság kommunikáció lehet, annak a hitnek logikus következménye, hogy Isten már önmagában is communio. Kommunikációból élő communio. Jobban mondva annak egy sajátos megvalósulása. Aki imádkozik, hasonul tehát egy ilyen Istenhez; ha keresztény, hasonul a Szentháromsághoz. A keresztény ima címzettje a háromságban egy Isten, egy többesszám, amelyet az imádkozó tegez.

Istennek sem egysége, sem háromsága nem számtani fogalom. Sokkal inkább egyesülés, találkozás, párbeszéd által létrejövő egységről van szó. Communis unió-ról, communióról több személy között, akik egymással csereviszonyban állnak, kommunikálnak. "Méltó" tehát és "igazságos", hogy a Hozzá forduló ima a szóbeli és jelképes kommunikáció megfelelő formáját öltse magára.

Továbbá következik a mondottakból, hogy nemcsak a hívő egyén imádkozik ilyen módon, hanem az egyházi közösség is. A Szentatyák szerint az egyház, az "ekklészia" a Szentháromság teremtménye. Ezért él helyesen az egyház, ha az ő képe és hasonlatossága szerint él.

2. Gyors vázlatot adtam, amely könnyen félreérthető, mert nem tisztázza eléggé a lényegi különbségeket. Valójában több szinten, más és más összefüggésben mozog a gondolatmenet. Először is felkapja a modern kommunikáció-fogalmat, amely szóbeli és képszerű közlést jelent. Egy bizonyos fajta közlekedést, összeköttetést, kapcsolatot: sajtó, televízió, telekommunikáció, fax, telex, internet. Az e módon továbbított információ természetesen technikai természetű, nem szükségszerűen kölcsönös. Sokszor a felületen marad. Sőt, még bele is lehet betegedni.

Kommunikáció és communio


Ennek ellenére a mindennapos kommunikáció eléggé alkamas arra, hogy fogalmát analóg módon átvigyük az imádság, az egyházi élet, sőt magára az isteni lét szintjére is. Mi az analógia? Lényegileg különböző dolgok kölcsönös hasonlósági viszonya. Informatika, személyek közötti kapcsolat, közösségi megélés és isteni kinyilatkoztatás gyökeresen eltérnek egymástól. De szemszögünkből elég "rokon vonás" mutatkozik közöttük ahhoz, hogy egy és ugyanaz a fogalom vonatkozzék rájuk. Ez a fogalom következésképpen sokrétű. Az analóg beszédmód megköveteli persze, hogy a szintek közötti választóteret tiszteletben tartsuk. Csak akkor érvényes a hasonlat, és csak akkor vezet a valóság mélyére, ha a szintek közötti határokat figyelembe vesszük.

Ilyen feltételek mellett lehetséges és jogos egy kommunikatív istentan is, és érvényt nyer a következő tétel: Isten háromságban egyesül, s ezért a számtant végtelenül felülmúlva egy. Más szóval: Isten Szent-Háromság, azaz az isteni létnek örökkévaló kölcsönös egyesülése és közössége a három "Személy" között. Isten önmagában kommunikatív módon történő communio. Ezért érthető, hogy Isten ennek megfelelő világot teremtett és nap-nap után teremt.

"Creatio continua"

Fontos ez a jelen idő: Isten teremt. Mert a teremtés nemcsak egy nagyon távoli múlt eseménye, hanem ma is aktuális, "creatio continua". Ilyen szempontból nézve a teremtés mindig új evolúciót tesz lehetővé. Jóllehet a fizikai, kémiai, biológiai, emberi és társadalmi fejlődés öntörvényű. A természet és az ember önnön erejéből fejleszti és szervezi magát. Ennek a csodálatos autonómiának lehetősége azonban hitünk szerint egyedül a Teremtőnek tudható be. A háromságban egy Isten nap-nap után lehetőségeket teremt. A fizika szintjén például interakciókat, az emberek világában például kommunikációkat. Annak képére és hasonlatosságára, ami benne örökkévaló esemény, létezni engedi ezeket a folyamatokat időben és térben.

3. Forduljunk a Biblia felé, és kíséreljük meg a mondottakat igazolni.

Communio a Bibliában

Az Újszövetség Istent Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevezi. Közvetlenül vagy közvetve e Háromban látja az isteni történést az emberek világában. Elégedjünk meg csupán Szent Pál, Szent János néhány szövegével.

Ismeretes Pál apostolnak a korintusiakhoz intézett jókívánsága: "Az Úr Jézus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal" (2Kor 13,13). E liturgikus jellegű formula mögött még nem mutatkozik rendszerezett szentháromsági elmélet. Ez legfeljebb csírájában van jelen. Bennünket azonban főleg a következő kettős tény érdekel. Egyrészt az a tény, hogy kegyelem, szeretet és közösség (görögül: karisz, agapé és koinonia), mind kommunikatív fogalmak. Mindegyik átadó és átvevő tevékenységet foglal magában. Másrészt: a Szent Pál-i teológia az idézett három fogalom tartalmát majd ennek, majd annak az isteni "személynek" tulajdonítja. Mindegyik illetékes a kegyelemben, a szeretetben, a közösségben. Úgyszólván minden esetben az Atya, a Fiú és a Lélek közös tevékenységéről van szó. Ezt a szerepek cserélése nem gátolja, hanem elősegíti.

Pál apostol kívánsága, hogy ez a komplex isteni tevékenység "mindnyájatokkal legyen", hogy ez az úgynevezett háromságban egy "Dominus vobiscum" gyümölcsöt hozzon. Testesüljön bele az isteni communio az emberi közösségbe. Ébresszen a lelkek mélyén történő effajta Isten-önátadás emberi kommunikációt. Az az önátadás, amellyel a Lélek, a Fiú és az Atya (a sorrend megfordítása jogos!) a hívőkkel közli magát, persze csupán távoli analógiát találhat a modern kommunikáció-technikában. Hiszen Ő nemcsak szót, képet, jeleket, hanem életet, lelki-testi életet közvetít.

A jánosi Jézus

János evangéliuma talán még erősebben tereli arra az olvasó figyelmét, hogy Isten örök élete már önmagában is örökkévaló lét-, élet- és tettközösséget jelent. Eszerint Isten úgy és azért az egy Isten, mert közösség. János minden evilági számtant feledve adja át Jézus kijelentését: "én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30). Megfigyelhető: a főnév és az ige többesszámban van, a melléknév egyesszámban: "egy vagyunk". Ezzel azt fejezi ki a jánosi Jézus, hogy az Atya és a Fiú örök szeretettel szeretik egymást.

De miféle szeretetről van szó? Bizonnyal nem egyirányúról. Nem is olyanról, amelynek célja csakis a szeretett lény meghódítása, birtokba vétele lenne. De az ún. "one way communication" más formájáról sincs itt szó. Az isteni analógia nem felel meg végül a nagyon is emberi vágynak: először kapni és csak aztán adni, viszontszeretni. János az agapé fogalmat használja. Ez a szeretet nem önközpontú, hanem öntudatos önzetlenség és öntudatos önátadás jellemzi. Spontán módon kölcsönös. Alá- vagy fölérendelés nem érdekli. Így szeretik egymást például feleség és férj a nem-patriarchális házassági közösségben.

Pontosan erre utalnak Jézus más szavai is János evangéliumában: az "Atya szeret engem" (Jn 15,9) majd: "szeretem az Atyát" (14,31), máshol pedig: "Én az Atyában vagyok és az Atya énbennem" (14,10). Értsd: se fölöttem, se alattam, hanem lélekben bennem. Továbbá ezt olvassuk: "mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém" (17,10).

Eleget idéztem. Teológiai következtetésem egyszerű: amennyiben Isten nemcsak az embert szereti, hanem örök lényében is már szeretet, akkor időn és téren túl szerető és szeretett alanyok viszonyulnak Benne egymáshoz. Ilyen értelemben kommunikatív Isten.

Középkori Szentháromság teológiák

A középkornak a Szentháromsággal foglalkozó két híres teológusa Szentviktori Richárd, aki a 12. században élt, és Bonaventura, a 13. század nagy ferences tanítója.

Szentviktori Richárd az isteni és az emberi szeretet analógiájáról ekképp vélekedik: "Senkiről sem mondják, hogy tökéletes a szeretete, ha csupán önmagát mint magánzót (...) szereti. Kell, hogy a szeretet (amor) másvalaki felé irányuljon: csak így lesz belőle önzetlen, igazi szeretet (caritas)". Ahol tehát nem fordul egymás felé több személy, "nincs igazi szeretet". [1]

Szentviktori Richárd tanítása

Következésképpen ha Isten önzetlen, igazi szeretet (caritas), semmiképpen sem lehet örök magánzó. Akkor lehetetlen, hogy remeteként élje át örökkévalóságát, és csak a világ teremtésével szerezzen magának társaságot. Ha Isten kezdet és vég nélküli caritas (agapé), akkor mi őt csak egy társas lény analógiája szerint képzelhetjük el. Úgy, hogy Ő egyenértékű, egyenrangú örök személyek közössége (vö. III,2 és 7). Ebben mindegyikük szerető és szeretett, viszontszerető és viszontszeretett. És ez a kölcsönös viszony mérhetetlen boldogságuknak is forrása (vö. III, 3). Ebben az összefüggésben talál ki Richárd egy egész sereg összetett szót, amelyben a latin "cum", magyarul "vele," "együtt" dominál: "condilectus, condiligens, copraesens, coomnipotens, coaeternus" stb. Mindegyik szó társas viszonyt jelez. Richárd gondolatmenete aztán így folytatódik: a csupán "kettesben" megélt szeretet tökéletlen. Akik igazán szeretik egymást, azok keresik a harmadikat. Azt keresik, akit közösen szerethetnek, akinek tovább tudják adni, közölni, kommunikálni önnön boldogságukat.

Ez aztán spontán módon viszontszereti mindkettőjüket. Szó szerint olvasom: "Nagy gyengeség jele, ha az egyik nem tűri, hogy a neki jutott szeretetben társa legyen, hogy ebben a szeretetben más is részesüljön" (II, 11). Istenben elképzelhetetlen a féltékenység érzelme. Így a hármasban megélt szeretet Benne valóságos felsőfoka a kettesben megéltnek. Így a közösen szeretett harmadik mindig újra kinyitja kölcsönös viszonyukat nemcsak egy másik, hanem mások felé.

Azonban vigyázat! Egy első gondolatmenet szerint lehet ez a harmadik személy bármelyik isteni személy a másik kettő részére (vö. III, 20). Hiszen mindegyik túllép és túlléptet a kettes-társaság szűkebb communióján. Mindegyik nyitja a másik kettő kölcsönös viszonyát. Az Atya a "harmadik," amikor a Fiú és a Lélek együttműködésének irányt ad. A Fiú "harmadik személy", amikor egy tekintettel tekint az Atyára, aki küldi, és a Lélekre, aki küldetéséhez erőt ad. A Lélek a harmadik, amikor az Atyával és a Fiúval közös teremtési munkáját a világ történetében sokféle módon aktualizálja. Mondhatjuk, hogy a Lélek a Szentháromság állandóan megtapasztalható Kommunikátora. Szerepét persze úgyszólván az örökkévalóságban gyakorolja be.

A Szentháromság "egyenrangúsága"


Megszoktuk, hogy számoljuk és számozzuk az isteni Személyeket: első, második, harmadik. Bizonyos szempontból azonban problematikus minden effajta felsorolás. Hiszen kölcsönös communio-kezdeményezésről van szó igazában egyenrangú alanyok között. Richárd elég merész, hogy a Szentháromságra a testvéri (II, 20) és a rokoni (V, 2 és VI, 8) közösség analógiáját alkalmazza. Mert szerinte Istenben nincs helye semmiféle hierarchiának. Arra csak nekünk, embereknek van szükségünk. Nagyon alkalmasnak találja ezzel szemben a "concordia", az egyszívűség fogalmát (II, 20).

Természetesen egy másik szemszögből, amely az Újszövetségben is jelen van, logikus egymásutániság jellemzi Isten evilági működését. Így küldi az Atya a Fiút, és a megdicsőülő Jézus a Szentlelket. Jézus küldetését, igehirdetését, életét, szenvedését, halálát és feltámadását az evangelisták ilyen történeti "egymásutániság" jegyében beszélik el. Így mutatja be János Jézus "végrendeletét" is: a távozó küldeni fogja majd az "Igazság lelkét" (15,26), aki majd "tanúságot tesz róla, és elvezeti a tanítványokat a teljes igazságra" (16,13). Így nézve a Lélek minden esetben a "harmadik személy", aki a "második" művét folytatja és tökéletesíti.

Richárd másrészt lényeges dologra mutat rá: a Szentlélek nem "harmadrangú" személy. Annyiban mindenképp "elsőrangú", hogy nélküle nincs Szentháromság, csak esetleg Szentkettősség vagy egyedülálló Szent Isten, aki egyeduralmat gyakorol a világ felett. A Lélek nélkül kommunikatív Istent sem könnyű elgondolni.

Bonaventura istenképe

Bonaventura elméletének sajátossága, hogy Istent rendszeresen mint dinamikus lényt mutatja be. Bonaventura szerint Isten "történik"; Isten úgyszólván aktuális esemény, "actualitas". Éppen ezért mind önmagában, mind önmagán túllendülve a kommunikáció egy sajátos változata. Ez a modern fogalom, legalábbis annak egy őse a teológiában kulcsfogalma Bonaventura rendszerének. Tanítja például, hogy mi Istent a kinyilatkoztatásban csakis közölt szavak, képek és tettek tükrében éljük meg. Krisztusban magában még inkább, akiben Isten önmagát kínálja emberi nyelven, mint valóságos ember a többi embernek. Ezt fejezi ki János: "És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék" (1,14). Ez nemcsak isteni önmegnyilatkozás, hanem önközlés is.

Ennek oka már az is, hogy Isten az abszolút jóság, és a jónak az a természete, hogy továbbadja magát: "Bonum est diffusivum sui". Ennek köszönhetjük már a világ megteremtését is, szintúgy Krisztus jövetelét.  Nyomatékosan beszél a teológus a "communicabilitas Dei"-ről, amely Isten önmagán túlvivő végtelen ereje. Olyan erő, amelyet egyébként  -  mint Bonaventura finoman jelzi  -  a legegyszerűbb ember is be tud fogadni, hiszen a háromságban egy Isten végtelenül egyszerű.

"Communicabilis Dei"

Nem érne el azonban bennünket az isteni Kommunikáció emberi szó, jel, kép, tett és esemény formájában, nem lenne Megtestesülés, Inkarnáció, ha Isten önmagában nem lenne a kommunikáció páratlan eseménye. Ámde a hit tanítja, hogy mielőtt a világ lett volna, már Istenben magában van többféleség, "pluralitas".  Tökéletes isteni többféleség. Isten nem hasonlítható egynemű, homogén kőzeti alakulathoz, és örökkévalósága sem mozdulatlan vigyázzálláshoz idő és tér felett. Inkább társas lényekhez, akiknek többsége és különbözősége kiegészíti egymást. Bonaventura írja:  "a legboldogabb egyesülés az, amely különböző egyének között jön létre".

Szüntelenül, kezdet és vég nélkül egyesül egymással az isteni Háromság. És mert mindegyikük végtelen, felmondja a szolgálatot az aritmetika. A számtan birodalma a véges egységek összeadása, kivonása, szorzása. Mert a három isteni személy végtelen, sem egységük sem háromságuk nem lehet csupán számtan tárgya.

Annyiban azonban hasonlít a háromságban egy Isten a mi emberi világunkra, hogy Ő is mint kommunikáció létezik, amely communióhoz vezet. Az evilági kommunikáció véges, törött, gyarló, a perverzió veszélyétől sem mentes. De a miénk bármikor felnézhet az istenire, ha útmutatást keres.

Gánóczy Sándor

1928-ban született Budapesten. A würzburgi egyetem nyugalmazott katolikus dogmatika tanára, Kálvin-kutató. Két tudományos doktorátusa mellett díszdoktora a genfi egyetemnek és a budapesti Károli Gáspár Egyetemnek. Könyvei és tanulmányai isten-, teremtés-, szentségtan, dialógus a természettudományokkal tárgykörökben főleg német és francia nyelvű kiadványokban jelentek meg. Több teológiai lexikon munkatársa. Előadása a Magyar Pax Romana Fórum kongresszusán, Siófokon hangzott el 1998. április 14-én. 

Forrás: Vigilia


2016. május 15., vasárnap

Nagymarosi ifjúsági találkozó 2016 tavaszán


Élő rózsafüzér zarándoklat 2016


„A Lélek éltet”

Beszélgetés Jelenits István piarista szerzetessel a pünkösdről és a Szentlélek erejéről

– A pünkösd fénye mintha valamelyest elhomályosodott volna napjainkban. Sokan talán nem is sejtik, hogy ez a két nap nem pusztán majálisok, juniálisok alkalma és a természet megújulásának ünnepe. Lehet, hogy a hitüket gyakorló keresztények között is megfogyatkozott ennek az ünnepnek a becsülete?

– A húsvét és a pünkösd eredete szerint is a tavaszhoz kapcsolódik. Nemhiába mondja Balassi Bálint: „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje, mindent egészséggel látogató ege…” Laicizálódott, a természethez nosztalgikusan visszavágyódó társadalmunk akkor is őriz valamit az ünnep tartalmából, ha csak ezekre a mozzanatokra figyel. Az egyház talán nem ünnepli olyan förgeteges örömmel a pünkösdöt, mint a karácsonyt és a húsvétot, de a Szentlélekről mégsem akar elfeledkezni. Magyar vonatkozásban elég a csíksomlyói búcsúra utalnunk: ott az egész Kárpát-medence magyarsága találkozik, s az ünnep öröme a televízió közvetítésében milliókhoz eljut.

– Krisztus korában mit jelentett a pünkösd? Olvassuk a Szentírásban, hogy ezen a napon összegyűltek az apostolok.

– A zsidóság legnagyobb ünnepe a húsvét. Az egyiptomi rabságból való szabadulás emlékét idézi. Jézus korában ilyenkor óriási zarándoktömegek gyűltek össze Jeruzsálemben, s ez a sokszor messzi földről összegyűlt sokaság hét héten át Jeruzsálemben maradt. A húsvétot követő ötvenedik nap, a pünkösd a hazaindulás napja volt. Ekkor emlékeztek meg a Sínai-hegyi szövetségkötésről. A törvényről, amellyel Isten a választott nép egész életét mederbe fogta. Számunkra, keresztények számára a Szentlélek kiáradása tette ezt a napot igazán emlékezetessé.

– Hogyan értsük a Szentlélek nevet?

– A héber nyelvben a ruah szó egyszerre jelent szelet, vihart és leheletet, lélegzetet. A mi lélek szavunknak ehhez a második jelentéskörhöz van köze. János evangéliumában olvashatjuk, hogy amikor Jézus húsvétvasárnap este megjelent a tanítványok között, „rájuk lehelt, és azt mondta: »Vegyétek a Szentlelket«” (20,22). Itt a rájuk lehelt szóval fordított görög ige utal vissza a teremtéstörténetre. Ott az első ember megteremtésekor Isten Ádám arcába (orrába) lehelte az élet leheletét. Mintha saját életét „osztaná meg” az emberrel. De János máshol a héber szó másik jelentésére is utal, amikor a Szentlélekről ír: „A Lélek ott fú, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy” (3,8).  
 
- Többször rágondolhatnánk a Szentlélek sokféle működésére, amellyel egész életünket átszövi.

– A Szentlélek szó helyett némelyek szívesebben használnának olyan magyar szót, amely a szél szóból ered. Van, aki Isten Szellemének fordítaná a görög pneumát. De ez a szellem szó a nyelvújító Kazinczy alkotása, nincs olyan gazdag akusztikája, mint a léleknek. Egy kicsit még ma is mesterségesnek érezzük. Gondoljuk csak meg, mennyivel többet ér a lelkes szó a szellemesnél, mennyivel súlyosabb a lelketlen a szellemtelennél!

– Ami a keresztény szóhasználatot illeti, érdemes jobban odafigyelnünk arra, hogy szóösszetételekben, képzővel ellátott formában mikor utal a lélek szó az emberi lélekre, mikor az Isten Lelkére, a Szentlélekre. A papokat nem azért nevezzük lelkiatyáknak, mert a lelkünket gondozzák, hanem mert a Szentlélek küldöttei. A lelkigyakorlat nem onnan kapta a nevét, hogy ott a lelkünket gyakorlatoztatnánk, hanem onnan, hogy ott a Szentlélek „gyakorlatoztat” minket. Ha ezeket tudatosítjuk magunkban, többször rágondolhatnánk a Szentlélek sokféle működésére, amellyel egész életünket átszövi.

– Ki hát a Szentlélek a mi személyes életünkben, és mi a szerepe az egyházban?

–  Pál apostol nagyon sokat ír arról, mi mindent köszönhetünk a Szentléleknek. Például a gyermekké fogadás Lelkének mondja, „általa kiáltjuk: »Abba! Atya!«” (Róm 8,15). Fölkapjuk a fejünket: hát nem Jézus tanított arra, hogy Istent Atyánknak szólítsuk? Való igaz. De üres szóvá, kegyes formulává kophatna, amit Jézus ránk hagyott, ha a Lélek nem segítene abban, hogy valóban gyermeki bizalommal mondjuk ki. Az egyház kezdetben nemigen imádkozott a Szentlélekhez, inkább az Atyának és a Fiúnak köszönte meg, hogy a Lélek ajándékait kiárasztotta ránk. Így van ez a pünkösdi ünnepi mise könyörgéseiben is. Aztán a szentlecke utáni ének, a szekvencia idézi a középkori Szentlélek-hívogató himnuszt: „Jöjj, Szentlélek Istenünk… Jöjj, szegények atyja, te, bőkezűség Istene.”   

De térjünk vissza Szent Pálhoz! A korinthusiakhoz írt második levélben leírta ezt a mondatot: „A betű öl, a Lélek pedig éltet” (3,6). Manapság nagyon átéljük kimondott és leírt szavak devalvációját. De Pál a Szentírás betűjéről mondja, hogy az is ölhet, ha nem a Lélek segítségével értelmezzük. A Lélek sugalmazta, az ő segítségével érthetjük helyesen, Isten szándékának megfelelően.

A muszlimok nem ismerik a Szentlelket. A Korán arab szövegét tökéletesnek és örök érvényűnek tartják. Mi másképp tekintjük Isten szavának a Bibliát. Megrendülve gondoljuk meg, hogy Isten, amikor emberi nyelven „szóvá tette” titkait, egy-egy adott kor tökéletlen és mállékony nyelvén szólalt meg. Vállalta, hogy az általa sugalmazott könyv az idők során értelmezésre szorul majd. Ő maga is „sok rendben és sokféle módon” szólt Izrael népéhez, s amikor a Megtestesült Igében teljesen feltárta előttünk önmagát, akkor is olyan könyvekbe gyűjtötte a tanításait, amelyeknek értelmezése a Szentlélekről vezetett egyház dolga lesz, s amelyeket majd sok nyelvre lefordítanak. Ilyenformán Isten és az emberiség „párbeszéde” nem zárult le. Vadonatúj igazságokkal nem bővül, de a világ végéig folytatódik. Ennek a mestere a pünkösdi Lélek.

 – Különböző felekezetekben, közösségekben (nem csak szektákban!) olykor a Szentléleknek tulajdonítanak olyan jelenségeket, megnyilatkozási formákat, amelyektől sokan ódzkodunk, megijedünk, vagy amelyeket egyszerűen értelmetlennek találunk. Mi a teendő ilyenkor?

– Szent Páltól tudjuk, hogy már a Krisztus utáni ötvenes években (húsz-egynéhány évvel Jézus halála és föltámadása után!) jelentkeztek efféle gondok – legalább a korinthusi keresztények között. Voltak alapjában tán jó szándékú, de nem eléggé komolyan gondolkodó emberek, akik a saját lelkendezésüket meg a Lélek valódi megnyilatkozásait nem tudták megkülönböztetni. Pál figyelmeztette őket arra, hogy „Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene” (2Kor 14,33). A Lélek ajándékait könnyű összetéveszteni azzal, amit saját föltűnési vágyaink diktálnak. A Lélek legértékesebb adománya a szeretet. S minden adománya arra való, hogy ki-ki a közösség javát mozdítsa elő vele. Pál azt is írja: „A Lelket ki ne oltsátok” (1 Thessz 5,19). Vagyis ha a rend, a békesség nevében egymást figyelmeztetjük, legyünk óvatosak. A „lelkek megkülönböztetése” nélkülözhetetlen adomány, de az intézménynek nyitva kell állnia a Lélek valódi megnyilatkozásainak felismerésére és befogadására.

– Jézus arról is beszélt, hogy aki a Szentlélek ellen vét, valami olyasmit tesz, amire nincs bocsánat. Hogyan értsük ezt?

– Jézus akkor mondta ezt, amikor azt állították némelyek, hogy a csodái az ördögtől valók. Maga Jézus azt vallotta, hogy ezek a Szentlélek erejének megnyilatkozásai. Mármost: aki nem hajlandó fölismerni Isten műveiben Istent, hanem a gonosz léleknek tulajdonítja azt, ami tőle való, azon nem lehet segíteni. Nem azért „nem nyer bocsánatot”, mert Isten haragszik rá, hanem mert ő maga utasítja el Istennek minden közeledését.  

– Azt is írja Szent Pál, hogy testünk a Szentlélek temploma. Ez mit jelent?

– Idézzük az egész szövegrészt: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok? Dicsőítsétek meg Istent testetekben!” (1Kor 6,19- 20). A görögök hajlottak arra, hogy az embernek csak a lelkét tartsák értékesnek, a testet nem becsülték. Még a keresztények közt is elterjedt egy olyan fölfogás, hogy a kicsapongás, részegség, bujaság csak a testet mocskolja be, számunkra viszont csak a lélek „tisztasága” a fontos. Ez ellen emel szót Pál. Testestül fogunk föltámadni, s már most testünkben – vagyis fegyelmezett, a Lélektől irányított hétköznapi életünkben „dicsőül meg” az Isten, ott mutatkozik meg az ő kegyelmének életalakító hatalma.  

– Tanár úrnak mit jelent a Szentlélek, a pünkösd?

– Amikor a Szentírásról tanítok, az órák előtt mindig kérjük a Szentlélek segítségét. Az iskolában sokszor eszembe jut Schütz Antalnak egy kedves példázata. Az egyszeri katolikus iskola fölépülésekor a bejárata fölé egy rúdra vasláncon függő galambot akasztottak, a Szentlélek jelképét, a falra meg felírták: Ez a ti mesteretek, aki megtanít minden igazságra. Telt-múlt az idő, a vaslánc megrozsdásodott, s egy vihar egyszer eltépte a galambot. Nem figyeltek rá, ott maradt a bot ugyanazzal a felirattal: Ez a ti mesteretek… Tanulság: Ügyeljünk arra, hogy a Lélek szerepét ne vegye át bot a keresztény iskolában, családban, gyülekezetben.

„Szentlélek nélkül távoli az Isten, az Evangélium holt betű, az Egyház egyszerű szervezet, a tekintély uralkodás, a misszió propaganda, az istentisztelet emlékek fölidézése, és a keresztény cselekvés rabszolgamorál. De őbenne: a kozmosz fölemelkedik és nyögve szüli az Országot, a feltámadott Krisztus itt van, az Evangélium életerő, az Egyház szentháromságos közösség, a tekintély szabadító szolgálat, a misszió pünkösd, a liturgia emlék és elővételezés, az emberi cselekvés megistenült.”

Lattaquié Ignatiosz metropolita 

Koncz Veronika

Forrás: Új Ember


2016. május 1., vasárnap

Ima Szent Józsefhez a Munkáshoz



Ó, dicsőséges Szent József pátriárka, alázatos és igaz názáreti kézműves, légy mindennapi fáradozásainkban mellettünk, hogy mi, katolikus kézművesek is megtaláljuk munkálkodásunkban az Isten dicséretének alkalmas eszközét, hogy megszentelődjünk, és hasznossá váljunk a társadalom számára, amelyben élünk. Hiszen minden cselekvésünknek ezek a legfőbb eszményeik. Könyörögd ki számunkra Istentől, ó legszentebb pártfogónk, a szív alázatát és egyszerűségét, azt, hogy örömet találjunk a munkában, és jóakarattal legyünk azok iránt, akik társaink benne. Add, hogy a munkát, amely elkerülhetetlen, ebben az életben, az isteni akaratnak megfelelően, vidáman végezzük, tudatában különleges szociális helyzetünknek és küldetésünknek, felelősségünknek. Add meg nekünk a fegyelem és imádság szellemét, a kedvességet és a tiszteletet a felettesek, a testvéri érzést a velünk egyenrangúak, az alázatot és türelmet az alattvalókkal szemben. Ámen.”

XII. Piusz pápa Imája Szent Józsefhez

Forrás:Munkás Szent József Plébánia, Oroszlány