Évekkel ezelőtt többször is
láttam a „Tűzszekerek” című filmet (Chariots Of Fire), amelynek zenéjét
Vangelis írta és rengeteget hallgattuk akkoriban. A film sportoló fiatalok
életéről szól, akik az olimpiára készülnek és a végén győzelmet aratnak kitartó
teljesítményükért. Egyikük viszont nem úgy ért célt, mint ahogy az eredeti
tervben szerepelt…De a lényeg, hogy végül a saját versenyszámában ő is
győztesként állt helyt.
Szent Pál is többször hasonlítja
versenypályához a mennyek országáig tartó utunkat. Valóban fontos, hogy soha ne
adjuk fel a küzdelmet és mindhalálig kitartóak, hűségesek maradjunk az Úrhoz és
az Ő megismert Igazságához abban a küldetésben, amelyet ránk bízott Isten.
Fontos a szabályszerű küzdelem is, hogy méltónak bizonyuljunk a győzelmi
koszorúra annak a hivatásnak a jutalmául, amit megad az Úr örökre mindazoknak,
akik Őt szeretik. De mi az a hivatás, amelyen a legbiztosabban célt érhetek?
Aki érzi, hogy valószínűleg a megszentelt életállapot és nem a házasság az ő
útja, annak az a következő lecke is fel van adva, hogy ezt milyen módon tegye
meg. (Házasságra készülők is gondosan megválasztják életük párját.) A
konszekrált életutakról már elkezdtem egy sorozatot, ebbe nem is nagyon akarok
újra belemenni, milyen lehetőségek vannak, csak van egy kérdés, ami nem hagy
nyugodni. Remélem idővel tisztábban fogok látni, egyelőre nehezen fogadom el,
bár nagyjából értem, hogy miért van az Egyházban, a papok, hittanárok és sok
katolikus testvéremben olyan elvárás, hogy aki hivatáson gondolkodik, annak leginkább
valamelyik rendben a helye. Az érv jogos, hogy közösségben lehet megélni
leginkább ezt a hivatást és pl. Boldog Özséb is összegyűjtötte a pilisi
erdőkben szétszóródva élő remetéket látomása alapján és jó idő elteltével még
ma is fennmaradt az általa alapított Magyar Pálos Rend, ahogy a lelkiségek
sorozatban írtam is róluk. Rengetek rend, világi intézmény, apostoli élet
társasága van, ahol bőven van lehetőség megtalálni egy „testhezállót”. Úgy
érzem, hogy ugyanúgy ahogy a hivatást magát, annak módját is az Úrtól kapjuk.
Akinek adatik egy rendi vagy világi intézményi vagy bármilyen más egyéb
közösség, azt egy külön kegyelemnek érzem, de miért várják el ezt attól is, aki
esetleg „csak” papi hivatással rendelkezik és nem szerzetespap lesz belőle,
vagy a szüzek rendjébe kapott elhívást, vagy egyéb módon tudja megélni az
Istentől számára rendelt küldetést. Sokszor a körülményeinken keresztül is
vezet az Úr, értem ez alatt a belső adottságokat, talentumok („pozitívak” és
azok hiányai a „negatívak”), az életút során szerzett sebek és lehetőségek.
Isten nem azt nézi, hogy melyik versenyszámban, a 400 vagy csak a 100 méteres
futószámban indulunk. Első sorban jó, ha rájövünk, melyik számban kell
indulnunk, mit kér tőlünk lehetőségeinkhez mérten Isten, majd megtegyünk
mindent a felkészülés és a verseny során annak érdekben, hogy biztosan célt
érjünk. Nem várja el a Jó Isten egy rövidtávfutótól azt, hogy hosszú távon
induljon, akkor a helyettesek nagy része és a felelős személyek miért terelik
mégis a fiatalokat leginkább ebbe az irányba, hogy ha hivatás, akkor az a minél
nagyobb versenyszámtól kezdve a jó? Persze, ha egy versenyszámot nem tekintenek
annak teljes mértékben, - lásd a magánfogadalom „problémás” volta -, vagy
értéktelenebbnek vélik a kisebb számot, ahova csak a „kiszorult” esetek
kerülnek, hát igen, lehet ilyen szempontból is nézni és ezek miatt érthető is,
de a szabályoknál, kategóriáknál fontosabb a szív odaadottsága és az Úr
Akaratának állandó kutatása és megtétele elvárásoktól, jogi besorolásoktól
függetlenül. Ez a kérdés a miatt is fontos, mert több hivatás lenne, mint
amennyi megvalósul, ezt hivatásgondozással foglalkozók is állítják. Ennek
kivédésére a következő szempontot is érdemes lenne figyelembe venni. Inkább a
rövidebb számnál kezdje az ember a gondolkodást, elköteleződést, később azon
még lehet változtatni és edzeni, benevezni a hosszabb számra. Pl. egy pap még „könnyebben”
beléphet egy számára jónak tűnő közösségbe, míg aki szerzetespapként nem állja
meg a helyét, mert úgy érzi, ez nem az ő útja, előfordulhat, hogy az egész
hivatása is veszélybe kerül vagy ha nem, és kilép a rendből, és megmarad
áldozópapnak ez elég nehéz időszak lehet az életében, mire rátalál a neki való
távra. Lányoknál is fontos, hogy előre felé lehet lépni, magánfogadalmasból még
lehet a többi három lehetőség bármelyikében elkötelezett, de aki tegyük fel,
úgy kezdi, hogy egy bizonyos időt eltölt pl. egy monasztikus rendben és nem
válik be az a közösség, annak az egész hivatása is veszélybe kerülhet; ha
valóban megkapta, így el is veszítheti, ha nem vezetődik rá a kisebb távra,
amelyben végül célt érhet lehetőségeihez képest.
Sillye Jenő: Mit sem aggódom című dala
Refrén: Mit sem aggódom,
nem féltem életem, csak
hogy végigfussam a pályát,
s a feladatom teljesítsem,
melyet Jézus bízott rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése