Avagy: az én célom
vajon Istené?
Gyerekkoromban két kedves tanárom
írt az emlékkönyvembe egy-egy idézetet. Az egyikük egy karakteres díva volt, ő
írta az Ibsen idézetet, a másikuk pedig egy határozott ámde szelíd mentalitású
hölgy. Íme a két idézet:
„Nézd a világot:
annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
…
Ne nézz, ne nézz hát
vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”
Vörösmarty Mihály
„Gyönyörű az, ha az
ember célba lát. S eléri azt tűzön-vízen át!”
Henrik Ibsen
Sok ideig bántott, hogy miért
ennyire különböző a kettő, mi a helyes valójában? Mihez tartsam magam? Legyenek
kitűzött céljaim, és mindenáron kitartsak feléjük, ahogy Ibsen írja, vagy
legyek szerény és bízzam magam a körülmények sodrására, - nekem legalábbis
akkor ezt jelentette Vörösmarty mondata: „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid
távolába: Egész világ nem a mi birtokunk”… Felnőtt koromban, sok kaland és
esemény és imádság hatására értettem meg, mi is az, ami a valódi boldogságra
vezető út. Nem arról van szó, hogy bármelyikük is rossz tanácsot adott volna az
olvasóközönségnek, vagy ellentétben állnának ezek a gondolatok. Fontos, hogy
legyenek céljaink az életben, de ezek legyenek JÓ célok. Mit jelent a jó cél?
Olyan, amely egyezik Isten tervével, amely végső soron az üdvösségünket
szolgálja. Talán ez a többlet, amely átvilágít Vörösmarty versében is, hogy
csak a szívünkbe felfogott valóság az igazi, azokat a célokat érdemes
megvalósítani, amelyeket oda beleplántál az Úr. Azokat viszont teljes
odaadással, akár tűzön-vízen át…
Vörösmarty versét érdemes elolvasni néha, mert gyönyörű, íme
a teljes változata:
Vörösmarty Mihály: A
merengőhöz
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
1843
Engem Vörösmarty e verse segített át a boldogságba. Lemondani a lehetetlenről és belevetni magam a lehetségesbe. Boldogabb vagyok, mint hittem volna valaha is, hogy az leszek: Deo gratias!
VálaszTörlésÉs érdekes, pont annyi idősen, mint ahány évesen Laura kapta ezt a verset. :-)
Bízni kell Istenben, hogy Ő tudja, mi a jo(bb) nekünk!