2011. október 20., csütörtök

A szentmiséről


A helyes lelkület 
A legfontosabb természetesen az a lelkület, amivel a szentmisét életünkben kezeljük. A szentmisében ne magunkat, ne a magunk elképzeléseit keressük, hanem csak Isten ajándékát. Ne legyenek „céljaink” a szentmisével. Sem egyéni, sem közösségi céljaink. (Van célja a szerelmes csóknak, melyhez korábban a liturgikus cselekményeket hasonlítottuk?) A szentmisét egyszerű lélekkel, szeretettel fogadjuk Isten kezéből, és Istenre bízzuk, hogy ő mit akar benne nekünk adni. Természetesen a szentmisében tanulni fogunk, mint a zsinat előbb elmondta, a szertartások és imádságok fognak benne minket tanítani, mégpedig többre, mint bármi emberi beszéd, vagy a legszebb prédikáció. De a mise mégsem iskola, nem tanóra. Nem azért megyünk, hogy tanulságokat vonjunk le a miséből, s azokat az életben alkalmazzuk. Természetesen a mise a közösség egységének és a szeretet kötelékének jele és munkálója. De ne mi akarjunk a szentmisével, mint egy eszközzel közösséget formálni. Ez a közösség sokkal mélyebb és sokkal lényegesebb, mint amit a mi közösségi érzésünk akár csak elképzelhetne. Természetesen a szentmisében azzal a Krisztussal találkozunk, aki magához hívja a fáradt szívűeket, s azt ígéri, hogy megenyhíti őket. De mi mégse azért járjunk a misére, hogy vigaszt és enyhületet kapjunk. Bízzuk Istenre, hogy mit csinál velünk, mikor tart szigorúbb, szárazabb étken, mikor látja úgy, hogy emberi voltunkban vigaszra van szükségünk. Természetesen a szentmise a legszebb cselekmény, a legfölemelőbb szertartás, amiben részt vehetünk, s minden erővel törekednie kell papnak, ministránsnak, énekeseknek, hívőknek arra, hogy minden szó, mozdulat, tárgy méltó legyen a szent misztériumhoz. De mégsem azért járunk a misére, hogy élményben legyen részünk, hogy gyönyörködjünk, meghatódjunk, vagy föllelkesedjünk, hanem csak azért, mert hisszük és tudjuk, hogy a szent misztériumban megváltásunk műve valósul meg. A zsinat azt kívánja a hívőktől, hogy „tanulják meg a tiszta áldozati adományt nemcsak a pap keze által, hanem vele egyesülten maguk is fölajánlani, és ez által magukat adni áldozati adományul” – természetesen csak olyan áldozati adományul, amelyet az Atya azért fogad el, mert Krisztus áldozatával egybenőtt. Ne higgye az az édesanya, aki a szentmisét alig tudja követni a mellette nyüzsgő kisgyermeke miatt, hogy szentmiséjéből valami is hiányozna. Ha õ magát áldozati adományul adta, ha mindent az életében, ezt a bosszankodást is fel- ajánlja áldozatul, akkor az Krisztus áldozatának részévé lesz, végtelen értéket nyer, s Istennek tetsző lesz. Legyünk meggyőződve arról, hogy bűnbánatban megtisztuló egész gyarló életünk elfogadott és kedves lesz Isten előtt, ha szent Fiának áldozatával egyesítjük a szentmisében. A szentmisének nem az a legfőbb köze életünkhöz, hogy a misében hallott szavakból gondolatokat, feladatokat viszünk haza hétköznapi életünkre nézve, hanem az, hogy a szentmisében életünk Krisztus életének részévé lesz. Így mindaz, amit jó lelkiismerettel teszünk, vagy elszenvedünk, ami önmagában nem érne semmit, megszentelődik azzal, hogy Jézus tetteinek és szenvedésének érdemében részesül. Az önátadásnak e lelkülete a legfontosabb, amit a szentmisébe mi belevihetünk és bele is kell vinnünk. De minthogy a szentmise alatt nem kell és nem is lehet szüntelenül erre gondolnunk, hiszen a szentmise alatt már „elkap és magával visz minket a szent cselekmény sodra”, helyeselhető az a szép szokás, hogy az ember a misére indulva vagy a templomba beérve a mise előtt, vagy esetleg a mise végeztével néhány szóval felindítja magában a szentségi önátadásnak e lelkületét. A régi római misekönyv szerint a papnak egyebek között ezt kell imádkoznia a mise előtt vagy után: „Fogadd el, Uram, egész szabadságomat. Fogadd el emlékezetemet, értelmemet, teljes akaratomat. Amim van, amivel rendelkezem, azt mind tőled kaptam, azt neked teljes szívvel felajánlom, s kormányzásra átadom a te szent akaratodnak. Elég nekem, ha szeretetedet és kegyelmedet megadod nekem, s már gazdag is vagyok, ennél többet semmi mást nem kívánok.”

Forrás: Dobszay László - A szentmise magyarázata

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése