Az imádság formái

Az imádságról szóló korábbi bejegyzés népszerűsége miatt közzéteszek még egy csoportosítást az imádsággal kapcsolatban :-)


A keresztény imádság lényeges formái a következők:

1. Áldás

2. Imádás

3. Kérő imádság

4. Közbenjáró imádság

5. Hálaadás/hálaadó imádság

6. Dicséret/dicsőítés

Az Eucharisztia mindezeket az imaformákat tartalmazza és kifejezi.

A homlokzat felirata:
Venite adoremus Dominum!
(egri székesegyház)

1. Az áldás

Az áldás az ember válasza Isten ajándékaira: áldjuk a Mindenhatót, aki bennünket megelőzve megáld és elhalmoz ajándékaival.



Az áldás a keresztény imádság belső, legmélyebb vonulatát fejezi ki: Isten és az ember találkozása. Benne Isten ajándéka és az emberi elfogadás szólítja egymást és egymásba kapcsolódik. Az áldó imádság az ember válasza Isten ajándékaira: mivel Isten megáld, az emberi szív viszonzásul áldást tud mondani Neki, aki minden áldás forrása.

E vonulatot két alapvető forma fejezi ki:

- az áldás egyrészt a Szentlélektől vezetve Krisztus által fölszáll az Atyához (áldást mondunk Neki, mert megáldott minket);



- másrészt az Atyától a Krisztus által leszálló Szentlélek kegyelmét esdi (Ő megáld minket).

2. Az imádás

Az imádás az ember leborulása, aki teremtménynek ismeri el önmagát háromszor szent Teremtője előtt.

Az imádás az ember alapvető magatartása, aki Teremtője színe előtt teremtménynek ismeri el önmagát. Magasztalja az Úr nagyságát, aki megteremtett, és az Üdvözítő mindenhatóságát, aki a rossztól megszabadít minket. Az imádás a szellem leborulása a "dicsőség Királya" előtt és meghajló elcsöndesedés Isten előtt, aki "mindig nagyobb". A háromszor szent és mindenekfölött szeretetreméltó Isten imádása alázattal tölt el és biztonságot ad alázatos kéréseinknek.

3. A kérő imádság

Lehet bocsánatkérés vagy összes lelki és anyagi szükségleteink alázatos és bizalomteljes kérése. De az első, amit kérnünk kell, az Ország eljövetele.



Az Újszövetségben az alázatos kérést sok, eltérő színezetű szó fejezi ki: kérni, keresni, esdekelni, segítségül hívni, kiáltani, hangosan kiáltani, sőt "imádságban harcolni". De a leggyakoribb, mert a legkeresetlenebb, a kérés. A kérő imádsággal kifejezzük, hogy tudatában vagyunk Istenhez fűződő kapcsolatunknak: mint teremtmények nem önmagunktól eredünk, sem a nehézségeknek nem vagyunk urai, és nem vagyunk önmagunk végső célja sem, sőt amikor vétkezünk, mint keresztények tudjuk, hogy elfordulunk Atyánktól. A kérés már bizonyos visszatérés Őhozzá.



Az Újszövetségben szinte nincs siralom-imádság, ami az Ószövetségben gyakori volt. Az Egyház imádságát a remény már a föltámadt Krisztushoz köti, jóllehet még a várakozás állapotában vagyunk és naponta meg kell térnünk. A keresztény kérés más mélységből fakad, abból, melyet Szent Pál sóhajtozásnak nevez. E sóhajtozás a teremtésé, mely "sóhajtozik és vajúdik" (Róm 8,22), de a miénk is, akik "várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását, reményben ugyanis már üdvözültünk " (Róm 8,23--24), végül magának a Szentléleknek elmondhatatlan sóhajtozásai, aki "segíti gyöngeségünket, mert mi még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk" (Róm 8,26).

A bocsánatkérés a kérő imádság első lépése (vö. a vámos imájában: "Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek": Lk 18,13). Az igaz és tiszta imádság előzménye. A bizalomteljes alázat visszahelyez az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal és egymással való közösség fényébe: ezek után "bármit kérünk, megkapjuk tőle" (1Jn 3,22). A bocsánatkérés megelőzi mind az eucharisztikus liturgiát, mind a személyes imádságot.



A keresztény kérés középpontja a Jézus tanítása szerint eljövendő ország keresése és vágya. A kéréseknek rangsora van: az első az ország, ezt követi mindaz, ami szükséges a fogadásához és az eljövetelében való együttműködéshez. Ez a Krisztus és a Szentlélek küldetésével -- mely most az Egyház küldetése -- való együttműködés az apostoli közösség imádságának tárgya. Pálnak, az Apostolnak imádsága mutatja, mennyire át kell hatnia a keresztény imádságot az összes egyházra kiterjedő isteni gondoskodásnak. Az imádsággal minden megkeresztelt ember hozzájárul az Ország eljöveteléhez.

Amikor így részesedünk Isten üdvözítő szeretetében, megértjük, hogy az imádságnak minden szükséglet tárgya lehet. Krisztus, aki mindent magára vett, hogy mindent megváltson, megdicsőül a kérések által, amelyeket mi az ő nevében az Atya elé terjesztünk. Ezzel a bizalommal buzdít bennünket Jakab és Pál, hogy minden helyzetben imádkozzunk.

4. A közbenjáró imádság
A közbenjárás kérés más érdekében. Hasonlóvá tesz minket Jézus imádságához és egyesít vele, aki az Atyánál közbenjár minden emberért, különösen a bűnösökért. A közbenjárásnak ki kell terjednie az ellenségekre is.

A közbenjárás olyan kérő imádság, mely hasonlóvá tesz bennünket Jézus imádságához. Ő az egyetlen közbenjáró az Atyánál minden ember, de különösen a bűnösök érdekében. Ő "mindörökre üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk" (Zsid 7,25). A Szentlélek "maga jár közben értünk (...), és Isten tetszése szerint jár közben a szentekért" (Róm 8,26--27).



A közbenjárás, a másokért való kérés Ábrahámtól kezdve az Isten irgalmasságához hasonlóvá vált szív sajátja. Az Egyház idejében a keresztény közbenjárás részesedik Krisztus közbenjárásában: a szentek közösségének kifejezése. A közbenjárásban, aki imádkozik, "nem a maga javát keresi, hanem a másokét" (Fil 2,4), olyannyira, hogy még azokért is imádkozik, akik neki rosszat tesznek.

Az első keresztény közösségek szüntelenül imádkoztak egymásért: Pál apostol ily módon részesíti őket evangéliumi szolgálatában, de maga is közbenjár értük. A keresztények közbenjáró imádsága nem ismer határokat: szól "minden emberért, (...) mindazokért, akik a hatalmat gyakorolják" (1Tim 2,1--2), az üldözőkért, és azok üdvösségéért, akik elutasítják az evangéliumot.

5. Hálaadás/hálaadó imádság

Az Egyház szüntelenül hálát ad Istennek, mindenekelőtt az Eucharisztiát ünnepelve, melyben Krisztus a maga Atya iránti hálaadásában részesíti az Egyházat. A keresztény számára minden esemény hálaadás tárgyává lesz.



A hálaadás nagyon jellemző az -- Eucharisztia ünneplésében önmagát megmutató és egyre inkább megvalósuló -- Egyház imádságára. Az üdvösség művében ugyanis Krisztus a teremtést megszabadítja a bűntől és a haláltól, hogy újra megszentelje és visszavezesse az Atyához az Ő dicsőségére. Krisztus tagjainak hálaadása részesedik a Főjük hálaadásában.



Mint a kérő imádságban, a hálaadó imádságban is bármilyen esemény és bármilyen szükséglet fölajánlható. Szent Pál levelei gyakran kezdődnek és fejeződnek be hálaadással, és az Úr Jézus mindig jelen van ebben. "Adjatok hálát mindenért, hiszen Isten ezt kívánja tőletek, akik az Ő Jézus Krisztusához tartoztok" (1Tesz 5,18). "Legyetek kitartók és éberek az imádságban és a hálaadásban" (Kol 4,2).



6. Dicséret/dicsőítés

A dicséret az az imaforma, mely a legközvetlenebbül ismeri el, hogy Isten az Isten. Teljesen önzetlen: önmagáért énekli Istent, és nem azért dicsőíti Őt, amit tesz, hanem azért, mert Ő VAN.



A dicséret részesedik a tisztaszívűek boldogságában, akik a hitben szeretik Őt, még mielőtt a dicsőségben látnák. A dicséret által a Lélek társul a lelkünkhöz, és tanúsítja, hogy Isten gyermekei vagyunk; tanúságot tesz az egyetlen Fiúról, akiben gyermekké fogadtattunk, s aki által dicsőítjük az Atyát. A dicséret összefogja a többi imaformát és elvezeti ahhoz, aki forrásuk és céljuk: "az egy Istenhez, az Atyához. Tőle származik minden, és mi Őérte élünk." (1Kor 8,6)



Szent Lukács evangéliumában gyakran említi a Krisztus csodatetteit kísérő csodálkozást és a dicséretet, és azokat a dicséreteket is kiemeli, melyeket a Szentlélek művei, az apostolok cselekedetei váltottak ki: például a jeruzsálemi közösségét, a Péter és János által meggyógyított bénáét, a tömegét, mely emiatt dicsőíti Istent, a piszidiai pogányokét, akik "örültek és dicsőítették az Úr igéjét" (ApCsel 13,48).



"Beszéljetek magatokban zsoltárokban, himnuszokban és lelki énekekben, énekelvén és zsoltározván szívetekben az Úrnak" (Ef 5,19). Miként az Újszövetség sugalmazott írói, az első keresztény közösségek is újraolvassák a Zsoltárok könyvét, Krisztus misztériumát énekelvén benne. A Lélek újdonságában himnuszokat és énekeket is költenek, azokból a hallatlan dolgokból kiindulva, melyet Isten a Fiában valósított meg: megtestesüléséből, halált legyőző halálából, föltámadásából és a mennybemeneteléből. Az egész üdvrend e "csodatetteiből" száll föl a doxológia, Isten dicsérete.



Azoknak a dolgoknak a kinyilatkoztatását, melyeknek "hamarosan meg kell történniük", az Apokalipszist, a mennyei liturgia énekei és a "tanúk" (vértanúk) közbenjárása közli. A próféták és a szentek, mindazok, akiket a földön a Jézus tanúsága miatt öltek meg, azok mérhetetlen sokasága, akik a nagy szorongatásból jöttek és megelőztek minket az országban, a Trónon ülő és a Bárány dicsősége dicséretét éneklik. Közösségben ővelük a földi Egyház is ezeket az énekeket énekli a hitben és a szorongatásban. A kérésben és közbenjárásban a hit minden remény ellenére remél és ad hálát a "világosság Atyjának", akitől minden tökéletes ajándék alászáll. Így a hit tiszta dicséret.

Összefoglalás:

A Szentlélek, aki az Egyházat tanítja és eszébe juttat mindent, amit Jézus mondott, az imádságos életre is neveli, olyan kifejezési formákat támasztva, melyek maradandó imádságfajtákban újulnak meg: áldást, kérést, közbenjárást, hálaadást és dicséretet.

Mivel Isten megáldja, az emberi szív viszonzásul áldást mondhat Annak, aki minden áldás forrása.

A kérő imádság tárgya a bűnbocsánat, az Ország keresése és minden igaz szükséglet.

A közbenjárás másokért előterjesztett kérés. Nem ismer határokat, és az ellenségekre is kiterjed.



Bármiféle öröm és fájdalom, bármely esemény és szükséglet tárgya lehet a hálaadásnak, mely részese Krisztus hálaadásának és be kell töltenie az egész életet: "Adjatok hálát mindenért" (1Tesz 5,18).

A teljesen önzetlen dicsérő imádság Istennek szól; neki énekel önmaga miatt, dicsőíti Őt, nem azért, amit tesz, hanem, mert Ő VAN.

Az Eucharisztia az imádság minden formáját tartalmazza és kifejezi: Krisztus egész Testének "tiszta áldozata" Nevének dicsőségére; Kelet és Nyugat hagyományai szerint a "dicséret áldozata".

Forrás: A Katolikus Egyház Katekizmusa és a Katekizmus Kompendiuma

Fotó: Luscinia