 |
| Jean Bellegambe: Szent Bernát látomása (1532) |
Üdvözítő Istenünk kinyilvánította
jóságát és emberszeretetét (vö. Tit 3, 4). Legyen hála ezért Istennek, mert
általa kiárad a vigasztalás erre a zarándok, száműzött, nyomorúságos földi
életünkre.
Az emberi testben való megjelenése előtt az ő jósága is rejtve volt, jóllehet ő azelőtt is jó volt: ugyanis az Úr öröktől fogva jóságos. De vajon miből lehetett felismerni ezt a nagy jóságát? Az ígéretekből, amelyeket azonban nem tapasztaltak, ezért kételkedtek is azokban sokan. Azelőtt Isten ugyanis a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt (Zsid l, 1). Azt mondta: Az én terveim a békére vonatkoznak és nem a pusztulásra (Jer 29, 11). Mit felelhetett erre az ember, amikor a béke helyett csak a pusztulást tapasztalhatta? Meddig hajtogatjátok még: Békesség, békesség, noha nincsen békesség? (Jer 8, 11). Ezért a béke követei keservesen sírtak (Iz 33, 7), és így szóltak: Uram, ki hitt abban, amit hallottunk? (íz 53, 1.) Most azonban már hihetnek az emberek akár a saját szemüknek is, mert az Isten bizonyságai valóban igazak (Zsolt 92, 5). Az égen azért vert sátort a napnak (Zsolt 18, 6), hogy még a zavart szemű ember elől se legyen elrejtve.
Íme, a béke már nemcsak ígéret, hanem hozzánk küldött élet, nem halogatott, hanem már megadott, nemcsak jövendölt, hanem már közénk jött béke. Íme, az Atyaisten mintegy az irgalmasságával megtöltött kincses zsákként küldte a földre; igen úgy, ahogy mondtam, kincses zsák, amelyet a szenvedés szakít fel, hogy a benne rejtett váltságdíjunk kiömöljön; kincses zsák, jóllehet kicsi, de telített. Mivelhogy Fiú adatott nekünk (vö. Iz 9, 5), de benne lakik az Istenség egész teljessége (Kol 2, 9). Mert miután elérkezett az idők teljessége, megjelent az Istenség teljessége is. Testben jött el, hogy a testi embereknek megmutatkozzék, és emberségének megjelenésével felismerjék jóságát is. Ahol ugyanis megnyilvánul az Isten embersége, ott jósága sem maradhat rejtve. Jóságát ugyan mivel bizonyíthatta volna jobban, mint éppen azzal, hogy az én emberi testemet vette magára? Azt mondtam: az én testemet, és nem Ádámét, vagyis nem azt a testet, amelyet Ádám a bűnbeesés előtt bírt.
Mi mutatná meg jobban az ő irgalmasságát, mint az, hogy magára vette emberi nyomorúságunkat? Vajon mi bizonyítaná jóságának teljességét, mint az, hogy Isten Igéje érettünk olyan törékennyé lett, mint a fű? Uram, ki az ember, hogy törődöl vele, az emberfia, hogy gondolsz reá? (Zsolt 143, 3). Ebből meg kell értenie az embernek, hogy Isten mennyire törődik vele; tudnia kell ebből, hogyan gondolkozik róla, és mit érez iránta Isten. Ó, ember, ne azt emlegesd hát, hogy mit kell szenvedned, hanem azt, hogy ő mit szenvedett érted! Amit érted tett és abból, amivé érted lett, ismerd föl, hogy az emberszeretetéből neked megjelent az ő jósága. Minél kisebbé lett az emberségben, annál nagyobbat adott a jóságban; és minél igénytelenebbé vált értem, annál drágább lett nekem. Azt mondja az Apostol: Üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét (Tit 3, 4).
Milyen különlegesen nagy és nyilvánvaló az Isten jósága és emberszeretete! És milyen nagy jóságról tett bizonyságot Isten, amikor az emberi természetet az istenivel egyesítette!
Az emberi testben való megjelenése előtt az ő jósága is rejtve volt, jóllehet ő azelőtt is jó volt: ugyanis az Úr öröktől fogva jóságos. De vajon miből lehetett felismerni ezt a nagy jóságát? Az ígéretekből, amelyeket azonban nem tapasztaltak, ezért kételkedtek is azokban sokan. Azelőtt Isten ugyanis a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt (Zsid l, 1). Azt mondta: Az én terveim a békére vonatkoznak és nem a pusztulásra (Jer 29, 11). Mit felelhetett erre az ember, amikor a béke helyett csak a pusztulást tapasztalhatta? Meddig hajtogatjátok még: Békesség, békesség, noha nincsen békesség? (Jer 8, 11). Ezért a béke követei keservesen sírtak (Iz 33, 7), és így szóltak: Uram, ki hitt abban, amit hallottunk? (íz 53, 1.) Most azonban már hihetnek az emberek akár a saját szemüknek is, mert az Isten bizonyságai valóban igazak (Zsolt 92, 5). Az égen azért vert sátort a napnak (Zsolt 18, 6), hogy még a zavart szemű ember elől se legyen elrejtve.
Íme, a béke már nemcsak ígéret, hanem hozzánk küldött élet, nem halogatott, hanem már megadott, nemcsak jövendölt, hanem már közénk jött béke. Íme, az Atyaisten mintegy az irgalmasságával megtöltött kincses zsákként küldte a földre; igen úgy, ahogy mondtam, kincses zsák, amelyet a szenvedés szakít fel, hogy a benne rejtett váltságdíjunk kiömöljön; kincses zsák, jóllehet kicsi, de telített. Mivelhogy Fiú adatott nekünk (vö. Iz 9, 5), de benne lakik az Istenség egész teljessége (Kol 2, 9). Mert miután elérkezett az idők teljessége, megjelent az Istenség teljessége is. Testben jött el, hogy a testi embereknek megmutatkozzék, és emberségének megjelenésével felismerjék jóságát is. Ahol ugyanis megnyilvánul az Isten embersége, ott jósága sem maradhat rejtve. Jóságát ugyan mivel bizonyíthatta volna jobban, mint éppen azzal, hogy az én emberi testemet vette magára? Azt mondtam: az én testemet, és nem Ádámét, vagyis nem azt a testet, amelyet Ádám a bűnbeesés előtt bírt.
Mi mutatná meg jobban az ő irgalmasságát, mint az, hogy magára vette emberi nyomorúságunkat? Vajon mi bizonyítaná jóságának teljességét, mint az, hogy Isten Igéje érettünk olyan törékennyé lett, mint a fű? Uram, ki az ember, hogy törődöl vele, az emberfia, hogy gondolsz reá? (Zsolt 143, 3). Ebből meg kell értenie az embernek, hogy Isten mennyire törődik vele; tudnia kell ebből, hogyan gondolkozik róla, és mit érez iránta Isten. Ó, ember, ne azt emlegesd hát, hogy mit kell szenvedned, hanem azt, hogy ő mit szenvedett érted! Amit érted tett és abból, amivé érted lett, ismerd föl, hogy az emberszeretetéből neked megjelent az ő jósága. Minél kisebbé lett az emberségben, annál nagyobbat adott a jóságban; és minél igénytelenebbé vált értem, annál drágább lett nekem. Azt mondja az Apostol: Üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét (Tit 3, 4).
Milyen különlegesen nagy és nyilvánvaló az Isten jósága és emberszeretete! És milyen nagy jóságról tett bizonyságot Isten, amikor az emberi természetet az istenivel egyesítette!
Forrás: Szent Bernát apát
beszédeiből (Sermo 1 in
Epiphania Domini, 1-2: PL 133, 141-143) – Imaórák liturgiája (Zsolozsma)
 |
| Clairvaux-i Szent Bernát |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése