Az evolúció mai katolikus értelmezése

Teremtés vagy/és evolúció?

Feloldhatatlan ellentét?

Ma, amikor a hívő világnézet újra jelentkezik az iskolákban, új erővel lángol fel a vita: hogyan egyeztethető össze hit és tudomány. Különösen éles ez a kérdés a világ létrejöttére, az élet és az ember keletkezésére vonatkozóan. Vajon annak, aki elfogadja a biblia tanítását, el kell vetnie az evolúciós-elméletet, vagy aki fejlődés-párti, az nem lehet igazhívő?

Teremtés és evolúció kérdésében első pillanatban valóban feloldhatatlannak tűnik az ellentét. Egyik oldalon áll a kreacionizmus /a creatio= teremtés latin szó alapján/, amely szó szerint értelmezi a bibliai teremtés-történetet. Ez a vélemény más kifejezéssel a fixizmus, amely tehát azt feltételezi, hogy az egyes dolgok, élőlények készen jelentek meg, nem pedig fejlődés eredményeképpen. Másik oldalon áll az evolucionizmus, amely az élővilág fokozatos és átfogó fejlődésfolyamatát vallja, amely nem szorul rákülső magyarázatra, az Aquinói-féle prima causa-ra, Első Okra. Ez más szóval a darwinizmus, hiszen megalkotója Charles Robert Darwin, 1859-ben megjelent, A fajok eredete a természetes kiválogatódás útján című munkájával. Már itt érdemes persze megjegyeznem: napjainkra az evolucionizmus már nem egyszerűen az ember származása vagy a fajok kialakulása gondolatát jelenti, hanem átfogó gondolkodásmód, amely áthatja az egyes tudományokat.

Ez a két nézet mind a mai napig egymás mellett él. És tényleg nemcsak az evolúció gondolata, hanem a legszószerintibb fixizmus is. Újfajta vallási közösségekben közkézen forognak olyan brossúrák, amelyek "evolúciós agymosás"-ról beszélnek, kifigurázzák, kipellengérezik a fejlődés eszméjét. Tudományosnak kikiáltott érveik között szerepel, hogy mennyi rés tátong a fosszíliák, a csontmaradványok feltérképezésében, hogy ma miért nem lesz majomból ember stb. Ezek az érvek egyébként első pillanattól szerepelnek a kreacionizmus repertoárjában. Képviselőik elfeledkeznek arról, hogy az ipar termékei közül is csak az maradt fenn, ami eljutott a sorozatgyártásig, a kísérleti példányok, kis számuk miatt, hamarabb elkallódnak. Ami pedig a majmot illeti, tudjuk, hogy a tudomány csak majommal közös ősről beszél. Sokan azzal próbálnak kitérni a fejlődés gondolata elől, hogy az evolúció még csak afféle munkahipotézis, minden kis részletében nem bizonyított, és ez tényleg így is van, ám nagy vonalakban, sőt ma már igen sok apró részletében is tudományosan igazolt igazságnak tekinthetjük. Közismert például, hogy a növényi, állati és emberi szervezet “géntérképe” sokban megegyezik, sőt egymásra épül!

A kétféle válasz valóban nem kis dilemma, már-már tudathasadásos kettősség elé állítja a hívő embert. Egyik oldalon ott a hatnapos teremtés-történet, az élők és az ember közvetlen teremtése, az oldalborda-történet, az édenkert -, másik oldalon az anyagvilág évmilliós története, az ősnemződés, a fajoknak természetes kiválogatódás útján történő fejlődése, az ember kialakulása. Amerikai közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak jórésze ma is elfogadja a Teremtés könyvének szószerinti értelmezését.

A kétféle választ sokan valamiféle kettős tudás elvének alkalmazásával oldják fel: más a hit és más a tudomány felségterülete, a kettőt ne keverjük össze, mondogatják. Holott kettős igazság nem létezhet, igazság csak egy van, egyébként Isten nagyságával sem férne össze, hogy mást mondana Nem megoldás az ún. konkordizmus sem /a concordia=egyetértés latin szóból/, amely ti. mindenáron összhangba szeretné hozni a tudomány és a biblia állításait. Ilyen konkordista megoldás pl., hogy az a hat nap hat világkorszak, vagy egyenesen egy-egy ezer év, mert hiszen Isten számára "ezer év, mint egy nap". Az efféle "megoldás" persze semmit sem javít a helyzeten, hiszen hatezer év sem képes áthidalni a hiányzó évmilliárdokat.

A nehézség a másik irányból, a keresők felől is fennáll: aki ismeri a tudomány álláspontját, talán épp emiatt, ti. a teremtés-hit miatt hőköl vissza a keresztény élettől. Különösen pedagógusok, elsősorban biológia-tanárok számára jelent nehézséget, mit tanítsanak, milyen igazságot képviseljenek? Vajon fehérben-feketében gondolkodó alternatíva, a vagy-vagy helyett lehetséges-e az és, az is-is a teremtéshit és az evolúció eszméje között? (Kitűnő összefoglalás a teremtés bibliateológiájáról RÓZSA H. Kezdetkor teremtette Isten c. műve, Bp. 1997, valamint GÁNÓCZI S., Schöpfungslehre c. könyve, Düsseldorf 1987.)

A Teremtéstörténet - költészet és prófécia

Válaszomban a katolikus egyház álláspontját szeretném közvetíteni. Ennek a válasznak három része van: mit mondhatunk a szentírásmagyarázat, a teológiai és a filozófiai megközelítés síkján. Kezdjük talán a biblia-értelmezési szemponttal.

Egyházunknak nagy árat kellett fizetnie a múltban azért, mert nem, vagy nem eléggé korán választotta külön a Szentírásban a hit és a természettudomány, a világkép síkját. Itt elég a Galilei-esetre utalnom. Az akkori egyház túlzottan ragaszkodott a biblia által sugallt geocentrikus világképhez, és sok tekintetben ez vezetett el az egyház és a tudomány elidegenedéséhez. Mikor a legújabb kor katolikus egyháza az evolúció kérdésével szembesült, az első idők pánik-hangulata után századunk második felére megnyugtató megoldásig jutott el ebben a kérdésben, aminek lényege éppen az egyes gondolkodási síkok különválasztása. Magyarán, hogy a Szentírásnak nem az a feladata, hogy biológiát, természettudományt közvetítsen, hanem, hogy hitigazságokat, az ember üdvösségére vonatkozó üzenetet. Amit János evangélista mond könyvéről, az az egész bibliára is érvényes: "Mindez pedig azért íratott le, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus /a Messiás/ és hogy e hit által életetek legyen az ő nevében" (Jn 20,31). A hívő ember a Szentírásban azt kell, hogy keresse, ami Istennel, Krisztussal való kapcsolatára vonatkozik. Az Ószövetség esetében ez a központi gondolat az, hogy Isten velünk-lévő, Szabadító Isten.

Ez érvényes a Teremtés könyvére is. Ha egy-egy irodalmi műben külön választhatjuk az eszmei mondanivalót és a műfajt, a műfajnak azokat az eszközeit, amelyek arra jellemzőek, úgy a teremtés-történetben is szétválasztható a mondanivaló és az az irodalmi köntös, amibe a szentírás beöltöztette. A 2. Vatikáni zsinat iratai külön is hangsúlyozták, hogy “lélekben vissza kell szállni a régi Kelet múltjába”, ha hitelesen akarjuk felidézni, mit is akartak a szentírási könyvek közvetíteni.

A Szentírás-magyarázatának ezeket az általános szempontjait kell alkalmaznunk a Teremtés könyvére is. Itt is élesen külön választhatjuk a műfajból adódó sajátságokat és az ezekbe beágyazott mondanivalót. Hadd szóljak először a forma kérdéséről, még akkor is, ha ezzel tovább csigázom a kedves Olvasó várakozását. De talán már ezek a formai kérdések is választ adnak jó néhány kérdésünkre, legfőképp arra: mit is kell várnunk a Genezistől.

Nos, az a műfaj, aminek keretében megszólal a teremtéstörténet, semmiképpen sem a mai értelemben vett történetírás. A Genezis nem tartozik az ún. történeti könyvek közé, amilyen pl. a Királyok vagy a Krónikák könyve. Egyébként még azok sem modern értelemben vett történetírást nyújtanak. A Teremtés könyve bölcsességi irodalom. Költészet, bölcselkedés a világ, az ember sorsáról. Prófécia, de nem a jövőről, hanem a múltról, a kezdetről, étiológia, ok-feltárás a rossz eredetéről. Teológia, és nem természettudomány. Nem helyszíni közvetítés a teremtésről, hanem hitvallás, a Teremtő előtti hódolat.

Ennek a teremtési Krédónak a kialakításában a szerzőkre hatással lehetett és volt is az a szellemi környezet, amely az ószövetségi népet körülvette, így a babiloni, a sumér és az egyiptomi kultúra, a maga mitológiáival. Példa erre a Teremtés könyve második fejezete, amely - a közhiedelemmel ellentétben – hamarabb született meg, mint az első fejezet, a Kr. e. 10. században, és amely jahvista forrásként ismeretes, a babiloni mítoszok több elemét is alkalmazza, így az édenkertet, a kígyót, a kerubot /karibú/, egyúttal azonban ezeket a díszítő elemeket új tartalommal tölti meg: a tiltott fa itt már nem egyszerűen tabu, hanem a személyes Isten parancsának megjelenítője. A sumér Enuma-Elis is mintát adhatott a Genezis tablójának megfestéséhez. Azonban míg ott egybefonódik a teogónia és a kozmogónia, az istenek és a világ születése, a Teremtés könyve szigorúan a világ létrejöttéről szól, és hangsúlyozza, hogy az a Tiamat, ami amott még isten, nála már csak tehóm, hold, ahogy a nap, a csillagok is már csak világítók, nem pedig istenek. Ez, ha úgy tetszik, egyenesen mítoszfosztás, a mítoszok száműzése. Egyiptomban is volt kísérlet, IV. Echnaton alatt, az Ádon-kultusz uralmára, és sokan az Aton-kultuszból vezetik le az Adonáj-tiszteletet, az azonban ott még csak henoteizmus volt, rejtett egyistenhitűség, a Nap-kultusz viszonylagos primátusa, de nem igazi monoteizmus, mint ami itt szerepel.

A Teremtés l, az ún. papi irat, a Kr. e. 5-6. században született meg. Az irodalmi szerkesztés csodálatos példáját mutatja. Az ominózus hat nap nem más itt, mint az az irodalmi keret, amelynek keretében az író megfesti a teremtést. Olyan ez, mint egy színdarab három vagy akárhány felvonása. Ez a memóriát, a megjegyzést is segíti. Egyúttal arra a párhuzamra épül, hogy az ember munkája hasonlít Isten munkájára, ti. a teremtésre. Akkoriban a zsidóknál már megszilárdult a hét munkarendje. Ennek mintájára a szentíró Isten tevékenységét is hat alkotó-napba és pihenő-napba sűríti. A közhiedelemmel ellentétben tehát nem az a helyzet, hogy a mi hitünk a teremtés-történet miatt lett épp hét nap, hanem valamiképp fordítva: a Teremtés könyve szerzője a zsidóknál akkor már megszilárdult hétnapos munkarend miatt írta le így a teremtés menetét, amivel persze a hetes beosztást mintegy teológiailag is meg akarta erősíteni, szemben pl. az egyiptomi kultúrával, ahol a dekád, a tízes beosztás dívott. A könyv a minta-okságot alkalmazza: ha az ember hat napig dolgozik, egy napig pihen, alkotója, Isten is ezt teszi. A párhuzam tehát az ember Isten-képmás-voltának szentesítése.

Az Isten és az ember munkája közti hasonlóság a magyarázata annak is, miért szerepel már az első napon a világosság megteremtése. Bár itt is nagy a konkordista megoldásra való kísértés, ti. a foton az anyag egyik ősformája, ez azonban az akkori író fejében fel sem merülhetett. Az igazi ok az említett analógia. Ahogy az ember is csak úgy tud dolgozni, tevékenykedni, ha szövétneket gyújt, a Szentírás látásmódja szerint Istennek is először világosságot kellett gyújtania...

A szerkesztés szép példája az is, hogy az első három napon a mozdulatlan keretek /a világosság, az égbolt és a tenger, a föld és a növények/ jönnek létre, majd ezek "tartalma", a "mozgók": a nap-hold, a halak-madarak és a többi állatok, az emberrel együtt. A napok egymásutánja természetesen nem evolúciós sorrend, mégis valamiféle lét-hierarchiát sugall, amelynek csúcsán az ember áll.

Ez az emberközpontúság a sokat vitatott geocentrikus világszemlélet igazi tartalma, nem pedig a kozmológiai kérdés: a Nap forog-e a Föld körül, vagy fordítva. (A régi ember a hétköznapi tapasztalatból indult ki, de ha ez baj, akkor be kellene tiltani a „Napkelte” műsorát, mert a szókép azt feltételezi, hogy Keleten kél fel a Nap...) Az emberért történt minden a teremtésben, az ember áll a középpontban... Csodálatosan fejezi ki ezt az emberközpontúságot a 103. zsoltár is, amelyből kitűnik, minden az ember szolgálatára hivatott, az ember viszont mindenestől Istenre irányul, ezért az antropocentrizmus egyúttal teocentrizmus, Isten-központúság is.

Ez az emberközpontúság olyan igazság, ami jól megfér a fejlődés gondolatával, és összefér a modern tudomány által vallott antrópia elvével, amely szerint a kozmikus fejlődés olyan fizikai és biológiai rend, amely az ember felé mutat, s így az ember a kozmosz értékeinek összefoglalója, mintegy felezőponton áll az egészen nagy és az egészen kicsi dimenziók között, mint igazi mikrokozmosz.

A Teremtés l és 2 egybevetéséből az is kitűnik, maga a Szentírás sem akarja eldönteni, az ember közvetlenül lett-e teremtve vagy közvetve, ti. az 1. fejezet azt sugallja, vele fejeződött be a teremtés, amihez Istennek nem volt szüksége agyagra /preiacens materia-ra, előzetesen létező anyagra/, a 2. fejezet szerint vele kezdődik el a sor, és Isten anyagból gyúrja. Ez az agyag tágabb értelemben lehet a megfelelően fejlett anyag is. Egy több ezer éve élt író, szerző számára még csak a göröncsér, a fazekas lehetett hasonlat forrása. Ma szívesebben beszélnénk programozó matematikusról, ha a Teremtő programozó, célra-irányító munkáját akarnók leírni és érzékeltetni. A lényeg az, hogy az ember Isten teremtő munkájának eredménye, legmagasabbrendű alkotása.

Azt a többletet, amit az ember pszichikuma jelent, a léleknek az emberbe való lehelése fejezi ki. Afféle képes beszédnek, szemléltetésnek kell tekintenünk az asszonynak a férfi oldalbordájából gyúrását is, amely férfi és nő létbeli azonosságát tükrözi a maga egyszerű formanyelvén, és ugyanígy szemléltetés a tiltott fa, a kígyó vagy a paradicsomból való kiűzés. Mindez nem történetírás, de nem is mítosz. Képes nyelven fejez ki lételvi, teológiai és etikai igazságokat: hogy ti. a bűn megrontotta az Isten-ember, ember-ember és ember-világi kapcsolatot.

  

A Teremtés könyve teológiai síkja

A Teremtés 1-2 legfőbb mondanivalója maga a teremtés, tehát, hogy mindent, ami csak volt, van és valaha is lesz, Isten teremtett. Sőt teremt, hiszen bár a történet könnyen értelmezhető afféle deista megközelítésben is, mint ahogy Madách is értelmezi az Ember tragédiájában: "A gép forog, az Alkotó pihen", és befejezettségre utal a szombat ténye is, jogosan foghatjuk fel úgy is, hogy amint Isten együtt haladt a világgal eddig, ma is ezt teszi. A mai teológia a sztatikus teremtés helyett szívesebben beszél creato continua-ról, állandó, folyamatos teremtésről, ami nem választja annyira külön a két mozzanatot, hogy teremt és fenntart, ti. fenntartja a világot.

A Teremtés fő mondandói közé tartozik azután, hogy a Teremtő a világ végső oka, s hogy mint Első Ok, személyes valóság, értelmes lény, hiszen szavával teremt. Ez a teremtő szó tükröződik abban, hogy mindenben törvényszerűség, elgondolás, célirányosság van. A teodícea, a természetes istentan éppen erre építi a nomológia istenérvét: mindenben nomosz, törvény fedezhető fel.

A teológia, az istenkép azonban egyúttal antropológia, az emberről alkotott kép is. Ennek gyökere, hogy az ember Isten képmása, épp azzal, hogy szól, hogy értelmes, hogy alkotni képes, hogy személyes kapcsolatokat épít ki /vö. az ember társával együtt lesz Isten képmása/. Ami az alkotóképességet illeti, világos, hogy a munka, illetve munka és pihenés kettős ritmusa "isteni" vonás bennünk. A társi mivolt pedig mint férfi és nő kettőssége-egysége jelenik meg. Ebben benne van, hogy a házasság, a család, az élet továbbadása Istennek ránk vonatkozó legfontosabb elgondolásai közé tartozik, mintegy alapprogramunk.

A keleti mítosz /gnoszticizmus, manicheizmus/ éles dualizmusával szemben, amelyek az anyagot a rossz forrásának, szinte ellen-istennek tekintik, a Szentírás a világot jónak tartja. Ez a lét-optimizmus reálisan derűlátó világlátás forrása számunkra. A nagy kérdés épp itt vetődik fel a biblia írója számára: ha a világ jó, honnan van a szenvedés, a halál? Erre adnak feleetet az eredeti bűn történetei. Ti. nemcsak a paradicsomkerti történet, hanem Káin és Ábel, a vízözön és a bábeli torony története együttesen ad választ erre. Mindez azt mondja el, hogy a bűn lázadás Istennel szemben /lásd: almaevési történet/, ember és ember közti elidegenedés /lásd: Káin/, közösségi elidegenedés /lásd: Bábel/, amely büntetést von maga után /lásd: vízözön/. Ezek mind szemléletes leírásai annak, ami mindannyiunkban ott zajlik. Szintén nem helyszíni közvetítések, hanem az emberi létérzés torzulásának vetületei.

A teremtés bölcseleti síkja

Ezek a teológiai igazságok számos filozófiai tételt is magukban foglalnak. Mindenekelőtt azt, hogy sem a világ, sem az ember nem közelíthető meg valamiféle ateizmus, istennélküliség alapján. Az evolucionizmus, mint izmus, mint önjáró fejlődés, így már nem, valóban nem fér össze a bibliával. De hogy az Első Ok közvetlenül hat-e, vagy /mint ma is/ közvetve, ez a kérdés nyitva hagyható. Érdekes, hogy lényegében már a Teremtés könyve is azt mondja: „Hozzon elő a föld...” (Ter 1,9). Ez éppúgy értelmezhető az egész fejlődőben levő anyagra is. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a Ter 1 az ember közvetlen, a Ter 2 közvetett teremtését feltételezi, az is nyilvánvaló, a Szentírás nem akarta ezt a kérdést eldönteni. Ez azt is jelenti, a régi kor kifejezéseit jogunk van a mai kor megállapításaival behelyettesítenünk.

Ha tehát a bibliának nem az /amúgy is korhoz kötött/ betűihez, hanem szelleméhez ragaszkodunk, a teremtés-hittel nagyon is jól összeegyeztethető az általános fejlődés gondolata. Gondoljunk bele: ha van fejlődés, ez még inkább feltételezi Isten célra irányító munkáját, hiszen igazolja, hogy a dolgok nem csak úgy véletlenszerűen szóródnak, hanem határozott célkitűzés felé, ti. az ember felé haladnak.

Jól látható persze itt a kétféle - a természettudományos és a teológiai-filozófiai - szemléletmód különbsége is. A természettudomány, az evolúciós-elmélet csak a közvetlen okokra, a hogyan-ra kiváncsi, ti. hogy miként folyik le egy-egy részfolyamat. A bölcselet és annak nyomán a teológia a miért-re kérdez, tehát arra, miért haladnak előre a dolgok és miért nem hátra, visszafelé.

Az önfelülmúlás vagy többé-válás ugyan tetszetős kifejezés, és a jelenségek síkján többé-kevésbé igaz, de az okok síkján korántsem pontos, mert a dolgok nem a maguk erejéből válnak önmaguknál többekké, nagyobbakká, hanem csak az abszolút lét létesítő erejéből és célra-irányítása révén.(A teremtő önfejlődés lehetőségéről ld. JANTSCH, E., Die Selbstorganisation des Universums, München 1986, a teremtő fejlődésről GÁNÓCZY S. “Folytatólagos teremtés” c. cikkét, Mérleg, 2000/3, 270. kk.)

Ez a többlet különösen három ponton szembetűnő. Az egész világ, az élet és az ember /az emberi tudat/ létrejötténél. A semmivel szemben a lét, az élettelennel szemben az élet, és a tudattalannal szemben az öntudat visszacsatolódása olyan léttöbblet, amit az alsóbb létsík nem adhat önmagának, mint ahogy az alsóbb létsík törvényszerűségeivel mindig csak töredékesen írhatjuk le egy-egy felsőbb létsík törvényszerűségeit /emergencia-elv, a nagy ugrások elve!/, a redukció, a visszavezethetőség egyáltalán nem áll fenn.

Ami az első kérdést, a világ létrejöttét illeti, a Teremtés a kozmológiai igazságot is magába foglalja. Legelső sorában szerepel, hogy a világnak kezdete volt. Talán nem merő konkordizmus, ha azt mondom: a táguló világegyetem és a nagy robbanás elmélete alapján ez az időbeli Origó-pont ma nagyon is valószínűsíthető. Ekkor ui. mindaz, ami ma anyaggá teszi az anyagot /kiterjedés, idő, tömeg/, még nulla volt. (NB ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel „bizonyítottuk” a teremtés dogmáját. Annál is inkább, mert sokan „oszcilláló” világegyetemről beszélnek, amely szerint az entrópia a káoszig vezet vissza, majd a káosz újból „szétrobban”, s ez esetleg így megy a végtelenségig.)

A véletlen játékát feltételező Monod-féle megoldásokkal szemben állíthatjuk azt is, hogy az élet (maga génekben kódolt programjaival) sokkal jobban megmagyarázható a Teremtő Programozó elfogadásával, mint a vak szükségszerűséggel és a véletlennel. A véletlen annyi variáció végigjátszását feltételezné, hogy erre egyszerűen nincs és nem is volt időbeli keret. Nem egyszerűbb a helyzet akkor sem, ha valaki törvényszerűségekről beszél itt, amelyek mintegy szükségszerűen kitermelték az életet, ti. a törvény elgondolót feltételez. Leglogikusabb megoldásnak tehát az élet esetében is az értelmes Programozó elfogadása lehet.

Az anyag síkját mindenestől túllépő, tagadó, felülmúló emberi tudat létrejötte pedig még közvetlenebbül olyan lételv után kiált, amely maga is az anyag létsíkja fölött áll. Ezeket a többleteket, és az egész folyamat összehangolt rendjét, célra-irányulását csakis az adhatja, ami vagy aki mindezt magában hordja. Így az egész evolúció tulajdonképpeni magyarázata az az Abszolút Lét, amelyről elmondhatjuk: végtelenül értelmes, amellett szabadon cselekszik, tehát munkájára nem is annyira a matematikus, mint a művész alkotása emlékeztet.

A katolikus teológiában ez a szintézis sok tekintetben annak a Teilhard de Chardin, francia jezsuitának köszönhető, aki mint őslénytantudós, járatos volt az evolúció szakkérdéseiben is, a pekingi ősember egyik felfedezője volt, ugyanakkor mindezt megpróbálta ötvözni a Szentírás szemléletével. Ő egyetlen teremtő fejlődésnek (vö. Bergson) vagy fejlődő teremtésnek látta a világ sorát. Ennek állomásai: a kozmogenezis  (a világ létrejötte és fejlődése), a biogenezis  (az élet fejlődése) és a noogenezis (a psziché létrejötte). Ezt a fejlődés-sort kétféle energia, tendencia együtthatása eredményének látta: a szétesés tendenciája, a tangenciális energia és az összpontosulás, vagyis a radiális energia együttes munkájának, és úgy látta, hogy az emberi lélek az egyre összpontosultabbá-bonyolultabbá-válás /a komplexitás-tudat/ törvényének eredménye.

A teilhardi világlátáshoz persze az is hozzátartozik, hogy szerinte az összpontosulás, az evolúció nem áll le azon a ponton, ahol most vagyunk. Így a genezisek vázolt sora fölé odaállította a krisztogenezist, a Krisztus-eseményt, mint az új, "mennyei ember" megjelenését, és azt az Ómega-pontot, amely a Szentírás eszkatológiájának, végidő-üzenetének felel meg, amely szerint Isten a végső időben "egy fő alá foglalja a mindenséget", amikor létrejön az új ég és új föld, az igazság otthona, a nagybetűvel írt ÉLET, amely összefoglalja  és kiteljesíti mindazt az értéket, ami az élet alsóbb síkjain megmutatkozott.

Ennek a Teilhard-i látomásnak a hatása a katolikus egyház olyan dokumentumain is érezhető, mint amilyenek a 2. Vatikáni zsinat dogmatikai iratai voltak. Ezért egyházunkban az evolúció nemhogy ellenérv lenne, de egyenesen hozzátartozik a teológiai érveléshez, ma már nemcsak a protológia, a kezdetek kérdése, hanem az eszkatológia, a végső jövő kutatása területén is.       

De az elmondottakat legyen szabad egy másik műfaj, a költészet műfajában is elmondanom, két, ide kapcsolódó versem szavaival.

A program

Saját programját futja

a hidrogén-atom,

az egysejtű, a búza,

a fény a házfalon,

a Hold, a zsendülő fű,

az evolúció,

a lélek, a kötőtű,

a csók, az űrhajó,

s mégis egyetlen program,

egyetlen ölelés,

az Egészben a szólam

meglelheti helyét.

Kimondalak

Oldódsz csillaggá,

pőre fénnyé,

szétfolysz folyóvá,

vízeséssé,

leszel anyag zárványa,

földgolyóé,

galaktikáé,

drágakőé,

nem találsz

magadra mégsem,

meg nem nyugodhatsz

a puszta létezésben,

járod tehát

a mindenné-válás poklait tovább,

élsz, haldokolsz, hogy végre

magadra ébredj.

Képmásod csak az ember lehet.

Kimond,

mint szándékot a tett,

szülőjét gyermek,

mint szellemet a test.

Kimondalak.

Dr. habil. Cselényi István Gábor - Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskola, Szociálpedagógia Szak, Esztergom

Forrás: Görög Katolikus Közösségi Portál - http://www.parochia.hu/