Szent Cecília legendája

Cecília annyi, mint ‚az ég liliomai’ (caeli lilia), vagy ‚vakoknak út’ (caecis via), vagy az ‚ég’ (aoelum) és a lya, azaz ‚munkálkodó’ szavakból ered. Vagy azt jelenti: ‚vakságtól mentes’ (caecitate carens), vagy az ‚ég’ (caelum) és a leos szavakból ered, ami népet jelent. Mert égi liliom volt ő szűzi szemérmessége által; vagy azért liliom, mert megvolt benne a fehér szín tisztasága, a lelkiismeret zöld színe és a jó hír illata. Vakoknak út volt példamutatása által, ég volt állandó szemlélődése által, lya volt, azaz ‚munkálkodó’, szakadatlan fáradozása által. Vagy azért ég, mert, miként Isidorus mondja,* az eget a filozófusok forgónak, gömb alakúnak és lángolónak mondják. Ekként ő is forgó volt szüntelen munkálkodásában; gömb alakú volt állhatatosságában, lángoló volt szeretete izzásában. Vakságtól mentes volt, mert a bölcsesség fénye hatotta át. És ég volt ő a nép számára is, mert rajta, mint valami lelki égen szemléli a nép a napot, a holdat és a csillagokat, azaz a bölcsesség tisztánlátását, a hit nagylelkűségét és az erények sokféleségét, hogy ezeket kövesse.

Cecília, a dicsőséges szűz, aki nemes római nemzetségből származott, és a bölcsőtől kezdve Krisztus hitében nevelkedett, mindig magánál hordta Krisztus Evangéliumát keblébe rejtve, és sem nappal, sem éjjel nem szűnt meg imádkozni, és Istennel beszélgetni, és azért könyörgött az Úrhoz, hogy szüzességét megőrizhesse.

Miután egy Valerianus nevű ifjúval eljegyezték, és kitűzték a menyegző napját, közvetlenül a testére vezeklőövet vett fel, s ezt arannyal átszőtt ruhával takarta el. Az orgonaszó hangjaira szívében egyedül az Úrnak énekelt e szavakkal: „Legyen, Uram, az én szívem és az én testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyenüljek” (Zsolt 118,80), És két- meg háromnapos böjtben imádkozva az Úrra bízta azt, amitől félt.

Elérkezett aztán az éjszaka, amelyen jegyesével kettejükre ráborult a nászszoba magányos csendje. Így szólította meg ifjú férjét: „Ó, kedvesem, én szerelmesem! Van nekem egy titkom, amit megvallok neked, ha megesküszöl, hogy teljes tisztelettel megőrzöd magadban.” Megesküszik Valerianus, hogy semmiféle kényszer hatására nem fogja felfedni azt, és semmilyen indokból nem árulja el. Akkor Cecília így szólt: „Szeretőm van, az Isten angyala ő, aki igen féltékenyen őrzi testemet. Ha csak megsejti is, hogy parázna érintéseddel megszentségtelenítesz, tüstént megöl téged, és elveszel virágzó ifjúságodban. Ha viszont megtudja, hogy tiszta szerelemmel szeretsz, úgy fog szeretni téged is, mint engem, és megmutatja neked az ő dicsőségét.” Ekkor Valerianus Isten akaratából ezeket mondotta: „Ha azt akarod, hogy higgyek neked, mutasd meg nekem azt az angyalt. Ha megbizonyosodom róla, hogy valóban angyal ő, akkor megteszem, amire buzdítasz, de ha egy másik férfit szeretsz, mindkettőtöket leszúrlak.” Erre Cecília így szólt: „Ha hiszel az igaz Istenben, és megfogadod, hogy megkeresztelkedsz, megláthatod őt. Menj ki a Via Appián a városból a harmadik mérföldkőig, és ezt mondjad azoknak a szegényeknek, akiket ott találsz: »Cecília küldött engem hozzátok, hogy megmutassátok nekem Orbánt, a szent öreget, mert titkos üzenetet szeretnék átadni neki.« Amikor pedig meglátod őt, jelentsd meg neki mindazt, amit elmondtam. Ő majd megtisztít téged, és így visszatérve, látni fogod az angyalt.”

Ekkor Valerianus elindult, és a kapott jelek alapján megtalálta Szent Orbán püspököt, aki a vértanúk sírjai között rejtőzött. Mikor Valerianus Cecília minden szavát elmondta neki, ő kitárta kezeit az ég felé, és könnyek között mondta: „Urunk Jézus Krisztus, ki a tiszta szándék magvait elveted, fogadd el azon magvaknak gyümölcsét, melyeket Cecíliában vetettél el. Urunk Jézus Krisztus! Jó Pásztor! Cecília, a te szolgálóleányod, a méhek bőven termő buzgóságával szolgál neked: a vőlegény, aki vad oroszlánhoz volt hasonlatos, mikor ő megkapta, kezes bárányhoz hasonlít, mikor elébed állítja.” És hirtelen megjelent egy hószín ruhába öltözött aggastyán, aranybetűkkel írott könyvvel a kezében. Láttára Valerianus a félelemtől félholtan esett össze. Miután az aggastyán fölsegítette, ezt olvasta a könyvből: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten és mindeneknek az Atyja, aki mindenek fölött mindenben hat és mindnyájunkban vagyon” (Ef 4,5–6). Miután ezeket elmondta, így szólt hozzá az agg: „Hiszed-e, hogy így van, vagy még kételkedsz?” Erre ő felkiáltott, mondván: „Nincs más hit az ég alatt, ami igazabb volna.”

Ezután az aggastyán eltűnt, Valerianus pedig azonnal felvette a keresztséget Szent Orbán kezéből és visszatért Cecíliához. A hálószobában talált rá, amint az angyallal beszélgetett. Az angyal kezében pedig két koszorú volt, rózsákból és liliomokból. Az egyiket Cecíliának, a másikat Valerianusnak adta, e szavakkal: „Őrizzétek ezeket a koszorúkat tiszta szívvel és szeplőtelen testtel, mert Isten kertjéből, a paradicsomból hoztam el őket nektek; nem hervadnak el soha, nem veszítik el illatukat, és nem láthatja meg őket más, csak akinek kedves a tisztaság. Te pedig, Valerianus, mert hittél a hasznos tanácsnak, kérj, amit csak akarsz, és elnyered.” Erre Valerianus: „Semmi nem olyan kedves nekem ebben az életben, mint egyetlen fivérem irántam való érzelme, ezért azt kérem, hadd ismerje meg az igazságot velem együtt.” Erre az angyal: „Tetszik az Úrnak a te kérésed; mindketten a vértanúság pálmájával fogtok az Úr elébe járulni.”

Ezután belépett Tiburtius, Valerianus fivére, és amikor megérezte a rózsák erős illatát, így szólt: „Csodálatos, hogy ebben az évszakban honnan szűrődhet be ez a rózsa- és liliomillat; még ha kezemben tartanám is a rózsákat és liliomokat, akkor sem áraszthatnák rám ennyire kellemes illatukat. Bevallom nektek, annyira felüdítettek, hogy hirtelen egész más embernek kezdem magam érezni.” Erre Valerianus: „Koszorúkat viselünk, melyeket a te szemed nem láthat, és amelyek virágszínekkel, és hószín ragyogással tavaszlanak. Miként közbenjárásomra megérezted illatukat, így, ha hiszel, látásukra is képes leszel.” Erre Tiburtius: „Álmodom, vagy valóban te mondasz ilyeneket, Valerianus?” Erre Valerianus: „Álomban éltünk mostanáig, de mostantól már megmaradunk a valóságban.” Tiburtius erre: „Honnét veszed ezt?” És Valerianus: „Az Úr angyala tanított meg engem, akit magad is láthatsz, ha megtisztulsz és ellene mondasz az összes bálványoknak.”

A rózsakoszorúk csodájáról így tesz tanúbizonyságot Ambrus Praefatiójában: „Szent Cecília annyira eltelt égi adománnyal, hogy elnyerte a vértanúság pálmáját. A nászszoba elutasításával a világot utasította el. Tanú erre hitvesének, Valerianusnak és Tiburtiusnak hitvallása, akiket, Uram, angyali kéz által koszorúztál meg illatozó virágokkal. A férfiakat egy szűz vezette el a dicsőségre. Megtudta a világ, mekkora ereje van a tisztasági fogadalomnak.” Így Ambrus.

Ekkor Cecília nyilvánvalóan megmutatta neki, hogy az összes bálvány érzéktelen és néma, olyannyira, hogy Tiburtius válaszképpen ezt mondta: „Oktalan barom, aki nem hiszi el mindezeket!” Erre Cecília megcsókolta sógorát a keblén, és ezt mondta: „Mától rokonomnak ismerlek el téged; mert miként az Isten szerelme fivéredet hitvesemmé tette, úgy tesz téged rokonommá a bálványnak megvetése. Menj hát fivéreddel, hogy megtisztulást nyerj, és megláthasd az angyali arcokat!”

Tiburtius pedig így szólt fivéréhez: „Fivérem, esdve kérlek, mondd meg nekem, kihez vezetsz engem?” Erre Valerianus: „Orbán püspökhöz.” Erre Tiburtius: „Arról az Orbánról beszélsz, akit annyiszor elítéltek, és az óta is rejtekhelyen él? Ha rátalálnak, megégetik, és minket is a lángokba löknek! Amíg az ég rejtőzködő istenségét kutatjuk, a föld izzó dühének esünk áldozatul.” Erre Cecília: „Ha csak ez az egy élet léteznék, akkor jogosan félnénk attól, hogy elveszítjük. Van azonban egy másik, egy jobb élet, ami soha nem szűnik meg, és amelyet az Isten Fia nyilatkoztatott ki nekünk. Mert minden létezőt a Fiú alkotott, aki az Atyától származik, ezt az egész alkotást pedig az Atyából kiáradó Lélek keltette életre. Isten Fia tehát, aki eljött a világba, szavaival és csodáival megmutatta nekünk e másik élet létezését.” Erre Tiburtius: „Azt bizonygatod, hogy egy az Isten, most meg háromról beszélsz?” Cecília így válaszolt: „Miképpen egyetlen emberben háromféle bölcsesség van: a felfogóképesség, az emlékezet és az értelem, így lehet az egylényegű Istenségben három személy.”

Azután elkezdett beszélni neki az Isten Fiának eljöveteléről és szenvedéséről, és a szenvedéstörténet számos értelmét feltárta előtte. „Hiszen az Isten Fia – kezdte – azért esik fogságba, hogy az emberi nem kiszabaduljon a bűn fogságából; azért átkozzák meg őt, az áldottat, hogy a megátkozott ember áldást nyerjen; elszenvedi a gúnyt, hogy az ember megszabaduljon a gonosz szellemek gúnyolódásától; elfogadta a fejére tett töviskoszorút, hogy eltávoztassa fejünk felől a halálos ítéletet; keserű epét vesz magához, hogy az ember újra érezhesse az édesség ízét; megfosztják ruháitól, hogy ezzel takarja el ősszüleink mezítelenségét; fán függ, hogy a fa törvényszegését semmissé tegye.” Ekkor így szólt Tiburtius a fivéréhez: „Könyörülj rajtam és vezess el engem az Isten emberéhez, hogy megtisztulást nyerjek.” Elvezette hát, és megtisztult. Ezután gyakran látta Isten angyalait, és bármit kért, mindent rögtön elnyert.

Valerianus és Tiburtius ezután az alamizsnálkodást gyakorolták, és eltemették azoknak a szenteknek a testét, akiket Almachius prefektus ölt meg. Almachius magához hívatta és kérdőre vonta őket, miért is temetik el azokat, akiket gaztetteikért ítéltek halálra. Tiburtius azt felelte: „Bárcsak a rabszolgái lehetnénk azoknak, akiket te elítélteknek nevezel! Mert ők megvetették azt, ami látszik ugyan, de nem létezik, és rátaláltak arra, ami nem látszik ugyan, de létezik.” Erre a prefektus: „Ugyan mi az?” Tiburtius meg: „Amiről úgy látjuk, hogy létezik, pedig nem létezik – ide tartozik minden, ami ebben a világban van –, az vezeti az embert a nemlétezéshez. Amiről pedig nem látjuk, hogy létezik, pedig létezik: ez az igazak élete és a gonoszok bűnhődése.”

Ekkor a prefektus maga elé állíttatta Valerianust, mondván: „Fivéred feje nem tiszta, de te talán képes vagy értelmesen válaszolni. Nyilván alaposan megzavarodtatok, hogy eltaszítjátok magatoktól az örömöket, és úgy vágyakoztok mindenféle bántalmazás után, mintha csupa örömök volnának.” Erre Valerianus elmondta, hogy látta egyszer télidőn, milyen nyugodt semmittevésben tréfálkoznak némelyek és kinevetik a munkálkodó földműveseket, de nyáron, mikor megérett a fáradozás dicsőséges gyümölcse, azok, akik okosaknak látszottak, siránkozni kezdtek, miközben azok, akikről úgy tűnt, hogy hiába dolgoznak, örvendeztek: „Így most ugyan nekünk is szégyent és fáradalmakat kell tűrnünk, de az eljövendő életben dicsőséget és örök jutalmat nyerünk. A ti mostani örömötök viszont mulandó; az eljövendő életben örökös gyász vár rátok.” Erre a prefektus: „Tehát így nekünk, győzhetetlen uralkodóknak örökös gyászban lesz részünk, ti pedig, hitvány kis bábok, örök öröm birtokosai lesztek?” Erre Valerianus: „Emberkék vagytok ti, nem uralkodók; csak e földi létre születtetek, és hamarosan meg is haltok, és nagyobb elszámolással tartoztok Istennek, mint bárki más.”

A prefektus pedig ezt mondta: „Mit csűrjük-csavarjuk a szót? Mutassatok be áldozatot az isteneknek, és sértetlenül távozhattok!” A Szentek így válaszoltak: „Mindennap bemutatjuk szent áldozatunkat az igaz Istennek.” Erre a prefektus: „Mi az ő neve?” Erre Valerianus: „Nem találhatsz rá az ő nevére, még ha szárnyra kelsz is.” A prefektus ezt mondta: „Tehát nem Jupiter az isten neve?” Erre Valerianus: „Emberek gyilkosának, nők meggyalázójának neve az.” Almachius: „Tehát tévedésben él az egész világ, csak te meg a fivéred ismeritek az igaz Istent?” Valerianus válasza: „Nem vagyunk egyedül, hanem megszámlálhatatlan sokaság fogadta el ezt a szent igazságot.”

Ezután a szenteket Maximus őrizetére bízták, aki így beszélt hozzájuk: „Ó, ifjúság bíbor virágai! Ó, édes testvérek a fivéri szeretetben! Hogyan lehetséges az, hogy úgy igyekeztek a halálba, mintha lakomára mennétek?” Valerianus azt felelte neki: ha megfogadja, hogy hinni fog, akkor haláluk után látni fogja lelkük dicsőségét. Maximus meg: „Tüzes villámok emésszenek meg, ha nem fogom megvallani azt az egyedülvaló Istent, akit ti imádtok, ha bekövetkezik az, amit mondok.” Így lett hívő Maximus egész háznépével együtt, és mind, az összes hóhérok; és fölvették Orbán kezéből a keresztséget, aki titokban kereste fel őket. Midőn aztán a hajnal véget vetett az éjszakának, Cecília felkiáltott, mondván: „Rajta most, Krisztus katonái, vessétek el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsétek magatokra a világosság fegyvereit!” (Róm 13,12). Ezután a szenteket kivezették a városból a negyedik mérföldkőig, Jupiter szobrához, és mert nem akartak áldozatot bemutatni, mindkettőjüket lefejezték. Maximus később esküvéssel is megerősítette, hogy szenvedésük órájában tündöklő angyalokat látott és az ő lelküket is, nászszobájukból kilépő szüzek képében, akiket angyalok ölükben visznek a mennybe.

Almachius, miután értesült arról, hogy Maximus keresztény lett, ólomgolyós korbáccsal addig korbácsoltatta, míg kiverték belőle a lelket. Testét Szent Cecília Valerianus és Tiburtius mellé temette el. Ekkor Almachius a két fivér vagyona után kezdett kutatni, és Cecíliát, mint Valerianus hitvesét maga elé rendelte, s megparancsolta neki, hogy áldozzon a bálványoknak, vagy kimondják rá a halálos ítéletet. Midőn aztán a poroszlók az ítélet végrehajtásra taszigálták őt, és forrón siratták, hogy egy ilyen gyönyörű és nemes származású leány önként adta magát a halálra, Cecília így szólt hozzájuk: „Jó ifjak, ez most nem ifjúságom eltékozlását jelenti, hanem csak kölcsönadását; sarat adok, és aranyat nyerek; hitvány szállást adok, és nagy értékűt nyerek; szűk zugot adok, és tág teret nyerek. Ha valaki filléreitekén aranyakat adna, nemde repülnétek hozzá? Isten pedig, amit egyszer kapott, azt százszorosan adja vissza. Elhiszitek-e mindezt, amit mondok?” Ezt válaszolták: „Elhisszük, hogy Krisztus az igaz Isten, mivel ilyen szolgálóleánya van.” Ezután hívatták Orbán püspököt, és négyszáznál is többen megkeresztelkedtek.

Almachius Szent Cecíliát magához hívatta, és így szólt hozzá: „Milyen rendű-rangú vagy?” Erre ő: „Szabad születésű nemes vagyok.” Erre Almachius: „A vallásod felől kérdezlek téged.” Erre Cecília: „Ostobán kezded a vallatást, hiszen egy kérdéssel két választ akarsz elintézni.” Erre Almachius: „Honnan veszed ezt a magabiztosságot, hogy ilyen választ adj?” Ő pedig: „A jó lelkiismeretből s a tettetés nélküli hitből” (1 Tim 1,5). Erre Almachius: „Nem tudod, hogy mekkora a hatalmam?” Ő meg: „Olyan a ti hatalmatok, mint a felfújt tömlő, amit ha tűvel átszúrnak, nyomban leereszt; és ami a maga erejéből látszik feszesnek, lelappad.” Erre Almachius: „Sértegetéssel kezdted, és meg is maradsz a sértegetésnél!” Cecília válasza: „Sértegetésnek csak azt nevezzük, ha az elítélő szavak hazugok; bizonyítsd be a sértést, ha hamisan szólottam, vagy marasztald el saját magadat, hiszen hamisan vádaskodtál. Mi, akik megismertük Isten szent nevét, nem tagadhatjuk meg őt, mert jobb boldogan meghalni, mint boldogtalanul élni.” Erre Almachius: „Mire föl beszélsz ennyire gőgösen?” Ő pedig: „Nem gőg ez, hanem állhatatosság.” Erre Almachius: „Te boldogtalan, hát nem tudod, hogy élet és halál ura vagyok?” Ő meg: „Bár mindenki ezt hiszi, mégis bebizonyítom, hogy hazudsz! Elveheted ugyan az élőktől az életet, de a halottaknak nem tudod visszaadni. A halál szolgája vagy tehát, nem pedig az életé.” Erre Almachius: „Hagyd már abba az esztelenkedést, és mutass be áldozatot az isteneknek!” Erre Cecília: „Nem tudom, hol vesztetted el szemed világát; mert akiket te isteneknek mondasz, azokat mi valamennyien kőtömböknek látjuk. Tedd rá a kezed, és érintéssel tapasztald meg, amit szemed nem lát.”

Ekkor Almachius haragra gerjedt és megparancsolta, hogy vezessék házába Cecíliát, és ott éjjel-nappal forró fürdőben főzzék. Ő azonban, mintha valami hűvös helyen volna, még csak nem is verejtékezett. Ezt meghallván Almachius, még a fürdőben lefejeztette. Háromszor sújtott le nyakára a bakó, mégsem tudta levágni a fejét, és mivel törvény volt arra, hogy negyedik csapást ne mérjenek a lefejezendőre, félholtan hagyta ott őt a vérengző hóhér. Azon a három napon, amíg élt még, mindenét a szegényeknek adta, és mindazokat, akiket hitre térített, Orbán püspökre bízta e szavakkal: „Három nap haladékot kértem még, hogy a te boldogságos kezeidre bízzam ezeket, és hogy házamat templommá szenteljed.” Szent Orbán pedig a püspökök között temette el, és házát, miként kérte, templommá szentelte.

Az Úr 223. esztendeje körül szenvedte el a vértanúhalált, Alexander császár idejében. Máshol azonban azt olvassuk, hogy Marcus Aurelius idejében, aki az Úr 220. esztendeje körül [!] uralkodott.

Fordította: Bárczi Ildikó

Forrás: Jacobus de Voragine: Legenda Aurea - Magyar Elektronikus Könyvtár