A szentáldozás bűnbocsátó hatása

A II. Vatikáni zsinat után elterjedt az a meggyőződés a lelkipásztori gyakorlatban és a hívek tudatában, hogy szentáldozás előtt nem kell feltétlenül gyónni. Elegendő, ha a szentmise elején közösen megbánjuk bűneinket, és azután a szentáldozásnak is van bűntörlő hatása. Megszűnt a gyónás és áldozás összekapcsolódása: az áldozás egyre inkább hozzátartozik a szentmisén való részvételhez, a gyónás gyakorisága viszont rohamosan csökkent. 

A dogmatika sajátos módszerével — ,,a szentírás–hagyomány–tanítóhivatali megnyilatkozások” hármas egységében — adhatjuk meg csak az eligazító és megnyugtató választ arra a kérdésre, hogy van-e bűnbocsátó hatása az Eucharisztiának. Nyilvánvaló, hogy az Eucharisztia bűnbocsátó ereje nem azt jelenti, hogy nincsenek feltételei a szentáldozásnak. Annak, aki tudatában van valamely súlyos bűnének, mielőtt áldozáshoz járulna, előbb a bűnbocsánat szentségében kell részesülnie. A Trentói zsinat is kimondja, hogy a súlyos bűnöket meg kell gyónni, de amint látni fogjuk, elismerte azt is, hogy az Eucharisztia eltörli a ,,mindennapi” bűnöket (DS 1661). Nagy bátorítás ez azok számára, akik nem mernek gyónás nélkül áldozni, bár súlyos bűnük nincs.

Bibliai alapok

Már az evangéliumokban, Jézus szavaiban is megtaláljuk az utalásokat az Eucharisztia bűntől tisztító hatására. Ez a hatás explicit módon is megfogalmazódik Máté evangéliumában, az Eucharisztiát megalapító igékben, a borral kapcsolatban: ,,Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amelyet sokakért kiontok a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). Csak Máté teszi hozzá, hogy a ,,bűnök bocsánatára”. Így még jobban kiemeli Jézus halálának, életáldozatának engesztelő jellegét. Míg az ószövetségi áldozatok csak rituális hibákért engeszteltek, addig Jézus halála minden bűnt kiengesztel, a valódi értelemben vett bűnöket is. Márk szövege (14,24) nem beszél a bűnök bocsánatáról, de implicit módon tartalmazza ugyanazt a gondolatot, amikor így fogalmaz: ,,ez az én vérem,… amelyet sokakért kiontok”. Mert a ,,vér kiontása sokakért” kifejezés emlékeztet bennünket Isten szolgájának (Ebed Jahve) engesztelő halálára, aki áldozatul adja életét a bűnösök sokaságáért, akiknek bűnterhét hordozza (Iz 52,13–53, 12).1 Jézus kiontott vére a bűntől való szabadulás és az üdvösség lehetőségét hozta meg nemcsak Izraelnek, hanem minden embernek.

A Zsidókhoz írt levél szerint ,,Minden főpap az emberek képviseletére van rendelve az Isten tiszteletével kapcsolatos dolgokban, hogy ajándékot és áldozatot mutasson be a bűnökért” (5,1). A levél tanítása szerint Jézus az Újszövetség főpapja, aki tökéletes áldozatot mutatott be Istennek. Az újszövetségi főpap nem a föláldozott állatok vérével, hanem tulajdon vérének ontásával lépett be a mennyei szentélybe. Ez a vér a megváltás vére, mely kiengesztelte az Istent és megszenteli az embereket (vö. Zsid 9, 11–14). A szentmiseáldozat Krisztus megváltó szenvedését jeleníti meg. Az egyház újra felajánlja Istennek, Krisztus érettünk adott testét és bűneink bocsánatára kiontott vérét, az egész világ üdvösségéért. A szentmisében Krisztus maga van jelen, mint ,,kiengesztelődésünk áldozata”. Tehát a szentmise áldozat jellegéből is következik az Eucharisztia bűnbocsátó hatása.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a zsidóknál a húsvét megünneplésének kettős célja volt: elmélyíteni a nép Istennel való szövetségét és megszabadítani a bűntől, ami akadályozza ezt a kapcsolatot. Ebben az összefüggésben nyilvánvaló, hogy az eucharisztia alapítása, és Krisztus húsvétjáról való megemlékezés a szentmise megünneplésében, jele és megvalósítója az Istennel kötött újszövetségnek és a bűnök bocsánatának. Azt kell tehát mondanunk, hogy ,,a szövetség vére egyszerre két hatást hoz létre: az első az egyház épülése mint pozitív hatás azáltal, hogy az Eucharisztia erősíti Isten és az emberek közötti életközösséget (Jézusban) és tökéletesíti az emberek közötti kapcsolatot is (szintén Jézusban); a második, negatív jellegű hatás a bűnök engesztelése a bűnök bocsánatára. Nem egymást követő kétféle hatás ez, hanem egyetlen valóság két arculata”.2

J. Gnilka szerint: ,,Az Eucharisztián való részvétel az értünk szenvedő Krisztussal való közösséget hozza létre a résztvevőkben, bevonja őket a halála által megkötött újszövetségbe, hogy így a megváltás gyümölcseit megtapasztalják, amelyek között az első a bűnök bocsánata.”3 ,,Az eucharisztikus lakoma-közösség mint Jézus étkezése, a kiengesztelődés helye.”4 A megbocsátást tehát a megdicsőült Úr viszi végbe abban a hívő közösségben, amely az Eucharisztiát ünnepli. Az Eucharisztia megünneplése ,,csúcs és forrás” azoknak az életében, akik Istennel és az emberekkel kiengesztelődve akarnak élni. Az egyház megbékélt tagjai Jézus Krisztus testének és vérének ajándékát veszik magukhoz, s benne megbocsátást, új életet és üdvösséget.

A hagyomány tanúsága

A dogmatörténeti kutatások feltárták a bűnbánat szentségének változatos fejlődését, és kimutatták, hogy a ,,gyónás” a bűnbánati fegyelem egyik változata csupán. A bűnös, de bűnbánó keresztény sokféle módon részesülhetett Isten irgalmában és nyerhette el bűnei bocsánatát. A liturgikus szövegek és az egyházatyák írásai arról tanúskodnak, hogy az Eucharisztia megünneplésének van bűnbocsátó hatása.

A bűnbánat elemei a liturgiában

 A szentmise, az Istennel való kiengesztelődés sajátos, megismételt megünneplése. Erre utalnak kiemelten az átváltoztatás szavai (vö. az újszövetség tanítása), de a szentmise egyéb részeiben is kifejezésre jut a kiengesztelődés és bűnbocsánat gondolata. Már a 9. században megjelentek a szentmisében a bűnbánati jellegű részek, a szentmise elején és áldozás előtt. A ,,Confiteor” kezdetű imádság, a régi liturgiában a pap, jelenleg pedig az egész közösség bűnvallomása. Ez persze nem a bűnbánat szentsége, csak egyszerűen megvallása annak, hogy bűnösök vagyunk, és reméljük, hogy Isten irgalmából megtisztulhatunk. A mise kezdetén nemcsak a ,,Confiteor”, hanem a ,,Kyrie eleison” segítségével is Isten irgalmát kérjük. Ez is evangéliumi eredetű imádság: a jerikói vak szavaival kérjük az Urat, hogy testi-lelki betegségeinkből és bűneinktől szabadítson meg minket. Az evangélium felolvasása után, a pap csendben ezt mondja: ,,Az evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára!” Az áldozás előtti imádságok is emlékeztetnek a tisztulás valóságára. Az ,,Isten báránya” kezdetű Krisztushoz intézett megszólítás, az Úr áldozati halálára emlékeztet, és egyben megvallása annak, hogy ő az, aki elveszi a világ bűneit. Az áldozás előtt kérésünkben (,,Uram, nem vagyok méltó…”) megvalljuk, hogy méltatlanságunk ellenére is, a szentáldozás által ,,meggyógyul” a lelkünk. Az elbocsátó szavakban (,,menjetek békében”) is tükröződik, hogy a szentmise eredménye a lélek békéje: megtisztulás a szentmisén való részvétel által. A pap magánimádságaiban is találkozunk a bűnbocsánat elemeivel: az evangélium olvasása előtt, kézmosáskor és szentáldozás előtt. A legegyértelműbben fogalmaz az áldozás előtti csendes papi imádság: ,,Uram, Jézus Krisztus (…) szabadíts meg engem szent Tested és Véred által minden vétkemtől és minden bajtól…”

A liturgia megőrizte az ősi, teológiai szempontból is jelentős, áldozás utáni könyörgéseket (postcommunio), amelyekben az egyház az Eucharisztia vétele után, annak erejéből kéri bűneink bocsánatát. Így például advent 3. vasárnapján a postcommunio: ,,Kegyességedért esedezünk Urunk, hogy ez az isteni erőforrás mossa le bűneinket…” Karácsony utáni 2. vasárnapja könyörgésében azt kérjük, hogy ,,úgy fejtse ki hatását ez a szentség bennünk, hogy lemossa bűneinket, és betöltse tiszta vágyainkat”. Az évközi időben még gyakrabban előjön ez a gondolat. A 10. vasárnapon így imádkozunk: ,,Irgalmas Istenünk, a szentáldozás gyógyító kegyelme szabadítson meg bűneinktől, és vezessen el minket a jóra.” Az Úrnapi prefáció kijelentő formában is mondja: ,,Ha értünk adott testét magunkhoz vesszük, erőt áraszt lelkünkbe, ha értünk ontott vérét isszuk, tisztára mos minket.” 

Nemcsak a nyugati egyház liturgiája, hanem a keleti liturgiák is igazolják állításunkat.5 A keleti liturgiában a pap ,,minden szándékos és akaratlanul elkövetett bűnök” bocsánatáért könyörög az Úrhoz. Aranyszájú Szent János liturgiájában, az áldozás -előtti imádságban (,,Hiszem Uram és vallom…”) nemcsak a valóságos jelenlétet vallják meg a hívek, hanem azért is imádkoznak, hogy ezt a szentséget méltóan vegyék magukhoz ,,bűneik bocsánatára és az örök életre”. A pap áldozás előtt így imádkozik: ,,Én Istennek méltatlan szolgája részesülök az Úristennek s a mi Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak drága, legszentebb és legtisztább testében bűneim bocsánatára s az örök életre”. A pap a hívek áldoztatása közben ezt mondja: ,,Istennek szolgája részesíttetik a mi Üdvözítőnknek Jézus Krisztusnak drága, legszentebb s legtisztább testében és vérében bűneinek bocsánatára s az örök életre. Íme, ez illeti ajkaidat, s elvétetik gonoszságod, és bűnöd megtisztíttatik”.

Az egyházatyák tanúsága

Az egyházatyák teológiájában, már a kezdeti időkben is a valóságos jelenlét és a szentmise áldozat-jellege volt a teológiai -reflexió fő témája, de műveikben bőségesen beszélnek az Eucharisztia egyéb hatásairól is, köztük az engesztelő és bűnbocsátó hatásról.

Szent Jusztinosz már nemcsak ,,hálaadás”-nak tekinti az eucharisztia megünneplését, hanem olyan áldozatnak, ami a lelket megtisztítja minden gonoszságtól.6 Órigenész az egyik homiliájában kijelenti, hogy bűneink bocsánatát elérhetjük a szentmiseáldozat, az alamizsna és a kölcsönös megbocsátás által is.7 Jeruzsálemi Szent Cirill az Eucharisztia ünneplését a ,,kiengesztelődés áldozatának” (thüszia hilaszmou) nevezi és kijelenti: ,,bűneinkért feláldozott Krisztust ajánljuk fel, amivel magunkért és értük (elhunytakért) is megengeszteljük az emberszerető Istent”.8 Aranyszájú Szent János is egyértelműen fogalmaz: ,,Krisztus feláldozva van jelen az oltáron, hogy téged a világmindenség Istenével kiengeszteljen”.9 A nyugati egyházatyák közül leginkább Szent Ambrus igazolja állításunkat. A De Sacramentis című művében részletesen beszél az Eucharisztia hatásairól, és kijelenti: ,,Valahányszor e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön (1Kor 11,26). Ha az Úr halálát hirdetjük, a bűnök bocsánatát hirdetjük. Valahányszor a vére a bűnök bocsánatára csordul, akkor azt nekem mindig meg kell kapnom, hogy a bűneimet állandóan megbocsássa. Nekem, aki állandóan vétkezem, állandóan szükségem van az orvosságra.”10 ,,Közeleg és jelenvalóvá lesz Jézus szenvedése, amely megbocsátja naponként bűneinket és a bűnbocsánat ajándékát eszközli.”11 ,,Valahányszor iszod, bűneid bocsánatát nyered el és lelked mámoros lesz.”12

A Trentói zsinat tanítása

A két szentség közötti kapcsolatról a Trentói zsinat két összefüggésben is tárgyalt. 1551-ben, a XIII. ülésszakon, amelyen a zsinat az Oltáriszentségre vonatkozó határozatokat foglalta össze, a 11. kánonban előírja, hogy ,,azok, akiknek lelkiismeretét halálos bűn nyomja, még ha tökéletesen meg is bánták, ha van gyóntató, szükségképpen előtte végezzenek szentségi gyónást” (DS 1661). A zsinat nem akarta kijelenteni, hogy a szükségesség isteni jogon alapul; megelégedett annak állításával, hogy egyházunk szokása alapján ez nyilvánvaló (,,ecclesia consuetudo declarat”, vö. DS 1647). Azon kívül sehol sem definiálja a ,,halálos bűn” fogalmát; de a megnyilatkozásokból kielemezhető, hogy olyan bűnt ért alatta, amely az embert ,,a bűn szolgaságába és az ördög hatalmába” átadja (DS 1668), ,,kizár az Isten kegyelméből”, ,,a harag fiaivá és Isten ellenségeivé” tesz (DS 1680). Ugyanakkor már ez az -ülésszak is megemlíti azt, hogy az Eucharisztia ,,orvosság, amely kigyógyít bennünket a mindennapi vétkektől és megőriz bennünket a halálos bűnöktől” (DS 1638). Nem szabad tehát elfelejteni: az Eucharisztia eltörli a bocsánatos bűnöket, és segít a bűnök elleni küzdelemben, amint a Trentói zsinat előbbi szövege is tanítja.

A bűnbocsánat és az Eucharisztia viszonyának más szempontjairól is nyilatkozott a tridentinum. A szentmise áldozat jellegéről tanítva (1562, XXII. sessio) kijelenti, hogy a szentmisének ,,engesztelő” értéke is van (DS 1753), sőt részletezve is rámutat arra, hogy ,,ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelem és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is” (DS 1743). Ez utóbbi megfogalmazás nagyon jelentős, hiszen azt állítja, hogy az Eucharisztia által az Isten megbocsátja bűneinket, nemcsak a bocsánatos bűnöket, hanem még a ,,legnagyobb bűnöket is” (vö. ,,crimina et peccata etiam ingentia dimittit”).

A vágyszentség

Ez az állítás már a klasszikus magyarázat szerint sem veszélyezteti a bűnbánat szentségét, illetve a szentségi gyónást. Az igaz, hogy Isten irgalma az Eucharisztia által is megbocsáthatja bűneinket, de csak tökéletes bánat esetében. A Trentói zsinat kifejezetten is kijelenti, hogy ,,a kiengesztelődést nem szabad kizárólag a tökéletes bánatnak tulajdonítani a szentség vágya nélkül, mely benne van a tökéletes bánatban” (DS 1071). A megoldást tehát az ún. vágyszentségről (votum sacramenti) szóló tanítás adja meg. A tökéletes bánat csak a szentség utáni vággyal együtt adja meg az embernek az Istennel való kiengesztelődés kegyelmét. Egyébként a teológusok szerint nemcsak vágykeresztségről beszélhetünk a dogmatörténet alapján, hanem a többi szentséggel kapcsolatban is valamiféle szentségelőtti vagy szentségen kívüli kegyelmi hatást az ember vágyakozása alapján lehetségesnek tarthatunk, a házasságot és a papszentelést kivéve.13 Azután azt is kijelenthetjük, hogy a tökéletes bánat a bűnbánat természetéből kifolyólag szükségképpen a szentgyónás elvégzése felé irányítja az embert. Az utóbbi gondolat hangsúlyozására elő is írja az egyház, hogy akinek a tökéletes bánat, illetve általános feloldozás útján bocsátották meg súlyos bűneit, alkalomadtán (egy éven belül) köteles mielőbb egyéni gyónáshoz járulni (CIC. 960 és 963. kánon).

Luther tanítása

A zsinatnak a reformátorok tanítása nyújtott alkalmat arra, hogy összefoglalja a katolikus tanítást. A bűnbánattal kapcsolatban Luthernak két jellegzetes tévedése volt. Szerinte ,,a hit elégséges készület a legszentebb Oltáriszentség vételéhez” (DS 1661) és ,,a legméltóságosabb Oltáriszentségnél a bűnök bocsánata a legfőbb gyümölcs” (DS 1655). Luther a Kiskátéban, ami hitvallási rangra emelkedett az evangélikus egyházakban, világosan megfogalmazza jellegzetes álláspontját. Arra a kérdésre, hogy mit használ az Eucharisztián az evés és ivás, így válaszol: ,,Ezt megmutatják ezek az igék: Érettetek adatott és kiontatott a bűnök bocsánatára. Vagyis ebben a szentségben ezen igék által bűnbocsánatot, életet és üdvösséget nyerünk. Mert ahol bűnbocsánat van, ott élet és üdvösség is van”. Arra a kérdésre pedig, hogy ki él ezzel a szentséggel méltóan, így válaszol: ,,A böjtölés és testi előkészület ugyan szép külső önfegyelmezés, de igazán méltó és kellőképpen előkészült csak az, aki hisz ebben az igében: »Értetek adatott« és »kiontatott a bűnök bocsánatára«. Aki pedig nem hisz ezeknek az igéknek, vagy kételkedik bennük, az méltatlan és készületlen. Mert ez az ige: »értetek«, nem követel mást, csak hívő szívet”. A ,,pro vobis” (értetek) és a bűnbocsánat gondolata tehát jelentős sajátosság Luther eucharisztia felfogásában. Ennek következménye lett, hogy evangélikus egyház úrvacsorai gyakorlatában elmaradt az öröm jelleg, és ez a szentség lassan a bűnbánat, gyónás szentségévé lett.14 A dunántúli evangélikus szóhasználatban a ,,gyónni megyek” kifejezés azt jelenti, hogy úrvacsorához járulok. Kezdetben Kálvin is alaposabban hangsúlyozta az Úrvacsora vételének szükségességét. Tíz szempontot felsorol tanításának alátámasztására.15 Többek között azt, hogy az Úrvacsora vételének ,,remissziv funkciója” is van, vagyis arra is szolgál, hogy a megigazult ember újra elnyerhesse bűnei bocsánatát. Ezért a bűnbánat és Úrvacsora a reformáció kezdete óta szorosan összetartozott. 

Összefoglalás

A kérdés megválaszolásánál két tévedést mindenképpen el kell kerülnünk. Az egyik a reformátorok tévedése, akik az Úrvacsora elsődleges hatásának tekintették a bűnök bocsánatát. A másik a janzenisták tévedése, akik a szentáldozást úgy tekintették, mint a szent élet jutalmát és a predestináltaknak való ajándékot, amire sohasem készülhetünk fel megfelelő módon. Az egyház hivatalosan elítélte a janzenisták szigorát is, akik azt tanították, hogy ,,távol kell tartani a szentáldozástól mindazokat, akikben még nincs meg a legtisztább istenszeretet, amely mentes minden szennytől” (DS 2323).

A Katolikus Egyház Katekizmusa (1993), a tanítóhivatal eddigi megnyilatkozásaival összhangban kijelenti, hogy a szentáldozás ,,elválaszt bennünket a bűntől” (KEK 1393), ,,eltörli az áldozó bocsánatos bűneit” (KEK 1394) és ,,megőriz a súlyos bűnöktől” (KEK 1395). Egyházunk új katekizmusa fontosnak tartja ebben az összefüggésben megjegyezni, hogy ,,az Eucharisztiának nem föladata a halálos bűnök megbocsátása. Ez utóbbi a bűnbocsánat szentségére tartozik. Az Eucharisztiának az a sajátossága, hogy azok szentsége, akik az egyházzal teljes közösségében vannak” (KEK 1395).

A teológia az egyház hagyománya alapján mindig is tanította, hogy a bűnbánattartásnak és a bűnbocsánatnak különféle formái vannak a keresztény életben. Az új katekizmus is felsorolja ezeket: böjt, imádság, alamizsna, szentírásolvasás stb. (KEK 1434–1439). Az egyházi bűnbánati gyakorlat nem-liturgikus megvalósulásai mellett léteznek liturgikus-formák is a bűnbánat szentségén kívül, mint például a bűnbánati liturgiák, a keresztség és a betegek kenete, valamint az Eucharisztia ünneplésének egyes részei. Mivel az egyház a bűnt elítélő, de a bűnösök megmentésére jött Krisztusnak titokzatos Teste, küzd a bűn ellen, és sokféle módon lehetővé teszi tagjai számára a bűntől való szabadulást. 

A bűnbánat szentsége tehát egy, de nem egyetlen formája az Istennel való kiengesztelődésnek. Találóan fogalmazza meg ezt a fontos igazságot F. J. Nocke: ,,A gyónás sajátossága tehát nem egyszerűen a megbocsátó ereje, hanem a szentségi mivolta, vagyis: az egyházzal való kiengesztelődés megvalósító jele, még ha az Istennel való kiengesztelődés már a szentségen kívül megtörtént is”.16 Mindkét szentség, az Eucharisztia és a bűnbánat szentsége is, az Istennel és az egyházzal való kiengesztelődés szentsége. Mindkét szentségnek van bűnbocsátó hatása: különböző módon, mindegyik a saját szentségi jelének megfelelően hozza létre a kiengesztelődést és a Krisztussal való tökéletesebb egységünket. A gyónás szentségi jelének lényeges eleme a bűnök megvallása Isten szolgája előtt, az Eucharisztia szentségi jeléhez ,,hozzátartozik”, hogy hittel és alázatos, bűnbánó szívvel ,,vegyük és együk” Krisztus értünk adott testét és vérét, bűneink bocsánatára és az örök életre. A legfőbb tanulság pedig az, hogy a különbözőségük mellett fel kell fedeznünk a két szentség összetartozását, benső, lényegi egységét, mert a merev elválasztás nem felel meg az egyház hitének és szentségi gyakorlatának.

Dolhai Lajos

1952-ben született. 1977-ben szentelték pappá. Teológiai doktorátusát Budapesten szerezte, a Római Szent Anzelm Egyetemen szentségtani-liturgikus teológia tanulmá-nyokat folytatott. Jelenleg az Egri Hittudományi F?iskola dogmatika tanára. Legutóbbi írását 2001. 3. számunkban közöltük.1937-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus. Tanulmányait a abudapesti Piarista Gimnáziumban, majd az ELTE magyar-latin szakán végezte. Jelenleg az ELTE BTK tanára. Írásai negyven éve jelennek meg rendszeresen a Vigiliában, lapunk szerkesztőbizottságának tagja.

Forrás: Vigilia