A házasság szentségéről szóló katolikus tanítás

A) A javaslatok szövege, amit a Nemzetközi Teológiai Bizottság „sajátos formában” fogadott el

Bevezetés

A II. Vatikáni Zsinatnak a házasságról és a családról szóló tanítása – bár különböző dokumentumokban jelent meg, mint például a Lumen Gentium, a Gaudium et Spes, az Apostolicam Actuositatem – ezen a területen olyan teológiai és lelkipásztori megújulást hozott az egyéb kutatások során, amely ezeknek a szövegeknek előkészítéséül szolgáltak.

Mégis, a zsinati tanítás azonnal a „zsinat utáni” tiltakozások tárgya lett a szekularizáció és a túlságosan „szakramentalistának” ítélt népi vallásosság komoly kritikájának, az intézményekkel való általános szembenállás és az elváltak házassága számának megsokasodása nevében. Bizonyos humán tudományok is, amelyek „új dicsőségükkel” büszkélkedtek, fontos szerepet játszottak ezen a téren.

Így irányult a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjainak figyelme egy olyan reflexió szükségességére, amely egyszerre építő jellegű, de kritikus is.

1975-ben döntöttek arról – elnökük, Šeper bíboros jóváhagyásával –, hogy felveszik programjukba a keresztény házasságot érintő néhány doktrinális kérdés tanulmányozását. Egy albizottság rögtön nekilátott a munkának, hogy az 1977-es decemberi ülésre előkészítse a munkálatokat. Ez az albizottság a következő professzorokból állt össze: B. Ahern, C. Caffarra, Ph. Delhaye (elnök), W. Ernst, E. Hamel, K. Lehmann, J. Mahoney (a viták moderátora), J. Medina Estevez, O. Semmelroth.

Az anyagot öt nagy témára osztották, s ezeket „beszámolók” és „dokumentumok” kutatói munkája előzte meg. Prof. Ernst irányította az első napot, annak a házasság mint intézmény témának szentelve. A házasság szentségi mivolta s a hittel és a keresztséggel való kapcsolata: ezt Prof. K. Lehmann vezetésével tanulmányozták. Néhány új szempont következett, amit Prof. Caffarra mutatott be, a „szerződés-szentség” régi problémájáról, az üdvtörténet optikáján keresztül szemlélve, főleg a teremtéssel és megváltással kapcsolatban, amit a Prof. E. Hamel által irányított munkálatok követtek, a felbonthatatlanságról. Az elváltak és újraházasodottak helyzete elsősorban a lelkipásztorkodást érdekli, de egybeesik az egyház hatalmának és a feloldhatatlanságnak kérdésével is ezen a téren. Ezt a kérdést Mons. Medina-Estevez vezetésével vizsgálták, a házasságért munkálkodó pápai bizottság egy dokumentumára való hivatkozással.

Ezeket a javaslatokat a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjai abszolút többséggel megszavazták, ami azt jelenti, hogy ez a többség jóváhagyta nem csak a lényegi tartalmukat, hanem a kifejezéseiket és a jelen kiadásukat is.

Ph. Delhaye 

a Nemzetközi Teológiai Bizottság általános titkára, 

a keresztény házasság doktrinális kérdései albizottság elnöke

Javaslatok

1. Intézmény

1.1. A házasság isteni és emberi szempontja

A házassági szerződés olyan létező és állandó struktúrákra alapozódik, amelyek meghatározzák a férfi és a nő közötti különbséget. Bár olyan intézmény, amit a házasfelek közösen akarnak, konkrét formájában eltérően alakul a történelemben és kultúrákban, valamint személyes kinézetében. A teremtő Isten által is akart intézmény, mivel a házasfeleknek kölcsönös szeretetükben és hűségükben támogatniuk kell egymást, és azért is, mert az ebből a kapcsolatból született gyermeknek a családi közösségben kell megadniuk a nevelést.

1.2. A „Krisztusban” való házasság

Az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy Jézus megerősítette a házasságnak ezt a „kezdettől fogva” létező intézményét, és kiküszöbölte belőle a később következő negatív szempontokat (vö. Mk 10,2-9; 10-12). Visszaadta neki teljes méltóságát és eredeti jellegzetességeit. Jézus megszentelte ezt az életállapotot, bevezetve a szeretetnek abba a misztériumába, ami őt Megváltóként az egyházához köti. Ezért a keresztény házasság lelkipásztori segítése és szervezése az egyház feladata (vö. 1Kor 7,10).

1.3. Az apostolok

Az Újszövetség levelei megkívánják, hogy a házasságot mindenki tiszteletben tartsa (Zsid 13,4), és bizonyos kritikákra válaszolva úgy mutatják be mint a teremtő Isten pozitív művét (1Tim 4,1-5). Azért becsülik a keresztények házasságát, mert az a szövetségnek és a szeretetnek abba a misztériumába kapcsolja be őket, ami Krisztust és az egyházat egyesíti (Ef 5,22-33).Ezért megkövetelik, hogy a házasságot „az Úrban” kell megkötni (1Kor 7,39), és hogy a házasok élete az „új teremtmény” méltóságának megfelelően folyjék (2Kor 5,17), „Krisztusban” (Ef 5,21-33), hogy a keresztények a pogányok bűneitől távol tartsák magukat (1Kor 6,12-20; vö. 6,9-10). Az apostoli egyházak a mindig fennálló „hitből származó jogokra” alapozódnak, és biztosítani akarják a biztonságát. Ezért olyan erkölcsi szabályokat (Kol 3,18sk; Tit 2,3-5; 1Pét 3,1-7), valamint olyan jogi rendelkezéseket fogalmaznak meg, amelyek a házassági életnek minden körülmények és emberi feltételek között a „hit szerinti” megélését szolgálják.

1.4. Az első századok

Az egyház történetének első századaiban a keresztények úgy kötötték meg a házasságukat, mint „mindenki más”, a családatya vezetésével, csupán a házi rítusok és gesztusok szerint, mint például a leendő házastársak kezének összekötése. Azonban soha nem feledték, hogy „közösségi életük alkotmánya különös”. Családi liturgiájukból a pogány vallás minden jellegzetességét eltávolították. Különleges jelentőséget tulajdonítottak az utódok nemzésének és a gyermekek nevelésének; elfogadták, hogy a püspök őrködjék a házasságuk fölött. Házasságkötésüknél különlegesen alávetették magukat Istennek és a hitükkel való kapcsolatuknak. Olykor pedig a házasságkötés alkalmával részesedtek az eucharisztikus áldozatban is, és különleges áldást is kaptak.

1.5. A keleti hagyományok

A keleti egyházakban a lelkipásztorok ősi időktől fogva aktívan részt vettek a házasságkötési szertartásban a szülőkkel együtt, vagy éppen őket helyettesítve. Ez a változtatás nem erőszakkal történt, hanem tulajdonképpen a család kérésére és a civil hatóságok jóváhagyásával ment végbe. Ennek a fejlődésnek a következtében egyes, eredetileg családi körben történt ceremóniák lassanként a liturgikus szertartásba is átmentek. Ebből alakult ki az a felfogás, hogy a házassági „müsztérion” kiszolgáltatói nem csak a házasfelek, hanem az egyház pásztora is.

1.6. A nyugati hagyományok

A nyugati egyházakban végbement a házasság keresztény felfogása és a római jog találkozása. Ebből egy probléma keletkezett: „Mi a házasság konstitutív eleme jogi szempontból?” Lerögzítették, hogy a jegyesek konszenzusát kellett az egyedüli konstitutív elemnek tekinteni. Ezért történt az, hogy a titokban kötött házasságokat egészen a Tridenti Zsinat idejéig érvényesnek tekintették. Azonban az egyház hosszú idő óta megkívánta, hogy bizonyos liturgikus rítusok menjenek végbe, hogy a pap áldást adjon, és az egyház tanújaként legyen jelen. A plébánosnak és más tanúknak ez a jelenléte vált a rendes kánoni formává; a Tametsi dekrétum az érvényességhez szükséges feltétellé nyilvánította.

1.7. Az új egyházak

Kívánatos, hogy az egyházi hatóság ellenőrzése alatt a keresztény házasságkötés új liturgikus és jogi formái jöjjenek létre az újabban evangelizált népek számára. Ezt kívánja a II. Vatikáni Zsinat és a házasságkötés szertartásának új Ordo-ja is. Így a keresztény házasság valósága és eme népek hagyományának hiteles értékei egymással összekapcsolódhatnak.

A normáknak ez a kultúrák sokféleségének következtében meglévő különbözősége lényegileg egységesülhet, és nem lépi át a törvényes pluralizmus határait. Az egység keresztény és egyházi jellege és a jegyesek egymásnak való kölcsönös önátadása ugyanis különböző módokon juttatható kifejezésre: az általuk elfogadott keresztség révén és a tanúk jelenléte révén, akik közül az „illetékes pap” kiemelkedő szerepet kap. Ma ezeknek a különböző kánoni elemeknek az alkalmazását talán megfelelőnek lehet tekinteni.

1.8. Kánoni alkalmazások

A kánonjog reformjának a házasság globális szemléletével, annak személyes és szociális dimenzióival kell számot vetnie. Az egyháznak ugyanis mindig tudatában kell lennie annak, hogy a jogi rendelkezések csak segítséget nyújtanak ahhoz, hogy egyre jobban előmozdítsák a házasság emberi értékeire való egyre nagyobb odafigyelés feltételeit. Azonban nem szabad arra gondolni, hogy ezek az alkalmazások a házasság valóságát teljes egészében érinthetik.

1.9. Az intézmény személyi szempontja

„Valamennyi társadalmi intézménynek a személy az alapja, alanya és célja, s annak kell lennie, mert a személy természete szerint teljesen közösségre van utalva”. A házasság azonban – mint a „házastársi szeretet és élet bensőséges közössége” – hely és alkalmas eszköz arra, hogy előmozdítsa a személyek javát a maguk hivatásának megfelelően. Ezért a házasságot soha sem szabad olyan valóságként felfogni, ami a személyeket egy rajtuk kívül álló közjóért áldozza fel. Másrészt a közjó „azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket”.

1.10. Struktúra és szuper-struktúra

Bár a házasság – kezdetétől fogva, és egész tartama alatt – gazdasági tényezőktől függ, mégsem a javak és termelési eszközök privát tulajdonának szuper-struktúrája. Biztos, hogy azok a konkrét formák, amelyekben a házasság és a család létezik, gazdasági körülményektől függenek; de egy férfinak és egy nőnek a házassági kötelékben mindent átfogó egyesülése annak az emberi természetnek felel meg, valamint azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a Teremtő beléjük helyezett. Ez az a mély alap, amit miatt a házasság nem akadályozza, hanem sokkal inkább lényegesen segíti a házasfeleket a személyes érlelődésükben.

2. Szentségi mivolt

2.1. Reálszimbólum és szentségi jel

Jézus Krisztus prófétai módon fedte fel a házasság valóságát, amint azt az emberiség kezdetétől Isten akarta (vö. Ter 1,27; Mk 10,6 és Mt 19,4; Ter 2,24; Mk 10,7-8 és Mt 19,5). Halála és feltámadása által ezt újra elrendelte. Ezért a keresztény házasságot „az Úrban” kell megélni (2Kor 7,39), és az üdvözítő tevékenység elemei határozzák meg.

A házassági egyesülés már az Ószövetségben az Isten és Izrael népe közötti szövetség előképe (vö. Oz 2; Jer 3,6-13; Ez 16 és 23; Iz 54). Az Újszövetségben a házasság nagyobb méltóságot kap, mert azt a misztériumot mutatja be, ami Jézus Krisztust az egyházzal egyesíti (vö. Ef 5,21-33). Ezt a párhuzamot jobban megvilágítja a teológiai értelmezés: az Úr legnagyobb szeretete és halálig való önátadása, de ugyanígy a jegyesként való hűséges és visszavonhatatlan kapcsolódása az egyházhoz: a keresztény házasság előképévé és példájává válik. Ez a hasonlóság jelenti a kapcsolatot a Krisztus és az egyház közötti szeretetszövetségben való igazi részvételhez. Ezért a keresztény házasság – mint reálszimbólum és szentségi jel – Jézus Krisztus egyházát konkrétan képviseli a világban, és különösen családi struktúrájában jogosan nevezhető „családegyháznak”.

2.2. Szoros értelemben szentség

Ily módon a keresztény házasság megfelel a Jézus Krisztus és az egyház közötti egyesülés misztériumának. A keresztény házasságnak az üdvgondozásba való felvétele igazolja, hogy már legtágabb értelemben „szentségnek” lehet nevezni. De egyúttal konkrét megvalósítását és reális aktualizációját is jelenti ennek az alapvető szentségnek. A keresztény házasság így tehát önmagában az üdvösség valódi és sajátos jele, amit Jézus Krisztus kegyelme közvetít. Ezért számítja a katolikus egyház a hét szentség közé.

A házasság felbonthatatlansága és szentségi mivolta között különleges kapcsolat áll fenn, vagyis kölcsönös konstitutív kapcsolat. A felbonthatatlanság megkönnyíti a keresztény házasság szentségi mivoltának megértését; a szentségi mivolt viszont teológiai szempontból a végső – ha nem éppen az egyetlen – alapot képezi a házasság felbonthatatlanságához.

2.3. Keresztség, aktuális hit, szándék, szentségi házasság

A házasság szentsége is kegyelmet közvetít, mint minden más szentség. Ennek a kegyelemnek a végső forrása a Jézus Krisztus által végbevitt tevékenységgel való kapcsolat, és nem csupán a szentség alanyainak a hite. Ez azonban mégsem azt jelenti, hogy a házasság szentségében a kegyelem hiten kívül vagy hit nélkül adományozódna. Ebből következik – a klasszikus alapelvek szerint –, hogy a hit, mint „causa dispositiva”, feltétele a szentség gyümölcsöző hatásának. A házasság érvényessége azonban nem foglalja magába, hogy ez a hatás szükségszerűen gyümölcsöző.

Ma a nem hívő megkereszteltek léte új teológiai problémát, valamint súlyos lelkipásztori dilemmát vet fel, különösen akkor, amikor világosan kitűnik a hit hiánya vagy egyenesen elvetése. A megkívánt szándék – azt tenni, amit Krisztus és az egyház tesz – a minimálisan szükséges előfeltétel ahhoz, hogy egy „actus humanus” kötelezettségvállalása a szentség szintjén megvalósuljon. Ha nem is szabad a szándék kérdését összekeverni a házastársak személyes hitének kérdésével, teljesen el sem szabad választani azokat egymástól. Végső soron a valódi szándék az élő hitből születik és belőle táplálkozik. Ahol a hit semmiféle jelét – mint olyanét – nem lehet észrevenni (a „hitre való készség” értelmében), sem semmiféle vágyat a hit és az üdvösség iránt, valódi kétség merül fel, hogy az említett általános szándék a szentség felvételéhez valóban megvan-e vagy nincs, és hogy a házasság érvényesen lett-e megkötve vagy nem. Amint mondtuk, a házasságra lépők személyes hite nem képezi a házasság szentségi mivoltát, de a személyes hit hiánya kompromittálja a szentség érvényességét.

Ez a tény olyan újabb kérdéseket vet fel, amelyek eddig még nem lettek kellőképpen megválaszolva; a keresztény házasság iránti lelkipásztori felelősséget is megsokasítja. „A lelkipásztorok törekedjenek mindenekelőtt arra, hogy a jegyesek hitét növeljék és táplálják: ugyanis a házasság szentsége feltételezi és megkívánja a hitet”.

2.4. Dinamikus elrendezés

Az egyházban a hitnek a keresztség a szociális alapja és szentsége, melyen keresztül a hívő emberek Krisztus testének tagjaivá válnak. A „megkeresztelt nem hívők” ténye ebből a szempontból is nagyjelentőségű problémát jelent. A gyakorlati és lelkipásztori szükségeket nem azokkal a változtatásokkal lehet megoldani, amelyek a házasságról és szentségről szóló tanítás központi magját feloldanák, hanem csak a keresztség lelkiségének radikális megújításával. A keresztséget a maga lényegi egységében és minden elemének és dimenziójának dinamikus összefüggésében kell szemlélni és arra visszavezetni; ehhez tartozik: a hit, a szentségre való felkészítés, a szertartás, a hitvallás, a Krisztusba és az egyházba való betagozódás, az etikai következmények, az egyház életében való aktív részvétel. Ki kell emelni a keresztség, a hit és az egyház között meglévő kapcsolatot. Csak így lesz világos, hogy a megkereszteltek közötti házasság „önmagában” valódi szentség, tehát nem valamiféle „automatizmus” révén, hanem a maga benső természete által.

3. Teremtés és megváltás

3.1. Az Isten akarata szerinti házasság

Minden Krisztusban, Krisztus által és Krisztusért lett teremtve. A házasság is, a Teremtő által történt létrehozásának pillanatától kezdve, a vőlegény Krisztusnak a menyasszonyával, az egyházzal való egyesülése misztériumának a jele, és bizonyos módon ennek a misztériumnak van alárendelve. Az ilyen házasság, amikor két megkeresztelt személlyel történik, a tulajdonképpeni szentség méltóságára emelkedik. Így tehát Krisztus egyház iránti jegyesi szeretetének jele akar lenni, és abból akar részesedni.

3.2. A Krisztus művétől való elszakíthatatlanság

A házasság – mint Isten által akart elrendelés – két megkeresztelt személy esetében elszakíthatatlan a házasság szentségétől. A megkeresztelt személyek házasságának szentségi karaktere nem olyan járulékos dolog, amely meglehet, vagy nem is lehet meg. Sokkal inkább olyannyira a lényegéhez tartozik, hogy nem lehet attól elválasztani.

3.3. A megkereszteltek közötti minden házasságnak szentséginek kell lennie

Ebből következik, hogy a megkeresztelt személyek között nem lehet más valódi és igazi házassági állapot, mint amit Krisztus akart. Ebben a szentségben a keresztény férfi és a keresztény nő kölcsönösen odaajándékozza magát és elfogadja egymást egy személyes, szabad és visszavonhatatlan konszenzus által, és így végérvényesen megszabadul a „szív keménységétől” (vö. Mt 19,8), amiről Jézus beszélt. A szentség által igazán és valóban bekerülnek Krisztusnak az egyházzal való jegyesi egyesülésének misztériumába, úgy hogy megkapják azt a reális lehetőséget, hogy mindent átfogó szeretetben éljenek. Ezért az egyház semmiképpen nem tudja elismerni azt, hogy két megkeresztelt személy a „Krisztusban való új teremtényi” méltóságának és létének megfelelő házas állapotban éljen, ha nem a házasság szentsége által kapcsolódtak össze.

3.4. A nem-hívők „legitim” házassága

Krisztus kegyelmének ereje és nagysága minden emberre kiterjed, még ha az egyház keretein kívül élnek is, ugyanis Isten üdvözítő szándéka egyetemes. Hatással van minden házassági szeretetre az emberek között, megerősíti a „teremtett természetet”, a házasságot is, „amint az kezdetben volt” (Mk 10,6). Azok és férfiak és nők, akik még nem hallottak az evangéliumról, emberi szövetséggel egyesülnek a törvényes házasságban. Ebből a házasságból nem hiányzanak azok a valódi javak és értékek, amelyeket a megléte biztosít neki. Mindezek a javak azonban, még ha a házasfelek nem is tudnak róla, a teremtő Istentől származnak, és kezdettől fogva Krisztusnak az egyháza iránti jegyesi szeretetébe illeszkednek.

3.5. Azon keresztényeknek az egyesülése, akik nem ismerik a keresztségük kívánalmait

Ellentmondás lenne azt gondolni, hogy a katolikus egyházban bizonyos megkeresztelt személyek komolyan és valóban nem-szentségi házasságra akarnának lépni, és így egyúttal megelégednének az „árnyékkal”, miközben Krisztus az ő jegyesi szeretetének „valóságát” nyújtja nekik. Nem lehet azonban kizárni olyan eseteket, melyekben bizonyos keresztények lelkiismerete, tudatlanság vagy legyőzhetetlen tévedés következtében, oly módon eltorzult, hogy valóban arra gondolnak, a szentség kizárásával is valódi házasságot köthetnek.

Ebben az esetben ők nincsenek abban a helyzetben, hogy érvényes házasságra lépjenek, mert nélkülözik a hitet, és nincs meg az a szándékuk, hogy azt tegyék, amit az egyház tesz. Másrészt azonban a házasságkötéshez való természeti jog továbbra is fennáll. Ilyen körülmények között házasfelekként kölcsönösen odaajándékozhatják és elfogadhatják egymást, mivel megvan a szándékuk, hogy visszavonhatatlan kapcsolatra lépjenek. Ez a kölcsönös és visszavonhatatlan átadás olyan pszichológiai kapcsolatot hoz létre közöttük, amely benső struktúrája szerint különbözik a pusztán ideiglenes kapcsolattól.

De ezt a kapcsolatot az egyház semmiféle módon nem ismerheti el nem-szentségi módon létrejött házassági közösségként, még ha vannak is házassági vonásai. Az egyház számára ugyanis nem létezik két megkeresztelt személy között olyan természetes házasság, amely a szentségtől el van választva, hanem csak az olyan természetes házasság, amely szentségi méltóságra van emelve.

3.6. Progresszív házasságok

Ezekből következően tévedés és nagyon veszélyes egy keresztény közösségben bizonyos olyan gyakorlatokat bevezetni vagy eltűrni, amelyek lehetővé teszik egy ugyanazon házaspár számára ismételt házassági ceremónia végzését különböző szinten, még akkor is, ha ezek a ceremóniák kezdettől fogva egymással egybekapcsolódnak. Még kevésbé célszerű a papnak vagy a diakónusnak megengedni, hogy – mint ilyen – jelen legyen vagy imádságot mondjon ilyen nem-szentségi házasságon, amit megkeresztelt személyek akarnak megkötni.

3.7. A polgári házasság

Egy pluralista társadalomban az állami hatóság megszabhat a jegyeseknek olyan hivatalos formulát, amely a politikai közösség előtt nyilvánvalóvá teszi az ő házastársi állapotukat. Lefektetethet továbbá olyan törvényeket is, amelyek világosan és konkrétan szabályozzák a házasságból származó civil hatásokat, mint a házassági jogokat és kötelességeket. Mindazonáltal, a megfelelő módon feltétlenül tudomására kell hozni a katolikus híveknek, hogy ez a hivatalos formula, amit általában „polgári házasságkötésnek” neveznek, számukra egyáltalán nem jelent valódi házasságkötést. Csak abban az esetben van ez alól a törvény alól kivétel, ha a törvényes kánoni forma alól felmentés történt, vagy ha az egyház kvalifikált hivatalos tanújának hosszabb időn át történő távolléte miatt a polgári szertartás rendkívüli kánoni formában a szentségi házasság megkötésére szolgálhat. A nem-keresztényeket és gyakran a nem-katolikusokat illetően, a polgári szertartásnak konstitutív értéke lehet mind a természetes házasság, mint a szentségi házasság számára.

4. Feloldhatatlanság

4.1. Az alapelv

Az ősegyház tanúsága, amely Krisztus és az apostolok tanítására alapozódik, megerősíti a házasság felbonthatatlanságát, még a házasságtörés esetében is. Ennek nem mond ellent néhány szerencsétlen magyarázási kísérlet és nagyon nehéz helyzetben lévő személyekkel kapcsolatos engedményt adó példa. Egyébként nem könnyű ezeknek az eseteknek a kiterjedését és gyakoriságát pontosan értékelni.

4.2. Az egyház tanítása

A Tidenti Zsinat kijelentette, hogy az egyház nem téved akkor, amikor tanította és tanítja az evangélium és az apostolok tanítása alapján, hogy a házassági szövetséget nem lehet felbontani a házasságtörés miatt. Mindazonáltal a Zsinat csak azokat sújtotta anatémával, akik ezen a téren tagadták az egyház joghatóságát. Ennek a tartózkodásnak az oka egyrészt az volt, hogy olyan kétségeket kerestek, amelyek a történelem folyamán felmerültek (az ambroziaszták, Catharinus és Cajetan véleménye), másrészt pedig az ökumenikus közeledésre gondoltak. Nem lehet tehát megállapítani, hogy a Zsinatnak megvolt-e a szándéka, hogy a házasság felbonthatatlanságát ünnepélyesen hitigazságként definiálja. Azonban XI. Piusz pápa ennek a kánonnak az értelmezésénél ezeket mondja a Casti connubii enciklikájában: „Ha pedig az Egyház nem tévedett és nem is téved, amikor ezt tanította és tanítja, és ezért egészen biztos, hogy a házassági kötelék még házasságtörés miatt sem bontható fel, akkor világos, hogy sokkal enyhébb okok, melyeket a házasság fölbontásának igazolására fölhoznak, még kevesebbet érnek, sőt semmibe veendők”.

4.3. Benső felbonthatatlanság

A házasság benső felbonthatatlanságát különböző aspektusokból lehet szemlélni, és sokféle módon lehet megalapozni.

4.3.1. A házastársak oldaláról tekintve: A házassági bensőséges kapcsolat mint két személy kölcsönös önátadása, maga a házastársi szeretet és a gyermekek java megkívánja a felbonthatatlan egységet. Ebből következik a házastársak számára az erkölcsi kötelesség, hogy a házassági szövetségüket védelmezzék, megőrizzék és fejlesszék.

4.3.2. Isten oldaláról tekintve: Az actus humanus-ból – amelyben a házastársak kölcsönösen odaajándékozzák és elfogadják egymást – származik az Isten akaratára alapozott szövetség, ami már a teremtői tevékenységben le lett írva és meghaladja az ember akaratát. Nem a házastársak akaratától függ, és ezért bensőleg felbonthatatlan.

4.3.3. Az egyház oldaláról tekintve: A keresztény házasság felbonthatatlanságának végső és még mélyebb alapja abban van, hogy ez képe, szentsége és tanúja annak a felbonthatatlan egységnek, amely Krisztus és az egyház között van (bonum sacramenti). A felbonthatatlanság ebben az értelemben kegyelemi esemény.

4.3.4. A társadalom oldaláról: A felbonthatatlanságot maga a házasság intézménye is megkívánja. A házastársak személyes döntését a társadalom, és elsősorban az egyházi közösség, elfogadja, támogatja és erősíti, hogy az utódok javát és a közösség javát biztosítsa (dimensio iuridico-ecclesialis).

Ezek a különböző szempontok bensőleg szorosan összekapcsolódnak. A hűséget – aminek megtartására a házastársak kötelezve vannak – a társadalomnak, különösen az egyházi közösségnek védelmeznie kell. Ezt kívánja mind a teremtő Isten, mind Krisztus, aki kegyelmének erejével lehetővé teszi ezt.

4.4. Külső felbonthatatlanság és az egyház hatalma a házasságon

Az egyház – miközben gyakorolta – kidolgozta a házasság területére vonatkozó hatalmáról szóló tanítását, és így pontosította annak hatályát és korlátait. Az egyház semmiféle hatalmat nem ismer el egy szentségileg megkötött és elhált házasság (ratum et consummatum) felbontására. A többi házasságot azonban, nagyon súlyos okokból, a hit java és a lelkek üdve érdekében az egyházi hatóság felbonthatja, vagy más értelmezés szerint kimondhatja a semmisségüket.

Ez a tanítás azonban csak kivételes elméleti eset, a keresztény tanításnak az egyházban való fejlődéséről, amit ma csaknem minden katolikus teológus elfogad.

Nincs kizárva azonban, hogy az egyház pontosabban meg tudja világítani az egyház szentségi mivoltára és megélésére vonatkozó tanítását, és az értelmét is világosabbá teszi. Így a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítás egészét mélyebb és pontosabb szintézisben lehet előterjeszteni.

5. Az újraházasodott elváltak

5.1. Evangéliumi radikalizmus

Az evangélium radikalizmusához hűen az egyháznak feltétlenül ezt kell mondania Pál apostollal: „A házasoknak meg nem én parancsolom, hanem az Úr: A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül, vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét” (1Kor 7,10-11). Ebből következik, hogy a polgári válás után nem lehetséges sem szabályos, sem törvényes újabb házasság.

5.2. Prófétai tanúskodás

Ennek a szigornak az eredete nem egy pusztán pozitív rendelkezésben vagy bizonyos legalizmusban van. Sokkal inkább magának Jézusnak a véleményére alapozódik (Mk 10,6sk). Így ez a szigorú szabály prófétai tanúskodás Krisztusnak az egyház iránti visszavonhatatlanul hűséges szeretetéről, továbbá a házastársi szeretetnek magának Krisztusnak a szeretetébe való felvételéről (Ef 2,23-32).

5.3. A szentségtől való távoltartás

Az újraházasodott elváltak állapotának összeegyeztethetetlensége az Úr húsvéti parancsával és misztériumával magával hozza azt, hogy az ő számukra nem lehetséges a szent Eucharisztiában, a Krisztussal való egység jelében való részesedés. Az Eucharisztiában való részesedés útja csak a bűnbánat által nyílik meg; ehhez tartozik „a lélek fájdalma és utálata az elkövetett bűn miatt, azzal az elhatározással, hogy nem akar a jövőben is vétkezni”. Minden kereszténynek emlékeznie kell az Apostol szavára: „Aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,27-29).

5.4. Az újraházasodott elváltak lelkipásztori gondozása

Ha ez a törvénytelen helyzet nem is engedi meg, hogy az egyházzal teljes közösségben éljenek, ezek a keresztények mégsincsenek kizárva Isten kegyelmének működéséből és az egyházzal való kapcsolatból. Nem nélkülözhetik a lelkipásztori segítséget. A keresztségből származó minden kötelezettségük érvényben marad, különösképpen a gyermekek keresztény nevelése. A nyilvános vagy magán imádság, a bűnbánat, bizonyos apostoli tevékenységek mindig nyitva állnak előttük a keresztény élet megélésére. Nem szabad őket lenézni, hanem segíteni kell őket, mint minden más keresztényt, akik Krisztus kegyelmével arra törekszenek, hogy megszabaduljanak a bűntől.

5.5. Harcolni a válás okai ellen

Egyre fontosabb olyan lelkipásztori tevékenységet kifejteni, amely arra törekszik, hogy visszaszorítsa a válások és az polgárilag kötött új házasságok növekvő számát. Különösen sürgető a leendő házastársakban minden házastársi és szülői felelősségük élő tudatát felkelteni. Ezért egyre hatékonyabban kell bemutatni nekik a szentségi házasságnak – mint az „Úrban való” (1Kor 7,39) szövetségnek – hiteles értelmét. Így a keresztények készebbek lesznek az Úr parancsára alapozódni és Krisztusnak az egyházzal való szövetségéről tanúságot tenni. Ez pedig a házastársak és a gyermekek nagyobb személyi javára, valamint az egész társadalom javára történik.

B) Gustave Martellet SJ „tizenhat krisztológiai tézise”, amit a Nemzetközi Teológiai Bizottság „általános formában” fogadott el

1. A házasság szentsége és az egyház misztériuma

Az keresztény házasság szentségi mivolta annál világosabbá válik, minél kevésbé választják el az egyház misztériumától. Minthogy „egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”– amint azt az utóbbi Zsinat kimondta, az egyház arra az elválaszthatatlan kapcsolatra alapozódik, amelyet maga Krisztus hoz vele létre, hogy saját testévé tegye. Az egyház identitása így nem pusztán emberi hatalmaktól függ, hanem Krisztus szeretetétől is, amit az apostoli igehirdetés folytonosan hirdet, és amelyben mi a Lélek kiáradása révén részesülhetünk. Az egyház ennélfogva, ennek az éltető szeretetnek a jele, Krisztus szentsége a világban, mert ez az a látható test és a közösség, amely hirdeti Krisztus jelenlétét az emberiség történetében. Biztos, hogy az egyház – mint szentség –, amit „nagyként” hirdet Szent Pál (vö. Ef 5,32), elválaszthatatlan a megtestesülés misztériumától, mert a szeretet misztériuma; ugyanígy elválaszthatatlan a szövetség oikonómiájától is, mert azon az ígéreten alapul, amit a feltámadt Krisztus adott neki: veled „maradok minden nap, a világ végezetéig” (Mt 28,20). De az egyház – mint szentség – részesedik abból a misztériumból is, amit házasságinak lehet nevezni: Krisztus olyan szeretettel kapcsolódik hozzá, amely az egyházat Krisztus jegyesévé teszi az egyetlen Lélek és az egyetlen testben való egyesülés erejében.

2. Krisztus és az egyház egysége

Krisztusnak az egyházzal való jegyesi egyesülése nem rombolja le, hanem sokkal inkább kiteljesíti azt, amit az férfi és nő házassági szeretete a közösség és hűség szempontjából – a maga módján – hirdet, tartalmaz, vagy már megvalósít. Krisztus valójában a kereszten valósítja meg önmagának azt a teljes átadását, amit a házasfelek szeretnének testükben megvalósítani, anélkül, hogy ezt a célt bármikor is tökéletesen elérnék. Az egyház iránt, amit ő saját testeként szeret, megvalósítja azt az önátadást, amit a férjeknek kell a feleségük iránt megvalósítaniuk – amint Szent Pál mondja. A maga részéről Jézus feltámadása a Lélek erejében kinyilvánítja, hogy az az önátadás, amit ő a kereszten végbevitt, ugyanabban a testben hozza meg a gyümölcsét, amelyben azt végbevitte, és hogy az általa a halálig szeretett egyház a világot abba az Isten és ember közötti teljes közösségbe akarja bevezetni, aminek ő maga már Jézus Krisztus jegyeseként örvend.

3. A házassági szimbólum a Szentírásban

Ezért az Ószövetség jogosan használja a házasság szimbólumát, hogy azt a határtalan szeretetet bemutassa, amivel Isten az ő népét körülveszi, és amit eme nép révén az egész emberiség iránt ki akar nyilvánítani. Különösen Ozeás prófétánál mutatkozik be Isten jegyesként, aki gyengédségével és mérhetetlen hűségével végül meggyőzi Izraelt, aki kezdetben hűtlen volt ahhoz a mérhetetlen szeretethez, amivel szeretette őt. Az Ószövetség így kétségtelenül elősegíti nekünk az Újszövetség megértését, amiben Jézust sokszor par excellence vőlegénynek nevezik. Így nevezi őt Keresztelő János (Jn 3,29); így nevezi Jézus saját magát (Mt 9,15); Pál is így nevezi őt két alakalommal (2Kor 11,2 és Ef 5,21-33); hasonló történik a Jelenések könyvében (Jel 22,17.20); ehhez jönnek a mennyek országáról szóló eszkatológikus példabeszédekben található kifejezett hivatkozások (Mt 22,1-10 és 25,1-12).

4. Jézus, a par excellence vőlegény

Bár a krisztológia ezt a címet általában elhanyagolja, számunkra újra meg kell találnia a teljes értelmét. Amint Jézus út, igazság, élet, világosság, ajtó, pásztor, bárány, szőlőtő és végül ember, mert az Atyától megkapta, hogy „övé legyen az elsőség mindenben” (Kol 1,18), úgy valóban és joggal a par excellence vőlegény, vagyis „mester és úr”, amikor arról van szó, hogy úgy kell szeretni a felebarátot, mint saját testünket. Ezért a házasság krisztológiájának azzal a vőlegény-titulussal és misztériummal kell kezdődnie, amire ez vonatkozik. Itt, mint ahogy minden más esetben, a „lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat” (1Kor 3,11). Azt a tényt, hogy Krisztus biztosan a par excellence vőlegény, semmiképpen nem szabad elszakítani az egyéb tényektől, hogy ő az „utolsó” (1Kor 15,47) és a „második” Ádám (1Kor 15,45).

5. Ádám, az eljövendő előképe

A Teremtés könyvének Évától elválaszthatatlan Ádámja, akire maga Jézus hivatkozik a Mt 19-ben, ahol a válásról van szó, nem teljesen érthető, ha nem látjuk meg benne „az Eljövendőnek előképét” (Róm 5,14). Ezért Ádám személyisége – mint az egész emberiség kezdetének szimbóluma – nem egy szűk és önmagába zárkózó személyiség. Ugyanúgy, mint az Éváé is, előképi jellegű. Ádámot, mint ahogy egyébként mi magunkat is, azzal kapcsolatban kell szemlélni, akinek léte végső értelmét köszönheti: Ádámot nem lehet Krisztus nélkül megérteni, és fordítva, Krisztust sem Ádám nélkül, vagyis az egész emberiség nélkül – mint ahogy minden emberi dolog nélkül sem – akinek megjelenését a Teremtés könyve úgy üdvözli, mint amit Isten egészen egyedi módon akart. Ebből következően az Ádámot a maga valóságában emberré tevő házas állapothoz való kapcsolat Krisztust is illeti, aki által ez a kapcsolat helyreállítódott és teljessé vált. A szeretet hiánya által megtörve, ami előtt még Mózesnek is meg kellett hajolnia, a házas állapot Krisztusban találja meg újra azt az igazságot, ami megilleti. Ugyanis Jézussal megjelenik a világban a par excellence vőlegény, aki „második” és „végső Ádámként” megmentheti és helyreállíthatja a házassági állapotot, amit Isten nem szűnik meg akarni az „első” Ádám javára.

6. Jézus a házasság eredeti igazságának megújítója

Amikor Jézus a válásról szóló mózesi előírást a „szív keménysége” történelmi következményének nyilvánítja, ő maga a férfi és nő közötti házassági szövetség eredeti igazságának döntő megújítójaként mutatkozik be. Hatalmában – határtalanul szeretni és élete, halála és feltámadása által az egész emberiséggel egy összehasonlíthatatlan egységet megvalósítani – Jézus újra megtalálja a Teremtés könyve szavainak valódi jelentését: „Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19,6). Általa, ettől kezdve, egy férfi és egy nő úgy szeretheti egymást, ahogy azt Isten kezdettől fogva akarta, mert Jézusban a szeretetnek ugyanaz a forrása nyilatkozik meg, mint ami a mennyek országának alapja. Jézus így a világ minden házaspárját a megígért szeretet kezdeti tisztaságára vezet vissza; eltörli azt az előírást, amely kötelességének tartotta ratifikálni a nyomorúságot, nem tudva megszüntetni annak okát. Jézus felfogásában az eredeti házaspár újra ugyanaz lesz, mint ami Isten szemében volt: prófétai pár, akikben Isten a házastársi szeretetet kinyilvánította, ami után az emberiség vágyakozik, és amiért létre lett hozva, de amit csak abban lehet elérni, aki megtanítja az embereknek, hogy valójában mi a szeretet. Ettől fogva a hűségesnek maradó szeretet és a házas állapot – ami „szívünk keménysége” miatt megvalósíthatatlan álommá vált – Jézusban újra megtalálja azt az állapotát, amit most csak ő – mint utolsó Ádám és par excellence vőlegény – állíthat vissza.

7. A keresztény házasság szentségi mivolta és a hit

A keresztény házasság szentségi mivolta tehát nyilvánvalóvá válik a hit számára. A megkereszteltek látható módon Krisztus Testéhez tartoznak, ami az egyház. Krisztus az ő házastársi szeretetüket a maga hatáskörébe vonja, hogy közölje vele azt az emberi igazságot, aminek – őrajta kívül – ez a szeretet hiányában van. Ezt a Lélekben teszi, annak a hatalomnak az erejében, ami az övé – mint második és utolsó Ádámé –, hogy magára vegye és teljessé tegye az első Ádám házas állapotát. Ezt egyúttal az egyház láthatóságához hasonlóan teszi, ahol a házastársi szeretetet az Úrnak szenteltté és szentséggé válik. Az egyház szívében a házastársak azt tanúsítják, hogy elkötelezik magukat a házassági életre, és Krisztustól várják az erőt ahhoz, hogy a szeretetnek ezt a formáját meg tudják valósítani, amely őnélküle veszélynek lenne kitéve. Ily módon sugárzik a Krisztust az egyház vőlegényeként jellemző sajátos misztérium, és tud a házastársakra is sugározni, akik neki szentelték magukat. Ezáltal a házastársi szeretetük elmélyül, és nem elsekélyesedik, mert Krisztus szeretetére megy vissza, aki azt fenntartja és megalapozza. A Lélek sajátos kiáradása – ami a szentség tulajdona – okozza azt, hogy ezeknek a házastársaknak a szeretete Krisztusnak az egyház iránti szeretete jelképévé válik. Mindazonáltal, a Léleknek ez az állandó áradása nem menti fel a keresztény házaspárokat a felelősség alól, hogy a hűség emberi feltételeiről gondoskodjanak, mert a második Ádám misztériuma soha nem nyomja el vagy helyettesíti valahogyan az elsőének a valóságát.

8. A polgári házasság

Ebből következik, hogy nem lehet keresztény házasságra lépni a házasságra vonatkozó pusztán „természetes” jog elismerése révén, bármilyen legyen az a vallási érték, amit ennek a jognak elismernek, vagy amit az ténylegesen birtokol. Ugyanis semmiféle természetes jognak nincs meg önmagától az az ereje, hogy egy keresztény szentség javait ajándékozza. Ha ezt a házasság esetében ezt megkísérelnék, a szentség jelentését hamisítanák meg, aminek pedig célja az, hogy a keresztény házasfelek szeretetét Krisztusnak szentelje, hogy Krisztus fejlessze bennük az ő misztériumának átformáló hatásait. Ezért, miközben az államok a polgári házasságot elegendőnek tekintik – szociális szempontból –, hogy létrehozza a házassági közösséget, az egyház – anélkül, hogy az ilyen házasság minden értékét elvetné a kereszteletlenek számára – tiltakozik az ellen, hogy ez a megkereszteltek számára elegendő lenne. Nekik csak a szentségi házasság felel meg, amely feltételezi a leendő házasoknak azt az akaratát, hogy Krisztusnak szentelik a szeretetüket, amelynek emberi értéke végső soron Krisztusnak attól a szeretetétől függ, amit irányunkban birtokol és velünk közöl. Ebből következik, hogy a házasság identitása és a „szerződésé” – amiről az apostoli Tanítóhivatal a XIX. században formálisan nyilatkozott – azokra érvényes, akik Krisztus misztériumát és a keresztények életét valóban elismerik.

9. Szerződés és szentség

A gyakran szerződésnek nevezett házassági szövetség, ami megkeresztelt jegyesek esetében lesz valódi szentséggé, nem a keresztség szentségének pusztán jogi hatásaként jön létre. Mivel valóban egy megkeresztelt nő és egy megkeresztelt férfi házassági ígérete alapján szentség, ezért a keresztény identitásukat érinti, amit ők annak a szeretetnek a szintjére emelnek, amit Krisztusban egymásnak kölcsönösen esküsznek. Miközben a házassági szövetségük egymásnak ajándékozza őket, annak is odaszenteli őket, aki par excellence vőlegény, és arra tanítja őket, hogyan lehetnek ők is tökéletes házastársakká. Krisztus személyes misztériuma tehát belülről hatja át az emberi szövetség vagy „szerződés” természetét. Csak akkor válik szentséggé, ha a leendő házastársak szabad elhatározásban akarnak házasságra lépni Krisztus által, akibe már a keresztséggel beletagozódtak. A Krisztus misztériumához való szabad csatlakozásuk a szentség természeténél annyira lényeges, hogy az egyház a pap szolgálata által meg kíván győződni keresztény ígéretük hitelességéről. Az emberi házassági szövetség ugyanis nem egy önmagában hatékony jogi statútum által válik szentséggé, függetlenül a keresztséghez való szabad járulástól. Sokkal inkább annak a nyilvánosan keresztény karakternek erejében válik szentséggé, amely magába foglalja a kölcsönös elkötelezettséget, és ami, továbbá, megengedi annak megállapítását, hogy maguk a jegyesek milyen értelemben kiszolgáltatói a szentségnek.

10. A házastársak mint a szentség kiszolgáltatói az egyházban és az egyház által

Mivel a házasság szentsége a születő házassági szeretet Krisztusnak való szabadon történő odaszentelése, nyilvánvalóan a házastársak ennek a szentségnek a kiszolgáltatói, amely a legteljesebb mértékben rájuk vonatkozik. Azonban nem olyan hatalom erejében kiszolgáltatók, amelyet „abszolútnak” lehetne nevezni, és amelynek gyakorlásához az egyháznak – szoros értelemben – semmi köze nem lenne. Krisztus testének élő tagjaiként kiszolgáltatók, ahol az esküjüket leteszik, anélkül, hogy helyettesíthetetlen döntésük az ő szeretetüknek puszta és egyszerű kiáradásává tenné a szentséget. A szentség – mint olyan – teljesen az egyház misztériumához tartozik, amelybe sajátos módon vezeti be őket a házastársi szeretetük. Ezért egyetlen házaspár sem szolgáltathatja ki a házasság szentségét az egyház beleegyezése nélkül, vagy attól eltérő formában, mint amit az egyház legkifejezőbbként meghatároz ahhoz a misztériumhoz, amibe a szentség a házastársakat bevezeti. Ezért az egyházat illeti annak megállapítása, hogy a leendő házasok hozzáállása valóban megfelel-e a már felvett keresztségnek; mint ahogy az egyházat illeti – ha szükséges – eltanácsolni őket attól, hogy olyan cselekményt vigyenek végbe, amely sértő lenne azzal szemben, Aki ennek tanúja. A szentséget létrehozó konszenzus kivételében a Szentlélek ajándékának a jele és garanciája is marad, akit a jegyesek megkapnak, ha keresztényként kapcsolódnak egymáshoz. Ezért a megkeresztelt felek a házasságuk szentségének soha nem az egyház nélküli kiszolgáltatói, még kevésbé az afölötti kiszolgáltatói; az egyházban és az egyház általi kiszolgáltatók, soha nem a második helyre téve azt, amelynek misztériuma az ő szeretetük forrása. A házasság szentsége kiszolgáltatásának helyes teológiája nem csak a házasságra lépők lelki igazsága számára nagy jelentőségű, hanem elhanyagolhatatlan ökumenikus hatásai vannak az ortodoxokkal való kapcsolatunkra nézve is.

11. A házasság felbonthatatlansága

Ebben az összefüggésben a házasság felbonthatatlansága is világossá válik. Mivel Krisztus az egyház egyetlen vőlegénye, a keresztény házasság csak úgy lehet és maradhat annak a szeretetnek hiteles képe, amivel Krisztus viseltetik az egyház iránt, ha részesedik abban a hűségben, ami Krisztust az egyház vőlegényeként határozza meg. Ezért, bármilyenek is legyenek a belőle származó fájdalmak és pszichológiai nehézségek, lehetetlen Krisztusnak szentelni a házastársi szeretetet, hogy belőle az ő misztériumának jele vagy szentsége legyen, ha az egyik vagy másik házasságra lépni szándékozónak, vagy mindkettejüknek a válása történt volna, ha az első házasság valóban érvényes: persze, ez nem minden esetben teljesen egyértelmű. Ha azonban a válás, amint azt elvárják tőle, egy törvényes közösséget felbontottnak nyilvánítana, hogyan lehetne egyúttal azt is elvárni, hogy Krisztus ezt a második „házasságot” az ő egyházával való személyes kapcsolatának valódi képévé tegye? Bár ha bizonyos szempontból tisztelettel lehet is tekinteni egyes esetekre, különösen ha jogtalanul elhagyott házastársról van szó, az elváltak új házassága nem lehet szentség, és objektív nehézséget teremt az Eucharisztia vételére vonatkozóan.

12. Válás és Eucharisztia

Anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk az enyhítő körülményeket, valamint olykor egy a válás után kötött civil házasság minőségét, az újraházasodott elvált személyeknek az Eucharisztiához való járulása összeegyeztethetetlen marad azzal a misztériummal, amelynek az egyház szolgálója és tanúja. Annak megengedésével, hogy az újraházasodott elvált személyek az Eucharisztiához járuljanak, az egyház megengedné, hogy az ilyen házaspárok az higgyék, hogy a jelek szintjén közösségben lehetnek azzal, akinek házassági misztériumát a valóság szintjén visszautasítják.

Továbbá, ebben az esetben úgy látszana, hogy az egyház egyetértene a megkereszteltekkel olyan momentumban, amelyben ők objektív és világos ellentmondást kezdenek, vagy azt folytatnak az Úrnak – mint az egyház vőlegényének – életével, gondolatával és magával a létezésével szemben. Ha az egység szentségét adná azoknak, akik Krisztus misztériumának egy lényeges pontján szakítottak vele, akkor többé nem Krisztus jele és tanúja, hanem inkább ellen-jele és ellen-tanúja lenne. Azonban ez a visszautasítás nem igazol semmiféle olyan becstelen eljárást, amely egyúttal a maga részéről ellentmondásban lenne Krisztusnak irántunk nyilvánított irgalmasságával.

13. Az egyház miért nem tud felbontani egy „ratum et consummatum” házasságot?

A keresztény házasságnak ez a krisztológiai szemlélete továbbá azt is megértetheti, hogy az egyház miért nem ismer el magának semmiféle jogot arra, hogy a „ratum et consummatum” házasságot, vagyis az egyházban szentségileg megkötött és a házastársak által a testükben megpecsételt házasságot. Valójában a teljes életközösség, amely – emberileg szólva – a házas létmódot meghatározza, a maga részéről a megtestesülésnek azt a realizmusát idézi, amellyel az Isten Fia eggyé vált az emberiséggel. Amikor a házastársak kölcsönös önátadásukban feltétel nélkül egymáshoz kötik magukat, akkor ezzel kifejezik, hogy valóban elvállalják a házassági életet, amelyben a szeretet, amennyire csak lehetséges, kölcsönössé válik közöttük. Így abba az emberi életformába lépnek be, amely számára Krisztus megkívánta a visszavonhatatlanság jegyét, és amelyet az ő misztériumának kinyilatkoztató képévé tett. Az egyház ennélfogva semmiféle hatalmat nem birtokol az olyan házassági közösségen, amely annak a hatalma alatt jött létre, akinek misztériumát hirdetnie kell, nem pedig kiüresíteni.

14. A „privilegium paulinum”

Az, amit „privilegium paulinum”-nak neveznek, egyáltalán nem mond ellent annak, amiről éppen szóltunk. Annak megfelelően, amit Pál az 1Kor 7,12-17-ben magyaráz, az egyház elismeri a jogot az olyan az emberi házasság felbontására, amely keresztényileg élhetetlennek nyilvánul a megkeresztelt házasfél számára, amiatt, ahogyan a meg nem keresztelt társa viselkedik vele szemben. Ebben az esetben a „privilégium”, ha valóban megvan, a Krisztusban való élet javára működik, amelynek fontossága, az egyház számára, jogosan fölébe kerülhet egy olyan házassági életnek, amelyet nem tudott és ténylegesen nem tud ez a pár Krisztusnak szentelni.

15. A keresztény házasság nem lehet elszigetelt Krisztus misztériumától

Beszéljenek bár a keresztény házasságról szentírási, dogmatikus, erkölcstani, emberi vagy kánonjogi szempontból, soha nem lehet azt Krisztus misztériumától elszakítani. Ezért a házasság szentsége, amelynek tanúja, amihez elvezet és amiben részesít az egyház, csak a házastársaknak Krisztus személyéhez való állandó odatérésben lesz valóban élhetővé. A Krisztushoz való ilyen megtérés ezért a szentség belső természetének részét képezi, és ténylegesen megvalósítja ennek a szentségnek a jelentését és horderejét a házastársak életében.

16. A nem-hívők számára sem teljesen felfoghatatlan szemléletmód

Ez a krisztológiai szemléletmód a nem-hívők számára sem teljesen felfoghatatlan önmagában. Nem csak olyan benső koherenciája van, amely Krisztust annak egyedüli alapjaként mutatja be, amit mi hiszünk, hanem egyúttal kinyilvánítja az emberi házasság nagyságát is, amiről a Krisztus misztériumától távol álló lelkiismeretnek is lehet „beszélni”. Továbbá, az embernek – mint olyannak – a szemlélete kifejezetten Krisztus misztériumába illeszthető az első Ádám szempontjából, akitől a második és utolsó Ádámot soha nem lehet elválasztani. Ha ezt a házasság szentségének esetében részletesen akarnánk bemutatni, az itt előadott tárgyalás további horizontokat nyitna meg, amelyekbe itt nem megyünk bele. Elsősorban arra akartunk emlékeztetni, hogy, még ha maguk a keresztények is ezt gyakran nem tudják, házasságuknak – amennyiben az szentségi – Krisztus a valódi alapja.

Nemzetközi Teológiai Bizottság

Forrás: Apostoli Szentszék