Szabó Ferenc SJ jegyzete
Ezzel a címmel közölt
tanulmányt a L'Osservatore Romano július 3-i számában Fiorenzo Facchini,
vázolva a jezsuita tudós nézetét a fejlődés összpontosuló irányáról, a
planetizáció és szocializáció jelenségéről és az emberi jövő távlatairól. Most e
tanulmányból kiindulva Szabó Ferenc
jobban megvilágítja a nagyon is időszerű kérdéskört.
A globalizációt itt most nem
gazdasági, hanem társadalmi-kulturális szempontból vizsgálom. A globalizáció
meghatározása röviden: a mai világ népeinek egyre növekvő kapcsolatrendszere és
kölcsönös függése: az áruk, a tőke, az emberek és az információ áramlását
álladóan gyorsítja a technológiai fejlődés.
Pierre Teilhard de Chardin
(1881–1955) élete vége felé egyre inkább a planetizáció világjelensége felé
fordítja figyelmét. Már 1945-ben Pekingben részletesebben foglakozik az
evolúció utolsó szakaszával, a szocializációval és az azt követően kirajzolódó
új jelenséggel, a planétizációval.
Az egyetemes világfejlődés
jelenségét vizsgálva, sokszor megfogalmazta a növekvő centro-komplexitás/tudat
törvényét, az evolúció paraméterét, amelyet így írt le: az evolúció során az
anyag egyre bonyolódik, eljut egészen az emberi agyig, és vele párhuzamosan
növekszik a tudat (a létezők benseje, belső energiája) egészen a gondolkodásig,
az ember öntudatáig, miközben küszöböket lép át. De a gondolat megjelenésénél
nem áll meg a fejlődés, hanem a szellem szférájában (a nooszférában)
folytatódik a koncentráció, az összpontosulás, amelyet Teilhard teremtő
egyesülésként értelmez.
A nooszféra – a kommunikáció
technikájának rohamos fejlődésével - megsokszorozza 'idegszálait',
összeszorítja hálóját. A planetizáció külső oldalával egy időben növekszik a
belső 'hőmérséklet', a gondolat intenzitása, az együtt-gondolkodás, így a közös
reflexió maximumára lendül. Az 'evolúció szelleme' vagy a 'Föld Szelleme'
interiorizál és perszonalizál. A személyesedés eredménye a nagyobb szabadság és
szeretet. Nem kollektivizmusról van szó, ahol az egyedek beolvadnak a névtelen
kollektívumba. A totalitárius társadalom elrémiszt bennünket – hangsúlyozta
Teilhard –, mert érezzük, hogy automatikusan magával hozza személyiségünk
megcsonkítását. Valójában az igazi személyi közösség differenciál. A
kommunikáció révén létrejöhet tehát a kommúnió, a személyek szeretetközössége:
ha elmélyül a párbeszéd, ha megvalósul a 'tudatok kölcsönössége' és az
ajándékok cseréje, ha ledőlnek az önzés válaszfalai. Ez lenne az eszmény!
Tudjuk, hogy messze vagyunk
ettől, naponta tapasztaljuk a globalizáció előnyei mellett hátrányait: a pénz-
és hatalomvágy, a gyűlölködés és az erőszak különféle megnyilvánulásai
szaggatják a társadalmakat, az igazságtalanságok szerte a világon mérhetetlen
szenvedést okoznak az ártatlanoknak, kicsiknek. A szeretet civilizációja nem
száll le készen a mennyből, azt nekünk kell megvalósítanunk egy felsőbb erő, a
kegyelem segítségségével.
A fejlődés Teilhard szerint
(és hitünk szerint) természetfeletti szinten, Krisztus Testében, az Egyházban
folytatódik. Teilhard de Chardin Krisztus Testének növekedését nevezi
krisztogenezisnek. 'Egyetemes Krisztus'-a nem más, mint a Máriától született, a
kereszten meghalt és feltámadt Jézus Krisztus, aki most már megdicsőült
emberségében a világmindenség Ura (Pantokrátor), akinek mindent össze kell
foglalnia, (Ef 1), és visszavinnie az Atyához, hogy 'Isten legyen minden
mindenben' (1Kor 15,28).
Teilhard de Chardin nem volt
utópista, nem naivan optimista, hanem keresztény hitből fakadó reménységgel
vallotta, hogy 'új ég és új föld' lesz. (Jel 21,1kk.) Gyakran hangsúlyozta: az
egyesülés csak akkor jöhet létre, ha a 'transzcendens Ómega', a feltámadt
Krisztus Lelke 'amorizálhatja', szeretettel hatja át ezt a kavargó, megosztott,
viszályoktól és háborúskodásoktól széttépett, szabadságra és békére sóvárgó
emberiséget.
Csak ha a teremtő Lélek
szívünkbe árasztja az isteni szeretetet (vö. Róm 5,5; 8,14-15; 13,8–10), akkor
valósulhat meg az átalakulás a neki szabadon megnyíló szívekben. Az 'egyetemes
konvergencia' 'felsőbb Tűzhelye' viszi végbe a divinizációt, az átistenítítést.
De ehhez nekünk is közre kell működnünk, humanizálni a világot, megnyílni a
Léleknek. A humanizált világot, az emberi erőfeszítéssel előkészített nagy
ostyát, Krisztus Lelke változtatja át istenivé.
Teilhard Mise a világ felett című misztikus elmélkedésére és a fent
említett híres hasonlatára utalt XVI. Benedek 2009. július 27-én, az aostai
székesegyházban tartott homíliájában: 'Ez Teilhard de Chardin nagy víziója:
végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul
élő ostyává.
Forrás: Vatikáni Rádió
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése