Vallomások a San Giovanni
Rotondó-i archívumokból
„Szóval csak álom volt, mi?”Egy házaspár, akinek nem lehetett gyermeke, Pio atya közbenjáró imáit kérte. Az asszony rövidesen várandós lett, és nagyon félt, hogy elveszíti a babát. Már a szülés ideje közeledett, amikor egy éjjel azt álmodta, hogy a szülészeti műtőben van, és mielőtt az orvos bejött volna, meglátott egy szakállas embert, aki a műtő egyik sarkából mosolyogva tekintett rá. Ekkor felébredt. Az ismert fényképek alapján úgy gondolta, az álmában látott férfi Pio atyához hasonlított. Ezt sokaknak elmesélte; szinte rögeszméjévé vált. Néhány nap múlva fia született, és minden a legnagyobb rendben zajlott.
Néhány hónap múlva a boldog
anya tervezni kezdte, hogy elmegy San Giovanni Rotondóba, hogy saját szemével
lássa, csakugyan hasonlít-e Pio atya az álmában látott emberhez, s ha igen,
köszönetet mondjon neki. Férje próbálta lehűteni: „Nyugodj meg – mondogatta –,
csak álom volt, semmi más.” Végül mégis elutaztak. Amikor megérkeztek, a
kolostorban olyan helyre álltak, ahol Pio atyának el kellett haladnia. Mikor a
szent odaért, megállt a férj mellett, kedvesen ránézett, gyengéden megveregette
a vállát, és széles mosollyal, csipkelődve így szólt: „Szóval csak álom volt,
mi?”
(Anna Baroni vallomása,
Chiavari, 1994. december 8.)
„Látod, mennyien
dicsőitik a Jóistent?”
Antonio Durante kapucinus
atya is megfigyelhette, hogyan olvas Pio atya a gondolataiban. Egy alkalommal,
mikor a rendház előtt sétált Pio atyával, látta, milyen rajongó szeretettel
veszi körül a Padrét a nép. Antonio atya arra gondolt: „Vajon hogyan tud
ellenállni a hiúság és az önelégültség kísértésének?” Szinte a végére sem ért a
gondolatnak, amikor a szent odafordult hozzá, és mosolyogva, gyengéden annyit
mondott: „Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”
(Antonio Durante atya 1912.
augusztus 7-én született és 1970. június 11-én halt meg. Riccardo Geminiani
kapucinus atya vallomása, Genova, 1995. április 20.)
„Szóval a lelki élet
olyan, mintha üvegen mászna az ember?”
Pasquale Cattaneo atya is
arról vall, hogy Pio atya a szívekben olvasott. Pasquale atya elöljárói
engedélyével San Giovanni Rotondóba utazott, hogy Pio atyánál gyónhasson.
Odafelé a buszon alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartott és jó elhatározásokat
tett. A végén azonban, amikor a busz már a városkához közeledett, az a
nyugtalanító gondolat vetett véget elmélkedésének, hogy „a lelki élet olyan,
mintha üvegen mászna az ember.” A kolostorba érkezve, szólt a sekrestyés
testvérnek, hogy gyónni jött Pio atyához, majd türelmesen várt a sorára. A
gyóntatószékbe lépve köszöntötte Pio atyát, majd meggyónt, és megkapta a
feloldozást. Örömmel állt fel, hogy őszintén gyónt. Mielőtt kilépett volna, még
egyszer visszanézett; a Padre rámosolygott, és huncutul megkérdezte: „Szóval a
lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember?”
Pasquale atya úgy
megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott; ám attól kezdve meg volt győződve róla,
hogy Pio atyát a Szentlélek világosítja meg a lelkek vezetésére.
(Pasquale Cattaneo atya
vallomása, Fiera di Primiero, 1988. július 31.)
Különleges áldás
Alma De Concini egészen Pio
atyára bízta magát az Istenhez vezető úton. Íme a vallomása: „Pio atya éppen
nőket gyóntatott. Ott voltam a templomban, három-négy méterre tőle. Aznap nem
lett volna esélyem, hogy beszéljek vele, ezért magamban kértem: 'Atyám, küldjön
nekem egy áldást, nagy szükségem van rá.' Alighogy végére értem a gondolatnak,
az atya elfordult az arcát eltakaró gyóntatórácstól, egyenesen rám nézett, és
keresztet rajzolt a levegőbe. Aztán visszahajolt a rácshoz, és folytatta a
gyóntatást.”
(Alma De Concini vallomása,
Terzolas, 1995. július 23.)
„Tessék, csókolja
meg, mielőtt meglegyintem!”
Egy másik asszony, Teresa
Venezia gyónás után a folyosón várakozott, hogy elhaladtában megcsókolhassa Pio
atya kezét. (A hívek kiváltságnak és áldásnak tekintették, ha megcsókolhatták a
szent stigmatizált kezeit.) Pio atya azonban nem állt meg. Az asszony nagyon
elszomorodott, és lélekben méltatlankodott. A szent ekkor visszafordult,
odalépett hozzá, kinyújtotta a kezét, és atyai mosollyal ráparancsolt: „Tessék,
csókolja meg, mielőtt meglegyintem!”
(Teresa Venezia vallomása,
Tolve, 1986. október 19.)
„Hányszor hívtál
tegnap éjjel!”
Pio atya a távolból is
meghallgatta lelki gyermekeit. Valentino kapucinus atya Pio atya lelki gyermeke
volt, aki rajongott lelkiatyjáért. A második világháborúban a német hadseregnek
az Appenninekben állomásozó szárnya kettéosztotta a térséget, elválasztva
Valentino atyát délen élő családjától. Sokáig nem hallott róluk, mígnem
elhatározta, hogy átvág a fronton és hazamegy. Rendkívül kockázatos vállalkozás
volt, különösen télen. Néhány hasonló helyzetben lévő társával együtt vágtak
neki az útnak, Isten segítségéért és Pio atya közbenjárásáért fohászkodva. Egy
meredek lejtőn Valentino atya rosszul lépett a szűk úton, és a hóban csúszni
kezdett lefelé. Pio atyához kiáltozott segítségért, és egyszer csak egy bokor
állította meg. A többiek visszasegítették az útra, és végül sikerült
észrevétlenül átjutniuk a fronton. San Marco in Lamisba érve Valentino testvér
megpihent, és a közeli San Giovanni Rotondóban meglátogatta Pio atyát.
Lelkiatyja, amint meglátta, így szólt: „Hányszor hívtál tegnap éjjel, de
hányszor!” Aztán megölelte, és azt mondta: „Köszönjük meg együtt az Úrnak!”
(San Marco in Lamis-i
Valentino atya vallomása, San Severo, 1992. április 8.)
„Az az éjszaka a
tetőn!”
A következő vallomás elég
mulatságos, még az érintett számára is. Nello Masini atya, a Szent József
Kongregáció tagja az 1950-es években ismerte meg Pio atyát. Lelki gyermeke
lett, rendkívül tisztelte, és sokszor meglátogatta San Giovanni Rotondóban.
Egyik nyáron
szerzetestársaival lelkigyakorlatra mentek Venetóba. A testvérek a folyó végén
egy távoli szobában szállásolták el a testes, hangosan horkoló Nello atyát,
hogy senkit ne zavarjon. Egyik éjjel Nello atya kiment a mosdóba, ám véletlenül
úgy magára zárta az ajtót, hogy nem tudott kimenni. Hiába kiabált segítségért,
senki nem hallotta, ezért elhatározta, hogy az ablakon át kimászik a tetőre.
Neki is gyürkőzött, ám százhúsz kilójával beszorult a szűk ablaknyílásba.
Tehetetlenségében Pio atyához fohászkodott. Kisvártatva, maga sem tudta,
hogyan, kijutott a tetőre, onnan egy nyitott ablakon át a könyvtárszobába,
végül vissza a saját szobájába. Másnap reggel az volt az első gondolata: „De
jó, hogy Pio atya megsegített az éjjel!”
Néhány hónappal később meglátogatta
lelkiatyját San Giovanni Rotondóban. A verandán imádkozó Pio atya, amint
meglátta, nevetve felkiáltott: „Don Nello, Don Nello, az az éjszaka a tetőn!”
(Carla Riceputinak, a pap
unokahúgának vallomása, Cesena, 2001. november 29.)
„Ha sírsz, máskor
nem jövök el hozzátok”
Paolo Nigro 1940-ben fejezte
be egyetemi filozófiatanulmányait. Meggyőződéses ateista volt, felesége
azonban, akit árvaként kármelita nővérek neveltek, mélyen hívő. Tarantóban
kezdték közös életüket. Paolo néhány év múlva súlyos mellhártyagyulladást
kapott, olyannyira, hogy 1950 tavaszán az orvosok lemondtak
róla.
Áprilisban egy szombat este
10 órakor két férfi kopogtatott. Bemutatkoztak, és azt mondták, Pio atya küldte
őket, hogy elmondjanak egy rózsafüzért az itt lakó súlyos betegért. Az asszony
soha nem hallott még Pio atyáról, ráadásul Paolónak két hete magas láza volt,
időnként delíriumos állapotba került, és ott volt a két kicsi gyerek. Férjével
megbeszélve végül mégis beengedte az idegeneket.
A két férfi letérdelt, és
áhítattal imádkozta a rózsafüzért. A beteg azonban nyugtalanul azt mondogatta a
feleségének: „Maria, küldd el azt a csuklyás szerzetest az ágy végétől!” Az
asszony úgy vélte, férje a magas láztól hallucinál. Az ima végeztével a két
férfi kérte az asszonyt, hogy fogadjon el egy kis pénzt. „Pio atya küldi.
Szükségük lesz rá jövő héten a San Giovanni Rotondó-i utazáshoz, mert Pio atya
szeretne találkozni a férjével. A többi meg a gyógyszerekre.”
Hétfőre a beteg sokkal
jobban lett, lement a láza; az orvosok álmélkodtak. Csütörtök reggel már
annyira jól volt, és annyira szeretett volna találkozni Pio atyával, hogy a két
férfi taxival kivitte őt az állomásra. Estére értek San Giovanni Rotondóba.
Másnap, pénteken, amikor Pio atya végzett a gyóntatással és kilépett a
gyóntatószékből, Paolo azonnal felismerte, hogy ő állt az ágya lábánál.
Odalépett hozzá, és zokogva térdre vetette magát. A Padre felsegítette, és –
Paolo tájszólásában – azt mondta: „Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok.”
Másnap Paolo meggyónt a
szentnél, akinek lelki gyermeke lett. Lánya, Santina vallomása szerint apja
„más ember lett. Ettől kezdve naponta járt szentmisére és áldozott. Pio atya
továbbra is mellette maradt. Olykor eljött hozzánk (lelkileg, bilokációval),
hogy meglátogassa. Lábadozása idején apám néha azt mondta: 'Santina, Pio atya a
fejedre tette a kezét'. Később sokszor láttam, hogy sír a korábbi bűnei miatt.
Hogy jóvá tegye, sokakat vezetett Istenhez és Pio atyához.”
(Santina Nigro vallomása,
San Giovanni Rotondo, 2005. május 10.)
„Engedjétek előre azt az asszonyt!”
Rachele Ricciardi asszony
gyónni szeretett volna Pio atyánál. Nagy családja volt, így rengeteg dolga közepette
egy kis időt kiszakítva, sietett fel a kolostorhoz, ahol beállt a sorba a
gyóntatószéknél. Akkor még nem osztottak sorszámot; mindenkinek türelemmel ki
kellett várnia a sorát. Aznap olyan sokan voltak, hogy bár az asszony
türelmesen várakozott, egy idő múlva az ebédfőzésre gondolva úgy döntött,
hazamegy. Ekkor Pio atya félrehúzta a gyóntatószék függönyét, és kiszólt az
elöl állóknak: „Engedjétek előre azt az asszonyt!” Így még aznap elvégezhette
gyónását a sokgyermekes anya.
(Rachele Ricciardi vallomása,
Campitello Matese, 1998. december 26.)
A vallomások Fr. Marcellino Iasenzaniro
'Testimonies' című gyűjteményében jelentek meg (Edizioni Padre Pio da
Pietrelcina, Santa Maria della Grazie kapucinus kolostor, San Giovanni
Rotondo).
Forrás: Metropolita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése