Thienei Kajetán
(Gaetano da Thiene) az itáliai egyház egyik legvonzóbb alakja a reneszánsz
korszakban. A 15--16. század fordulóján élt, és csendesen, de szívós
kitartással fáradozott azért, hogy Közép- és Észak-Itália városaiban újra
meghonosítsa az evangéliumi szellemet.
Tevékenysége
nagyon széles körű volt: laikusok számára szervezte meg az Isteni Szeretet
Társulatát, betegek javára alapította a Gyógyíthatatlanok Kórházát, és
megújította a szerzetességet azáltal, hogy különböző férfi és női társulatokat
hívott létre, és megalapította az első újkori, új szellemű szerzetesrendet, a
Reguláris Klerikusok, vagy más néven Theatinusok rendjét.
Kajetán
1480 októberében született a Velencei Köztársaság területén fekvő Vicenzában.
Atyja, Thienei Gáspár gróf, aki jogász és katona volt, s egy háborúban
hadvezérként is szerepelt, korán meghalt. Édesanyja, Portói Mária grófnő
nevelte két fiát. Kajetán gyakran felkereste a Santa Corona nevű domonkos
templomot, amelyben a családnak külön kápolnája volt. Innen ered Kajetán szoros
kapcsolata a domonkosokkal, s ezért választotta gyóntatójául Gian Battista
Carioni cremonai domonkost. Carioni a megújuló itáliai egyház egyik vezéralakja
a trienti zsinat előtti korszakban. Ő tanácsolta később Kajetánnak a reguláris
klerikusok rendjének alapítását, s ugyancsak ő segítette a másik rendalapítót,
Zaccaria Szent Antalt a barnabiták alapításában. Ez a két rend kísérelte meg az
ellanyhult vallásos buzgóság felélesztését.
Kajetán
ifjúkoráról nem sokat tudunk azon kívül, hogy a páduai egyetemen tanult, és mindkét
jog doktora lett. A szünidőket a család rampazzói birtokán töltötte, ahol
kápolnát emelt Szent Mária Magdolna tiszteletére. Néhány év múlva Rómában
találjuk, ahol a pápai kancellárián iratok szerkesztésével foglalkozott. Ezek
az évek jelentették a római reneszánsz virágkorát. II. Gyula és X. Leó pápa
maga köré gyűjtötte a leghíresebb művészeket: festőket, építészeket,
szobrászokat, költőket, írókat. Raffaello ekkor festette az Apostoli Signatura
termeiben csodálatos freskóit, s Kajetán e termekben hivatalánál fogva sokszor
megfordult. Róma egész Európa kulturális életének központjává fejlődött. A
jámborság és a vallásosság területén azonban már közel sem volt rózsás a
helyzet. Az emberek arról beszéltek, hogy az Egyházban -- a főben és tagokban
egyaránt -- megújulásra van szükség. Össze is gyűlt az V. lateráni zsinat
(1512-- 1517), de határozatai csak holt betűk maradtak. Egy Rómában élő spanyol
ezt az észrevételt tette: ,,olcsón árulják itt a tettek nélküli szavakat!'' És
a városnak -- amelyről Kajetán azt mondta: ,,egykor szent város volt, most
pedig maga a Babilon'' -- szembe kellett néznie a protestáns reformációval.
Néhány
1517--1521 között kelt levél, melyeket Kajetán egy észak- itáliai apácának,
Laura Mignaninak írt, hírt ad tevékenységéről és belső világáról. Szabad
idejében egy papokból és laikusokból álló egyesületbe járt, amely az Isteni
Szeretet Testvérülete nevet viselte. Tagjai között volt több, a pápai kúriában
dolgozó pap és püspök is, németek, spanyolok, angolszászok egyaránt. Céljuk az volt,
hogy a szívekben ,,elültessék az isten iránti szeretet magvát, és felneveljék e
magot''. Pontos szabályzatuk volt, amely bizonyos imádságokat, misehallgatást,
havonkénti áldozást és beteglátogatásokat kívánt meg a tagoktól. A társulat
védőszentjéül az aszkéziséről híres és bibliafordítása miatt a humanisták előtt
is nagy tiszteletben álló Szent Jeromost választották.
Éppen
Szent Jeromos napján szentelték pappá Kajetánt 1517-ben, amikor már elmúlt
harminchét éves. A következő évben édesanyja betegsége miatt vissza kellett
térnie Vicenzába, de ott is minden erejét az említett társulat szolgálatába
állította. Azt szokta mondani: ,,A felebarátodban mindig a keresztutat járó
Jézus álljon a szemed előtt'', és maga is eszerint cselekedett. Korábban
Rómában a szifiliszes betegek San Giacomo in Augusta kórházában tevékenykedett,
Vicenzában is egy kórházzal kapcsolatban szervezte meg a Szent Jeromos
Testvérületet. Veronában is volt egy társulat, amellyel kapcsolatban állt, s
amikor édesanyja meghalt, áttelepült Velencébe, ahol 1522-ben egy új kórházat
nyitott.
Kajetán
ekkor életének nagyon kritikus pontjához érkezett. Szigorú vizsgálat alá vette
egész addigi életét és nem tudjuk, hogy teljesen saját elgondolása alapján-e,
vagy Carioni atya indítására-e, elhatározta, hogy előbbre lép a tökéletesség
útján. Ahelyett, hogy további társulatokat alapított volna laikusok számára, a
papság felé fordult, és olyan papokat kísérelt meg maga köré gyűjteni, akik
hajlandók a példás életre és az apostoli munkát a szerzetesi élet által
támogatott és táplált közösségi életformára. Olyanokra gondolt, akik leteszik a
három szerzetesi fogadalmat (mert látta, hogy ezek nélkül nem lehet az
evangéliumi életmódot biztosítani), de felszentelt papok, akik az Istennel
egyesült életből nemcsak önmagukat, hanem lelkipásztori tevékenységük révén a
híveket is táplálni tudják. Így jutott arra a gondolatra, hogy klerikus
szerzetet alapít. De egyelőre még tanácstalan volt, mert ezt írta Velencéből:
,,Hagyom, hogy hajómat hányják-vessék a hullámok, amíg nem látok valami fényt,
amely felé elindulhatok. Egyelőre nem látok mást, csak homályt és ködöt.''
1524.
szeptember 14-én különös ünnepet ültek a Szent Péter- bazilikában, Rómában:
Kajetán a római Isteni Szeretet Testvérülete tagjai között végre talált három
társat, akik megértették szándékát, és csatlakoztak hozzá. Egyikük Gianpietro
Caraffa püspök volt, aki harminc évvel később, 1555-ben IV. Pál néven pápa
lett. A négy pap Szent Péter sírja fölött tette le a szegénység, a tisztaság és
az engedelmesség szerzetesi fogadalmát. A fogadalomtétel napjául azért
választották a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét, mert az Üdvözítőt
akarták követni apostoli életükkel. Ennek érdekében eltökélték, hogy lemondanak
minden vagyonról, javadalomról és járandóságról, s csak a hívek önkéntes
adományaira hagyatkoznak az Úr szava szerint: ,,Ti keressétek először az Isten
országát és annak igazságát, és a többit megkapjátok hozzá'' (Mt 6,34).
Az
új szerzetespapi közösség tagjai oly nagy tekintélyre tettek szert Rómában, hogy
külön nevet kaptak: theatinusok. Nevük története pedig a következő: Amikor
főnököt választottak, nem Kajetánt, hanem Caraffa püspököt választották meg,
akit a székhelyéről Chieti püspökének is neveztek. Chieti latin neve Theates
volt, innen adódott, hogy a vezetése alá tartozó papokat is theatinusoknak
nevezték. Ez a név azt jelentette, hogy viselői jámbor, igazságos és szigorú
emberek.
1574-ben
az új rendnek mindössze két háza volt: az egyik Velencében, a másik Nápolyban.
Ez utóbbinak Kajetán volt a házfőnöke. Eredeti elgondolásának megfelelően a
rend csak érett és kipróbált életű embereket fogadott be, akik alkalmasak arra,
hogy személyes hatásukkal is terjesszék az evangéliumot. Az egész rend arra
törekedett, hogy támogassa a régi szerzetesrendek megújulását. Hatással voltak
Emiliáni Szent Jeromosra (lásd február 8-án), a szomaszkaiak rendalapítójára
is. Kajetán személy szerint együttműködött Maria Longóval a kapucinus apácák
alapításánál, és letelepítette Nápolyban a domonkos apácákat, akiknek főnöknője
Caraffa Mária lett.
Thienei
Szent Kajetán hatvanhét éves korában halt meg. Halálát a kortársai úgy látták,
mint önként felajánlott áldozatot Nápoly békéjéért, mert a várost éppen akkor
politikai viszályok sújtották. Már hónapok óta tartott a hadiállapot, és 1547.
augusztus 7-én, Kajetán halála napján érkezett meg V. Károly követe, aki békét
hozott. Akik ismerték Kajetánt, tudták, hogy most, élete utolsó percében magára
is vonatkoztatja a testvéreinek adott tanácsot: ,,Imádkozzatok, hogy
viselhessétek az egész világ terhét, és ezáltal megmeneküljön a világ.
Halljátok meg Isten szavát, amely haragvón fordul a keresztény nép felé, és
vessétek magatokat Isten és a nép közé, és kiáltva mondjátok: Uram, itt vagyok
én, a haragod engem sújtson!''
A
ránk maradt mindössze harminc levél egyszerű, de nagyon kifejező stílusban
íródott. Mindegyiket áthatja a szívbéli irgalmasság. Kajetán az egész lelki
életet mint örömet határozza meg: ,,A lelki emberek igaz és kimeríthetetlen
öröme az a vágy, hogy testestül-lelkestül Jézus Krisztushoz válhassanak
hasonlóvá.'' Ez pedig nem mást jelentett számára, mint a megfeszített Krisztus
követését. Akkoriban Itáliában a vallásos életet általában az jellemezte, hogy
az emberek belefáradtak az elméletekbe és a léhaság és erkölcstelenség
általános bírálatába. Ezért kiáltott így Kajetán: ,,Nem szentimentális, hanem
igaz szeretetben tisztítsátok meg a lelkeket!'' Tudta, hogyan kell
összekapcsolni és összhangban tartani a vezeklést és a szeretet tüzét. Nagyon
megértő volt, de amikor a lényegről volt szó, nem ismert alkudozást. Így
mindenekelőtt a birtoklási és a becsvágy ellen küzdött, amit a korabeli Egyház
alapvető bajának ismert fel.
Thienei
Kajetánt Dél-Európában és Dél-Amerikában a gondviselés szentjeként tisztelik,
mert megvonta magától a szükséges javakat is, és bízott abban, hogy a mennyei
Atya gondoskodni fog mindarról, amire szüksége van.
1671-ben
avatták szentté. Ünnepe 1673-ban került be a római naptárba.
Forrás: Szentek élete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése