Abban az idõben, amikor a legkeresztényibb István király akaratából Isten ismerete és tisztelete Pannóniában még éppen csak kicsírázott, hallva a jó uralkodó hírérõl, más földekrõl, sok kanonok és szerzetes gyûlt össze hozzá mint atyjukhoz, nem annyira kényszerûségbõl, mint inkább hogy a szent szerzetesi élet új öröme együttélésükkel kiteljesedjék. Köztük az egyik, név szerint Zoerárd, aki mint rózsa a tövisek között, falusi egyszerûségben született, a Szentlélek ösztönzésétõl indítva a lengyelek földjérõl ebbe a hazába jött, és miután Fülöp apáttól, akinek Szent Ipoly vértanú tiszteletére szentelt Zobor nevû monostora Nyitra vidékén feküdt, a szerzetesi ruhát és az András nevet megkapta, remete életre szánta el magát.
És hogy ott a szív mekkora töredelmével és a test mekkora kínzásával gyötörte magát - ezeket én tanítványának, a vele élõ Boldog Benedeknek az elbeszélésébõl hallottam -, elhatároztam, hogy néhány szóval megírom. Én, Mór, aki most Isten irgalmából püspök vagyok, akkor pedig iskolás gyermek voltam, a jó férfit láttam ugyan, de hogy milyen volt szerzetesi élete, azt nem látás, hanem hallás útján ismertem meg. Mert amikor a Szent Márton püspök tiszteletére szentelt monostorunkba a már említett Benedek szerzetes gyakran eljött, ennek tiszteletreméltó életérõl elmondta nekem az itt következõ dolgokat.
Miután ez a tiszteletreméltó férfi, András, a remeteség magányát vállalta, teste nagy kifárasztásával, de a lelki élet megerõsítésével a böjtöt mindig megtartotta. Három napon át minden ehetõ dologtól tartózkodott, annak a kegyelme iránti szeretetbõl, aki az emberekért emberré válva negyven napig böjtölt. Mikor pedig a nagyböjti idõszak következett, annak a szerzetesi életnek a példájára, amelyben Zoszimász apát élt, amikor valaki negyvenöt datolyával töltötte el a nagyböjtöt, õ Fülöp atyától, akitõl a szerzetesi ruhát elfogadta, negyven diót kapott, és azon élve, ennyi táplálékkal megelégedve, örömmel várta a szent húsvét napját.
Ezekben a napokban, sõt máskor is, jóllehet a táplálék nemcsak a test felüdítésére volt elegendõ, hanem még a lelket is elgyöngítette, az imádság idejének kivételével a munkával mégsem hagyott fel soha, hanem fejszét fogva az erdõ egy magányos helyére ment dolgozni. Amikor aztán a túlzott munkától és a szigorú böjtöléstõl teste és lelke legyengült, s egyik napon szinte halálra válva feküdt, egy szép arcú és angyali tekintetû ifjú jött, és kocsijára téve a kunyhójába vitte. De eszméletlen állapota elmúltával, miután magához térve megtudta, hogy mit tett vele Isten irgalmassága, megvallotta mindezeket az elõbb említett tanítványnak, Benedeknek, aki nekem ezeket elmondta, esküvel kötelezve õt, hogy halála elõtt senkivel se ismertesse.
Az egész napos munka után azonban csak olyan éjszakai nyugalmat engedett testének, hogy azt inkább lehetett kínzásnak és gyötrelemnek, mint nyugalomnak nevezni. Egy tölgyfa tönköt, amit lesimított ugyan, kis kerítéssel vett körül, és ebbe a kerítésbe éles nádszálakat rögzített minden oldalról. Aztán a tönkön ülve olyan helyzetet foglalt el tagjai felüdítésére, hogy ha teste álomtól elnehezedve, véletlenül valamerre eldõl, a nádszálak hegyétõl súlyosan megsértve felébredjen. Ezenkívül még fából készített abroncsot is tett a feje fölé, amire négyfelõl négy követ is függesztett, hogyha álmos fejét bármerre lehajtja, a kõ megüsse.
Ó, milyen nagyszerû a boldog férfinak, Andrásnak jutalma! Milyen boldog és örök élet az, amely koszorúval százszorosan feldíszítve az égben fizeti vissza azt, amit a földön kemény munkával szerzett! Ó, hitvallás hallatlan neme, ami még értékesebbé teszi az ígéret országát! Sem az étel, sem a nyugalom nem tudta olcsó édességével elrabolni az örök életet, és a gonosz lélek nem találhatta meg a csábítás útját.
Ezeket, amiket megírtam, tanítványának, a már említett Benedeknek az elbeszélésébõl ismertem meg, aki maga is elhatározta az atya halála után, hogy ugyanezen a helyen lakik. És amikor három éven át mestere példája szerint szigorú fegyelemben élt, rablók jöttek, és abban a reményben, hogy sok pénz van nála, a Vág folyó partjára vezetve megkötözték, elvágták a torkát, és a vízbe dobták. Mivel pedig sokáig keresték a testét és nem találták egy egész esztendõn át, feltûnt, hogy egy sas ült a Vág folyó partján, mintha valamit õrizne. Ebbõl a holttest holléte felõl bizonyossá válva, valakit a vízbe küldtek, és így sértetlenül megtalálták, mintha csak a minap halt volna meg. Ugyanott temették el Benedeket, Boldog Emmerám vértanú bazilikájában, ahol a szent atya, Boldog András csontjai pihentek. Õ mondta el nekem errõl a tiszteletreméltó atyáról mindazt, amit már megírtam. De a következõ dolgokat Fülöp apát szokta nekem elmondani, miután apát lettem.
Mikor tehát teste bomlásának ideje közeledett, jelezte ezt a jelenlevõknek, és meghagyta, hogy ruházatának egyetlen darabjából se vetkõztessék ki, amíg Fülöp apát - akiért már elküldött - meg nem érkezik. Ez az atya akkor érkezett meg, amikor a tiszteletreméltó test már holtan feküdt, hogy megmossák. Õ megtalálta a vasövet, amely már belsõ részeit érintette. Ó, csodálatos és hallatlan dolog! A húsát belülrõl bomlasztó övet bõre kívülrõl elrejtette. Ámde a vértanúságnak ezt a fajtáját meg sem tudhattuk volna, ha köldökénél a megkötött fém csomója elõ nem tûnik. Miután pedig feloldották az övet, mikor a testrõl lehúzták, a bordák összezúzódásának hangja erõsen hallatszott. Ennek az övnek a felét elkönyörögtem ugyanettõl az apáttól, és mostanáig megõriztem, de az igen keresztény Géza herceg kérését meg nem tagadhattam, hisz állandó vágyakozással könyörgött nekem érte. És miután a boldog férfi testét eltemették, amiket Fülöp apát elbeszélésébõl megismertem, s megismertetésre méltónak látszottak, jól emlékezetembe véstem.
Egyszer az erdõben rablók gyûltek össze, akiknek a bandái legnagyobbrészt elhagyott helyen laktak. Ezek összeverekedve, közülük egyet súlyosan megsebesítettek. A veszekedést megszakítva, mivel ezt társai semmiképpen sem akarták az erdõben magára hagyni, tanácsot tartva elhatározták, hogy a feljebb említett férfinak, Andrásnak kunyhójába viszik, akinek hírneve körös-körül mindenkihez eljutott. De mivel innen a hely még nagyon messze volt, a rabló az úton meghalt. Ám azért holttestét a kunyhóhoz vitték, és abban elhelyezték. S már éjfélre járt, amikor csontjait az anyaföldnek akarták adni, lelke hirtelen visszatért, és a már halott kezdett magához térni. A jelenlevõk nagyon megijedtek, és a rémülettõl elmenekültek, de a feltámadt visszahívta õket. Azt mondta: "Ne rettegjetek, testvérek, és ne fussatok, ugyanis Szent Zoerárd támasztott fel engem a halálból az életre". Azoknak pedig - amikor a nagy örömtõl sírtak, és kérték, hogy menjen velük - azt mondta, hogy soha nem fog ettõl a kunyhótól eltávozni, hanem ott örökre Istennek és Szent Zoerárdnak fog szolgálni. Meg is tette, amit megígért, és haláláig ott maradt.
Egy másik csodáját sem akartam semmiképpen sem elhallgatni, amit ugyancsak Fülöp apát elbeszélésébõl ismertem meg. Nyitra városában egy vádlottat elítéltek és felakasztottak. Ez aztán Isten irgalmából leoldozva Fülöp apáthoz jött, és elárulta, hogyan szabadult meg a boldog férfi, András érdemei által. Azt mondta ugyanis, hogy miután elítélték, mindig az õ nevét hívta segítségül, és mikor a bitófára húzták, a boldog férfi, András, a kezével rögtön fenntartotta õt. Csakhogy amikor azok õt mind halottnak gondolva hazatértek, András a kezével leoldozva távozni engedte.
Ó, milyen érdemes férfi az Isten elõtt, aki láthatóan megjelenik, hogy embereket szabadítson meg, jóllehet láthatatlanul az angyalok kórusában foglal helyet.
Csóka J. Gáspár fordítása
Forrás: Árpád-kori legendák és intelmek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 13-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése