A Szentírás és a " világiak"
A II. Vatikáni zsinat egyik legjelentősebb újdonsága volt a világi hívek helyzetének, jogainak, küldetésének új meghatározása. Olyan átalakulási folyamat indult meg ezzel, amelynek minden bizonnyal még csak a kezdetén járunk. Megkíséreljük felvázolni e téma legfontosabb szempontjait.
Jézus - ha sajátos megbízatásokat szánt is apostolainak - elsősorban követőinek általános küldetéséről szólt. Ugyanez a szemlélet található meg az egész újszövetségi szentírásban.
Szent Pál teológiájában az egyház, a krisztusi test "minden tag arányos együttműködésével" növekszik (Ef 4,16). A testben mindnyájan egyenlőek Krisztusban: "Nem mondhatja egyik tag a másiknak, nincs rád szükségem... sőt a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek" (1Kor 12,21-22). Mindnyájan részesülnek a Lélek adományaiban és a karizmákban is (1Kor 12,5-11k). Pap és hívő szembeállítása ismeretlen a Szentírásban.
Szent Péter ilyen értelemben mondja minden kereszténynek: "Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg titeket" (1Pét 2,9). Ilyen szentírási értelemben vetődött fel újra a zsinaton a megkereszteltek "általános papságának" gondolata.
A világiak az egyház történelmében
A "világi", illetve "laikus" fogalma eredetileg Isten népéhez (laosz) tartozót jelentett, s nem volt lekicsinylő mellékzöngéje. Márk, Lukács, Titusz hosszú ideig "világiakként" voltak munkatársai Pálnak. De sokan nem voltak papok az első századok legismertebb egyházi írói vagy tanítói közül sem: Szent Kelemen, Jusztinusz, Órigenész, akárcsak az első remeték, majd szerzetesek.
A hierarchia és a laikusok egymástól való eltávolodása a konstantini korban kezdődött, amikor az egyházi méltóságok az állam részéről ugyanazokban a kiváltságokban részesültek, mint a megfelelő rangú állami tisztviselők. Ettől kezdve alakult ki a papok és szerzetesek külön rendje, a világiak pedig lassanként másodrangú keresztényekké váltak.
A protestantizmus ellensúlyozásaként a katolikus egyház még inkább hangsúlyozta a pap és a hívek közötti különbségeket. Mindamellett a történelem folyamán megtaláljuk az egyház alakulását is döntően befolyásoló világiakat. Például Szent Ferenc és mozgalma lényegileg világi mozgalomként indult, a jezsuiták, az angolkisasszonyok vagy Páli Szent Vince körül megújult lelkületű világiak jelennek meg, kongregációk, egyesületek jönnek létre. A 19. század liberalizmusával, vallásellenességével szemben neves világiak (Chateubriand, de Maistre, Montalambert, O'Connel, Windhorst) léptek színre, majd XI. Piusz indítására az Actio Catholicában világiak széles körei váltak felelős apostolokká.
A II. Vatikáni zsinat és a világiak
Az egyházról szóló zsinati konstitúció megfogalmazásakor az egyik legnagyobb vitát kiváltó esemény az volt, hogy az eredeti megfogalmazásban a fejezetek sorrendje az előző századok gondolkodását követte - először a hierarchiáról szólt, majd a szerzetesekről, végül a világiakról - , a végső megfogalmazásban első helyre került az Isten népéről szóló rész, s csak utána következtek a hierarchiáról stb. szóló fejezetek.
Ez jelzi a szemléletváltást: fontosabb az, hogy valaki meg van keresztelve-bérmálva, mint az, hogy a papszentelésben részesült. Hiszen az ember a keresztségben-bérmálásban válik az egyház és Krisztus életének és küldetésének hordozójává. A papi rend szentsége pedig "csupán" egy további megbízatás e nép szolgálatára (LG 10). "A keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás" (AA 2) - mondja a zsinat. "A Szentlélek Isten népét nemcsak szentségeken keresztül és papi szolgálatokkal szenteli meg és vezeti, hanem (..). sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. (...) Ezeket a karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűek és gyakorta előfordulók, hálaadással kell fogadnunk, (...) mert nagyon hasznosak az egyházban" (LG 12). Az újabb teológia H. Urs von Balthasar nyomán ezt így fogalmazta meg: "Az egyház máriás dimenziója (azaz Jézust hordozó, vele egyesülő, őt a világnak adó, nem hierarchikus dimenziója) megelőzi a péteri (hierarchikus) dimenziót" (KEK 773; vö. MD 27).
- Ki tehát a világi? - Az a (nem pap vagy szerzetes) Krisztus-hívő, aki a keresztségben (bérmálásban) részesült Krisztusnak és az egyháznak papi és prófétai küldetésében (LG 31).
Ha korábban a papság és szerzetesség látszott az egyház apostoli, missziós küldetése hordozójának, a zsinat - visszatérve a Szentírás tanításához - hangsúlyozza, hogy az evangelizáció hordozója Isten egész népe. Isten népének, papoknak és világiaknak communiója tehet tanúságot Istenről a világban s a helyi egyházakban.
A világiak és az életszentség
Ha korábban (és sokak számára napjainkban is) úgy látszott, hogy a lelki élet mélységeire, az életszentségre csak egyes kiválasztottak, elsősorban a szerzetesek vagy papok vannak meghíva, a zsinat - s azóta az egyház minden fontosabb dokumentuma - kijelenti: "Az egyházban mindenki meg van híva az életszentségre" (LG V. fej; AA 4; EN 75; CL 16; DGpC 56). Minden lelkipásztori feladat között elsődleges: eljutni, illetve elvezetni mást a Krisztussal való egyesülésre.
A világiak apostoli-evangelizációs küldetése
"A keresztény hivatás természete szerint az apostolkodásra való meghívás is" (AA 2). A világiak apostoli hivatásukat, illetve küldetésüket nem közvetve - a hierarchia által - kapják, hanem az megkeresztelt létükből fakad (AA 3).
Minden megkeresztelt elsősorban Krisztussal egyesült létével lesz a föld sójává, a világ világosságává - ott, ahova őt a Gondviselés állította. "A világiaknak elsődlegesen az a feladat jut, hogy jelenlevővé és ható-erővé tegyék az egyházat azokon a helyeken, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója" (LG 33): a családban, a munkahelyeken, a társadalomban, a nemzeti és nemzetközi életben.
- A családban küldetésük, hogy az emberi és keresztény élet alapsejtje valóban ecclesiola, kis egyház legyen általuk - a házastársak és a gyermekek megszentelődésének helye. Sajátosan papi küldetésük itt a gyermeknevelés (AA 11).
- A társadalomban kiemelten feladatuk a politikai életben való hatékony jelenlét is. Mindent meg kell tenniük, hogy "a közhatalom igazságosan kormányozzon, a törvények pedig megfeleljenek az erkölcsi követelményeknek és a közjónak..." (AA 14).
- Az ifjúságnak megvan a maga apostoli küldetése (amelyre nevelnie kell őket mindazoknak, akik foglalkoznak velük): "Már természetes adottságaik is alkalmassá teszik őket az apostolkodásra" (...) "Legyenek maguk a fiatalok az ifjúság első apostolai" (AA 12).
Küldetésük a lelkipásztorkodásban
A világiak tevékenysége - mondja a II. Vatikáni zsinat - "az egyházi közösségekben (például a plébánián) is annyira szükséges, hogy e nélkül a lelkipásztorok munkája a legtöbb esetben nem képes elérni a várt eredményt" (LG 33; AA 10; vö. CL 9). "Közreműködésük fontos a lelkipásztorok segítésében" (...) Apostolkodásuk nemcsak életük tanúságtételével történik, hanem hivatottak arra is, hogy szavukkal s különböző szolgálataikkal hirdessék Krisztust (AA 6; EN 73; CL 23).
- Tanácsokban való részvételük: természetből adódó joguk és kötelességük, hogy szakértelmüket az egyház, a plébánia javára kamatoztassák egyházmegyei vagy plébániai tanácsokban való részvételükkel. (Vö. 514, 536.k.).
- Főpásztori megbízatással számos területen részt vehetnek a lelkipásztori munkában: [1]
- Az Ige szolgálata területén: hitoktathatnak; paphiány esetén igeliturgiát tarthatnak és prédikálhatnak (7/1; 2/3-5; 759, 766 k.); a szentmisében: "megengedett a rövid bevezetés tartása a szóban forgó liturgia jobb megértése érdekében, valamint kivételesen egy tanúságtétel, különleges alkalommal bemutatott" szentmisén (3/2-3)
- Egyéb liturgikus szolgálatként: betegeknek elvihetik az Eucharisztiát (9); paphiány esetén (!) áldoztathatnak szentmisén (előre nem látott esetekben a miséző pap is adhat erre alkalmi engedélyt) (8/1; 230 k.), keresztelhetnek, bűnbánati liturgiát vezethetnek, lehetnek a házasságkötés hivatalos egyházi tanúi és temethetnek (10, 11, 12; 861, 1112 k.).
- Legjelentősebb megbízatásuk a lelkipásztori munka területén, hogy paphiány esetén a főpásztor egy plébánia gondozását bízhatja rájuk. Ilyenkor az ordinárius kinevez egy papot, aki - mint plébános - "a lelkipásztori gondozást irányítja" (4; vö. 517. kánon).
Bár e lelkipásztori szolgálatok természetszerű hordozói a papok vagy diakónusok, szükség esetén egy világi férfi vagy nő mindazokra a lelkipásztori feladatokra megbízást kaphat főpásztorától, amelyeket egyébként diakónus végezhet.
A világegyházban nem kis feszültséget váltott ki az e témával foglalkozó Rendelkezés világi hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről című dokumentum. A világban és az egyházban is minden jogszabály akkor érthető, ha ismerjük "Sitz im Leben"-jét. Több magyar főpásztor - joggal - azzal a kísérő megjegyzéssel továbbította e dokumentum fordítását papoknak és világi lelkipásztori munkatársaknak, hogy "egyházmegyénkben nincsenek olyan visszaélések, mint a világ némelyik országában, amelyek nyomán létrejött e rendelkezés". Hiszen a dokumentum - miközben a világiak lelkipásztori-kisegítő megbízatásairól, illetve a papság elsődleges lelkipásztori küldetéséről beszél - elsősorban azokkal az országokkal (illetve teológusokkal, hívekkel, csoportokkal) polemizál, amelyekben az a veszély jelentkezett, hogy elmossák a felszentelt papság és a világiak közötti határt. Ez a magyarázata a dokumentum hangvételének.
A világi apostolkodás formái
A magyar egyházi megújulásnak mindenképpen egyik központi kérdése a világiak apostoli felelősségének életre keltése. A világi apostolkodás egyik formája az egyéni apostolkodás: ez "kötelessége minden rendű és rangú kereszténynek, akkor is, ha társulatokban (vagy csoportokban) való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége" (AA 16). Kötelessége a kereszténynek nemcsak a világi élet megszentelése, a tanúságtétel jelenlétével, ott, ahol él; hanem a konkrétabb apostolkodás - például "környezetének a hit igazságaira való tanítása" - , különösen olyan helyeken, "ahol korlátozzák az egyház, a papság szabadságát". "Az egyéni apostolkodás különleges munkaterületei azok a vidékek is, amelyeken a katolikusok kisebbségben és szórványban élnek... Jól teszik itt, ha időnként összegyűlnek megbeszélésekre kisebb csoportokban (...) úgy, hogy a kívülállók előtt is megmutatkozzék az egyházi közösség mint jel és mint a szeretet igazi tanúbizonysága" (AA 17).
A világi apostolkodás másik formája a közösségi apostolkodás: ez "jól megfelel a hívek emberi és keresztény igényeinek, egyúttal pedig az egyház Krisztusban való közösségének és egységének a jele Krisztus szava szerint: ťAhol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttükŤ (Mt, 18,20)" (AA 18). Az egyházi hatóságokkal való egység tiszteletben tartása mellett "a világi hívők joga, hogy társulatokat alapítsanak, vezessenek, illetve azokba belépjenek" (AA 19; 225 k.). "Az egyháznak nagy öröme, hogy állandóan növekszik azoknak a világiaknak a száma, akik sajátos szolgálataikat felajánlják az apostoli társulatoknak és műveknek" (AA 22), kisebb egyházi közösségeknek, egyesületeknek, mozgalmaknak (CL 61, 62).
A világiak és a hierarchia egysége
Az egyház elsődleges tulajdonsága, isteni létének jele és megvalósítója az egység (Jn 17,21). A legszebb apostoli tevékenység is hatástalan, sőt káros, ha szakadást hoz létre: nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is - hiszen létével tagadja az egyház lényegét. A világiak apostolkodásának "lényeges eleme, hogy összeköttetésben legyen azokkal, akiket a Szentlélek Isten egyházának vezetésére rendelt" (AA 23).
Ez azonban nem jeleni azt, hogy a világiak bárminemű kezdeményezéséhez a hierarchia részéről való felkérés, kezdeményezés szükséges. A világi küldetése nem függ attól, hogy a pap vagy püspök felkéri-e őt valamilyen feladatra. A keresztény természeténél fogva apostol, felelős egyházáért: s ennek életében, cselekedeteiben meg kell nyilvánulnia. Azaz kötelessége felelősséggel cselekedni környezetében, egyházközségében akkor is, ha netán papja passzív volna. Joga, függetlenül az egyházi tekintély felkérésétől (bár mindig lelki egységben az egyházi elöljárókkal), hogy társulatokat, csoportokat (például imacsoportot, karitász-csoportot stb.) alakítson, és kötelessége is ilyeneket alakítania olyan helyzetekben, ahol nincs, aki életre keltse a helyi egyházat (vö. AA 19; CL 29; 225.k.).
A hierarchia feladata
A papság, a hierarchia feladata a világiak küldetésének elismerése: "A püspökök, a plébánosok ne tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyképpen joga és kötelessége minden hívőnek,... és hogy az egyház építésében a világi hívőknek is megvan a saját szerepük..." (AA 25). "El kell ismerniük az egyházban a világi hívők szabadságát a társuláshoz, ami valódi és saját jog, és nem az egyházi tekintély engedményéből származik" (CL 29; LG 37; 225.k.). "Legyenek folytonos párbeszédben a világiakkal... Becsüljék apostoli működésüket..." (AA 25).
Az egyházi vezetőknek fel kell ismerniük, hogy "az egyház közösségein belül a világiak munkája annyira szükséges, hogy nélküle a legtöbb esetben nem lehet eredményes a lelkipásztorok apostolkodása" (CL 27; AA 10).
"Az apostol-képzés a keresztény nevelők kötelessége" (AA 30). El kell kezdeni már a családban, majd a kisgyermek korban, s különösen hangsúlyt kell kapnia ifjú korban (AA 30).
Különösen jelentősek az apostoli munkára való felkészítésben a kisebb közösségek, egyesületek, lelkiségi mozgalmak, ezért munkájukat a lelkipásztornak támogatnia kell (AA 30; CL 61-62).
A pasztorális tanácsok
Már a zsinat megfogalmazta a felhívást, hogy "lehetőség szerint minden egyházmegyében szervezzék meg a tanácsokat,... amelyekben fontos, hogy a papok és szerzetesek együttműködjenek a világiakkal" (AA 26). A világegyházban és hazánkban is sokfelé létrejöttek az egyházmegyei pasztorális tanácsok, az egyházközségi képviselőtestületek (amelyek lényegileg megfelelnek a zsinat által is javasolt lelkipásztori tanácsnak, vö. 536.k.).
A döntő kérdés vagy probléma a tanácsokkal kapcsolatban, hogy az újabb rendelkezések (nyilván egyes túlzások ellenhatásaként) e tanácsok tanácsadó szerepét hangsúlyozzák (536.2 k.).
Ezt lehet jól és rosszul értelmezni, illetve alkalmazni a gyakorlatban. De egy bizonyos: ha egy tanácskozó szerv tanácsait rendszeresen nem veszik komolyan (ha komoly világi szakembereknek szakkérdésekben való javaslatait, a szakkérdésekhez minden bizonnyal sokkal kevésbé értő egyházi elöljáró rendszeresen félresöpri és felülbírálja), akkor e tanácsadók kiábrándító tapasztalatot szereznek az autokratikus egyházi vezetésről.
Maga a zsinat s az egyházi előírások is - noha hangsúlyozzák e grémiumok csupán tanácsadó szerepét - a tanácsokkal nyilvánvalóan a világiaknak a közös felelősségben való részvételét, szakértelmük felhasználását, a communio elősegítését, a kollegialitást és a kollektív döntést akarják előmozdítani. A 127. kánon éppen ide vonatkozik: noha az elöljáró nem köteles arra, hogy állásfoglalásukat elfogadja,... mégse térjen el - főként egyhangúság esetén - állásfoglalásuktól, hacsak megítélése szerint erősebb érv nem indokolja" (127/2 k.)
Természetesen egy olyan korszak után, amelyben évszázadokon át mindig a klérusé volt a döntő szó, időnek kell eltelnie, míg az egyházi vezetés sajátjává tudja tenni a zsinati testvéri-kollegiális szemléletet. Kérdés az is, hogy az egyetemes és a helyi jogszabályok milyen esetekben fognak úgy rendelkezni, hogy egy hierarchikus döntés előtt világi szakértő csoport meghallgatása szükséges.
A zsinati dokumentumok és a szociológia szabályai alapján egyaránt kétségtelen, s ezt tanúsítják a hazai és a világegyház példái is, hogy élő egyházi közösség ott jön létre, az egyház ott újul meg, ahol a világiak - férfiak és nők - megkapják azt a helyet, amelyet Jézus Krisztus és nyomában a II. Vatikáni zsinat nekik szánt: vagyis "azt a jogos szabadságot, amely a földi társadalomban mindenkinek kijár, ismerjék el és tiszteljék a lelkek pásztorai!" (LG 37).
Ha valahol ez mégsem valósulna meg, a világiak ott is közreműködhetnek az egyház megújításában: életüket teljesebben adhatják oda Istennek (s ennél nincs mélyrehatóbb és egyházat mozgatóbb megújulás!); még nagyobb szeretetet tanúsíthatnak egyházi elöljáróik iránt, és gyakorolhatják megkereszteltségükből fakadó apostoli küldetésüket: konkrét lépéseket is tehetnek környezetük megújításáért, amennyiben e célból közösségeket, társulatokat hozhatnak létre vagy csatlakozhatnak létező (az egyházban elismert) megújulási mozgalmakhoz, csoportokhoz.
Dr. Tomka Ferenc
Forrás: Vigilia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése