Imádkozni csak az isteni kegyelem támogatásával tudunk.
Szent Pál szavai szerint „senki sem mondhatja: Úr Jézus! hanem csak a Szentlélek
által.” De emellett fontos szerepe van benne az ember munkájának is, mely
nélkül a kegyelem nem érlelné meg gyümölcsét. Az az erőfeszítés azonban, melyet
ki kell fejtenünk, lelki előhaladásunkkal párhuzamosan egyre kisebb lesz s a mi
személyes munkánkból mind többet és többet vesz át és végez el a kegyelem. Ezt
láttuk már az érzelmes, de főképpen az egyszerű hit imádságánál. Bizonyos idő
múlva azután elérkezik a lélek ahhoz a határhoz, ahol az imádság többé már nem
annyira a kegyelemtől segített emberi tevékenység gyümölcse, mint inkább
Istentől jóságosan lelkünkbe öntött állapot. Lényeges tulajdonsága szerint
olyan, hogy magunktól s a kegyelem rendes támogatásával nem is tudnók
előidézni. Isten nyújtja s mi önmegtagadó, erényes életünkkel csak
előkészíthetjük rá lelkünket, s mikor Isten jónak látja és meg akarja adni,
alázatosan és hálásan elfogadjuk. Viselkedésünk tehát vele szemben
szenvedőleges (passzív). Ez nem az emberi tevékenység teljes megszűntét
jelenti, hanem csak azt, hogy ez a tevékenység alárendelt szerepű s jóformán
csak az isteni behatás elfogadására s a léleknek vele szemben való engedelmességére
szorítkozik.
Természetfölöttinek is szokták nevezni. Ez a jelző
tulajdonképpen minden imádságra ráillik. A különbség mégis az, hogy míg a
közönséges imádságban a természetfölötti elem el van rejtve a többé-kevésbé
fárasztó emberi tevékenység alatt, addig ebben a rendes emberi cselekvés
természetét fölülhaladó módon és szembetűnően nyilatkozik meg a kegyelemnek és
főleg a Szentlélek ajándékainak hatása, működése. Azt az imádságot, melynek ez
gyakori és tartós tulajdonsága s melyet éppen azért a léleknek imádság közben
tapasztalható kisebb-nagyobb passzivitása, szenvedőlegessége jellemez, Istentől
belénk öntött vagy misztikus szemlélődésnek (contemplatio infusa seu mystica)
nevezzük.
A misztikus szemlélődést saját erőnkkel megkísérelni nemcsak
eredménytelen, de egyúttal vakmerő törekvés is volna. Célt nem érnénk vele,
hanem helyette Istennek igazságos haragját vonhatnók magunkra azért, hogy
erkölcsi előkészület nélkül s illetéktelenül akartunk betolakodni olyan
területre, melyet számunka még nem nyitott meg. Alázatosan vágyakozni utána
azonban nemcsak szabad, hanem önmagában véve dicséretes dolog is; és pedig
azért, mert a misztikus imádság rendes körülmények között nagyobb segítséget
nyújt a tökéletességre való törekvésben s hathatósabb eszköze az Istennel való
belső egyesülésnek, mint a közönséges imádság. Mikor tehát utána vágyakozunk,
ez a vágyakozásunk olyan valamire irányul, ami Isten előtt kedvesebbé tesz
bennünket s így nincs benne semmi vakmerőség. Egészen másképp áll a dolog
azokra a rendkívüli jelenségekre vonatkozólag, melyek néha a misztikus állapot
kísérői, (elragadtatások, látomások stb.) de nem tartoznak annak lényegéhez.
Aki ilyesmit kíván, abban nincs igazi alázatosság; s egyúttal a csalódás nagy
veszélyének teszi ki magát, minthogy az erős vágy s a fölcsigázott várakozás
könnyen okozhat – főleg beteges idegzetű egyéneknél – különböző, tisztán
szubjektív jellegű káprázatokat (hallucinatiókat). – De a tisztán misztikus
kegyelmek után való vágyakozásban is nagyon kell vigyáznunk, mert megeshetik,
hogy csak titkos hiúság vezet bennünket, mely valami különlegesben, a
közönségesnél nagyobb és értékesebb dologban keres magának táplálékot. S ha úgy
érezzük, hogy valóban nem a hiúság, hanem a tökéletesség után való őszinte vágy
lelkesít bennünket, akkor is nyugodjunk bele teljesen Isten szent akaratába, ha
ő más úton kíván vezetni bennünket s esetleg más eszközökkel segít rá
ugyanannak a célnak elérésére.
A misztikus kegyelmekkel elárasztott lelkek gyakran
beszélnek ennek az állapotnak kimondhatatlan édességeiről. Teljesen igazuk van;
de ha csak ezekre a nyilatkozataikra gondolunk, nagyon egyoldalú képet alkotunk
róla. A misztikus imádságban a lélek valóban sokszor a mennyország előízét
érzi; ez az állapot rendszerint olyan szenvedésekkel is kapcsolatos, minők a
lelki élet közönséges útjain egészen ismeretlenek. De viszont éppen ezek a
szenvedések tisztítják meg a lelket még az utolsó salaktól is, amely hozzá
tapad, s ezek készítik elő azt a legtökéletesebb egyesülést, mely ebben a földi
életben, ennek a testnek bilincsei között a végtelen Isten és gyarló
teremtménye között lehetséges.
A misztikus imádságban is több fokozatot különböztethetünk
meg. Ezek megállapításában azonban nincs teljes egyöntetűség a misztikus írók
között. Ennek legfőbb oka az, hogy Isten az ő kegyelmeinek és ajándékainak
osztogatásában teljesen szabad s oly sorrendben és oly fokban adja őket a
lelkeknek – még a legjobban fölkészülteknek is, – amint neki tetszik. Azután
meg az egyes misztikus lelkek, mikor állapotukat elmondják vagy leírják, olyan
kifejezéseket használnak, melyek nézetük szerint legjobban visszatükröztetik a
valóságot; s ily módon megtörténik, hogy az egyik ezt, a másik meg azt a
kifejezést használja, mikor pedig talán ugyanazt az állapotot akarja
jellemezni. Ebből aztán azt a téves következtetést lehet vonni, hogy a
misztikus imádság mindmegannyi különböző módjáról van szó. S viszont vannak,
akik a misztikus élet legfőbb mozzanatát ragadják meg és csak azokat írják le
nagy részletességgel; s azt a benyomást keltik, mintha a többi jelenségeket nem
is ismernék.
Szent Terézia óta, aki a belső folyamatoknak egyik
legpontosabb, legmélyrehatóbb megfigyelője és páratlanul szabatos leírója,
mégis bizonyos egyöntetűség állt be s a misztika művelői általában az ő
osztályozását fogadják el. Ez röviden a következő:
a) A nyugalmi imádság.
Az isteni kegyelem ezen a fokon még
csak az akaratot ejti rabul. Az a nagy természetfölötti világosság, mely a
lélekre kiárad, nyilvánvalóvá, szinte kézzelfoghatóvá teszi előtte Isten
végtelen jóságát; s ennek a jóságnak szemléletében valami nagy, ezelőtt nem
tapasztalt nyugalom szállja meg és tartja őt mintegy fogva Isten színe előtt. A
többi képesség: az értelem, az emlékezet és a képzelet néha szintén segítségére
van az akaratnak, hogy elmerüljön Istenben; máskor azonban szabadon csapong s
ezzel az akaratot zavarja. De nem kell velük sokat törődni. Igaz, nagyon
alkalmatlanok lehetnek, de az akarat nyugalmi állapotát nem tudják
megszüntetni. Szárazságot is sokszor érez a lélek, amely nagy szenvedést okoz
neki; de nem baj, mert ez csak jobban megtisztítja. Heves kísértések is
zaklatják, melyek komoly küzdelmet kívánnak tőle; de szintén csupán arra
szolgálnak, hogy az erkölcsi erényekben annál jobban megerősödjék.
b) Az egyesülés imádsága.
Ebben már Isten oly erősen
hatalmába ejti a lélek belső képességeit, hogy azok már nem csaponganak többé
szerteszét, hanem mind őfeléje irányulnak. Más szóval: itt már az akaraton
kívül az értelem, az emlékezet és a képzelet is Istennek rabjává lesz. Ennek
azután az a következménye, hogy a szórakozások általában véve elmaradnak. Isten
fölfüggeszti az értelem természetes munkáját, hogy – Szent Terézia szavai
szerint – ő maga annál jobban belenyomja a lélekbe az igazi bölcsességet.
Ugyanezt teszi rendszerint az emlékezettel és képzelettel is; de néha-néha –
mint Szent Terézia saját tapasztalata alapján állítja – ezek működése tovább is
tart, s ilyenkor az egyesülés nem teljes. Az értelem és akarat azonban mindkét
esetben Istenhez tapad, a másik két képesség alkalmatlankodását pedig nyugodtan
kell tűrni.
Ez az imádság rendkívül előresegíti a lelket a tökéletesség
útján: nagy bánatot ébreszt benne bűnei, mulasztásai miatt, erőt ad neki a
legnagyobb megpróbáltatások elviselésére, szinte szomjaztatja vele a
szenvedést, hogy Isten igazságosságát megengesztelje s áldozat legyen a
bűnösökért. A legszebb és leghősiesebb erénygyakorlatok sarjadnak ki belőle.
c) Az extatikus imádság (elragadtatás, önkívület).
A lélek
annyira elmerül Istenben, oly tökéletesen egyesül vele, hogy minden működése
kizárólag és a legerősebben őbenne összpontosul s ennek következtében a külső
érzékek tevékenysége részben vagy sokszor egészen is megszűnik. Látszatra
hasonlít ez az állapot a természetes okokból származó önkívülethez (ájulás,
epilepszia); a valóságban azonban a leglényegesebb különbség van közöttük. A
természetes önkívületi állapotok alatt a lelki működések megállnak, s az
öntudat hiánya mutatja, hogy beteges tünetekkel van dolgunk. Az extázisban
azonban a léleknek tisztán belső tevékenysége a legmagasabb fokra emelkedik:
lát, hall s mindenekfölött szeret. De összes tevékenységének tárgya annyira
csak az Isten és az isteni dolgok, kogy ez a kizárólagosság elvonja erejét a
külső érzékektől, úgy hogy ezek az extázis alatt vagy teljesen, vagy legalább
részben tétlenek maradnak. Ennek az állapotnak imádság-jellegét és értékét
tehát az adja meg, ami bensőleg történik; maga az önkívület, illetőleg az
érzékek működésének fölfüggesztése csak kísérő körülmény s valójában a testnek
gyöngesége, amely nem bírja meg a léleknek kegyelemmel való, szokatlanul nagy
fokú telítettségét s azért többé-kevésbé megroppan alatta.
Mivel tehát az extázis mint testi jelenség maguktól a
misztikus kegyelmektől lényegesen különböző valami s a lelki haladást nem
mozdítja elő, hanem ehelyett rendkívüliségénél fogva könnyen táplálékul
szolgálhat a hiúságnak, nem is szabad utána vágyakoznunk. A szentek sokszor
minden erejüket megfeszítették, hogy az extázis – különösen mások szeme láttára
– hatalmat ne vegyen rajtuk.
d) Az átalakító egyesülés imádsága vagy a lelki mennyegző.
A
misztikus imádságnak ezt a fokát egy utolsó és rendkívül fájdalmas tisztulási
folyamat szokta megelőzni, melyet ily mértékben még soha nem tapasztalt külső
és belső szenvedések okoznak. A lélek állapota valóságos vértanúság, melyet még
csak fokoz Isten után való kimondhatatlan vágyódása. Emellett azonban tudatában
van annak, hogy ez a sok és szinte határtalan szenvedés rá nézve a legnagyobb
kegyelem, azért örömmel fogadja s kész volna ebben az állapotban akár a világ
végéig megmaradni.
Miután a lélek ezeknek a szenvedéseknek tüzében megtisztult,
Isten megadja neki a végső nagy kegyelmet: nemcsak átmenetileg, hanem állandó
módon egyesíti őt magával s érezteti vele boldogító jelenlétét. S éppen Isten
jelenlétének hol világosabb, hol halaványabb, de mindamellett állandó, eleven
tudata az, ami ezt a kegyelmi ajándékot az előbbiektől megkülönbözteti. Ez a
tudat nemcsak a szorosabb értelemben vett imádság idején van meg, hanem egyéb
foglalkozások között is. De ennél még fontosabb az a belső átalakulás, melyben
az isteni Jegyes Keresztes Szent János szavai szerint a lelket önmaga fölé
emeli, mintegy megisteníti, azaz: amennyire ezen a földön lehetséges, részesévé
teszi az isteni természetnek. A szárazság, belső szenvedések majdnem teljesen
hiányzanak; kísértések is csak ritkán bántják s ekkor is rövid ideig tartanak.
A lélek egészen megfeledkezik önmagáról, gondolatai és érzelmei mind Istenben
összpontosulnak, ami azonban nam akadályozza őt külső kötelességeinek teljesítésében.
Uralkodó, mindent legyőző szenvedélyévé válik a szeretet, az Isten
dicsőségéért, felebarátainak üdvösségéért való és a legnagyobb áldozatokra is
kész buzgolkodás. S ebben az állapotban valósággal előízét érzi a mennyei
boldogságnak.
Forrás: Dombi Márk A szerzetesélet c. könyve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése