Urunk megkeresztelkedésének ünnepén

"Akkor Jézus Galileából Jánoshoz ment a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. János azonban igyekezett viszszatartani őt: "Nekem van szükségem a te keresztségedre, mondta, és te jössz énhozzám?" Jézus így felelt: "Hagyd el ezt most! Úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, amit méltányos." Erre odaengedte. Megkeresztelkedése után Jézus azonnal feljött a vízből, mire megnyílt neki az ég és látta, hogy Isten Lelke galamb képében leereszkedik és rászáll. Akkor a mennyből ez a szózat hangzott: "Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik."

Urunk megkeresztelkedésének jelenetét két szélsőséges felfogásban értelmezik. A naiv felfogás szerint ez így, ahogy Máté evangéliumában le van írva, külsőleg látható módon megtörtént. "Hang hallatszott az égből: "Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!"" Ám ha ez így külsőleg megtörtént volna, ha a körülállók mind hallották volna az égből jövő kinyilatkoztatást, akkor nem kellett volna az Úr Jézus dicsőséges test szerinti feltámadására és a Szentlélek eljövetelére várni, hogy felismerjék az emberek, hogy Jézus az Isten Fia.

A másik, a "tudományos" magyarázat odáig megy, hogy ezt a jelenetet csupán teológiai elbeszélésnek tartja: a pünkösd utáni, Jézus istenségében hívő keresztény közösség találta ki, hogy hitét megfogalmazza. Tehát ez nem történelem.

Úgy tűnik, az előbbi vélemény tudatlan naivitás, az utóbbi tudós naivitás. Az evangéliumok igazsága és valósága mélyebben van.

Ez az esemény valódi esemény. Valóban megtörtént, de nem külsőleg, hanem belsőleg, egyedül Jézus számára. Erre utal Máté evangélista, amikor ezt írja: "Mihelyt feljött (Jézus) a vízből, íme megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni." Tehát ő látta, nem a nép. Lukács evangéliuma még világosabb ebből a szempontból. Ott Jézus imádkozik és imádság közben nyílik meg az ég az ő számára.

Ha azonban mindez bensőleg, egyedül Jézus számára történt meg, akkor honnét tudtak róla az evangélisták? Onnét, hogy Jézus eddig nem tanított, most azonban negyvennapos böjtölés után tanítani indul Galilea falvaiba és városaiba, sőt fölmegy Jeruzsálembe, ahol három év múlva keresztre feszítik, eltemetik, de az Atya dicsőséges testben feltámasztja és kiárasztja általa a Szentlelket az apostolokra.

Rendkívül súlyos fordulat ez Urunk Jézus életében. Eddig nem hirdette Isten országát, most a Jánostól felvett keresztség (alámerülés) után hirdetni kezdi. Olyan időpont ez a szinoptikus evangéliumokban, sőt a János-evangéliumban és az Apostolok Cselekedeteiben, hogy semmi sem bizonyosabb ennél.

Az pedig, amit hirdet, kapcsolatban van ezzel az eseménnyel, az alámerüléssel. Egész tanítása, ami mostantól kezdődik, arról szól, ami most benne tudatosul: nemcsak ő az Isten Fia a Lélekben (ennek nem kellett hirtelen tudatosulnia), hanem mától kezdve hirdetője is ennek a kapcsolatnak embertestvérei részére.

Most kapott az Atyától indítást arra, hogy megnyissa az emberek számára azt a kapcsolatot, amelyen ő van az Atyával öröktől fogva. Ez az Isten országa!

Ez a valóságos, történelmi, de benső kinyilvánulás semmihez sem hasonlít a mi életünkben, csak valami végtelen nagy távolságban.

Nem megtérés ez, mint Saul esetében, aki a damaszkuszi úton találkozik a föltámadt Krisztussal. Addig üldözte Krisztus híveit, most hirdeti Krisztust, mégpedig ennek a megtérésnek minden későbbi Szent Pál-i tanítást magában foglaló kútforrásából merítve: "Saul, Saul, miért üldözöl engem?" Nem híveimet, követőimet, hanem engem. Ettől kezdve tekinti Saul-Pál Krisztus híveit Krisztus titokzatos testének.

Ám Jézusnak nincs szüksége megtérésre, de mégcsak olyan megvilágosodásra sem, mint nekünk, akiket csecsemőkorban megkereszteltek (volt, akit születése másnapján, Urunk keresztségének ünnepén) - de egy nap a hitoktatás és Isten kegyelme révén megvilágosodunk, és tudatosul bennünk, hogy mi az isteni természet részeseivé lettünk (l. 2Pét 1,4).

Nem is olyan esemény ez, mint a próféták meghívása, akik élték a maguk mindennapi életét, míg egy látomásban, hallomásban, hatalmas isteni közbelépésben meg nem kapták a küldetést, hogy menjenek, és ezt vagy azt a konkrét üzenetet hirdessék Izraelnek.

Urunk Jézus nem mást hirdet, mint saját benső világát, az Atyával való örök kapcsolatát. Előtte sem ennek tudata nélkül élt Názáretben, de eddig nem kapott az Atyától arra kifejezett küldetést, hogy szavakban és tettekben hirdesse és nyissa meg az ő benső kapcsolatát (Atyjával a Szentlélekben) az emberek számára, hanem csak csendben élje.

Ezért majd a végső kinyilvánulás (kereszthalál, feltámadás, Lélek-kiárasztás) után Jézus harmincéves rejtett élete is üzenetté válik minden ember számára. Nem így a prófétáké. Jellemző, hogy azok meghívásuk előtti életét meg sem írják, nemhogy gyermekkorukat vagy fogantatásuk eseményét.

Minél mélyebbre merül a mi imádásra méltó Urunk az emberi lét mélységeibe - ez a vízbe merülés a halálunkba való elmerülést is jelképezi - az Atya annál inkább magáénak vallja, és minél inkább az Atya Fiának tudja magát a mi Urunk, annál inkább vállal minket. Mindez a Szentlélekben történik. Ő a "kapocs" - a "kötelék" (vinculum caritatis) - nemcsak az Atya és közte, hanem a Szűz méhétől kezdve köztünk és őközötte, emberi természetében.

Barsi Balázs OFM

Forrás: Új Ember - 2002.