Az egészség mint lelki feladat

Az egészséget mindaddig adottságnak tekintjük, amíg veszély nem fenyegeti. Ha pedig megbetegszünk, attól fogva a betegség válik lelki feladatunkká.

Jó, ha a betegséget is esélynek, más körülmények között megismerhetetlen sajátosságunknak tekintjük, és ez a felfogás segíti elő leginkább a gyógyulást is.

A kereszténység az élet, az új élet vallása kezdetektől fogva. Erről tanúskodik az egész újszövetségi Szentírás. „Bajodból kigyógyulva, maradj egészséges!” Jézus mondta ezt egy olyan asszonynak, aki tizenkét évig tartó betegségétől szabadult meg egyetlen, hitétől vezérelt érintés következtében (Mk 5, 34). Jézus az élet, a minél elevenebb élet barátja. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). Ezt a minél elevenebb élet melletti elköteleződést igazolják gyógyításai, a betegek, tanácstalanok, özvegyek, kisemmizettek és talán leginkább a gyermekek iránt megnyilvánuló együttérzése, érdeklődése. Tanítványait is ilyen szemléletre tanította, és fel is hatalmazta arra, hogy segítsenek a gyógyulást keresőkön.

Életmódjára talán leginkább a létbizonytalanság volt a jellemző, de olykor szívesen részt vett lakomákon is, nem utasította vissza a jómódúak meghívásait. Első csodája a víz borrá változását eredményezte, mégpedig olyan óriási mennyiségben és olyan magas minőségben, hogy az a lakodalmi ital hosszú időn át vidámította az emberek szívét. A kákán csomót keresők nem is vették jó néven, hogy „eszik, iszik, a vámosok és bűnösök barátja” (Lk 7,34). Jézus azonban úgy vélte: „nem böjtölhet a násznép, míg vele van a vőlegény” (Mk 2,14), és övéitől sem várta el a szigorú aszkézist.

Az orvostudomány öröksége

A mai orvostudomány az ókori örökségéhez visszatérve arra törekszik, hogy intézményeit ne betegségekről nevezzék el („kórház”), inkább ún. egészségközpontokban gondozzák a hozzájuk fordulókat. Az ókori görögök szemében ugyanis az orvos jó hajóskapitányként, óvatos kézzel irányította az emberi életet a rá leselkedő veszélyek közepette. Ez abban állt, hogy az egészséges élet szabályait az orvos határozta meg, és csakis akkor avatkozott be az élet szabályos menetébe, ha valaki nem tartotta meg azokat a szabályokat, de az úgynevezett gyógyítás csak másodlagos orvosi feladatnak számított. Szelümbriai Heródikoszt tartjuk az egészséges életmód (a dietetika) alapítójának, s az ő szemléletmódját vette át és fejlesztette tovább Hippokratész. Ő az egészséges életmód dimenziói közé felvette a környezet sajátosságait is. Ez a szemléletmód a késő középkorig uralkodott az orvostudományban.

A korai kereszténység még sok más tekintetben is épített a dietetikára. Szent Benedek, aki a 6. században alapította meg a nyugati szerzetességet, Regulájában figyelembe vette ezeket az elveket. A skolasztikus teológusok és lelkivezetők pedig szintén szisztematikusan építettek az ordo és a regula (rend és szabályzat) kulcsfogalmaira.

Szent Benedek és Bingeni Szent Hildegárd "egészségtana"

Már a Krisztus előtti 5. században élő Heródikosz is pontos napirendet határozott meg, amelyben a munka és pihenés, a sportos mozgás és a nyugalom óráinak váltakozásával célozta meg az ember egészségét.

Az „ora et labora” a bencés életvitel mottója lett. Szerzetesként a lelki életre is kiterjesztette a dietetika bevált alapelveit, és az egész Regula szem előtt tartja a hit gyógyító dimenzióját. Magától értetődően tartja szem előtt az egész embert, nem csupán annak szellemiségét, lelkiségét. Életrendjében a gyöngék és az erősek egyaránt egészségesen élhettek és növekedhettek. Benedek nem erőltette az aszketikus teljesítményt. Célja az egészséges ember üdvössége volt, amelyhez helyes bioritmussal, mértékletességgel, a szomorúság (depresszió!) megelőzésével akart megágyazni. Önsanyargatás helyett elég, ha a szerzetes (és mindenki más is) türelemmel elviseli magát, mert ez éppen elég szenvedéssel jár együtt. A másik embert is türelemmel kell elviselnie: ez szintén nem fájdalommentes emberi feladat, de általa Jézus Krisztus szenvedésében is osztozhatunk.

Bingeni Szent Hildegárdot tavaly október óta az egyháztanítók között tiszteljük. Ez a látomásairól híres szerzetesnő erkölcsi tanító, teológus, filozófus volt; természettudományos és orvosi ismeretei egyedülállóak voltak korában, a 12. században; csodálatos költői nyelven tudott szólni, költeményeihez zenét is írt; gyönyörű képeket festett a teremtett világról. Életműve hatalmas, ugyanakkor mindig a mértékletességet tartotta szem előtt, rendkívül fegyelmezetten élt, megvetette a világi javakat és a megbecsülést. Műveiből megtudható, hogyan használjuk fel a természet gyógyító erejét, a fűben, fában és még annyi mindenben megtalálható orvosságot. Komplex lelkiségét mégis leginkább a nem keresztény antropozófia és a holisztikus orvostudomány veszi igénybe ma is meglehetős bizalommal, a keresztény tudósok pedig jóval nagyobb fenntartással nyúlnak tanácsaihoz, amikor teljes bizalommal van az egész teremtésben megnyilvánuló isteni gyógyító szándék iránt.

Szent Benedek és Hildegárd is a természet-lelkiségre építettek, amikor az ember testi-lelki üdvösségéért dolgoztak. Számukra ez természetes volt, de az utánuk következő évszázadokban a nyugati kereszténység meglehetősen eltávolodott a teremtés-lelkiségtől, a hangsúly pedig a kereszt-lelkiségre, a megváltás-teológiára került át. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, hiszen éppen a szabályozott életformában kitartó ember lesz képes arra, hogy egészséges választ adjon a szenvedésre, s így jusson el ellentétes erők feszültségéből Istennel és emberekkel, önmagával és a teremtéssel való egységre.

Mi ez a feszültség?

Anzelm Grün Egységben a teremtett világgal című könyvében – amelybe beledolgozta Alois Seuferling egy kéziratát is – Matthew Foxnak tulajdonítja a teremtés-lelkiség és a megváltás-teológia megkülönböztetését. A megváltás-lelkiség a bűn és a bűntől való szabadulás útját járja körül, középpontjában a Megváltóval, a teremtés-lelkiség pedig a teremtésben szeretne Istennel találkozni, tehát a Teremtőt helyezi a középpontba. A feszültség nem feloldhatatlan, sőt. Az Isten után tapogatózó akkor téved el egyedül igazán, amikor egyvalami mellett próbál pálcát törni. Ugyanakkor biztos, hogy ez a teremtés-lelkiség maga is jól ismeri a keresztet. Tudja, hogy a puszta növekedés is fájdalommal jár, s hogy „Krisztus keresztje emberi létünk és az egész teremtés Istenhez való áttörésének szimbóluma.” (A. Grün)

Anselm Grün – Meinrad Dufnerrel együtt írt – Az egészség mint lelki feladat című könyvében testi viselkedésünket önismeretünk egyik fontos forrásaként írja le. Ha megbetegszünk, attól fogva a betegség válik lelki feladatunkká. Minél keményebb egy betegség, annál kevésbé lehet becsapni, annál pontosabban jelöli ki emberi határainkat, tehát az alázat útjára is kalauzolhat bennünket. Nagyon ártalmas egy betegnek azt mondani, hogy betegségének alapja pszichoszomatikus. Ez úgy hangozhat, mint egy halálos ítélet: mindennek te vagy az oka. Amikor valaki beteg a családban, ez inkább a családtagok emberi kapcsolatrendszerére kérdez rá. Ha én állandóan vakon gázolok keresztül az életen, Isten kénytelen a betegséget igénybe venni, hogy észrevétesse velem, hogyan is állok emberi kapcsolataimmal.

Itt van például korunk egyik tömegesen előforduló betegsége, az allergia, amelyet örökölni is lehet, és az egyéni érzékenység számtalan válfajaként keseríti az emberek életét. Az allergiás kénytelen odafigyelni a diétájára, és ez nagyon fegyelmezetté teszi. Egyszersmind arra indíthatja, hogy több szeretettel bánjék önmagával és környezetével, ne védekezzék ellenük annyira, hanem próbálja meg betegségét Istentől kapott feladatként értelmezni.

Az ilyen terápia nem feltétlenül vezet a tünetek gyógyulásához, ám az egész ember gyógyulásához igenis elvezethet. Beleütközünk a ténybe, hogy nem építhetünk egyedül a természet erejére sem. Azt azonban senki és semmi nem veheti el tőlünk, hogy Isten szeret minket és Ő bennünk él. Ez valódi méltóságunk alapja. S amikor nincs más hátra, mint kiengesztelődni a betegséggel, akkor épp betegségünk teszi lehetővé, hogy saját bensőnkben keressük Istent, ott, ahol se testi, se lelki betegségeknek nincs helyük, ahol már minden egészséges.

Akár élünk, akár halunk...

Aki úgy tekinti életét, mint Istentől kapott ajándékot az emberek szolgálatára, annak mindegy, hogy egészséges vagy beteg testtel szolgál, a fontos csak az, hogy mindenben Isten dicsőüljön meg. Sok emberi példa adódik ma is környezetünkben a fentiek szemléltetésére. Nekem elsőre Bozsó Julianna SJC neve ugrott be, akitől idén januárban búcsúztunk. Tizenhárom éves korában támadta meg a gyermekbénulás tanyasi otthonában. Ötven egynéhány éven át viselte a mozgáskorlátozott élet keresztjét. Fáradhatatlanul tanult, figyelt és szolgált, ahol csak szükség volt rá. A Szív Lelkiségi Központ emberi szíve is ő volt, amíg csak dobogni tudott a sajátja. Rendtársai, barátai, a Tahiban lelkigyakorlatozók százai emlékeztek rá emelkedett lélekkel. Látványos törékenysége kiszolgáltatottságot is sugározhatott volna, de nem így volt. Arca annak az embernek a hitét tükrözte környezetének, aki felismerte élete titkát. Meghallotta és ki tudta mindig mondani azt a szót, amely által hallhatóvá kellett válnia mások számára.

Felhasznált irodalom:

Anselm Grün – Meinrad Dufner: Az egészség mint lelki feladat. Pannonhalma, 2009, Bencés Kiadó. /Bencés lelkiségi sorozat, 16./

Anselm Grün – Alois Seuferling: Egységben a teremtett világgal. Pannonhalma, 2007, Bencés Kiadó. /Bencés lelkiségi sorozat, 46./

Bárdosy Éva

Forrás: A Szív folyóirat - 2013. április