Ahogy a mai olvasmányban, úgy egész életünkben újra és újra felmerülő kérdés, mi az Isten akarata számomra. "Szeretném megtenni Isten akaratát, és nem akarok tévedni, de nem tudom, mit vár tőlem Isten, kérem, adja meg mindazt, ami szükséges, hogy biztosan tudhassam Isten akaratát." Rossz a kérdés, lehetetlen rá válaszolni, aki mégis megpróbálja, elbizakodottá válhat. Azt esetleg ki lehet mondani, hogy ez biztosan nem Isten akarata számára, de hogy mi az, azt sohasem.
Van egy torz istenkép, amely azt sugallja, hogy ő mindent lát, mindent tud. Az emberi történelem, mint egy meglepetések nélküli előadás folyik le előtte, és azt várja el tőlünk, hogy játsszuk el azt a szerepet, melyet öröktől fogva eltervezett számunkra.
Azonban az Efezusi levélben ezt olvassuk: "Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és fedhetetlenek legyünk előtte..." (Ef 1, 4-5.)
Tehát Istennek van elképzelése az emberiségről, van egy vágya, mely mindannyiunkat személyesen érint. De ő nem ezt vagy azt akarja tőlünk, hanem engem magamat akar. Isten elsődleges akarata maga az ember. És az ember egész élete válasz Isten hívására. Isten akarata felől az ember nem nyerhet tudálékos módon biztos ismeretet. Minden lépés azt jelenti, hogy rábízom magam Isten lelkére. Amikor ennyire Isten szívében élek, nyitottá válok arra, hogy megsejtsem, ő mire vágyik, és Avilai Szent Terézzel együtt mondom ki: "Uram, azt akarom, amit te akarsz."
Ez egybevág Jézus vágyával: "Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekszem, aki küldött engem" (Jn 4, 34).
Isten akaratának felismeréséhez fontos, hogy visszatekintsek eddigi életemre. Isten irántam való személyes, gondviselő szeretetének különféle tapasztalatai mutatják, melyek voltak akaratának jelzőtáblái eddigi életemben. Az ilyen visszatekintés elősegíti, hogy személyesebbé váljék Istennel való kapcsolatom, és elősegíti azt is, hogy jobban felismerjem személyesen nekem szóló akaratát. Észrevehetem, hogy legmélyebb, az Evangélium szemszögéből hiteles vágyaim egybeesnek Isten akaratával.
Isten akarata felismerhető még a belső öröm, a vigasz vezérsugara nyomán is, vagy ha figyelek a mindennapi életemben felbukkanó valóságokra. Ezek a valóságok, ha nem is Isten kezéből valók, de legalábbis az ő tudomásával történtek, hiszen nem akadályozta meg, hogy találkozzam azokkal életemben.
Nem olyan Isten előtt állunk tehát, aki számítógép módjára programozná és memóriájában tárolná az emberi sorsok milliárdját, és akit félve és rettegve kellene kérdezgetnünk a jövőnkről. Azzal a szeretettel állunk szemben, aki vállalta a kockázatát, hogy bennünket, hasonló és mégis különböző embereket életre hívjon és felkínálja számunkra a szövetséget és a közösséget. Ez az istenarc az, amelyet fel kell ismernünk, ha valóban szeretnénk megtalálni az Isten akaratában megfelelő helyünket. Ekkor már nem diktátumként vagy végzetként fogjuk majd fel az isteni akaratot, hanem egy közös teremtésre szólító meghívásként.
Gáspár István
Forrás: Új Ember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése