A szenvedés

A zsidóknak, köztük Jézus tanítványainak Messiás-elvárása – a szenvedő Isten-szolgájáról szóló ígéret ellenére - nem volt helyes. Jézus ismételt figyelmeztetései és utalásai dacára szenvedését és halálát egyáltalában nem tudták fölfogni, életének a letartóztatásától kereszthaláláig tartó szakaszát először – azaz föltámadása előtt – keserű kudarcnak érezték, csalódtak, megcáfolva látták reményteljes kezdeti várakozásukat, hogy rövidesen bekövetkezik a messiási „hatalomátvétel”.

A keresztény teológia is évszázadokon át újra és újra sokat töprengett azon, hogy Jézus kereszthalála valóban „szükséges” volt-e, és erre a kérdésre különféle, azaz nem teljesen meggyőző válaszokat adtak. Ne menjünk bele ezeknek a spekulációknak a részleteibe, inkább nézzük meg közelebbről a szenvedés és a szeretet viszonyának kérdését.

A földön uralkodó kimondhatatlanul sok szenvedés az egyik legkomolyabb érv az emberi lét abszurd volta mellett, és a szerető Istenről szóló keresztény üzenet ellen. Max Horkheimer például így ír: „A keresztény vallás tanítása egy mindenható és jóságos Istenről alig hihető amiatt a sok szenvedés miatt, amely évezredek óta uralkodik a földön.”

Az emberiség legrégebbi és legáltalánosabb vágyai közé tartozik, hogy véget vessen a szenvedésnek, illetőleg legyőzze azt. Az emberek egymásnak okozott szenvedését illetően ez a vágy legtöbbször összekapcsolódik az általános kibékülés és a végleges béke gondolatával, és részben persze azzal is, hogy meg kell büntetni mindenkit, aki rosszat tett másnak.

A Szentírásban és az azt megvilágító teológiai magyarázatokban a szenvedés és a halál elsősorban úgy jelenik meg, mint a gonoszságnak, a bűnnek következménye. A szenvedés története az emberiség ősbűnével kezdődik, amint arról a Genezis tájékoztat.

Mégsem ez az egyedüli utalás a kinyilatkoztatásban a bűn és a szenvedés problémájára. Meg kell fontolnunk még egy további szempontot is, amely, ha az előbbit nézzük, bizonyos feszültséget okoz. Ez a szempont a Húsvét éjszaka liturgiájában mutatkozik meg. Itt az ősbűn mint „szerencsés vétek” van említve, mert „ily nagy, ekkora fölségű Megváltót érdemelt”. Ez a bűn tehát egyrészt a szenvedés és a halál oka, másrészt viszont az Isten szeretete nagyszerű kinyilatkoztatásának kiinduló pontja. 

Ezt a gondolatot a megváltásra és Istennek az üdvösségre vonatkozó ígéretére építve még kibővíthetjük, ha föltesszük a kérdést, hogy az ember szempontjából is nevezhető-e az ősbűn szerencsés véteknek: ugyanis ez annak is föltétele, hogy az ember Isten iránti szeretetét sokkal tudatosabban, komolyabban tudja megmutatni, mint a bűnbeesés előtti paradicsomi állapotban. A nagyheti liturgia tanúsítja, hogy az a boldogság, amelyben Krisztus keresztje és saját egyéni szenvedésünk után lesz majd részünk, egészen más, mint a minden szenvedéstől mentes paradicsomi boldogság. 

Figyelemre méltó, hogy Jézus Krisztus föltámadása legyőzte ugyan, de nem semmisítette meg a szenvedést és a halált. Az Úr megdicsőült testén a sebhelyek nemcsak azt tanúsítják a tanítványoknak, hogy a Feltámadott azonos a Megfeszítettel, de ugyanakkor maradandóan bizonyítják annak szeretetét, aki életét adta övéiért.

Az Eucharisztia ünneplése minden időben, egészen az utolsó napig, nem csupán „megemlékező lakoma”, hanem – különösképpen a katolikus egyház meggyőződése és tanítása szerint – a keresztáldozat „megújítása”, illetőleg megjelenítése is. Bár „vértelenül” megy végbe, az Egyház tanítása szerint mégis maradandó bizonyság, mert szentségi módon megjeleníti Istennek végül is fölfoghatatlan szeretetét és a mi megváltásunkat Jézus kereszthalála által.

Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni azon, hogy a művészek sok szentet ábrázolnak a szenvedésüket okozó kínzó eszközzel. Itt is a szenvedés megjelenítéséről van szó, de ez egyúttal olyan túláradó végleges örömre is utal, amely sokkal több, mint a szenvedéstől mentes lét öröme.

A szeretet és a szenvedés közötti kapcsolat megvan mindennapi életünkben is. Érdekes, hogy idősebb emberek gyakran tartózkodóan ítélik meg fiatal párok szerelmét: „Még nem voltak megpróbáltatásaik!” Ha viszont sorscsapások érik a fiatalokat, megbecsüléssel szólnak róluk, és elismerik: „Ez igen! Ebben is kitartottak!” Az ilyen mondások is mutatják, hogy szenvedéssel teli helyzetekben a kitartás különleges bizonyíték, és többet jelent csupán szándéknyilatkozatnál vagy szerelmi vallomásnál. 

Nyilvánvalóan más, ha egy ember ezt mondja a másiknak: „Szeretlek téged, elviselnék érted szenvedést és minden bajt, talán még a halált is”, vagy pedig valóban kitart a másik mellett szenvedésben és bajban, vagy akár halálba is megy érte. A szenvedés, a baj, és szélsőséges esetben a halál komoly bizonyság arra, hogy az ember helyt tud állni. A maguk sajátos módján a személy megbízhatóságának és szeretetének mélységét tanúsítják.

Ebből jön létre a másikat szerető embernek érdekes „kettős” viszonya a bajhoz és a halálhoz. Magától értetődően egy szerető ember sem kíván szenvedést és halált sem magának, még kevésbé annak, akit szeret. Ez azonban az igazságnak csak az egyik oldala. Másrészt ugyanis a másikat szerető ember szeretné megmutatni szeretetének komolyságát, szeretné azt baj, szenvedés elviselésével, sőt még akár halálával is igazolni. Hadd „tapasztalja meg” szeretetének megfontoltságát és mélységét a szeretett személy. De azért ha komolyan gondol is a halálra, legtöbbször azt kívánja, hogy az utolsó pillanatban megmeneküljön, és szeretetének nagyságát a szeretett személy ismerje el. Ezzel jelentős feszültség jön létre a boldog – azaz szenvedés, baj és halál nélküli – szeretet utáni vágy és ama kívánság között, hogy a szeretet mélysége és komolysága megmutatkozzék. Úgy tűnik, a tapasztalat azt mutatja, hogy emberi világunkban ezt a feszültséget nem lehet megszüntetni. 

Mesékben és mondákban a feszültséget legtöbbször úgy oldják föl, hogy a szerelem először bebizonyítja komolyságát kritikus helyzetekben, azután azonban zavartalan boldogsághoz vezet. A sok szenvedést okozó próbák gyakran a halál küszöbéig mennek. Olykor-olykor még túl is lépik ezt a küszöböt, és a halott valamilyen varázslat folytán vagy a jó szellemek jóvoltából újra életre kel. A történet legtöbbször lakodalommal végződik. A mesék sokszor így fejeződnek be: „És még ma is élnek, ha meg nem haltak.” Ez jelenti a most már végérvényesen boldog élet végtelenségét.

A fenti megfontolások és utalások mutatják, hogy a szenvedést és a bajt nem szabad csupán értelmetlenségnek és szerencsétlenségnek tekinteni, mert ugyanakkor különleges alkalmat is adnak az emberi helytállás bebizonyítására. Különösen vonatkozik ez arra a határhelyzetre, amellyel minden embernek szembesülnie kell: a halálra. Végső soron minden szeretet – különösképpen a házastársi kapcsolat is, amely az Újszövetség szerint Jézus Krisztus és az ő egyháza közötti szeretet képmása – ráhagyatkozás a másik fél ismeretlen jövőjére. Jöhet szenvedés, betegség, lehet baleset, sikertelenség, sőt csalódás is, a szerelem váratlanul kialudhat, előfordulhat rosszakarat, jöhetnek kétségbeejtő helyzetek. Hasonlóan áll ez a gyermekekre is, velük kapcsolatban is vannak reménységek, vannak aggodalmak.

Komoly és hiteles szeretetre képtelen az, aki a szenvedést teljesen el akarja kerülni, és nem akar semmiféle kockázatot vállalni. Az ilyen ember csak azt teheti, hogy megpróbál magányos lényként boldogulni, így azonban képtelen következetes szeretetre, és ezt másokról sem föltételezi. Gyermeket semmiképpen sem tud kívánni. A személyes kapcsolat: a szeretet, a bizalom, a tisztelet elveszíti komolyságát és méltóságát, ha nincsen meg bennük a szenvedés kockázata, azaz nem veszik komolyan az emberi sorssal együtt járó eshetőségeket.

Az eddig mondottak Istenre és Isten szeretetére magától értetődően csak analóg módon, másképpen értendők. Isten azonban az embernek mint „szabad” személynek teremtésével maga is vállalja a szeretettel járó kockázatot, ezért az Ő irántunk való szeretete kezdettől fogva, már bűnbeesésünk és Isten emberré válása előtt is, a leghitelesebb. Ennek a szeretetnek teljes komolysága és mélysége a maga végtelenségében és fölülmúlhatatlanságában nekünk embereknek csak akkor tárult föl, amikor Jézus Krisztus emberré lett, és vállalta a szenvedést és a halált. Ő maga is hangsúlyozta, hogy senki sem szereti jobban testvéreit, mint az, aki életét adja értük.

Amikor a húsvéti éjszaka liturgiájában „szerencsés vétekről” beszélünk, amely ilyen megmentőt érdemelt, még azt is meg kellene gondolnunk, hogy az egész teremtett világ már eleve Jézus Krisztusért teremtetett. Ezért legalábbis fölmerül a kérdés, hogy a szenvedést és a halált, Jézus Krisztus keresztjére és föltámadására tekintettel, kell-e – ha nem is szükségképpen, de Isten üdvözítő tervét nézve – a teremtéshez tartozónak felfogni. Ennek a kérdésnek azonban válasz nélkül kell maradnia, mert Isten gondolatai messze fölülmúlják a mi megfontolásainkat, és ezért csak annyira közelíthetők meg, mint amenynyire azt Ö maga kinyilatkoztatta.

A szenvedésre és a halálra vonatkozó megfontolásainkat nem tekinthetjük lezártnak anélkül, hogy ne utalnánk arra a kérdésre, amelyet a Lukács-evangélium szerint maga Jézus tett fel az emmauszi tanítványoknak: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” 

Ebben a kérdésben nincs kifejezetten megnevezve a megváltás, de a szenvedés közvetlen kapcsolatba kerül a dicsőséggel. Mivel Jézus Krisztus a kinyilatkoztatásban úgy jelenik meg, mint aki az emberiség előtt jár, ezért ebből a kérdésből szabad következtetnünk arra, hogy Jézus Krisztus szenvedésére és halálára tekintettel a többi ember szenvedése is – azaz a mi szenvedésünk is – az az út, amelyen végig kell menni, hogy eljuthassunk az örök dicsőségbe.

Persze az ilyen megfontolások sem „oldják meg” a szenvedés problémáját. Sok minden marad még, ami érthetetlen, ami számunkra fölfoghatatlan. Gondoljunk csak a konkrét szenvedésre, amelynek sok gyermek van kitéve védtelenül, bujálkodó bandák kezében brutálisan megerőszakolt nők szenvedésére, vagy napjaink háborús gaztetteire. 

A fenti gondolatokból azonban egyvalami megállapítható: bár a szenvedés problémáját nem tudjuk könnyen és „elegánsan” megoldani, mégis vitathatatlan, hogy a szeretet, a szenvedés és a dicsőség között lényeges összefüggés van, és ez megvéd attól, hogy a szenvedésre való formális utalással Isten szeretetét és mindenhatóságát elhamarkodottan hihetetlennek nyilvánítsuk.

A szenvedés problémájának nehézségét jelzi az is, hogy a tanítványok nyilvánvalóan csak a föltámadás után voltak képesek fölfogni, hogy a kereszt végső soron nem sikertelenségre utal, hanem éppen Jézus messiási küldetésének beteljesülését jelenti. 

Mivel Isten üdvözítő terve szemben áll a Gonosz megsemmisítő szándékával, ezért Krisztus szenvedése és áldozati halála olyan esemény, amely a megsemmisítő szándékot páratlan módon pozitívvá teszi, ezzel határai közé szorítja, legyőzi és összetöri. A megsemmisítő szándék eszközei – a szenvedés, a baj és a halál – az üdvösség kapujává válnak. Most már ugyanis minden szenvedés, amelyet Krisztus erejével és kegyelmével viselünk el, az isteni üdvözítő terv és üdvözítő tevékenység szolgálatában áll, és hozzájárul a megváltás véglegesítéséhez és a teremtés befejezéséhez. Ez az összefüggés azonban azon kinyilatkoztatott igazságok közé tartozik, amelyeket Jézus tanítványai először félreértettek, és kétezer év teológiai fáradozásai ellenére mi is csak kevéssé tudunk megérteni, ezért csak nagyon nehezen tudunk elfogadni.

Részlet Hugo Staudinger: Egyháztörténelem mint a világtörténelem magyarázata című könyvéből. Kairosz Kiadó, 2008.)

Forrás: Keresztény Értelmiségiek Szövetsége