Beszélgetés Benvin Sebastian Madassery SVD
atyával
Benvin
Sebastian Madassery SVD az indiai Kerala államban született 1974. március
12-én. Hagyományos katolikus családban nevelkedett, amely kereszténységét Szent
Tamástól eredezteti. 2003 óta él Magyarországon, jelenleg a Pápai Missziós
Művek magyarországi igazgatója. A misszióról, a PMM és a verbita rend
kapcsolatáról és az egyre gyakoribbá váló keresztényüldözésről kérdeztük.
Sokunk számára nem világos, hogy mi a
kapcsolat, illetve mi a különbség a Pápai Missziós Művek és az Isteni Ige
Társasága között?
Valóban
a köztudatban úgy él, hogy a kettő azonos, vagy hogy a Pápai Missziós Művek
valamiféle háttér-intézménye lenne az Isteni Ige Társaságának. Ez azonban nem
így van. Az egyház az emberekhez viszi el Krisztus örömhírét, tehát
természeténél fogva misszionál. A Pápai Missziós Művek feladata az, hogy
segítse Jézus Krisztus evangéliumának terjedését. Ez a missziós tanúságtétel
lelki és anyagi támogatásban is kifejeződik, mégpedig a négy ágazat –
Hitterjesztés Műve, Szent Péter Apostol Műve, Szent Gyermekség Műve és Missziós
Unió – tevékenységén keresztül. A Pápai Missziós Művek fő célja és feladata
tehát az evangelizáció támogatása. Részt vesz olyan feladatokban, mint a
humanitárius segélyezés; együttműködik a szociális és egészségügyi téren
dolgozó katolikus testületekkel és szervezetekkel. Ezekben a szolgálatokban is
azt tartja azonban a legfontosabbnak, hogy evangelizáljon, vagyis Jézus
Krisztus örömhírét vigye el az emberekhez.
Ez tehát
igen széles s szerteágazó, az egész egyházat érintő feladatkör. A verbita rend,
az Isteni Ige Társasága missziós rend, tagjai erre a tevékenységre kapnak
képzést, ezért a Pápai Missziós Művekben fontos feladatokat látnak el –
de a kettő nem tévesztendő össze egymással. A verbita rendnek
nagyon fontos a misszió ügye, ezért természetesen mindenben együttműködik a
Pápai Missziós Művekkel.
Magyarországon hogyan, mikor indult útjára a
Pápai Missziós Művek?
A
háború előtt Magyarországon is jelen volt a Pápai Missziós Művek, de a
kommunizmus ideje alatt a többi katolikus szervezettel együtt megszűnt, vagy
csak lappangó szervezetként élt tovább. A rendszerváltás után Róma kérte a
Magyar Katolikus Püspöki Konferenciától a Missziós Művek újraindítását. A Püspöki
Konferencia a verbiták segítségét kérte. A rend hazahívta az addig Pápua
Új-Guineában tevékenykedő Szabó Imre atyát, aki azután a Pápai Missziós Művek
első igazgatója lett. Tőle Rostás Sándor vette át a feladatot, akinek utódja
azután én lettem.
Milyen nehézségekkel találták szembe magukat,
amikor az itthoni újrakezdésbe fogtak?
Elsősorban
a misszió fogalmát kellett tisztázni; azt, hogy mit is jelent igazán ez a
fogalom. Sokan legfeljebb segélyezésként fogták fel, ezt a jelentését ismerték.
A legfontosabb az volt, hogy erősítsük a missziós munka iránti elköteleződést.
Az újrakezdésnél az látszott a legfontosabbnak, hogy a gyermekekhez forduljunk,
és a nevelés segítségével építsük újjá Magyarországon a Pápai Missziós Műveket.
A
magyarországi Szent Gyermekség 2009 pünkösdjén, Rómában alakult meg, 5
csoporttal, 34 gyermekkel. Ekkor XVI. Benedek pápa is köszöntötte a magyar
gyermekeket, mondván: „Imádkozom a magyar misszióért”. 2010 pünkösdjén a
máriaremetei Karizmák Ünnepén Erdő Péter bíboros köszöntötte a missziós
gyermekeket. 2010 végére az ország 17 településén már 450 kis misszionárius
tevékenykedik a nagyvilágban náluk szerencsétlenebb körülmények között élő
gyermektársaikért.
A misszió fogalmával szinte együtt jár a
keresztényüldözés fogalma – hiszen a történelem során, de sajnos ma is, egyre
többször halljuk azokat a híreket, hogy a misszióban tevékenykedőket
elfogták, bántalmazták vagy éppen megölték. Sebastian atya indiai származású.
Ebben az országban szintén komoly erőszakhullám söpört végig a közelmúltban a
keresztények ellen, és az erőszak még nem ért véget. Ön szerint ezek
valóban vallások közti háborúk, vagy politikai indíttatásúak?
Mindig
is volt és lesz is keresztényüldözés – ez valóban nem új keletű. Ezt Jézus
Krisztus maga világosan elmondta az evangéliumban. Ami Indiát illeti –
más kontinensről nincs tapasztalatom – ott is mindig is voltak és lesznek is
keresztényüldözések. De nem volt ilyen erős, mint amit mostanában tapasztalunk.
A legtöbb támadás India keleti és középső részén történik. Ennek fő oka az,
hogy a mi keresztény hitünk szerint minden ember ember, Isten képmására
teremtett lény; tisztelni, becsülni, szeretni kell – ezt mi, keresztények
Indiában egy olyan kultúrában próbáljuk hirdetni, ahol kasztrendszer van, ahol
az egyik kaszthoz tartozók lenézik a másikhoz tartozókat, sokszor nem is
tekintik embernek. Krisztus örömhíre teljesen ellentétes ezzel a kultúrával. A
misszionáriusok működése nyomán nagyon sok ember megtér; a keresztény
misszionáriusok öntudatra ébresztik az embereket, akiket ezután már nem lehet
egyszerűen nem embernek nézni. Én éppen ezért nem hiszem, hogy ennek az
üldözésnek vallási alapja van – nem, ez sokkal inkább politikai indíttatású.
Hatalmon kell maradni, ehhez félelmet kell gerjeszteni, félelemben kell tartani
azokat az embereket, akiket le akarnak igázni. Ennek érdekében sok egyszerű,
tanulatlan embert provokálnak is, gerjesztik a feszültséget, az ellenérzést. Ha
a hinduizmust, a buddhizmust mélyebben megismerjük, akkor látjuk, hogy ezek a
vallások elítélik az erőszakot, és híveik béketűrő emberek. Egy maroknyi ember
irányítja hátulról ezt a réteget, és az irányítók gazdag emberek. Nagyon nehéz
a katolikus egyháznak küzdeni itt, hiszen nem hozzájuk hasonló eszközöket
használ: de minden nehézség ellenére helyt kell állni, és imádkozni az
üldözőkért is, hogy Isten világosítsa meg őket, lássák be, hogy nem helyes,
amit tesznek.
A
legfontosabb feladat tehát most az indiai misszióban, hogy az embereket
belülről tegyük kereszténnyé. Ebben a helyzetben nem is kereszteljük meg őket,
csak akkor, ha valaki kifejezetten kéri, és a kérését aláírásával is igazolja.
De hirdetjük az örömhírt; a neveléssel, az iskoláinkkal belülről próbáljuk
kereszténnyé tenni az embereket. Aki megtér, az, ha formálisan hindu marad is,
soha nem fogja megtámadni a keresztényeket.
Ma Európában is egyre többet beszélünk
keresztényüldözésről. Valóban van ennek alapja? Ha igen: mit tehetünk ez
ellen, mi a misszió feladata ebben a helyzetben?
Keresztényüldözés
van Európában is – ha nem is az emberi életeket támadják, de a
gondolkodásmódot, a szellemiséget. Mondhatjuk, hogy nagyobb veszély ez a
Katolikus Egyházra nézve, mint a direkt üldözés. Ezért is kell Európát és így
Magyarországot is missziós területnek tekintenünk. A legfontosabb eszközünk a
nevelés; nincs más út. Régen is, amikor a misszionáriusok elkezdték a munkát –
akár például Indiában –, a kis közösségben rögtön óvodákat, iskolákat hoztak
létre. Ez nagyon fontos. Nevelés nélkül egy társadalom nem létezhet, és nem tud
elérni semmit. A gyermekeket a hitre kell nevelni. Nem csak úgy, hogy elküldjük
őket a templomba, hanem úgy hogy megértetjük és megéreztetjük velük azt, hogy a
hit erőt ad, hogy a hit segíteni tud a mindennapokban. Ennek a szépségét
meg kell mutatni a gyermekeknek. Hogyan nézem a mindennapokat, hogyan
viszonyulok egy problémához? Tudom-e azt azzal a hittel nézni, amit az
Anyaszentegyház tanít: hogy van út, fel lehet állni, ha leestünk; mert ezt
tanítja nekünk az, aki legyőzte a bűnt és a halált. A világban egyre több
problémával szembesülünk. És azok, akikben nincs hit, összeomlanak. De akikben
van hit, azok mindig újra tudnak kezdeni. A keresztény élet is erről szól. Ez a
nagy különbség a kereszténység és más vallások között. A mi hitünk szerint van
Valaki, Aki segít, Akiben meg tudunk kapaszkodni. Ezt kell megéreznünk és
megéreztetnünk a gyermekekkel, és rajtuk keresztül a felnőttekkel is. Ez a
misszió lényege.
Forrás:
Magyar Kurír
Képek:
Pápai Missziós Művek, Verbiták
Sebastian
atyával készült további interjúk:
A Szent Gyermekség Művéről külön sorozatot indítok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése