Az egész Egyház missziós küldetése

33. A remény evangéliumának szolgálata az evangelizáló szeretet által mindenkinek feladata és felelőssége. Ugyanis bármilyen karizmája és szolgálata van valakinek, a szeretet a fő irány, amit mindenkinek követnie kell, s mindenki képes követni: a szeretet az út, melyre az egész egyházi közösség meghívást kapott, hogy Mesterének nyomában járjon. 

A fölszentelt szolgák feladata

34. A papok szolgálatuk erejében arra hivatottak, hogy különleges módon ünnepeljék, tanítsák és szolgálják a remény evangéliumát. Az ordo szentségéből következően, mely Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz teszi őket hasonlóvá, a püspököknek és a papoknak egész életüket és tevékenységüket Jézushoz kell hasonlóvá tenniük; az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a keresztény közösség vezetése által megjelenítik Krisztus misztériumát, s éppen szolgálatuk gyakorlása révén „arra hivatottak, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb Pásztornak a jelenvalóságát azáltal, hogy megjelenítik az Ő életstílusát és képmását a rájuk bízott nyáj között”.

A világban, de nem a világból lévén (vö. Jn 17,15–16), az európai földrész jelenlegi kulturális és spirituális állapotában arra hivatottak, hogy az ellentmondás és a remény jelei legyenek egy olyan társadalomban, mely beteg az egysíkúságtól, és arra lenne szüksége, hogy kitáruljon a transzcendens valóságra.

35. Ebben az összefüggésben nagy hangsúlyt kap a papi cölibátus is, a csak az Úrba vetett remény jele. A cölibátus nem tekintélyi alapon erőltetett puszta egyházfegyelem, ellenkezőleg, elsősorban kegyelem, Isten fölbecsülhetetlen értékű ajándéka az Egyháznak, prófétai értéke van a mai világ számára, az elmélyült lelki élet és lelkipásztori termékenység forrása, az eszkatologikus ország tanúságtétele, Isten e világ iránti szeretetének, a pap Isten iránti és az Ő népe iránti osztatlan szeretetének a jele. Ha a cölibátust Isten ajándékára válaszolva s mint a hedonista társadalom kísértéseinek legyőzéseként élik meg, akkor nemcsak a meghívott emberi mivoltának megvalósulását támogatja, hanem gyarapító tényező mások számára is.

A cölibátus – melyet az egész Egyház mint a papságnak megfelelő életformát becsül, a latin Egyházban kötelező és nagyra becsülik a keleti egyházak is – a jelen kulturális környezetben úgy jelenik meg, mint egy hatékony jel, melyet drága kincsként meg kell őrizni az Egyház számára. A jelen egyházfegyelem megváltoztatása nem oldaná meg a papi hivatások krízisét, mely Európában sokfelé tapasztalható. A remény evangéliuma szolgálatának feladata azt is megkívánja, hogy a cölibátust az Egyházban a maga teljes szentírási, teológiai és spirituális gazdagságában mutassák be.

36. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szent szolgálat gyakorlata ma nagy nehézségekbe ütközik, egyrészt az általános kultúra, másrészt a papok számának csökkenése, a vele párhuzamosan növekvő lelkipásztori feladatok s az ebből fakadó kifáradás miatt. Következésképpen fokozott megbecsülést, hálát és melléállást érdemelnek azok a papok, akik csodálatos odaadással és hűséggel teljesítik a rájuk bízott szolgálatot.

Megismételve a szinodusi atyák szavait, magam is bizalommal és hálával bátorítom őket: „Ne veszítsétek el a kedveteket, s ne hagyjátok magatokat legyűrni a kifáradástól; teljes közösségben velünk, püspökökkel, örvendező testvériségben a többi papokkal és szívvel együttműködve a szerzetesekkel és a laikus hívőkkel folytassátok értékes és mással nem helyettesíthető munkátokat.”

A papokkal együtt szeretném megemlíteni a diákonusokat is, akik az ordónak ugyanabban a szentségében részesülnek, bár alacsonyabb fokon. Az egyházi közösség szolgálatára küldve a püspök és papsága irányítása mellett végzik a liturgia, az ige és a szeretet szolgálatát, diakóniáját. Ily módon egész sajátosan a remény evangéliumának szolgálatában állnak. 

A szerzetesek tanúságtétele

37. Különlegesen ékesszóló az Istennek szentelt személyek tanúságtétele. Mindenekelőtt el kell ismernünk, hogy a szerzetességnek és az Istennek szentelt életnek alapvető szerepe volt Európa evangelizációjában és kereszténnyé tételében. A jelen történelmi helyzetben, amikor oly sürgető a földrész „új evangelizációja”, s amikor a bonyolultabb szervezetek és kapcsolatok fölépítése kritikus helyzetek elé állítja, a szerzetesek szerepét nem szabad figyelmen kívül hagyni. Európának mindig szüksége van az Istennek szentelt személyek életszentségére, prófétai szerepére, evangéliumhirdetésére és szolgálatára. Ki kell emelnünk azt a sajátos hozzájárulást, amit a világi intézmények és az apostoli élet társaságai célkitűzéseikkel tudnak fölkínálni a világ nyolc boldogság szellemében történő belső átformálásához. 

38. A sajátos hozomány, amit az Istennek szentelt személyek tudnak fölajánlani a remény evangéliumának, olyan szempontokból indul ki, melyek meghatározzák Európa jelenlegi kulturális és társadalmi arculatát. Így például a spiritualitás új formái utáni igénynek – amely ma fölmerül a társadalomban – Isten abszolút elsőbbségének elismerésében kell kielégülnie, és ezt a szerzetesek teljes önátadásukkal, a lelki áldozatként fölajánlott életük állandó megtérésével megélik. A szekularizmussal fertőzött és a fogyasztói szemléletnek alávetett környezetben az Istennek szentelt élet – ami a Szentlélek ajándéka az Egyháznak és az Egyházért – egyre inkább a remény jelévé válik, amennyiben a lét transzcendens dimenziójáról tanúskodik. A mai sokkultúrájú és sokvallású helyzetben nagyon fontos az evangéliumi testvériség tanúságtétele, ami a szerzetesi élet jellegzetessége, mert állandóan a megtisztulásra és az ellentétek legyőzésével a különböző értékek integrálására serkent. A szegénység és a kirekesztés új formáinak serkentenie kell a leleményességre – hogyan lehet gondoskodni a leginkább rászorultakról –, ami oly sok alapítóra volt jellemző. Végül a magábazárkózás kísértése ellenszert talál a szerzetesek azon készségében, hogy – a különböző intézményekben tapasztalható létszámcsökkenés ellenére – más földrészeken is hajlandók folytatni az evangelizációt.

A hivatások gondozása

39. Mivel a fölszentelt szolgák és a szerzetesek feladata meghatározó, nem hagyhatjuk szó nélkül a szeminaristák és a szerzetesi életre készülők létszámának nyugtalanítóan alacsony szintjét, főként Nyugat-Európában. A jelen helyzet mindenkitől megkívánja, hogy törődjék a hivatások gondozásával. „A fiatalokban csak akkor ébred föl a remény, mely arra készteti őket, hogy mindent elhagyva válaszoljanak Krisztus hívására és tanúskodjanak róla kortársaik előtt, ha Jézus Krisztus személyét a maga teljességében mutatják meg nekik.” A hivatások gondozása ezért életbevágóan fontos a keresztény hit európai jövője számára, következésképpen az európai népek spirituális fejlődése szempontjából. A hivatásgondozás kötelező feladat egy olyan Egyház számára, mely hirdetni, ünnepelni, szolgálni akarja a remény evangéliumát. 

40. A szükséges hivatásgondozás kialakítása érdekében megfelelő módon el kell magyarázni a hívőknek az Egyháznak a papi szolgálat természetéről és méltóságáról vallott hitét; bátorítani kell a családokat, hogy valóban „családi egyházként éljenek”, annak érdekében, hogy a különféle hivatások meg tudjanak foganni és föl tudjanak nőni bennük; a lelkipásztorkodásnak elsősorban a fiatalokat segítenie kell abban, hogy Krisztusban gyökerező s teljesen az Egyháznak átadott életet tudjanak választani.

Tudván, hogy a Szentlélek ma is működik, s hogy jelenlétének jelei ma sem hiányoznak, a rendes lelkipásztorkodás keretében kell szólni a hivatásokról. Ezért „elsősorban a fiatalokban föl kell ébreszteni az Isten utáni nagy vágyat, s így kialakítani a megfelelő környezetet a nagylelkű, hivatásbeli válaszhoz”; arra is szükség van, hogy erős, imádságos mozgalom hassa át az európai egyházi közösségeket, mert „a megváltozott történelmi és kulturális körülmények azt követelik, hogy a hivatásgondozást az egész keresztény közösség fő feladatai között tartsák számon”. És nélkülözhetetlen, hogy maguk a papok szentségi identitásukkal összhangban éljenek és dolgozzanak. Ha ugyanis homályos vagy erőtlen a kép, amit nyújtanak, indíthatja-e a fiatalokat követésre? 

A laikusok küldetése

41. A egyházi életben nélkülözhetetlen a laikus hívők hozzájárulása, ami a remény evangéliuma hirdetésében és szolgálatában ugyanis nem pótolható, mert „általuk Krisztus Egyháza a világ legkülönbözőbb részeiben megjelenik mint a remény és a szeretet jele és forrása” Teljes mértékben részesedve az Egyház küldetésében a világban, a laikus hívők arra hivatottak, hogy tanúsítsák, miként jelenti a keresztény hit az egyetlen kielégítő választ azokra a kérdésekre, melyeket az élet minden embernek és minden társadalomnak föltesz, és bele tudják oltani a világba Isten országának értékeit, a meg nem csaló remény ígéretét és biztosítékát. A korábbi és a mai Európa ragyogó példáit ismeri az ilyen laikusoknak. Miként a szinodusi atyák hangsúlyozták, hálával emlékezünk meg többek között azokról a férfiakról és nőkről, akik a közéletben vállalt felelősséggel és szolgálattal tettek és tesznek tanúságot Krisztus és az Ő evangéliuma mellett. Alapvető fontosságú „ébreszteni és támogatni különleges hivatásokat a közjó szolgálatára: embereket, akik az »Európa atyái«-nak nevezett nagy személyiségek példájára a holnapi európai társadalom megalkotói lehetnek, a lélek szilárd alapjaira építve azt”.

Hasonló elismerés illeti azoknak a keresztény laikus férfiaknak és nőknek a tevékenységét, akik gyakran a mindennapi élet rejtettségében alázatos szolgálatukkal tudják hirdetni Isten irgalmasságát a szegényeknek; hálásnak kell lennünk szeretetük és megbocsátásuk tanúságtételéért, melyek a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális, nemzetközi és családi élet, az ökológia, a nevelés, a különféle hivatások, a munka és a szenvedés világában evangelizálnak. Megfelelő képzéssel lehet alkalmassá tenni a laikus hívőket arra, hogy a világi realitások között éljék meg a hitet. Az ilyen kurzusoknak, miközben az Egyház tanításának, különösen az Egyház szociális tanításának alapjaira épülnek, nemcsak elméleti tudást kell nyújtaniuk, hanem megfelelő lelkiséget is, mely elindít az életszentségre vezető úton.

A nők szerepe

42. Az Egyház tudja, hogy a remény evangéliumának szolgálatához milyen különlegesen tudnak hozzájárulni a nők. A keresztény közösség történelme tanúsítja, hogy a nők mindig megtalálták a helyüket az evangéliumi tanúságtételben. Emlékezzünk csak rá, mennyit tettek – gyakran csendben és a rejtekben – Isten ajándékának elfogadásával és továbbadásával, akár a testi és lelki anyaság, nevelés, hitoktatás és nagy karitatív tevékenységek, akár az imádságos és kontemplatív élet, misztikus élmények és evangéliumi bölcsességgel teljes írások révén.

A múlt nagyon gazdag tanúságtételeire támaszkodva az Egyház bízik abban, hogy a nők ma is hozzájárulnak a remény növekedéséhez minden szinten. A mai európai társadalomnak vannak olyan jelenségei, melyek a nők sajátos képessége számára kihívást jelentenek, arra, hogy szeretetben, kitartóan és ingyenesen elfogadjanak, megosszák kincseiket és életet adjanak. Gondoljunk például az általános tudományos-technikai mentalitásra, mely háttérbe szorítja az ember érzelmi életét, az ingyenesség hiányára, az új életekkel kapcsolatos általános félelemre, a kölcsönös kapcsolatok és a másik elfogadásának nehézségeire. Ebben az összefüggésben az Egyház a nőktől a remény új áradásának éltető hullámát várja. 

43. Hogy mindez megvalósulhasson, ahhoz mindenekelőtt az Egyházban meg kell becsülni a nő méltóságát, hiszen a nő és a férfi méltósága azonos, mert mindkettő Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve (vö. Ter 1,27), és mindegyikük a maga ajándékait hordozza. Miként a szinodus hangsúlyozta, kívánatos, hogy a nőknek az Egyház életében és küldetésében való teljes részesedése érdekében jobban becsüljük meg sajátos ajándékaikat, azzal is, hogy a jog által a laikusoknak fenntartott egyházi feladatokat vállaljanak. Ugyanígy értékelni kell a nő házastársi és anyai küldetését és a családi életnek szenteltségét.

Az Egyház szüntelenül fölemeli hangját, hogy tiltakozzék a nők ellen elkövetett jogtalanságok és erőszakosságok ellen, bárhol és bármely körülmények között is történjenek. Kéri, hogy valóban alkalmazzák a nőt védő törvényeket, és hatásos eszközökkel lépjenek föl a reklámok nőket megalázó képei és a prostitúció csapása ellen; óhajtja, hogy az anyák családon belüli szolgálatát – éppen úgy, mint az apákét – úgy tekintsék, mint a közjó szolgálatát, pénzbeli elismeréssel is.

Forrás:ECCLESIA IN EUROPA, AZ EGYHÁZ EURÓPÁBAN, II. János Pál pápa apostoli buzdítása az Egyházban élő Jézus Krisztusról, mint a remény forrásáról Európa számára