Martos atya elmélkedése Virágvasárnapra
Virágvasárnap, vagyis „Az Úr szenvedésének vasárnapján” az Egyház hosszabb és rövidebb változatban készíti az evangéliumot, Jézus szenvedésének történetét, Márk evangéliuma szerint. A rövidebb változat Jézusnak a római hatósággal való találkozását, tényleges kereszthordozását, a keresztre feszített haldoklását és halálát beszéli el. A hosszabb szövegváltozat a betániai vacsorától kezdődik. Valódi sajátossága, hogy nemcsak az eseményeket mondja el, hanem bennük Jézus szándékát, Jézus hozzáállását is bemutatja.
Ha csak a 15. fejezetre hagyatkoznánk, keveset tudnánk meg arról, miért vállalja Jézus a szenvedést. Az evangélista szerint Pilátus is csodálkozik Jézus szótlanságán. S mivel a történetnek ezen a pontján övéi közül jószerivel senki sincs már Jézus mellett, olyan sincs, aki szót emeljen mellette. Helyettük a gúnyolódó tömeg, illetve az előkelők szavait halljuk, ahogy kudarccal vádolják Jézust: ha annyi mást megmentett, mentse meg magát, ha Isten Fiának hiszi magát, szálljon le a keresztről. S ha rájuk hallgatunk, Jézus utolsó fohásza sem más, mint a kudarc fájdalmas beismerése: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Vajon a százados kijelentése, hogy „ez valóban Isten Fia volt”, lehet-e ezek után más, mint gúnyolódás?
A kép gyökeresen megváltozik, ha megfigyeljük, mit tesz, és mit mond Jézus, amíg szabad. Szavaival és tetteivel ugyanis előre értelmezi saját halálát. A betániai vacsorán egy asszony előre olajjal keni meg testét, és hozzá hűséges asszonyok lesznek azok is, akik keresztje alatt mindvégig kitartanak. Ők az irgalom és a gondoskodó szeretet szelíd tanúi. Úgy tűnik, csak az tarthat ki mindvégig Jézus mellett, az juthat hozzá közel a világ legsötétebb óráiban, aki ezekhez az asszonyokhoz hasonlóan irgalommal teli szemmel látja a világot, és nem csak a hasznosság és tervszerűség logikáját követi. A tanítványaival elköltött utolsó vacsorán Jézus megmutatja, hogy halála az ő részéről nem kudarc, hanem odaadás és hűség. Bár egy a tizenkettő közül elárulja őt, az összes többi pedig megfutamodik vagy meg is tagadja majd, ő őrzi hűségét hozzájuk és Atyjához. Amint a kenyeret testévé, a bort vérévé változtatja, hogy odaadásának valóságos emlékévé legyenek, úgy a gyűlölet, a kegyetlenség, az árulás éjszakáját a remény, a megmentett, sőt helyreállított közösség órájává alakítja.
Ez a vacsora, ennek az emléke – a kereszthalállal és a feltámadással együtt – talán jobban összetartotta a szétfutó apostolokat, mint a csodák és a bölcs tanítás évei. Odaadta magát értünk és sokakért. Ez a hír olyan erővel járja át az ősegyházat, hogy a Feltámadottat jelenésből megismerő Pál is tovább mondja: „azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, akik között az első én vagyok” (1Tim 1,15). A Getszemáni kert jelenete tovább tanúskodik Jézus igyekezetéről, hogy tanítványait megerősítse és megőrizze, illetve hogy Atyja akaratával egyesüljön. Hiszen ez az Atya akarata: „hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). A főpap házában pedig végső soron arról van szó, ki ítél majd igazán: a mostani hatalmasok, vagy az Emberfia, aki eljön az Atya jobbján, az utolsó napon.
Krisztus egyesült a szenvedő emberrel. Keresztútját akkor kezdjük érteni, amikor valakinek a szenvedése megnyitja a szívünket. De ilyenkor valóban nagy ajándékot kaphatunk, a szenvedéstörténetet olvasva: látjuk Jézus szenvedését, és újra hiszünk szeretetében.
Forrás: Vatikáni Rádió
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése