Szent János evangéliuma gyakran azzal nyűgöz le minket, mai olvasókat, hogy hosszan idézi Jézus beszédeit. Mintha az Úr, a testté vált Ige, közvetlenül szólna hozzánk, egészen személyesen. Nagyböjt 5. vasárnapján is Jézus mondásain van a hangsúly: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt… Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” Azután: „Most megrendült a lelkem. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét.” Súlyos, bölcs, olykor titokzatos mondások, amelyek Jézus történetének ismeretében, Jézus jelenében nyerik el valódi értelmüket.
János evangéliumának 12. fejezete szerint Jézus működése fordulóponthoz érkezett. Valószínűleg erre utal, hogy a húsvéti ünnepre Jeruzsálembe érkezett „görögök” keresik Jézust. Az Úrnak eddig is jelentős hívő tábora volt Jeruzsálemben, a fővárosban. De az érdeklődők köre most túltesz mindenen: immár a görögök, vagyis a zsidó vallással szimpatizálók, a távolról érkezők is „látni” szeretnék őt. Aki eddig, ha akart, elrejtőzhetett (vö. Jn 7,1; 10,40; 11,55köv), most elfogadja, hogy küldetése mindenkihez szól, ám éppen felmagasztalása által. Őt a kereszten „látja” majd mindenki. Úgy tűnik, Jézus ezt érti meg, amikor kimondja: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia.” Megdicsőülése, felmagasztalása az üdvösség órája, amelyre egész története, világba lépése, világba küldött mivolta irányult.
„Eljött az óra” – Jézus pedig „megrendül”. Az értelmezők gyakran a Getszemáni-kerti eseményekhez hasonlítják az itt leírtakat. Ott is, itt is, feltárul az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata. A Fiú elfogadja az Atya akaratát, az Atya elfogadja a Fiú engedelmességét. Vajon a „megrendülés” azt jelenti, hogy Jézus megijed ettől az órától, fél a szenvedéstől? Vagy valóban szabad „örömkönnyekre” gondolni, az Atya iránti mélységes hálára, aki a várható szenvedésről előre kijelenti, hogy nem lesz hiábavaló, mert beteljesedik benne az Isten dicsősége, a szeretet kiáradása? – Az rendül meg, aki előtt nyitva az ég és nyitva az alvilág. Az rendül meg, aki előtt feltárul élet és halál, a halálban visszaszerzett élet titka. Aki pedig megrendül, mindent Atyja kezébe helyezhet. Engedelmességével már most átadja a világot Atyjának. Ami most következik, most zajlik, olyan, mint egy új szövetségkötés – Isten hangja mennydörög, mint a Sínai-hegyen. Áldozat a földbe ejtett búzaszem, hogy az egész világ számára éltető kenyér legyen.
A történet azonban nemcsak Jézusról szól, hanem a tanítványokról is. Az egymást szólító tanítványok, Fülöp és András útja egyfelől jelzi, hogy Jézus valóban rejtőzködik. Sajátos üzenő láncolatuk azonban felidézi meghívásukat is, az evangélium 1. fejezetéből, fordított sorrendben. Akkor egymást hívták, most rajtuk keresztül érhető el Jézus. Akkor Jézusnál „maradtak”, most pedig ő lesz az, aki kezükbe adja önmagát, aki a búcsúestén mindent átad nekik, amit az Atyától hallott, hogy ők is kioszthassák életüket. Végül is továbbadják, továbbosztják Jézus életét, hogy bő termést hozzon az egész világ számára. „Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét”, az önzés fejedelmét – mert Jézus mindent odaadott, s mert tanítványait meghívta arra, hogy ott legyenek, ahol ő van, az Atyánál, a szeretet dicsőségében.
Forrás: Vatikáni Rádió
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése