Xavéri Szent Ferenc élete

500 évvel ezelőtt, 1506. április 6-án nagy öröm hangjai verték fel a spanyolországi Navarra tartomány északnyugati részén fekvő Xavér vár termeit: megszületett a vár urának, Juan de Jassunak és feleségének, Doña Maria de Aspilcuetának ötödik gyermeke. Az egészséges fiúgyermeket hamarosan megkeresztelték, és a Francisco nevet kapta. A családban előtte már négy gyermek született: két lány és két fiú. A legidősebb lány Ferenc születésekor már a gandiai klarissza kolostorban apácáskodott, de a három másik gyermek még otthon élt a várban, amikor megérkezett öcsikéjük. Kilenc évig kellett várniuk a szülőknek, amíg a négy idősebb testvér után megszületett az ötödik. Ezért különösen nagy volt az öröm.

A Jassu család baszk eredetű. Szabad paraszti sorból emelkedtek fel a Navarrai Királyságban hetven év alatt főnemesi rangra. Számos kastélyra, várra és birtokra tettek szert. A Xavér vár Doña Maria örökrészeként szállt a Jassu családra. A korabeli írások Xabiernek vagy Xabierrenek írják a vár nevét. Valószínű korabeli kiejtése: Sabier vagy Zsabier. (Biztosan nem Kszavér.)  Juan de Jassu nagy anyagi ráfordítással szépen kiépítette és megerősítette a várat. Az Aspilcueta család is baszk volt: ezért baszk volt Francisco anyanyelve is.

Fiatalkor

A kis Francisco neveltetése az akkori nemesi ifjak szokásos módján történt: megtanult írni és olvasni, lovagolni és vívni, és a baszkoknál még ma is szokásos nemzeti labdajátékot élvezettel űzte a többi gyerekkel. A legnagyobb súlyt a Xavér kastélyban azonban a vallásos nevelésre fektették. Imádságok, szentmisék, lelki olvasmányok szőtték át a napot. A várkápolnában még most is őrzik azt a középkori feszületet, amelyen Krisztus mintha mosolyogna. Ferenc biztosan sokat imádkozhatott ez előtt a Krisztus-kép előtt. Úgy nőtt bele a katolikus hitvilágba, hogy el se tudta képzelni, hogy más világ, más vallás, más gondolkodásmód is létezhessék. A muzulmán vallásról bizonyosan hallott ugyan, de a spanyol reconquistát közvetlenül követő akkori korán a muzulmán "mórok" csak pogány, ördögi ősellenségnek számítottak.

A Jassu y Xavier család békés életét megzavarta az 1512-ben kitört francia-spanyol háború, amelybe II. Gyula pápa is erélyesen beleavatkozott a spanyolok pártján, kiátkozva ellenfeleiket. A két királyság között fekvő független királyság, Navarra a franciákhoz húzott. A háború változó szerencsével folyt, de a spanyolok győzelmével végződött. Ferdinánd spanyol király annektálta Navarrát. Juan de Jassu nem élvezte az új uralkodó kegyeit, és a rá törő sok nehézség miatt 1515-ben meg is halt, és így özvegy feleségére hárult a család vezetése. Minthogy a navarraiak tovább lázadoztak a spanyol uralom ellen, a spanyol király nevében Cisneros bíboros elrendelte az összes navarrai vár lerombolását. 1516-ban a szép Xavér vár is a rombolás áldozata lett: spanyol katonák a vár erős tornyait, bástyáit a család szeme láttára a földdel tették egyenlővé. Xavérék még örülhettek, hogy épen hagyták számukra a családi lakosztályt.

A háborús zavargások ezután is tovább folytatódtak. A két idősebb Xavér fiú hadba vonult a spanyolok ellen. Hadifogságba estek, és halálra ítélték őket. Az özvegy Doña Maria erélyesen igyekezett fiait menteni, és a szorongatott család társadalmi helyzetét megőrizni pereskedésekkel és beadványokkal. Végre 1524-ben helyreállt a béke. Navarra véglegesen Spanyolországé lett, és V. Károly császár minden lázadónak általános amnesztiát adott. Így a Xavér fiúk is visszatérhettek kastélyukba. Közben a kis Franciscóból csinos, nyúlánk, fekete hajú, sötétbarna szemű, 18 éves fiatalember lett. A hegyek között megedződött, a tisztaszívű legényke életének új szakasza kezdődhetett.

Az akkori nemesi családok szokása szerint Franciscót harmadik fiúgyermekként egyházi pályára szánták. Bizonyosan abban reménykedett a család, hogy idővel magas egyházi rangot, és a vele járó jövedelmet fogja megszerezni. Ennek elérésére a legjobb út az akkori leghíresebb párizsi egyetem sikeres elvégzése volt. Így Francisco 1525-ben, 19 éves korában, lóháton elindult Párizsba.

Párizsban

Három hetes lovaglás után érte el az év őszén Párizst, ahol életének következő tizenegy esztendejét töltötte. A párizsi egyetemre Európa minden országából több mint 4000 diák sereglett össze. Az előadások és vizsgák a hagyományos rend szerint folytatódtak, de bizony az egyetem sokat veszített régi ragyogásából. A 16. század tanárai közül egy neves tanárnak a nevét sem tartja számon a filozófia vagy teológiatörténet. Az Artes karon, ahol Ferenc tanulmányait végezte, Aristoteles uralkodott. A diákság közül pedig sokan kicsapongásokkal, verekedésekkel, csínytevésekkel keserítették a polgárok életét. Emellett Németországból a lutheránus tanok is kezdtek terjedni.

Francisco a Szent Barbara kollégiumban vett szállást, és bizony nagy volt a veszély, hogy ez a tapasztalatlan vidéki fiú rossz társaságba keveredik. Ettől kollégiumi szobatársa mentette meg, akit az isteni Gondviselés küldött mellé: a vele egyidős savoyai fiatalember, Pierre Favre. Nevét latinosan Petrus Fabernek írta. Egyszerű pásztorgyerekből lett egyetemista. Ez a szelíd, mélyen vallásos, sőt erősen aggályos természetű fiatalember, akit az Egyház 1872-ben boldoggá avatott, bensőséges barátságot kötött Franciscóval, és így visszatartotta őt sok veszedelemtől.

Francisco életében döntő fordulatot azonban egy másik iskolatárs megjelenése okozott. 1528-ban ugyanis megjelent Párizsban egy 38 éves baszk nemesember: Iñigo de Loyola, a későbbi Loyolai Szent Ignác. A Szent Barbara kollégiummal szomszédos Montaigu Kollégiumban lakó Iñigo azzal keltett feltűnést, hogy tanulmányai mellett érdeklődő egyetemistáknak harmincnapos lelkigyakorlatokat adott, és ezek közül néhányan annyira "megtértek", hogy eladták egész vagyonukat, még tankönyveiket is, és a hajléktalanok otthonába költözve a szegények szolgálatára szentelték életüket. Ignác (nevezzük már így) tevékenységén eleinte sokan megbotránkoztak, és kétszer is feljelentették a párizsi domonkos inkvizítornál. De az, ellentétben a salamancai domonkos inkvizítorral, aki annak idején Ignácot börtönbe vetette, nem kezdett eljárást Ignác ellen. A baszk nemesember feddhetetlen élete, komolysága és őszintesége eloszlatta a kételyeket, és őt is befogadták a Szent Barbara Kollégiumba. Francisco közben megszerezte a filozófiai baccalaurea, licentia és magister fokozatokat, és 1530-tól az egyetem Beauvais-Kollégium befogadta tanári karába.

Faber Péter ekkor, Ignác lelki vezetését elfogadva, már teljesen az ignáci Krisztus-követés ideáljának szentelte életét. Francisco egyelőre még a teológiai fokozatok és magas egyházi méltóságok elnyerésére gondolt. Az Ignáccal való gyakori érintkezés azonban lassacskán megváltoztatta gondolkodását. Ignácnak hatalmas vonzóereje lehetett, mert hét egészen különböző természetű fiatal egyetemistát sikerült Párizsban eszméjének megnyerni: ők együtt elmentek 1534-ben, Nagyboldogasszony napján a párizsi Montmartre-n levő kápolnába. A már pappá szentelt Faber mondta a szentmisét, és valamennyien: a 43 éves Ignác, a 28 éves Faber és Xavér, a 25 éves, lobbanékony spanyol Nicolás Bobadilla, a 24 éves, érzékeny lelkű portugál Simon Rodriguez, a zsidó származású, éles eszű, spanyol Diego Laynez és a 19 éves, igen tehetséges Alonso Salmerón örök szegénységet és szüzességet fogadtak Istennek, és elhatározták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre, majd teljesen Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek szolgálatára szentelik életüket. Azt is elhatározták, hogy ha az emberek kérdezik tőlük, hogy ők kicsodák, azt fogják felelni: "Jézus társai vagyunk".

Francisco csak a közös fogadalomtétel után végezte el Ignác vezetésével a 30 napos lelkigyakorlatot, mégpedig teljes odaadással. Miután valamennyien, Ignácot is beleértve, elnyerték az egyetemen a filozófiai magister fokozatot, elhagyták Párizst, hogy a csoportjukhoz később csatlakozott két újabb társsal, a francia Claude Jay-vel és Jean Codur-rel együtt, Velencébe menjenek, és igyekezzenek - fogadalmuknak megfelelően - hajóval eljutni a Szentföldre. Érdemes megjegyezni, hogy egyikük sem tanult teológiát a párizsi egyetemen. Teológiai képzettségük tehát nem volt kimagasló.

Nincs értesülésünk arról, hogy Ferenc testvérei miként fogadták öccsük elhatározását. Édesanyja és apáca nővére már nem éltek, két bátyja pedig el voltak foglalva a birtokaik ügyes-bajos anyagi nehézségeivel. Talán még örültek is neki, hogy nem kell több pénzt küldeniük Párizsba öccsük továbbtanulására. Magister Franciscus élete pedig egészen új utakat vett. Rokonai még álmukban sem gondolhattak arra, hogy furcsa utakra tévedt öcsikéjük születésének 500 éves évfordulóján a közköltségen gyönyörűen újraépített Xavér várban fognak lezajlani az egész világ minden részéről összesereglett vendégek és zarándokok jelenlétében a Xavér Jubileumi Év fényes megnyitó ünnepségei.

Pápai küldetés

A párizsi magiszterek kis csoportja sok veszélyen keresztül menve jutott el Velencébe, ahol újra találkoztak Ignáccal, aki közben hazalátogatott Loyolába. Velencében a betegeknek és szegényeknek szolgáltak, és koldulásból tartották fenn magukat. Húsvétra elzarándokoltak Rómába, ahol kihallgatáson fogadta őket III. Pál pápa, akire a lelkes csoport nagyon jó benyomást tett. Visszatértek Velencébe, ahol a pápa engedélye alapján valamennyiüket 1537. június 10-én pappá szentelték.

A következő hónapok a betegek és szegények szolgálatával, buzgó igehirdetéssel és imádsággal, valamint a szentföldi zarándoklat előkészítésével teltek, de egyre világosabb lett, hogy Szulejmán szultán nagyarányú szárazföldi és tengeri hadműveletei miatt lehetetlenné vált a szentföldi zarándoklat megvalósítása. Erre "Jézus társai" elindultak Rómába, hogy felajánlják szolgálatukat III. Pál pápának.

Csoportokra oszolva vándoroltak gyalog a társak Róma felé. Elsőnek Ignác csoportja érkezett meg. A Róma közelében levő La Storta-kápolnába betérve Ignác isteni látomásban részesült: az Atyaisten szavait hallotta: "Rómában kegyes leszek hozzátok", és úgy érezte, hogy az Atyaisten és Krisztus szolgálatukba fogadják őt. Nemsokára Francisco csoportja is megérkezett Rómába. Ő a vándorlás alatt annyi apostoli munkát és szeretetszolgálatot vállalt, hogy amikor Rodriguez Rómában meglátta, egészen megijedt: Francisco teljesen lesoványodott, halálsápadt volt, alig lehetett ráismerni. "Ez az ember már semmilyen munkára nem lesz képes" - gondolta Rodriguez. Mekkorát tévedett!

 A lelkes párizsi magiszterek csoportja Rómában jó fogadtatásra talált. Ignác neves embereknek adott lelkigyakorlatokat, és a többiek buzgón munkálkodtak a lelkek szolgálatában. Egye többen csatlakoztak hozzájuk, és elkezdődtek a küldetések. Franciscót Ignác titkárként maga mellett tartotta, és rábízta az egyre sűrűbbé váló levelezés gondozását.

A társak Rómában elhatározták, hogy egy újfajta szerzetesrendet alapítanak. Javában folytak tanácskozásaik, amikor egy váratlan esemény történt, amely teljesen új irányt szabott Ferenc életének. III. János, portugál királytól kapott levelet Dom Pedro de Mascarenhas, aki a király követeként Rómában tartózkodott, hogy különböző kényes egyházi ügyeket intézzen III. Pál pápánál. A király levelében az állt, hogy egy párizsi portugál professzortól értesült azoknak a párizsi magisztereknek létezéséről, akik mind tudásukkal, mind pedig példás életmódjukkal kivívták a katolikusok csodálatát, és jelenleg Rómában tartózkodnak, készen a pápa rendelkezéseinek végrehajtására. Arra utasította a király követét: eszközölje ki a pápánál, hogy négyet, vagy ha lehet, még többet e magiszterek közül küldjön Portugália indiai tartományaiba, hogy ott a keresztény hit terjesztésén fáradozzanak. Minthogy a pápák a spanyol, illetve portugál királyt bízták meg, hogy az általuk felfedezett tengerentúli vidékeken a katolikus keresztény hitet terjesszék, III. János király felelősnek érezte magát, hogy jó hithirdetőket biztosítson e hatalmas területek népeinek szolgálatára.

Mascarenhas a király kérésével fel is kereste a pápát, aki a kérelmet örömmel fogadta, de azt válaszolta, hogy ilyen messzi és veszedelmes útra nem akarja paranccsal kényszeríteni a fiatal magisztereket, de ha közülük néhányan önként vállalkoznának rá, akkor ő majd kinevezi őket ázsiai legátusnak, és kiadja a küldetési parancsot.

Dom Pedro erre felkereste Ignácékat, akik örömmel fogadták a felkérést, hiszen ez teljesen megfelelt apostoli szándékaiknak. Minthogy azonban még igen kevesen voltak, csak két ember küldését vállalták. Az egyiknek, természetszerűleg az egyetlen portugál társukat, Simon Rodriguezt szánták, a másiknak pedig a Dom Pedro által személyesen ismert Bobadillát. A követ ezzel is meg volt elégedve, III. Pál pápa pedig kiállította a legátusi bullát. Bekövetkezett azonban egy váratlan fordulat. Bobadilla, aki közvetlenül az indulásra kitűzött időpont előtt érkezett vissza egy dél-olaszországi küldetésből Rómába, útközben súlyos lázfertőzést szerzett, és szó sem lehetett arról, hogy útra keljen. A jezsuiták nagy zavarban voltak. Még nem alakultak szerzetesrenddé, és így egyikük sem tartozott Ignácnak engedelmességgel, de a csoport természetszerűleg az ő vezetését követte. Miközben a teendőkről tanácskoztak, Ignác mondta titkárának, Ferencnek: "Esta es vuestra empresa" (Ez hozzád illő vállalkozás). Ferenc pedig ezt felelte: "Pues, sú! Héme aqui!  (Rajta hát! Itt vagyok!). Mindez a Portugáliába indulásra kitűzött nap előtti napon történt. Nem kellett Ferencnek sok készülődés. Gyorsan megfogalmazott néhány iratot, amelyekben a rend megalakulásának esetére Jézus Társaságában engedelmességet fogadott, a rendfőnök megválasztása esetében Ignácra adta szavazatát, és előre elfogadta a Rómában készítendő rendalkotmányt. Elbúcsúzott atyai jó barátjától, Ignáctól, és 1540. március 15-én, a portugál követtel együtt útnak indult Lisszabon felé. Ignáccal ebben az életben többé sohasem találkoztak.

Úton India felé

1540 júniusától a két jezsuita főképpen a portugál királyi udvarnál tartózkodott, és lelki beszélgetésekkel, lelkigyakorlatok adásával és gyóntatással sok jót tettek. Nagy örömmel töltötte el őket a hír, hogy 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa írásban jóváhagyta Jézus Társaságát.  

Rodriguez szentbeszédei oly nagy sikert arattak, hogy a király Portugáliában tartotta őt, így csak Ferenc szállt hajóra és indult el a nagy portugál flottával India felé 1541. április 7-én.

Az utazás nagyon hosszú és fáradságos volt, hiszen a nagy portugál hajókat csak a szél hajtotta. Ha volt szél, mentek a hajók, ha nem, ott álldogáltak tehetetlenül a forró trópusi tengereken. Az Indiába jutáshoz meg kellett kerülni egész Afrikát. Sikerült túljutni a Jóreménység fokán, de csak augusztus végén érték el Afrika keleti partján levő Mozambique-szigetet. Itt kellett kivárni a tavaszt, hogy India felé tovább hajózhassanak.

Ferenc leveleiből tudjuk, hogy az egész utazás alatt mivel foglalkozott: ápolta a betegeket, gyóntatta a haldoklókat, vasárnaponként szentbeszédeket tartott, és mindenkinek megnyerte a csodálatát és jóindulatát. Maga is súlyosan beteg lett. Az orvosok akkoriban csak érvágással "gyógyítottak", ami inkább rontott a betegek állapotán, de Ferenc erős természete végül is legyőzte a kórt.

1542 márciusában indult tovább a flotta. Útközben Sokotra szigetét érintették, ahol Ferenc keresztény lakosságot talált, akiknek nem volt papjuk, és alig tudtak valamit hitükről. Jellemző Ferenc impulzív természetére, hogy mindjárt ott akart maradni közöttük, hogy hitükben segítse őket, és csak a flottával utazó új indiai alkirálynak arra a biztatására utazott tovább, hogy Indiában "még több jót tehet majd az emberekkel".

1542. május 6-án futott be a flotta Goa kikötőjébe. Az India nyugati partján, egy szigeten épült Goa városát 1510-ben foglalták el a portugálok a muzulmánoktól. A következő években fő keleti támpontjukká építették ki, erős várfalakkal, templomokkal, palotákkal, kórházzal. Persze, ez a kis kereszténység állandóan ki volt téve a portugál vetélytársakat Indiából kiszorítani törekvő muzulmánoknak.

Indiai tevékenység

Ferenc megérkezése után azonnal felkereste Goa ferences püspökét és a többi egyházi vezetőket, majd szállást vett az ottani kórházban, és elkezdte a betegek gondozását, a leprások és a börtönben sínylődök látogatását, a portugál katonák indiai származású feleségeinek vallási oktatását. Esténként pedig másfélóra hosszat az egyik templomban oktatta a katekizmust, ismételtette az egybegyűltekkel a keresztény hitvallást, megtanította és énekeltette a hit alapigazságait megvalló énekeket. Mindez a legegyszerűbb szavakkal történt, úgyhogy a tanulatlan, portugálul rosszul beszélő helybeliek is megértették.

Ferencnek ez az első, négy hónapig tartó goai munkássága előrevetítette fényét, de egyben árnyékát is Ferenc egész későbbi evangelizáló tevékenységére. A fény volt Ferenc bámulatot keltő személyisége, teljes önzetlensége, fáradhatatlan ügybuzgalma, példás szegénysége, mindenki felé nyitott szeretete, valamint az a mélységes meggyőződés, amellyel a keresztény katolikus hitet Isten üdvözítő jóságának örömhíreként hirdette. Az árny: más vallások iránti teljes értetlenség és megvetés volt. Katekizmus oktatásain Ferenc egy maga által megfogalmazott imát tanított hallgatóinak. Az ima a hatalmas és irgalmas Atyaistent szólítja meg, és az imádkozó azt a reményét fejezi ki, hogy "Jézus Krisztus szenvedésének és halálának érdemei által Isten megbocsátja eddig elkövetett minden bűnömet, bármily nagyok voltak is azok, mert a Te irgalmad nagyobb, mint az én bűneim gonoszsága". Ez után a gyönyörű kezdet után azonban az ima így folytatódik: "Én Istenem, Te engem alkottál képedre, nem pedig a pagodákat, amelyek a pogányok isteneit ábrázolják oktalan állatok és ördögi szörnyek formájában. Ó ti pogányok! Mekkora a bűnötök vaksága, hogy Istenből állatokat és ördögöket csináltok, és ilyen alakban imádjátok őt. Ó keresztények! Mondjunk dicséretet és köszönetet a Szentháromságnak, hogy megismertette velünk Fiának, Jézus Krisztusnak hitét és igaz törvényét".

A korabeli európai keresztény közfelfogást követve Ferenc tehát más vallások szentélyeiben és vallásos ábrázolásaiban csak utálatos bálványokat és ördögi cselvetéseket látott. Az idegen népek "bálványai" ellen dörgedelmező ószövetségi próféták és zsoltárosok meggyőződése Ferencre is teljesen átszármazott. Ilyen beállítottsággal más vallások szimpatikus tanulmányozása, az őket megérteni törekvő, sőt még tanulásra is kész párbeszéd teljesen lehetetlen. Akárcsak az iszlám, az akkori kereszténység is, mind Amerikában, mind Ázsiában, a más vallásokkal való teljes konfrontáció útját választotta. Amerikában ezzel az ottani őslakosok vallásait és kultúráját sikerült gyakorlatilag megsemmisíteni. Ázsiában ez persze nem sikerült, de megmaradt a konfrontáció. Azoknak a módszerét, akik óvatosan másképpen közelítették Ázsia világát, mint például a két olasz jezsuita, Roberto de Nobili és Matteo Ricci, a Vatikánból hamarosan letiltották. Nem csoda, hogy óriási és hősies missziós erőfeszítések ellenére, Ázsia népeinek nagy többsége nem fogadta be az ily módon őket megszólító kereszténységet.

De térjünk vissza Ferencünkhöz. Hírét vette, hogy az indiai szubkontinens délkeleti csücskén lakó, parava törzs szegény halászainak népe 1535-ben megkeresztelkedett, mert portugál katonák kemény harcok árán kimentették őket muzulmánok zsarnoki uralmából. A keresztény paravák pontos lélekszámát nem ismerjük, de meghaladhatta az 50 000-et. Miután megkeresztelkedtek, portugál egyházi részről senki sem törődött velük, bár Goában akkor csaknem 100 pap forgolódott.

Ferencet elragadta az apostoli lelkesedés. Két keresztény tolmáccsal leutazott a paravák földjére. Kisebb-nagyobb megszakításokkal három évig működött a dél-indiai szegényeknél. A legprimitívebb életkörülmények között járta a falvakat, keresztelte a gyermekeket, oktatta a felnőtteket, segített mindenkin. Szomszédos törzsek között is több falunak népessége kérte és vette fel Ferenctől, rövid oktatás után, a keresztséget. A háttérben mindig ott parázslott a portugálok és a muzulmánok közötti halálos ellentét, úgyhogy a Ferenc által megkereszteltek közül 600 embert kegyetlenül legyilkoltatott egy muzulmán uralkodó, mivel nem voltak hajlandók hitüket megtagadni.

 Ezekben az években kezdte írni Ferenc az egész Európát lázba hozó leveleit, amelyekben ecsetelte az embereknek a hitre való vágyakozását és az evangelizálás határtalan kihívásait. Fájlalta, hogy a párizsi egyetemen annyi tehetséges ember tölti hiábavaló vitatkozásokkal idejét, amikor pedig Indiában óriási aratás várna az evangélium munkásaira. Lelkesítő szavainak volt is hatása: minden évben jöttek új jezsuiták Európából Indiába, úgyhogy Ferenc nemsokára már munkatársakkal oszthatta meg fáradozásait.

A sok jó eredmény ellenére Ferenc nem volt megelégedve az indiai helyzettel. A portugál gyarmatosok kereszténytelen élete, a királyi hivatalnokok pénzéhsége és zsarolásai, a megkeresztelt indiaiak iránti rossz bánásmód akadályozták az eredményes hittérítő munkát. Ferenc nagyon éles hangú leveleket ír III. János királynak: "Őfelségének, úgy látszik, csak arra van hatalma Indiában, hogy pénzt csikarjon ki tőlük, arra pedig nincs, hogy a kereszténység terjedését támogassa" - írja neki. Becsületére válik János királynak, hogy a sértő hang ellenére megőrizte a Ferenc iránti jóindulatát.

Ferenc ilyen lelkiállapotban elzarándokolt az India délkeleti részén fekvő São Thoméba, Tamás apostol sírjához. Napokon át ott imádkozott, és végül világosan úgy érezte, hogy Isten őt messzebb keletre küldi. Elhatározta tehát, hogy a legkeletibb portugál támaszpontba, Malakkába utazik.

Japán hívása

Ferenc életének ezután következő utolsó hét éve volt legfontosabb egész életében, de minthogy ezeknek az éveknek történései általában ismeretesek, rövidebbre foghatjuk beszámolónkat. Malakkába érkezve Ferenc megkezdte szokásos apostoli tevékenységeit, de nemsokára tovább utazott a Moro szigetekre. Meghallotta ugyanis, hogy ott élnek keresztények, akiknek nincsen papjuk, és akikkel senki sem törődik. Veszedelmes volt az utazás, mert muzulmán kalózok garázdálkodtak a tengeren. Ferenc azonban mindezzel nem törődve egy évig járta ezeket a szigeteket, a legprimitívebb életkörülmények között, oktatva, segítve, keresztelve.

1547 nyarán tért vissza Malakkába, és folytatta ottani apostoli munkáit. Ez év decemberében itt történt az a találkozás, amelynek hatalmas történeti hatása lett. Ferenc megismerkedett egy Jadzsiro nevű japán fiatalemberrel, aki két japán társával Malakkában tartózkodott. Tudott már portugálul, és ezért könnyen tudott érintkezni Ferenccel. Jadzsiro rendkívül nyitott szívűnek és tanulékonynak mutatkozott, és Ferenc nemsokára megnyerte őt a keresztény hitnek. Jadzsiro sokat beszélt neki hazájáról, Japánról, ahol nincs portugál uralom, és ahol teljesen ismeretlen a keresztény tanítás. Buzdította Ferencet, hogy jöjjön Japánba, mert ott sokan fognak Jézusban hinni, ha olyan jól megmagyaráz nekik Ferenc mindent, ahogyan neki tette. Ettől kezdve Ferenc lelkében állandóan jelen volt Japán, annál is inkább, mert úgy hallotta, hogy Japánon keresztül, az ottani "király" ajánló levelével el lehet jutni Kínába, abba az óriási "elzárt birodalomba", amelyet szintén meg szeretett volna nyerni Krisztusnak. Leveleiből tudjuk, hogy sokáig ingadozott, hogy maga menjen-e  Japánba, vagy más jezsuitákat küldjön. Hosszú imádságok után végül arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy maga megy a japánok közé. Visszautazott tehát Jadzsiróval és két japán társával Goába, ahol mind a három japán megkeresztelkedett. Ferenc még gyorsan elrendezte az Indiában különböző helyeken működő jezsuiták ügyeit, megbízható elöljárókat rendelt föléjük, sínre állította a jezsuita vezetés alatt álló fontos goai kollégiumot. 1549. április 15-én pedig, két jezsuita társával, Cosme de Torres atyával, Juan Fernandez testvérrel és Jadzsiróval elindult Japán felé. Malakkáig rendben ment az utazás, de ott nagyon nehéz volt Japánba menő hajót találni. Végül egy nem keresztény kínai kereskedő hajóján indult útnak a kis csapat. A hajónak egy nagy vihart kellett kiállnia, és Ferenc úgy érezte, hogy az utazása ellen tiltakozó ördögök üvöltését hallja a szélben. Végre 1549. augusztus 15-én befutottak Kagosima kikötőjébe. A valószínű partraszállás helyén most a két kultúra találkozását ábrázoló szép emlékmű emelkedik, Ferenc szobrával.

Japánban

Ferenc meglátogatta a tartomány hűbérurának, Simazu Takahiszának várát, és engedélyt kért a kereszténység terjesztésére. Ennek a ma már nem létező várnak a helyén  emlékmű jelzi ezt a találkozást A vallásilag érdeklődő hűbérúr megadta az engedélyt, és Jadzsiro segítségével Ferenc azonnal megkezdte az evangélium hirdetését. Együtt készítettek egy egyszerű katekizmust, amelyben a világ teremtéséről, Jézus megváltó művéről és a Tízparancsolatról volt szó. Ferenc maga olvasta fel ezt a katekizmust mindennap a Fukusódzi nevű nagy zen kolostoregyüttes kapujánál. Ferenc e kolostor öreg apátjával, Ninsicuval, jó barátságot kötött. Hosszan elbeszélgettek vallási kérdésekről. Ninsicu sírköve most is látható a kolostor temetőjében. Magát a hatalmas kolostort, sajnos, maguk a japánok a 19. században lerombolták.

Ferencék evangéliumhirdetése nyomán több százan megkeresztelkedtek, köztük egy Bernardo névre keresztelt fiatal szamuráj, aki annyira megszerette Ferencet, hogy ettől kezdve minden útján elkísérte. Mikor Ferenc elhagyta Japánt, Bernardo is vele ment Indiába, felvételt nyert Jézus Társaságába. Indiából a jezsuiták segítségével Európába utazott. Ő volt az első japán, aki Európában járt. Sokat mesélt a coimbrai és római jezsuitáknak Ferencről. Nagyon buzgó szerzeteséletet élt, de sajnos fiatalon betegségben elhunyt.

Ferenc evangéliumhirdetése eleinte már csak azért sem okozott Japánban megütközést, mert Jadzsiro tanácsára "Isten" megnevezésének a Dainicsi szót használta. "Dainicsi-nyorai" volt a buddhista singon felekezetben a végső ősvalóság megnevezése, úgyhogy Jadzsiro ajánlata nem is volt nagyon téves. Az akkori japán nyelvben nehéz lett volna alkalmasabb szót találni. Minthogy azonban egy buddhista felekezet sajátos szavaként volt használatban, Ferenc néhány hónap múlva abbahagyta e szó használatát, és jobb híján áttért a latin "Deus" szó használatára. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy idegen szó volt, és hogy, Ferencék balszerencséjére, hasonlított a "dai uszo" szóhoz, ami pedig "nagy hazugság"-ot jelent. Ezt a hasonlóságot Ferencék ellenfelei ki is használták.

Kagosimában, a kezdeti jóindulat és sikerek után, egyre inkább kiéleződött az ellentét a nagyszámú buddhista szerzetes és az új misszionáriusok között. Ez nem is volt csoda, hiszen még a művészileg gyönyörű, mély lelkiséget és békét sugárzó Buddha-szobrok sem voltak mások Ferenc számára, mint ördögi bálványok. Egyik levelében írja európai barátainak: "A japánok két bálványt imádnak: az egyiket Sakának, a másikat Amidának hívják". "Saka" nem más mint Sakjamuni, a történeti Buddha, Amida pedig az ősirgalom buddhája. Minthogy Ferenc ördögi bálványoknak tekintette őket, a buddhista szerzetesek tanait "meséknek" titulálta, és az értesülései szerint a buddhista kolostorokban elterjedt pedofiliát a legnagyobb hévvel nyilvánosan ostorozta, természetesen kihívta a buddhisták haragját. A kagosimai dajmjó nemsokára betiltotta a keresztény hitre való áttérést, így Ferenc Jadzsiróra hagyva az ottani kis keresztény csoport gondozását, két jezsuita társával és Bernardóval továbbvándorolt, előbb Hiradóba, majd pedig Jamagucsiba. Útjának célja a császári székhely, Kiotó volt, hogy magától a császártól kérjen engedélyt az evangélium hirdetésére az egész országban. Egyre inkább foglalkoztatta Kína kérdése is, ahová feltétlenül be akart jutni, és abban reménykedett, hogy a japán császár ajánlólevelével eljuthat a kínai császárhoz. Izgatták Ferencet a Kiotóban és környékén létező japán "egyetemek"-ről szóló hírek is, és tervezgette, hogy a nagy európai egyetemekről toboroz tudós embereket, hogy ezeken az egyetemeken terjesszék a kereszténységet. A valóságban ezek az "egyetemek" buddhista szerzeteseket képző kolostor együttesek voltak, és nem valószínű, hogy az európai egyetemek magiszterei és doktorai ott sok eredményt érhettek volna el. Ferenc tehát Bernardóval 1550 decemberében Jamagucsiból továbbindult Kiotó felé.  Az út jó részét gyalog tették meg. Ferenc mezítláb járt a térdig érő hóban, és gázolt át a jeges patakokon. Csoda, hogy épségben megérkeztek.

Kiotóban azonban Ferencet csalódás érte. Jó indulatú emberek tudtára adták, hogy a császár palotájában székel ugyan, de hatalma nincs, az országban senki sem engedelmeskedik neki. Ez igaz is volt, hiszen csak a 19. századi Meidzsi reformmal nyerték vissza a japán császárok tényleges hatalmukat.

Ferenc tehát nem is igyekezett a császárral találkozni, hanem visszatért Jamagucsiba, amelynek ura, Óucsi Jositaka, hatalmas dajmjó volt, aki remekül felvirágoztatta tartományát. Ferenc tehát a császárnak szánt ajándékokat őneki adta át, és engedélyével elkezdte a város utcáin hirdetni az evangéliumot, és a hitről beszélgetni az érdeklő nemesemberekkel. Nagy segítségére volt ebben Fernandez testvér, akinek nagyszerű nyelvtehetsége lehetett, mert gyorsan megtanult japánul.

Ferenc boldog volt Jamagucsiban. Több száz embert sikerült megnyernie a keresztény hitnek, és Európába küldött leveleiben nem győzi dicsérni a japánok okosságát, buzgóságát, jellemességét. Ferencnek szigorú teológiai nézetei itt némileg megenyhültek. Érdemes idézni Jamagucsiból írt egyik leveléből, amely az üdvösség lehetőségét megcsillantja nem keresztények számára is:

 "Jamagucsi lakóit nagy kételyek fogták el a keresztség előtt Isten jóságát illetőleg. Azt mondták, Isten nem irgalmas, mivel nem nyilatkoztatta ki magát hamarabb nekik, mielőtt mi odaérkeztünk volna. Ha ugyanis igaz, mint ahogy mi állítjuk, hogy mindaz, aki nem imádja Istent, a pokolba jut, akkor Isten nem irgalmazott őseiknek, hanem hagyta, hogy a pokolba kerüljenek anélkül, hogy megismertette volna őket Magával. Ez volt az egyik legnagyobb kétely, amit Isten imádása ellen felhoztak. Urunknak azonban úgy tetszett, hogy képessé tegye őket az igazságra, és megszabadítsa őket kételyüktől. Mi azt az érvet hoztuk fel, hogy Isten törvénye megelőz minden törvényt. Mielőtt a kínai törvények Japánba érkeztek volna, a japánok tudták, hogy rossz dolog ölni, lopni, hamis tanúságot tenni, a Tízparancsolat többi parancsa ellen cselekedni. Ha rosszat cselekedtek, megtapasztalták a lelkiismeret-furdalást, hiszen az ember szívébe van írva, hogy tartózkodjon a rossztól és cselekedje a jót. A népek ismerik tehát parancsait anélkül, hogy bárki is oktatta volna őket, hacsaknem éppen Az, aki minden ember Teremtője.

Ha mégis kétségük van efelől, tehetnek egy kísérletet: tegyük fel, hogy valaki az erdőben növekedett fel anélkül, hogy a Kínából jött (buddhista) törvényeket ismerte, vagy írni-olvasni tudott volna. Kérdezzék csak meg ettől az embertől, hogy ölni, lopni és a Tízparancsolat ellen cselekedni bűn-e vagy sem, vagyis hogy jó-e vagy sem megtartani őket. Minden barbársága ellenére a válaszból, amit adna, világosan láthatnák, hogy ez az ember ismeri Isten törvényét, jóllehet senki sem tanította rá. . . .Mielőtt tehát létezett volna egy írott törvény, Isten törvénye már az emberek szívébe volt írva".  

 Ugyanezt az érvelést tartalmazza Fernandez testvér beszámolója arról a vitatkozásról, amelyet Torres atya folytatott buddhista szerzetesekkel 1551 szeptemberében. Torres többek között így érvelt: "Isten törvénye a világ kezdete óta minden országban ki lett hirdetve az ember értelmében. . .Ha tehát valaki másnak nem tesz olyat, amit nem szeretné, hogy vele tegyenek, és imádja Azt, aki megteremtette, akkor üdvözül, ha nem is hallotta sohasem Isten törvényének a hirdetését. Ha Isten irgalmából hűségesen és természetüknek megfelelően élnek, akkor Isten biztosan megadja nekik a kegyelmet, hogy üdvözüljenek".

Ferenc ezzel a magyarázattal egyetértett, mert a beszámolót továbbküldte Rómába.  

Persze ebben az "irgalmasabb" magyarázatban is ott volt a kitétel: "csak ne imádjanak fát és követ, hiszen ez annyira ellenkezik az értelemmel". A Ferencék által "bálványimádóknak" tartott emberek tehát mégiscsak ki voltak zárva szerintük az üdvösségből.

Jamagucsiban érte Ferencet a Bungo tartomány hűbérurának, Ótomo Josisigének levele, aki magához kérette őt. Bungo tartomány székvárosát jelenleg Oitának nevezik. Főterén ott díszeleg Ferenc bronzszobra és még három másik jezsuita vonatkozású szobor, mert ez a város egy rövid ideig igen virágzó keresztény központtá lett. Az egyik szoborcsoporton egy hegedülő jezsuitát látni, aki két kis japán gyereket tanít hegedülni. Itt volt ugyanis egy jezsuita kollégium, ahol először tanítottak Japánban nyugati zenét. Egy másik szobor azt ábrázolja; hogy az orvostudományokhoz értő Almeida jezsuita atya miként tanítja csontműtét végzésére egy japán asszisztensét. Egy harmadik szobor a fiatal Itó Mansót ábrázolja lóháton: ő annak a négy fiatal japán keresztény nemesnek egyike, akiket a jezsuiták elvittek Európába, hogy bemutassák őket a madridi királyi és a római pápai udvarnak.

Ferenc Oitában is buzgón apostolkodott, és nagyon összebarátkozott Ótomóval, aki később megkeresztelkedett, és Ferenc iránti tisztelete jeléül a Francisco keresztnevet vette fel. Az ő mellszobra is ott áll Oita egyik terén.

Kína felé

Ferencet ekkor már mindinkább hajtotta a vágy, hogy Kínába induljon. Így ír római társainak:"Azt hiszem, hogy 1552-ben elindulok Kína királyának székhelyére. Olyan ország ez, ahol elterjeszthetjük Urunk Jézus Krisztus Törvényét. Ha pedig az ottaniak elfogadnák az Úr Törvényét, az nagyban hozzájárulhatna ahhoz, hogy a japánok elveszítsék bizalmukat szektáikban".  Ezért Ferenc 1551 novemberében visszautazott egy portugál hajón Indiába. Ott az Ignác által kinevezett ázsiai jezsuita rendtartomány főnökeként erélyesen elrendezte a misszió ügyeit, biztosította újabb jezsuiták küldését Japánba, maga pedig az indiai alkirály követeként elindult Kína felé. 

Minden jól elő volt készítve, de Alvaro Ataide, a malakkai portugál tengeri főkapitány, személyes okokból meghiúsította a követséget. Hiába hozakodott elő Ferenc pápai legátusi megbízatásával, a főkapitány hajthatatlan maradt. Ferenc ennek ellenére elindult egy portugál hajón, egy jezsuita testvér és egy kínai keresztény szolga, Antonio kíséretében Kína felé. Eljutottak 1552 szeptemberében a Kanton városától nem messze fekvő Szancsoan szigetre, ahonnan a portugálok csempészkereskedelmet folytattak Kínával. A kínai császári hatóságok a szárazföldre nem engedték őket. Ferenc, busás árat ígérve, megegyezett egy csempésszel, hogy becsempészi a tiltott országba. Egyik utolsó levelében jó barátjának, Diego Pereirának, többek között ezeket írta: "Ha, Isten ments, most nem sikerül bejutnom Kínába, jövőre Sziámon keresztül próbálkozom Kantonba jutni. Ha sikerül Kínába jutnom, akkor ön a következő két hely egyikén találhat majd meg: vagy rabként egy kantoni börtön fenekén, vagy Pekingben, ahol a császár tartózkodik". 

Ferenc várta, várta a csempészt, de hiába. Elbocsátotta Jézus Társaságából az őt kísérő testvért, mert annak inába szállt a bátorsága. Így csak ketten maradtak a kínai Antonióval a szigeten egy kalibában. A portugál hajók egymás után elhagyták a sziget kikötőjét. Már csak egy hajó vesztegelt ott. Ferenc még mindig várt. Egyre hidegebbre fordult az idő, és Ferenc magas lázzal megbetegedett. Beállt a delírium. Antonio szerint Ferenc sok nyelven ismételgetett imákat, egy olyanon is, amelyet Antonio nem értett Bizonyára Ferenc anyanyelve, a baszk lehetett. Utolsó szavai a Te Deum záró zsoltárverse volt: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum" (Te vagy, Uram, én reményem, soha szégyent érni nem fogok!) Szemeit a feszületre szegezve, e szavakkal lehelte ki lelkét 1552. december 3-án. 

 Kína bezárt kapuján nem sikerült áttörnie, de alig telt el 50 év halála után, és a jezsuita Matteo Ricci ott volt a kínai császári udvarban.

Zárszó

Ferenc teológiai felfogásában korának embere volt. Teljes joggal magunkévá tehetjük azonban Peter Hans Kolvenbachnak, Jézus Társasága általános rendfőnökének szavait, amelyeket a 34. általános rendgyűlés bezárásakor, a római Gesù templomban mondott 1994. március 22-én:  "Ez a rendgyűlés Xavéri Szent Ferenc oltára előtt ér véget: elismerjük, hogy Társaságunk jelenlegi helyzetében mind nagyobb szükségünk van az ő missziós szenvedélyére, hogy nagyobb lelkesedéssel és erővel hirdessük Krisztus küldetésének szolgáiként az Úr evangéliumát, a teljes evangéliumot és csak az evangéliumot". 

Ferenc meteorként tündökölt rövid 46 évig tartó életében. De ez a meteor fényes nyomot hagyott maga után. Mikor kispapként Rómában tanultam, minden év december 3-án, Xavéri Szent Ferenc ünnepén, a Gesù templommal egybeépült rendházunk harmadik emeletén, egy szűk folyosón átosontam a templom karzatára. Onnan éppen az alatta levő Szent Ferenc-oltárra lehetett lelátni. Ezen az estén ugyanis a Rómában tanuló tengereken túli papnövendékek, a Propaganda Fide Kongregáció bíborosának vezetésével eljöttek ide, hogy a szent sírjánál imádkozzanak. Jöttek az afrikaiak, jöttek az indiaiak, jöttek a japánok, és . . . jöttek a kínaiak. Jött ez a sok-sok fiatal papnövendék, kifejezni hálájukat az iránt a baszk fiatalember iránt, kinek életében csak egy dolog számított: vinni szét, szerteszét Jézus szent nevét az egész világon. Bárcsak az ő szívének tüze átszármaznék mireánk is. 

Nemeshegyi Péter SJ

Forrás: Távlatok 2006/1 száma / Jezsuiták