Szent Család vasárnapján közismert történetet hallhatunk a perikópában: a tizenkét éves Jézus jeruzsálemi elveszését és megtalálását a Templomban. A történet az örvendetes olvasó két utolsó titka, illetve számtalan templomi festmény, szentkép révén ismeretes mindannyiunk előtt. Bármilyen nehezen megragadható is a történet eszmei-vallási jelentősége az ószövetségi gondolat keretében, mégis közel érezzük azt önmagunkhoz az emberi érzések, tapasztalatok tükrében. Nem pusztán arról van szó, hogy gyermekkorunkban mi is vesztünk el, illetve szülőként mi is kerestük aggódva gyermekünket, s ezáltal azonosulni tudunk az evangéliumi szakaszban szereplők érzéseivel.
Jézus szavaiból egészen sajátos egyszerűség és magátólértetődőség tükröződik vissza. Amikor aggódva rátalálnak a szülők, nem megretten, nem magyarázkodik, hanem csak ennyit mond: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Sokan talán csak egyfajta szemtelenséget vagy kioktatást vélnek meghallani ezen szavakban, azonban ennél többről van itt szó. Jézus valóban úgy szólal meg, mint egy gyermek, akinek a gondolataiban nincsenek komplikáltságok, a felnőtteket jellemző másodlagos, harmadlagos összefüggések. Számára minden egyszerű, tiszta és világos, még akkor is, ha a dolgok összefüggései felnőtt szemmel meglepőek vagy éppenséggel elgondolkoztatóak.
Jézus tudja, hogy ő Isten Fia (persze ez a tudása emberi életkorának megfelelő, minden bizonnyal sokkal inkább belső megérzés, meggyőződés, mintsem hittani ismeret). Ezért amikor ott van a Templomban, és azt mondják neki, hogy ez Isten Háza, akkor teljes magától értetődőséggel ebből az következik számára, hogy ő itthon van, ez az ő Atyjának háza, és természetes, hogy neki itt kell lennie.
Csakhogy Mária és József számára ez a gondolatmenet megfoghatatlan: „Ám ők nem értették, mit akar ezzel mondani.” Nem ismerünk ebben a mondatban mi is magunkra? Hányszor hallgatjuk meg egy gyermek magyarázatát arról, hogy mit miért tett, mondott, s úgy érezzük, ennek semmi értelme? A gyermek számára magától értetődőek az összefüggések, mi pedig nem igazán fogjuk fel, mit is akar mondani. A gyermek ösztönszerű meglátásai, intuíciói, tudattalanul és tudatlanul is a lényegre való rátapintása nem egyszer hökkenti vagy döbbenti, lepi meg a felnőtteket.
Ilyenkor nem árt elgondolkodnunk, hogy valóban a mi logikánk, a mi gondolkodásunk, a mi döntéseink és ítéleteink a megbízhatóak? Nem lehet, hogy a gyermeki szem képes valamit meglátni, aminek felfogására mi képtelenek vagyunk? Aki gyermeket nevel, gyermekek között van, az szókimondásukban, olykor szinte kegyetlen őszinteségükben, egyszerűségükben, áttetszőségükben, komplikációmentességükben megannyiszor megtapasztalhatta már ezt.
Nem tudjuk, miről beszélt Jézus a templomi papsággal, tanítókkal. De hogy azok köréje gyűltek, mutatja, hogy rendkívüli pillanat lehetett ez. Minden bizonnyal az ő hittanilag kiművelt, felnőtt hitüket is sajátos próba elé állította Jézusnak ez a gyermeki tisztánlátása. Isten atyaságának gondolata, amely az Ószövetségben viszonylag kevésszer fogalmazódik meg, felfogható kemény teológiai dióként is, de ugyanakkor gyermeki egyszerűségben megélhető valóság is. Ugyanígy van ez minden egyes hitállítmánnyal, hitünk minden egyes állításával. Mindent meg lehet közelíteni a reflektáló, kutató, érteni akaró hit szemszögéből, teológiai úton; ugyanakkor a hittitkokat is át lehet élni, rájuk lehet érezni a magunk létében. Hitünk minden eleme lehet teológiai téma, kérdés; ugyanakkor válhat belsőleg megélt tapasztalattá, személyes létbizonyossággá.
Szó sincs arról, hogy egyiket vagy másikat kiemelnénk, a másik fölé rendeznénk. A személyes életélmény, intuíció nem sokat ér, ha nem nyer megerősítést az átelmélkedésben, átgondolásban, a felnőtt hit személyes elköteleződésében. Ugyanakkor a nagy hittani kijelentések mintegy talajt vesztenek, ha azokat nem előzi meg, nem kíséri s nem teljesíti be a hit megélése, egyfajta gyermeki egyszerűségű, hittani komplikációkban nem elmerülő és elvesző, közvetlen és egyszerű élettapasztalat.
Nagyon fontos tanítás ez számunkra Szent Család vasárnapján, hiszen rávilágít arra, hogy a krisztusi hit, az Istenhez való tartozás milyen csodálatos utat nyit meg a család közösségében. Olyan sejtje, alapegysége ez az egyháznak, ahol minden személy a másik hitét munkálva mélyül el önmaga elköteleződésében; ahol életkor, élettapasztalat és személyes vonások szerint közösségben él a hit. A felnőtt és a gyermek, a tudatos és tudattalan, az értelmi és érzelmi megannyi családon belül feszülő dinamikája révén krisztusi hitünk csodálatos és gyönyörű gazdagságra, elmélyültségre tehet szert. A szülő közvetíti az örökölt, az áthagyományozott hitet a gyermek felé, ő viszont egyszerűségében, tisztaságában, döbbenetes intuitív ereje révén, a hitre való tiszta rácsodálkozással, kérdéseivel és különös logikájával ebben a hitben válhat tanárává a család felnőtt tagjainak. Nem véletlen, hogy egyre többen beszélnek arról, hogy a házasság céljai között a klasszikus megfogalmazások mellett (a házastárs java, a gyermek java) fellelhető a hit java is. Családban, családosként hinni rendkívüli és megismételhetetlen esély Isten mély és átélt ismeretének elérésére.
Krisztus is családba születik, családban nő fel. Egész nyilvános működésének, megváltói művének emberi háttere ott növekszik József és Mária otthonában. Az Üdvözítő nem lett volna nélkülük az, aki. Tekintsünk hát ezen az ünnepen a Szent Családra, tanuljunk tőlük. Ők ma is szállást keresnek a világban: nyissuk meg előttük otthonunkat, s értsük meg, családnak lenni, az ő példájuk szerint családnak lenni a hit hatalmas lehetősége a világban.
Forrás: Szent Erzsébet Plébánia, Körmend
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése