Egyházunk ezen az ünnepen azt tanítja, hogy Mária - fiának, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, tehát a megváltás miatt - léte első pillanatától kezdve megkapta Istentől a megszentelő kegyelmet, s ezért nem volt alávetve annak az állapotnak, amelyet áteredő bűnnek nevezünk. Mária életének boldog kezdetére gondolunk ezen az ünnepen. Arra, hogy ő mindig és egészen Isten kegyelmében élt, fogantatásától kezdődően igaz volt az Isten előtt, nem úgy mint mi. Röviden összefoglalva, ez annak a hittételnek a lényege, amelyet IX. Piusz pápa 1854-ben ünnepélyesen kihirdetett.
Érdemes azonban elgondolkodni azon, mit jelent részleteiben mindaz, amit az imént a teológia elvont kifejezéseivel megfogalmaztunk, s főként azon, hogy mit jelent mindez számunkra.
Ez a dogma először is azt jelenti, hogy minden egyes emberi élet kezdete fontos, és Istentől való. Nemcsak a világ, nemcsak Mária, hanem a mi életünk kezdeténél is ott volt az Isten. Tőle van minden kezdet, és a kezdetben rejtett módon már - minden szabadság és egyéni felelősség ellenére - benne van a vég is, amire a kezdet irányul. Hittel valljuk, hogy Isten bölcsessége és szeretete szerint alakul az életünk. Mielőtt még szabad elhatározásunkkal elgondolkoznánk azon, hogy hogyan akarjuk alakítani életünket, már itt vagyunk a földön, méghozzá egészen meghatározott korlátokkal és kiindulási helyzettel. Megtehetjük azt is, hogy nem veszünk tudomást erről a meghatározottságról (bűnösségünk; megváltásra való rászorultságunk), de ennek ellenére egy olyan helyzetbe születünk bele, amelyen még ha akarnánk se tudnánk változtatni. Mindnyájunk életének kezdeténél ott van az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten. Többek között azért is, mert a szellemi és halhatatlan lelkünket Isten közvetlenül teremtette, az nem a szülők alkotása. Nemcsak Mária, hanem mi is olyannak vagyunk teremtve, hogy meg van bennünk a képesség az Istennel való kegyelmi közösségre. Máriát a szabadító Isten már születése előtt megszabadította az áteredő bűntől, bennünket pedig születésünk után néhány hónappal (gyermekkeresztség) szabadít meg az áteredő bűn terhétől. A mi életünk kezdeténél is meghatározó módon ott van az Isten, még akkor is, ha erre nemigen szoktunk gondolni.
Amikor Isten elhatározta Fiának megváltásra irányuló megtestesülését, ez a szándéka már Szűz Máriát is magában foglalta. Bár ő is Ádám és Éva leszármazottja, tehát az áteredő bűn törvénye rá is vonatkozik, ő is rászorul a megváltásra, de őt az üdvözítő Isten megóvta az áteredő bűntől, és előzetesen részesítette a megváltás kegyelmében. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az Isten Máriában különleges módon szeretett egy embert. De Istennek ebben a Mária iránti szeretetében benne vagyunk mi is. Hiszen Isten valószínűleg azért szerette ennyire Máriát, mert azt akarta, hogy Fia mint ember az emberek közösségében éljen és Megváltójuk legyen, valóságos zálogául annak, hogy az ő kegyelme hatalmasabb a mi bűneinknél. Ezért Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén arra is gondolunk, hogy Isten Máriában magát az embert szereti. Azért gondolta el Máriát, mert azt akarta, hogy amikor majd a Fiú, a második isteni személy emberré lesz, valaki foganja azt, aki hozzánk hasonló ember, de általa Isten önmagát adja a világ üdvösségéért.
A szeplőtelen fogantatás nemcsak egy ember életének makulátlan tisztaságára emlékeztet bennünket, hanem egy olyan, az Isten titkában végbement üdvtörténeti eseményre hívja fel a figyelmünket, aminek most már valamelyest látjuk az értelmét. Boldog volt a kezdet, mert a szerető mindenhatóság a boldog véget készítette általa elő. Az Írás szerint "Isten nem bánja meg kegyelmi adományát" (Róm 11,29). Hűséges az Isten, aki ezt a kezdetet adta, végbe is vitte az ő tervét: az ember megváltásának művét. Tehát számunkra sem közömbös mindaz, ami Máriával, az ő létének kezdetével kapcsolatban történt. Mindaz, ami Mária életében történt, értünk emberekért, a mi üdvösségünk érdekében történt. A liturgia szavaival élve hittel valljuk, hogy Szűz Máriában "felvirradt számunkra az üdvösség hajnala". Azért ünnepeljük meg Mária életének kezdetét, mert "belőle támadt üdvösségünk Napja"(vö. Kisboldogasszony ünnepe, kezdőének).
Ha valahol fényt gyújtanak, az nekünk is világít, még akkor is, ha mi semmit sem tettünk a világosság érdekében. Számunkra is vigasztaló és boldogító igazság az, hogy a hatalmas Isten letekintett az ő szolgáló leányára, Fiának leendő anyjára, hiszen az ő életének boldog kezdete már elveszíthetetlenül magában rejtette a boldog véget: a Megváltót és a megváltás művét, amelynek mindnyájan haszonélvezői vagyunk.
Dolhai Lajos
Forrás: Új Ember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése