Martos Balázs atya karácsonyi elmélkedése
Karácsony ünnepi miséjében Szent János evangéliumának bevezető himnuszát olvassuk az Igéről. Ez az Ige „kezdetben”, vagyis öröktől fogva Istennél volt, sőt maga Isten. Ez az Ige nem más, mint Jézus Krisztus, akiben az Atyaisten kimondta önmagát, és akit elküldött, hogy a megtestesülten meg is mutassa Isten örök szeretetét. Ezért a benne hívők számára ő a világosság, az igazság, a kegyelem és az élet teljessége.
Amikor karácsony ünnepi miséjére érkezünk, már átéltük a gyönyörű szép, titokzatos éj bensőséges titkait Máriával és Józseffel, a sietős pásztorokkal és az éneklő angyalokkal. A szívünkben ott kavarog, amit láttunk és hallottunk, amit megköszöntünk, és amit megbocsátottunk, meg talán az is, ami nehezen gyógyuló sebként hosszú ideje kísér. S ehhez az ünnepi, súlyos lelki töltethez most hozzászól az evangélium, sűrűn és fényesen, mint a nemes, tiszta olaj. János, a szeretett tanítvány mintha magas hegyre vezetne minket, ahonnan egyszerre látjuk Jézus egész útját, egész sorsát. Múltját, amelyben a világra születése előtt örökké az Atyánál volt; sorsát, amely befogadás és elutasítás; egységét Istennel és ellentétét a világgal és sötétséggel.
Bár e himnusz sokszor ismétlő, lelkes sorai a teremtett és teremtetlen teljességet, végül is magának Istennek végső mélységét szólaltatják meg, azért nem felejtik az emberit, a végest, az Istenre várakozót sem. János nem ír a titkos betlehemi éjszakáról, nem kínálja a kisdedet, hogy vegyük karjainkba, de azért pontosan tudja, hogy az Ige, Jézus, valódi ember, aki megsiratja majd barátját, Lázárt, és aki az utolsó estén lehajol, hogy rabszolga módjára megmossa tanítványai lábát is. A gyermek születése helyett az ő sodró, kavargó, ismétlő kijelentései az Ige teremtő, kinyilatkoztató és megváltó művét követik, amelyben az ember és a világ születik újjá. Az „Atya Egyszülöttjének dicsősége” ragyog és kiárad azokra, akik hisznek benne. Az az isteni teljesség, amelyben az Ige részesít, nem romantikus aranykorra emlékeztet, nem valamiféle történeti kezdet feltárására ösztökél, hanem mint örök napkeltéhez, Istenhez vezet. Így kínálja az élet most is elérhető, most is befogadható teljességét.
Hogyan szólalunk meg, amikor tele van a szívünk? Néha csak ízleljük, ismételgetjük újra meg újra ugyanazokat a szavakat – szeretet, igazság, világosság, kegyelem, irgalom. Máskor ellentéteket hívunk segítségül, hogy közibük feszítsük a mindenséget – világosság és sötétség, élet és halál, bűn és megbocsátás, Isten és ember. Így tesz az evangélium is. Mondja a történetet, amely a „kezdettől” a mindenkori jelenig tart. Mondja ellentéteit, amelyekben az ég küldöttei méltóság szerint állnak sorba, ahol János a Világosság tükre, Mózes törvénye csak a kegyelem és igazság fészekrakója lehet.
János evangéliuma nem szólaltatja meg a gyermek Jézust, de hosszasan „beszélteti” majd a felnőttet. Akkor magától Jézustól halljuk, hogy a világba jött, de visszatér az Atyához. Tőle halljuk a szeretet parancsát, őt látjuk imádkozni mindazokért, akiket neki adott az Atya, s akik a világban maradnak. Karácsonykor bizonyára mindannyian egy kissé másként látjuk ezt a világot. Látjuk, meghatottan vagy kevésbé, hogy van benne szeretet, és van benne sok-sok sötétség is. Ezt a világot szerette Jézus, ennek akarta megmutatni az Atyát. Nem vagyunk egyedül. Ahogy végighallgatjuk az evangélium szavait, magához ölel a tanúságtevők kórusa: mi „láttuk dicsőségét”. Felelünk hát mi is, Jézus szavaival: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”
Forrás: Vatikáni Rádió
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése