Az Istennel közös élet az ajándékunk – mondja Jelenits István piarista szerzetes, egyetemi tanár, akivel a karácsonyra való lelki felkészülésről beszélgettünk.
– Milyen különbséget lát a régi idők adventje és a mai között?
– A mai élet hajszolt, zajos reklámok között élünk, magunkban. Régebben, amíg a természet ritmusához igazodott az élet, az év végét a család általában együtt töltötte, hiszen a mezei munkák eddigre véget értek, és ez alkalmat adott a közös megbeszélésekre, elmélyedésre is. Ma nincs úgy körbevéve az ember a családjától, ezért úgy érzem, személyesebb, személyhez köthetőbb az igény az elmélyülésre.
– Miről elmélkedjünk adventben?
– Nem tudom, szerencsés szó-e az elmélkedés, mert az emberek többségében vallási gyakorlatot idéz. Talán inkább arról lenne szó, hogy elővegyünk egy zenét, amit szeretünk, egy költőt, akit régen olvastunk, és a művét emberi figyelemmel érezzük át. Ugyanígy jó gyakorlat, hogy egyenként átgondoljuk, mi minden történt azokkal, akikhez közünk van vagy volt, mit tudunk róluk, fölidézni őket, vagy akár elgondolni, hogyan lehetne folytatni egy régebben megkezdett beszélgetést. Egy szülő gondolja át, mit ajándékozzon, mi az, ami fontos a gyereke számára, ami megnyit neki egy új világot. Inkább valamiféle keresgélő csönd legyen jellemző, mint a bevásárlás izgalma. Egymást keressük a fölénk boltosuló égbolt alatt, és Isten szándékait velünk. Vegyük elő az evangéliumot, s ha van időnk, egy-másfél órát szánjunk rá, elolvasni, akár eleitől fogva. Magunkat is megajándékozhatjuk egy könyvvel, amely esetleg hitbéli elmélyüléshez vezet. Vagy mondok egy személyes példát, Pilinszky János adventben mindig levelet írt a halott édesanyjának, amit tekinthetnénk infantilis szokásnak, játéknak is, s abban írt az elmúlt évről, megírta, mit kérne most karácsonyra. Adventben mindenféleképpen az élet intimitásai kerülnek előtérbe.
– De akkor mit jelent az adventi elmélyedés történelmi tartalma?
– A kereszténység az egyetlen vallás, amelyben az Isten megtestesült, vagyis emberként megjelent a Földön. Megosztotta velünk a mindennapjainkat, meghalt és feltámadt, tehát egyszeri emberi élete volt, történeti jelenségként. Az emberi élet keretein belül az egész emberiség számára hordozott mondandót, példát, pedig csak egy tucat tanítvány vette körül, vagy a hegyi beszéd elmondásakor néhány tucat, néhány száz ember. Még nem voltak olyan eszközök, amelyekkel sokakhoz el tudta volna juttatni a mondandóját. De beteljesedett, amit mondott, hogy „az ég, a föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el”. Isten a zsidóságot felkészítette arra, hogy a Fiát megértsék. Nem nulla pontról kellett kezdenie, az Ószövetség előkészítette honfitársait szavának befogadására. Nekünk emlékeznünk kell a várakozás idejére és Jézus életére. A régit a magunk életének mai erdejében megtalálni, tehát nem arról van szó, hogy valami újat kell felfedezni. Erre nekünk négy hetünk van. Ezalatt kell felfedeznünk saját életünkben is Jézus keze nyomát, a gondviselés beavatkozását.
– Vagyis megnyílni a kegyelmének.
– Igen. Az Isten nemcsak szavakkal, hanem mással is tanít bennünket. Életét megosztotta velünk, amint azt a szőlőtő és a vessző hasonlata mondja, a tő nedveiből fakad a vessző termőképessége, vagyis be kell fogadnunk őt, föl kell készülni a befogadásra, ez a kegyelem állapota. Az Istennel közös élet a mi ajándékunk. Ennek a fontosságát át kell érezni, és megnyitni hozzá a szív kapuit. Olyan ez, hogy egy példát mondjak, mint ahogy a vitorlás várja a szelet, hogy nekiindulhasson az útjának.
– Milyen szerepe lehet az adventnek a mai válságos időkben?
– Önzésre nevel a világ, az egyén azt gondolja, rosszabb helyzetben van, mint amit megérdemelne, ezért mindent elkövet, hogy javítson rajta. Csak én és én. A nagy katasztrófák idején jobban segítenek egymáson az emberek. Ez igaz háborús helyzetre és természeti csapásokra. A veszedelmek idején – ha nem ilyen brutálisak – az önzés jön elő. Ez nem jó. Ugyanakkor intelligencia és mértéktartás kérdése a segítség. Nem azt mondom, hogy fogadjunk be hajléktalanokat. Háborúban, amikor lebombázták a szomszéd házát, ez természetes. Most nem beszélhetünk akut katasztrófahelyzetről, de azért mégsem csak az önzés a megfelelő magatartásmód, igenis sokaknak szükségük van a mi segítségünkre, meg kell keresni a bátorítás útjait, méghozzá nagyobb körben, mint magunktól gondolnánk. Mondok egy példát. Ha valaki ismerősünk, hozzátartozónk hosszabban kórházban fekvő beteggé vált, ne csupán egy látogatás erejéig tartson a segítségünk. Ne csak abból álljon, hogy viszünk neki táplálékot, italt, hanem kérdezzük meg, miben lehetnénk folyamatosan a segítségére, akár ügyes-bajos dolgaiban is. Az is előfordulhat, hogy a családjával kell beszélni, közvetítőszerepben, ha megromlott a viszonyuk. Egyszóval lépjünk ki megbántottságunk páncéljából, mert ha egy kicsit érzékenyebbé válunk, az sok szépet és jót hozhat a közösség számára, de magunk számára is, hiszen jót tenni jó.
Jelenits István piarista atya
Forrás: Mindennapi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése