A szent, aki nem tudja megvárni a feltámadást

A hét szentje - Arkadiusz Nocoń atya sorozatában ma a vértanú Szent Januáriusz püspökre emlékezünk

A Kr. utáni III. század második felében született Nápolyban vagy Beneventóban (Olaszország), 305. szeptember 19-én halt meg a dél olasz Pozzuoliban (Puteoli), Nápoly mellett. Ereklyéje Nápolyban található a Szűz Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony) katedrában, amelyet Szent Januáriusz katedrájának is hívnak. Nápoly védőszentje, közbenjárását kérik éhínség, háború, járvány és vulkánkitörés idején.

Amikor Benevento püspökévé választották, az evangélium szenvedélyes hirdetőjeként és a szegények oltalmazójaként vált híressé. Tekintettel számos erényére, különösen pedig a legszegényebbek érdek nélküli segítségére, általános megbecsülést vívott ki magának mind a keresztények, mind a pogányok között. Gyümölcsöző munkáját sajnos megszakította a keresztényüldözés, amely Diocletianus császár idején tört ki. Sok krisztushívőt tartóztattak le akkor és vetettek kegyetlen kínzások alá vagy ítéltek halálra. 

Amikor Januáriusz legközelebbi munkatársát és barátját, Szosszusz diakónust, börtönbe vetették, Benevento püspöke azonnal útnak indult Pozzuoliból, ahol éppen tartózkodott, hogy barátját meglátogassa a börtönben. A hit ellenségei még útközben letartóztatták Januáriuszt és az őt kísérőket. Miután mindnyájan megtagadták az áldozatbemutatást a pogány isteneknek, a prokonzul, a terület kormányzója, medvék elé vetette, hogy azok felfalják őket. Az utolsó pillanatban azonban mégis visszavonatta a parancsot, tartván a nép haragjától. A nép ugyanis nagy tisztelettel adózott a püspöknek jótetteiért, és a büntetést lefejezésre változtatta. Az ítéletet Pozzuoliban hajtották végre, a híres Solfatar, a mai napig aktív vulkán közelében (Nápoly mellett). Halálakor 305. szeptember 19-én Januáriusz püspök 35 éves volt.

Kivégzése után egy jámbor asszony kis üvegpalackokba gyűjtötte a mártír vérét, amelyet a mai napig a nápolyi katedrálisban őriznek. Az év folyamán három alkalommal – szeptember 19-én, a Szent vértanú ünnepének évfordulóján; május első szombatján, ereklyéje Pozzuoliból Nápolyba történő átszállításának napján; valamint december 16-án, a Vezúv 1631-es tragikus kitörése évfordulójának napján – a Szent megalvadt vére időről időre folyékonnyá válik. Függetlenül napszaktól, világosságtól, a külső hőmérséklettől, megváltozik a színe, az állaga és a súlya. 

A népi jámborság ezt a jelenséget „Szent Januáriusz csodájának” nevezi, amely a legismertebb „élő” csoda a világon, mivel 1389 óta rendszeresen ismétlődik. A jelenség valódi kihívást jelent a tudósok számára, mivel a tudomány jelenlegi állása szerint nem tudnak meggyőző magyarázatot adni a titokzatos jelenségre, minden egyéb laboratóriumi próbálkozás, amellyel a jelenséget próbálták reprodukálni, kudarcot vallott. Nápoly lakói számára „Szent Januáriusz csodája” viszont inkább a szerencsét jelenti. 

Bár, ha a történelmét tekintjük, lehet, hogy többször szerencsétlenséget hozott, mint szerencsét: huszonkét alkalommal, amikor a vérrögök nem váltak cseppfolyóssá az üvegcsében, a várost járvány támadta meg; tizenegy alkalommal tört ki forradalom; háromszor pusztított aszály a városban, és egyszer a török támadta meg. Viszont sosem érte szerencsétlenség a várost, amikor a mártír szent vére megváltoztatta állagát.

* * *

Mi a jelentősége „Szent Januáriusz csodájának” számunkra, mai keresztények számára? Méltán jegyezte meg valaki, hogy „a hitetlen ember számára a csoda nem elegendő, a hívő számára viszont szükségtelen minden csoda”.

Az Újszövetségből tudjuk, hogy Jézus tett csodákat. Ezekkel akarta bizonyítani megváltói küldetését: „«Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?» – kérdezik Tőle Keresztelő János tanítványai. Jézus ezt válaszolta nekik: «Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot».” (Mt 11,3-5) Másrészről viszont így szól azokhoz, akik erőszakosan csodát követelnek Tőle: „«Milyen jelet mutatsz nekünk, hogy higgyünk Benned?» (Jn 6,30) – leplezetlen szomorúsággal fordult feléjük: «Ha csak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek» (Jn 4,48). 

Ma is vannak olyanok, akik csodákat keresnek mindenáron, teletömik a fejüket rendkívüli tényekkel, eseményekkel, hogy azokból szenzációt faragjanak. Ezzel szemben vannak olyan keresztények, akik eleve elvetnek mindent, amit értelemmel nem tudnak bizonyítani, sőt ellenszenvvel tekintenek minden csodára, mintha ki akarnák oktatni Istent, mi illik és mi nem az igazi vallásossághoz.

Hogyan tekintsünk ezek után Szent Januáriusz csodájára? A legjobb magyarázatot eddig a bolognai Prospero Lorenzo Lambertini bíboros adta, aki XIV. Benedek pápa néven vált ismertté (1740-1758). Úgy fogalmazott, hogy „Nápolyban van egy olyan vér, amely nem tudja megvárni a feltámadást”. Tulajdonképpen van egy végső értelme ennek a rendkívüli jelnek: buzdít minket „vérszegény” hívőket és kételkedőket a feltámadásba vetett élő hitre, hogy a szentmisében általunk kimondott szavak értelme – «Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz» – ne csak betanult formula legyen, hanem őszinte hitvallás, amely megmozgatja az értelmet, a lelket, a testet és ……. a vért.

Istenünk, a Te jó voltodból ünnepeljük meg Szent Januáriusz vértanú emléknapját. Add, hogy vele együtt örüljünk az örök boldogságnak, a mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön-örökké. Ámen.

Lengyelből fordította: Szemere János atya

Forrás: Vatikáni Rádió