A szeretet tudományának doktora
Ha nem halt volna meg 24 évesen, s ha nem a Kármel klauzúrájában élt volna, a szüleink még személyesen is ismerhették volna. Annál is inkább, mivel Teréz nővérei közül Pauline (szerzetesi nevén Ágnes anya) 1951-ben, Céline (Genoveva nővér) pedig csak 1959-ben halt meg. Teréznek rajtuk kívül még két másik nővére is volt: Marie és Léonie. A családból mind az öt leány szerzetesnőként fejezi be életét.
Megnyílás a Jézus szeretetével való első találkozásra
A Martin-lányok már neveltetésüknél fogva nyitottak az Istennek szentelt életre: szüleik példaadó élettel jártak előttük a hit útján. Úgy tűnik azonban, hogy ezen az úton nemcsak a jó példa lehet vonzó erő, hanem a másik elvesztése fölött érzett fájdalom is: Teréz négy éves korában elveszíti édesanyját, s ezt a fájdalmas eseményt Teréz később úgy értelmezi önéletrajzában, hogy gyermekkorától kezdve meg kellett tapasztalnia a szenvedést és a megpróbáltatást ahhoz, hogy mihamarább Jézusnak adhassa magát. Persze, gyermekként ezt még nem képes így felfogni, s ezért amikor a magának kiválasztott pótmama - Pauline - is elhagyja, hogy a Kármelbe lépjen, Teréz súlyosan belebetegszik az elszenvedett veszteségekbe. Az orvosok tehetetlenek; a család viszont buzgón imádkozik. 1883. május 13-án (34 évvel a később pontosan ezen a napon kezdődő fatimai jelenések előtt) Teréz úgy látja, hogy a szobájában lévő Mária-szobor rámosolyog, s az a meggyőződés tölti el, hogy meggyógyult. S valóban: elhagyhatja az ágyat, még ha továbbra is roppant érzékenyen reagál mindenre.
Egy évvel később elsőáldozó lehet. Az elsőáldozást Jézus szeretetével való találkozásként éli át, s bár még csak 11 éves, a fölismert szeretetre adott válaszul Jézusnak adja magát örökre. Úgy érzi, hogy Jézussal együtt az egész mennyország, s ezzel együtt annak minden lakója - a korábban elveszettnek hitt édesanyját is beleértve - a szívébe szállt.
„Jézus megváltoztatta (Teréz) szívét"
Hamarosan a második pótmamául választott Marie-t is el kell veszítenie, aki Pauline példáját követve ugyancsak a Kármelbe lép. A magára maradt Teréz ekkor azonban már nem egy újabb földi teremtménytől várja a mama szeretetének pótlását, hanem a menny felé fordul magányával. S a válasz - ahogyan önéletrajzában elmeséli - nem késlekedik. Először csak mély béke tölti el. 1886 karácsonyán aztán meggyógyul túlérzékenységéből is. Egyszerre felszabadul az önmagával való foglalkozás rabságából, mert szívét megváltoztatja a belé áradó isteni szeretet, amely képessé teszi őt arra, hogy a másoktól kapott szeretet önmaga számára való biztosítása helyett ő akarjon másokat megérteni és szeretni, s ebben keresse és találja meg a boldogságot.
Fél évvel később a keresztre feszített Krisztus képét szemlélve jut közelebb küldetése felismeréséhez. Megérti Jézusnak a lelkek iránti szomjúságát, s az a vágy ébred benne, hogy aktívan is közreműködjön abban, hogy Jézus kiontott Vére eljusson a bűnösökhöz. Néhány héttel később Jézus megérteti Terézzel, hogy elfogadta felajánlását: amikor egy többszörös emberölés miatt elítélt gyilkos, minden korábbi megátalkodottsága ellenére, élete utolsó pillanatában a bűnbánat jelét adja, válaszul Teréz imáira.
„Isten az, aki bennetek a szándékot és a végrehajtást is műveli" (Fil 2, 13)
Teréz már az imáira kapott eme válasz előtt is úgy érzi, hogy a Kármelben tudná legjobban betölteni a Jézustól kapott küldetését. Apja beleegyezését ugyan már megkapta, de sok akadály áll az isteni hívásnak való megfelelni vágyás elé: saját fiatal kora (hiszen még éppen hogy csak elmúlt 14 éves!); a nagybácsi és a Kármel elöljárójának akadékoskodása, valamint a püspök látszólagos közömbössége. Teréz azonban nem hátrál: egészen a pápáig elmegy, hogy Jézus hívására válaszoljon. Ám minden emberi ügyeskedése csődöt mond: a pápától csak azt a választ kapja, hogy úgyis úgy lesz, ahogyan a Jó Isten akarja... S valóban úgy lesz. De előbb meg kell tanulnia, hogy a Jézus hívására adott válasz lehetősége is Jézus ajándéka. Teréz mélységesen átéli próbálkozásai hiábavalóságát, s ezzel együtt az Istentől való teljes függés fájdalmas, de mégis békét hozó tapasztalatát. 1888. április 9-én azonban végre megnyílik előtte a lisieux-i Kármel klauzúrája.
Első évek a Kármel pusztaságában
Arra érez hivatást, hogy a bűnösök lelkének üdvét és a papok megszentelődését szolgálhassa a Kármel mindentől elzárt világában, az imádság és az önmegtagadás eszközeivel. Ezekre bőven nyílik alkalma a napi 7 óra kóruson töltött imaidő valamint az elöljárók vele szemben tanúsított szigorú bánásmódja révén. Késleltetik fogadalomtételének idejét. Édesapja súlyosan megbetegszik: elmezavarban szenved. Azt mondják: a legkisebb és legjobban szeretett lánya - Teréz - miatt. Bármennyire is szeretné, Teréz közvetlenül már nem tud segíteni rajta: meg kell elégednie azzal, hogy Céline nővére gondozza, s hogy lélekben apjával együtt hordozza a szenvedést. „A szenvedés kitárta felém karjait, és én szeretettel dobtam magamat eme karokba" - írja Teréz önéletrajzában a Kármelben töltött első éveiről.
Ám a Kármel nem csak a szenvedés pusztája, hanem az Istenben való gazdagodás kertje is. Az apjával való együttszenvedés révén a szenvedő Jézus Szent Arcának titkaiba nyer betekintést. Megérti, hogy Jézus dicsősége a földön a félreismerés és a semmibevevés közepette vált nyilvánvalóvá, s a földi élet üres látszat-dicsősége helyett, amely végül egy pillanat alatt szertefoszlik, ő maga az igazi dicsőségre kapott meghívást, amely során az ember arra hivatott, hogy magának Istennek a szentségében részesedjen, és amely soha el nem múlik.
A lisieux-i Kármel alapítónője, az 1891. december 5-én elhunyt Genovéva nővér példája a mindennapok apró dolgai és a külsőleg alig szembetűnő erények általi megszentelődés útját érteti meg Terézzel. Jézus, az ő „lelki igazgatója" azonban közvetlenül - a napi megvilágosodások révén - is tanítgatja őt az életszentség „egészen egyenes, egészen rövid és teljesen új útjára".
„Tudom már, hogy juthatok el hozzád, hogy tehetem magamévá a te (szereteted) lángját"
1893 februárjában Teréz nővére, Pauline lesz a kolostor priornője. Az új priornő bevonja Terézt a novíciák nevelésébe, s ez lehetőséget ad neki, hogy „felfedezését" másokkal is megossza, s a velük való beszélgetések révén ő maga is egyre jobban behatoljon annak igazságaiba.
A tökéletességet úgy mutatják be abban az időben a Kármelben, hogy az kemény önmegtagadások és áldozatok gyümölcse. Az Isten iránti szeretetet pedig úgy próbálják kifejezni, hogy a legbuzgóbb nővérek az isteni igazságosság áldozatául ajánlják fel magukat, hogy ilyen módon legyenek az emberek bűnei által megsértett isteni szentség kiengesztelésére. Teréz tiszteletben tartja környezete meggyőződését, de ő maga másra érez késztetést: az Irgalmas Szeretet áldozatául ajánlja magát az isteni igazságosság helyett. Megérti, hogy Jézus az ember hősies tettei helyett leginkább annak szeretetére vágyik, s ezért a félreismert isteni szeretetre adott válaszul úgy akarja Jézust szeretni, ahogyan még senki sem szerette Őt a földön. Megérti, hogy csak magának Jézusnak az isteni szeretetét befogadva teljesülhet eme vágya, s hogy a szeretet eme teljességére csak úgy tehet szert, ha a kicsi gyermek bizalmával és teljes önátadásával Jézus karjaiba veti magát, s ha minden apró alkalmat megragad a szeretet megélésére.
„Az Egyház szívében a Szeretet leszek, s így minden leszek!"
Élete utolsó másfél évében minden eddiginél mélyebb módon élheti meg a szeretetet: súlyos betegségei és hitellenes kísértései közepette azonosul a keresztre feszített Krisztussal és a hitüket elvesztett emberek szenvedésével. Korábbi vágyai - melyeket még Kármelbe lépése előtt, a megfeszített Krisztus képének szemlélése ébresztett szívében - így válnak valóra: Jézus valóban jegyesévé és a lelkek anyjává formálta őt.
Úgy tűnik, hogy halála után a többi - lehetetlennek tűnő - vágyai is beteljesültek: hogy nagy szent lehessen (X. Piusz pápa a „modern idők legnagyobb szentjének" nevezte, s a világmissziók védőszentjévé is választották); hogy kicsinysége ellenére úgy akarja megvilágítani a lelkeket, mint az egyházdoktorok (önéletrajzát már szentté avatását megelőzően lefordították a világ jelentősebb nyelveire, s már akkor mintegy 400 000 példány kelt el belőlük; II. János Pál pápa 1997-ben egyházdoktorrá avatta, válaszul az 50 püspöki kartól és a mintegy 107 országból érkezett kérésekre); hogy mind az öt világrészen hirdetni akarja az evangéliumot (ereklyéinek zarándokútjai révén a világ egyre több országába jut el, lelki megújulást szolgálva a lelkekben; reméljük, hamarosan hazánkban is így lesz majd!)...
S a csodák ezzel nem értek véget: csak most kezdődtek el igazán. Hiszen halála óta Terézt már nem kötik többé sem a klauzúra falai, sem pedig a test földi kötelékei; művei elterjedése és egyházdoktorsága révén pedig eléggé közismert már ahhoz, hogy egyre többen igényeljék segítségét „Jézus szeretete titkainak megismerésében", s így küldetését - a mi érdekünkben - betölthesse. Úgy, ahogyan erről halála előtt nem sokkal így vallott: „Érzem, hogy nyugalomra térek... De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik küldetésem, hogy megszerettessem a Jó Istent úgy, ahogyan én szeretem, hogy az én kis utam a lelkeknek adjam. Ha a Jó Isten meghallgatja kívánságaim, mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön" (Utolsó beszélgetések, júl. 17).
fr. Rafael
Forrás: Sarutlan Kármeliták
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése