(kb. 1030–1101. október 6.)
„A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog.” E rövidke mondat, a karthauziak jelmondata sűríti össze mindazt a bőséges tapasztalatot, melyet a rendalapító, Szent Brúnó felhalmozott, mialatt világát szemlélte. Azt a világot, mely a mienkhez hasonlóan züllött, háborúságokkal teli, sokszor valóban a siralmak völgye volt. Szent Brúnó egyházi karrierről, hatalomról és gazdagságról mondott le célja elérésének érdekében. S mi volt ez a cél? Nem kisebb, mint az erkölcs kiemelése a posványból és a bolyongó, céltalan vagy éppen tudatlan emberek egyesítése Krisztussal, a megváltóval. És ezt pénzzel vagy karddal nem lehet elintézni. Erre kevés a hatalmi szó, az egyházi méltóság. Ehhez a mindig és mindenhol beváltható, örök valutára van szükség: az imára. Az elvonult magány, a világtól való szinte teljes elzárkózás innentől fogva már nem öncélú, vagy akár önző tevékenység, hanem talán épp a legtöbb, amit megtehetünk az embertársaink és a magunk üdvéért. Brúnó nagyon jól tudta, hogy a legtöbbre kell törekednie, nem elégedhet meg kevesebbel. Tudta, hogy a gonosz ezernyi fondorlatával szemben nem elég a világos okfejtés, a cáfolhatatlan prédikáció. A gonoszt csakis Isten kegyelmével lehet legyőzni. Istenhez pedig soha nem lanyhuló imával kell a kegyelemért fohászkodni. Szent Brúnó ezt vállalta el embertársai helyett is. A szüntelen fohászt azok helyett is, akik nem tudnak, vagy éppen nem akarnak imádkozni. A szüntelen bocsánatkérést azok helyett is, akik nem kérnek, és nem adnak bocsánatot. A krisztusi szeretetnek sokféle megnyilvánulása lehetséges, az életet sokféleképpen lehet feláldozni, mely áldozat éppen úgy lehet cselekvés, mint a szemlélődés, a csend felé fordulás. Soha nem szabad elfelejtenünk: a világ fület és szívet süketítő lármája közepette mindig van egy biztos helyünk, minden válságból van kiút, csak meg kell keresnünk a magunk csendjét, ahol aztán majd az Isten fog szólni hozzánk.
Forrás: Hitvallás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése