Mi az átlényegülés (transsubstantiatio) a Katolikus Egyház
tanítása szerint?
A teológiában a 12. század óta az Eucharisztiával
kapcsolatban az a természetfölötti változás, amelyet Krisztus szavai - „ez az
én testem, ez az én vérem” - idéznek elő. Magának a természetfölötti változásnak a ténye
mindig benne volt az Egyház meggyőződésében, hiszen csak így lehetett igaznak
tartani Krisztusnak az utolsó vacsorán a kenyérre és a borra tett kijelentését.
A kenyér a természetfölötti rendben nem maradhatott kenyér, a bor nem
maradhatott bor, még ha a külső látszat ezt is mutatta.
Az átlényegülés szó
használatának előzményeként tudnunk kell, hogy az Egyház mindig vallotta
Krisztus valóságos jelenlétét a kenyér és a bor színe alatt, s a teológiai
reflexió is hamar jelentkezett. Már Szent Jusztin úgy tekinti az Eucharisztiát,
mint szentségi megtestesülést, mint Jézus testben való küldetésének folytatását
szentségi formában. Szent Ireneus után az alexandriai iskola úgy gondolja, hogy
amint a Logosz saját létrendjébe fölvette az emberi természetet, ugyanígy tesz
a kenyérrel és a borral. Ez a magyarázat inkább Jézus emberségéből indult ki, s
azt hirdette, hogy a kenyér színe alatt jelenlevő test azonos a történeti, ill.
föltámadt testtel. Az azonosságot a kenyér és a bor átváltozása (metabolé)
magyarázza, amit a Szentlélek eszközöl. Ezt a reális változást és jelenlétet a
latin atyák közül leginkább Szent Ambrus vallotta. Szent Ágoston is vallotta a
jelenlétet, de magyarázatában inkább a jelkép felé fordult: a kenyér és a bor
jelképezi a természetfölötti titkot, és valamiképpen jelenvalóvá is teszi.
Ágoston az átváltozásra nem adott további magyarázatot. A 11. században a
tours-i Berengar a puszta szimbolizmust képviselte, vagyis azt, hogy a kenyér
és a bor csak jelképezi Krisztus testét és vérét. Ezzel szemben a hagyomány
képviselői hangsúlyozták a reális jelenlétet. 1059-ben a lateráni tartományi
zsinat kimondta, hogy „a pap keze és a hívő foga Krisztus testét érinti”. A két
véglet között elfogadható magyarázatot kellett találni, amely a jelenlét természetfölötti
módjára is utal. Itt Lanfranc és Guitmund voltak az úttörők: mind a kenyérben,
mind Krisztus testében megkülönböztették a lényeget és a járulékot. A kenyér
lényege átváltozik Krisztus testének lényegévé, de a külső jegyek (species)
megmaradnak. Ezt nevezték szubsztanciális változásnak. Ezzel valójában azátlényegülés
tana adva volt a 11. század második felében. Imitt-amott még visszatért az a
vélemény, hogy a kenyér is megmarad (impanatio, consubstantiatio).
A hivatalos
egyházi szövegbe a transsubstantiatio szó először a IV. lateráni zsinaton
került bele (D 430). Aquinói Szent Tamás is ezt fejtette ki. Duns Scotus még
azt tette hozzá, hogy az átlényegülés valóságát nem annyira a Szentírásból,
mint inkább a hagyományból vezethetjük le. Később egyesek, mint Ockham, újra
kétségbe vonták az átlényegülést, és tanították a kenyér és a bor megmaradását
is Krisztus testének és vérének jelenléte mellett. A protestánsok is erre az
álláspontra helyezkedtek, bár közöttük sokféle a misztérium magyarázata.
Az
ortodox egyház vallja, hogy az áldozati kenyér Krisztus Teste, a bor Krisztus
Vére, de arra a kérdésre, hogy a Szent Adományok mikor lényegülnek át Krisztus
Testévé és Vérévé, az ortodox egyház nem ad és nem is akar választ adni, mert a
misztériumhoz ragaszkodik. Aranyszájú Szent Jánossal vallják, hogy az Eucharisztia
olyan parázs, amelynek tüze alakítja a benne részesülőket (Iz 6,6). Az ortodox
keresztények tehát osztják az átlényegülést, elfogadják a kenyér és bor átváltozását
Krisztus Testévé és Vérévé, de tudják, hogy a Szent Adományok külső alakja
megmarad. Ezért van lényegében más kapcsolat a római katolikus és az ortodox,
ill. a katolikus és a többi keresztény egyházak között. Az ortodoxok azt is
megengedik, hogy a Szent Adományokat ne csak betegekhez juttassák el, hanem
távoli útra indulóknak is csomagoljanak belőle. A trienti zsinat ezért mondta
ki dogmaként, hogy Krisztus szava csak akkor igaz, ha a kenyér és a bor valóban
átváltozik, és ennek a változásnak a jelölésére alkalmasnak ítélte a transsubstantiatio
szót (D 884). Az átlényegülés tehát afféle kulcsszó volt, amellyel a reális
jelenlétet kellő módon lehetett magyarázni, és egyúttal rámutatott a kenyér és
a bor külső színeinek megmaradására is. Azt is jelezni akarta, hogy a kenyér és
bor lényege átváltozik, s nem megsemmisül, hogy helyet adjon Krisztus testének
és vérének, mint ahogy azt az ún. adductio-elmélet mondja.
A hagyományos
teológia sokat foglalkozott ezekkel a filozófiai kérdésekkel, s a
term-bölcselet fogalmai nagy szerepet kaptak a magyarázatban: a szubsztancia és
a járulék szétválaszthatósága, a hely betöltése stb. Ma azonban egyre jobban
visszatérünk a misztériumhoz. Ami az Eucharisztiában végbemegy, az természetfölötti
és szentségi folyamat, azért filozófiai fogalmakkal kimerítően nem írható le.
Az átváltoztatás szavaira, amelyek a Szentlélek hatékonyságát hordozzák,
Krisztus megdicsőült teste és vére jelenik meg, de úgy, hogy a kenyér valóban
Krisztus teste, a bor az ő vére lesz. Ezt az igazságot csak a hitben foghatjuk fel,
s valójában a trienti zsinat is csak ezt akarta állítani, amikor a
transsubstantiatio szót használta. A dogmát ugyan filozófiai fogalmakkal
fejezte ki, de maga a dogma nem azonos a filozófiailag leírható folyamattal.
Az
Egyház azt hangsúlyozza, hogy a szentségi színek alatt Krisztus teste és vére
lényeg szerint, azaz valóságosan jelen van, nem csak valamilyen hatás szerint.
Az átlényegülés tehát annak a hitnek a rövid összefoglalása és kifejezése, amit
az egyházi hagyomány is vall, hogy a kenyér valóban Krisztus teste lesz, a bor
pedig Krisztus vére. Az átlényegülés természetfölötti jelenség, de nem
érzékelhető csoda. A mai teológia a valóságos jelenlét mellett rámutat a szentségi
szimbolizmusra is. A szentségek jelképezik és megvalósítják a kegyelmi
tartalmat. Az Eucharisztiánál a jelkép elsősorban az áldozatra (a test és a vér
különválasztása a kenyér és a bor színe alatt), továbbá a táplálékra mutat rá.
Ezért a valóságos jelenlétet is innen kell megközelíteni: Krisztus az
átlényegüléssel is végeredményben Egyházában való jelenlétét biztosította és
fejezte ki.
Forrás: Katolikus Lexikon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése