Krisztus titkai - az Anya titkai

A rózsafüzér „az Evangélium rövid összefoglalása”

Krisztus arcának szemlélésére csak úgy juthatunk el, ha a Szentlélekben hallgatjuk az Atya szavát, mert „nem ismeri senki a Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27). Fülöp Cézareája közelében Péter vallomása hallatára Jézus megjelöli a forrást, ahonnan lényének világos felismerése ered: „Nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van” (Mt 16,17). Szükséges tehát a magasságbeli kinyilatkoztatás. A befogadásához azonban nélkülözhetetlen a figyelmes odahallgatás: „Csak a csend és az imádság biztosít megfelelő körülményeket ahhoz, hogy e misztérium igazabb, méltóbb és elmélyültebb megismerése megvalósuljon és kibontakozzék.”

A rózsafüzér a keresztény imádság egyik hagyományos módja, mely alkalmas Krisztus arcának szemlélésére. VI. Pál pápa így írt erről: „A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező, evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még jellegzetes eleme is – az »Üdvözlégy, Mária« litániaszerű ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük: Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a Szűzanya fiát.”

Megfelelő kiegészítés

Krisztus életének sok titka közül a rózsafüzér, abban a formában, ahogyan állandósult az egyházi tekintély által jóváhagyott általános gyakorlatban, csak néhányat említ. E válogatást az az alapgondolat határozta meg, hogy a 150 Üdvözlégy a 150 zsoltárnak felel meg.

Úgy látom azonban, hogy a rózsafüzér krisztologikus jellegének erősítésére alkalmas volna egy kiegészítés – melynek elfogadása személyeknek is, közösségeknek is szabad választásától függ –, mely a Krisztus keresztsége és szenvedése közötti nyilvános működés idejének titkait foglalja magában. E titkokban Krisztus személyének, mint Isten végső kinyilatkoztatójának fontos tulajdonságait szemléljük. Ugyanis ő az, akit a Jordánnál történt keresztségkor az Atya szeretett Fiának nevez, aki meghirdeti az Ország eljövetelét, tetteivel tanúskodik róla, kihirdeti törvényeit. A nyilvános működés idején Krisztus misztériuma sajátos módon mint a világosság misztériuma mutatkozik meg: „amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5).

Annak érdekében, hogy a rózsafüzért még inkább „az evangélium összefoglalásának” nevezhessük, nagyon megfelelő, hogy – miután megemlékeztünk Krisztus megtestesüléséről és rejtett életéről (az öröm titkai), s mielőtt szenvedésének kínjait (a fájdalom titkai) és a föltámadás győzelmét (a dicsőség titkai) szemlélnénk – elmélkedésünk kiterjedjen nyilvános működésének néhány nagyon fontos mozzanatára is (a világosság titkai). Ez az új titkokkal való kiegészítés – teljesen tiszteletben tartva az eddigi hagyományos módot – azt szeretné elérni, hogy a keresztény lelkiségben megújítsa a figyelmet a rózsafüzér iránt, mint ami valóban bevezet Krisztus szívének mélységeibe, az öröm és a világosság, a fájdalom és a dicsőség mélységébe.

Az öröm titkai

A rózsafüzér titkainak első csoportjára, az örvendetes titkokra a megtestesülés eseményéből fakadó öröm jellemző. Nyilvánvaló ez az Angyali üdvözlettől kezdve, amikor Gábor főangyalnak a Názáreti Szűzhöz intézett köszöntése szorosan kapcsolódik a messiási örömre szóló meghíváshoz: „Üdvözlégy, Mária”. Ehhez a köszöntéshez kapcsolódik az egész üdvtörténet, sőt, bizonyos módon a világ történelme. Ha ugyanis az Atya terve az, hogy Krisztusban foglal újra össze mindent (vö. Ef 1,10), akkor bizonyos értelemben az egész univerzumot érinti az az isteni kegy, amellyel az Atya lehajlik Máriához, hogy Fiának anyjává tegye őt. S viszont: az egész emberiség benne foglaltatik abban a „fiat”-ban, mellyel Mária készséges engedelmességgel válaszol Isten akaratára.

A kitörő öröm nagy példája az Erzsébettel való találkozás, amikor Mária hangja és a jelenlévő Krisztus hatására János „örömében repesett” Erzsébet méhében (vö. Lk 1,44). Örömmel áradó a betlehemi éjszaka, amikor az isteni Gyermek, a világ Üdvözítője születéséről énekelnek az angyalok, és mint „nagy örömet” hirdetik a pásztoroknak (Lk 2,10).

A negyedik és ötödik titok továbbra is örvendetes jellegű, de már drámai elemekkel. A templomban történt bemutatás ugyanis, miközben kifejezi az Istennek szentelés örömét és elmerít az öreg Simeon elragadtatásában, megjövendöli, hogy ez a gyermek az „ellentmondás jele” lesz Izrael számára, s hogy az Anya lelkét kard fogja átjárni (vö. Lk 2,34–35). Örvendetes s ugyanakkor drámai a tizenkét éves Jézus története a templomban. Isteni bölcsességében jelenik meg, s miközben kérdez és hallgatja a választ, lényegében Ő az, aki 'tanít'. Amikor kinyilatkoztatja a titkot, hogy Ő a magát teljesen Atyja dolgainak átadó Fiú, előre hirdeti azt a evangéliumi radikalizmust, mely a legdrágább emberi kapcsolatokat is alárendeli az Ország abszolút követelményeinek. Az aggódó és bánkódó József és Mária maga sem értette az Ő szavait (vö. Lk 2,50).

Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás. Azt jelenti, hogy tekintetünket a megtestesülés titkának fogható valóságára és az üdvözítő szenvedés még homályos jövendölésére szegezzük. Mária elvezet minket a keresztény öröm titkának megértésére, és emlékeztet rá, hogy a kereszténység mindenekelőtt euangelion, 'örömhír', melynek központja, sőt lényegi tartalma Krisztus személye, a testté lett Ige, a világ egyetlen Üdvözítője.

A világosság titkai

A gyermekségtől és a názáreti élettől továbbhaladva Jézus nyilvános működése felé, a szemlélődés azokhoz a titkokhoz vezet, melyeket külön névvel a világosság titkainak nevezhetünk. Valójában minden Krisztusnak a titka, aki a világosság. Ő „a világ világossága” (Jn 8,12). Ez azonban különösen megmutatkozik a nyilvános működés éveiben, amikor hirdeti az Ország Evangéliumát. Ha a keresztény közösségnek Krisztus nyilvános életéből öt jellegzetes mozzanatot, mint a világosság titkait kellene kiemelni, úgy gondolom, a következők lehetnek: 1. a Jordánnál történt keresztség, 2. önmaga kinyilatkoztatása a kánai menyegzőn, 3. Isten Országának meghirdetése a megtérésre hívó fölszólítással, 4. színeváltozás, 5. az Eucharisztia alapítása, a húsvéti misztérium szentségi kifejezése.

E titkok mindegyike a Jézus személyében immár elérkezett Ország kinyilatkoztatása. Mindenekelőtt a Jordánnál történt keresztség a világosság titka. Itt ugyanis, miközben Krisztus, az ártatlan, aki 'bűnné' teszi magát értünk (vö. 2Kor 5,21), megmerül a folyó vízében, megnyílik az ég, és az Atya szava a szeretett Fiúnak nyilvánítja Őt (vö. Mt 3,17), s közben a Szentlélek leszáll rá, hogy ráruházza a küldetést. – A világosság titka az első csodajel Kánában (vö. Jn 2,1–12), amikor Krisztus, – Máriának, a hívők között az elsőnek közbenjárására – borrá változtatván a vizet, megnyitja a hitre a tanítványok szívét. – A világosság titka a prédikáció, mellyel Jézus meghirdeti Isten országának eljövetelét és megtérésre hív (vö. Mk 1,15), megbocsátja azok bűneit, akik alázatos bizalommal közelednek hozzá (vö. Mk 2,3–13; Lk 7,47–48), s ez annak az irgalmas szolgálatnak a kezdete, melyet Ő a világ végéig folytatni fog, különösen a bűnbánat szentsége által, melyet Egyházára bízott. – Kiváltképpen a világosság titka a színeváltozás, mely a hagyomány szerint a Tábor hegyén történt. Az isteni dicsőség fölragyog Krisztus arcán, s közben az Atya az elragadtatásban lévő apostoloknak megparancsolja, hogy Őt hallgassák (vö. Lk 9,35), s legyenek készen vele együtt átélni a szenvedés fájdalmas óráját, hogy vele együtt eljussanak a föltámadás örömére és a Szentlélektől átformált életre. – Végül a világosság titka az Eucharisztia alapítása, mellyel Krisztus a kenyér és a bor színe alatt a testét és vérét adja eledelül, bizonyságául „mindvégig” tartó szeretetének (Jn 13,1) az emberiség iránt, melynek üdvösségéért föl fogja áldozni önmagát.

A kánai menyegzőt kivéve e titkokban Mária jelenléte háttérben marad. Az evangéliumok csak néha említik jelenlétét Jézus prédikálása időszakában (vö. Mk 3,31–35; Jn 2,12), és semmit nem mondanak arról, hogy jelen volt-e az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor. De amit Mária Kánában tett, az a magatartás végigkíséri Krisztus egész útját. A kinyilatkoztatás, melyet az Atya adott a Jordánnál történt kereszteléskor és amit a Keresztelő megismételt, Kánában Mária ajkán hangzik föl és egy nagy anyai intelemmé válik, melyet minden idők Egyházához intéz: „Tegyétek meg, amit nektek mond!” (Jn 2,4) Ez az intelem jól bevezeti Krisztus nyilvános élete során mondott szavait és jeleit, és a világosság minden titka számára máriás hátteret ad.

A fájdalom titkai

Az evangéliumok kiemelt hangsúllyal beszélnek Krisztus fájdalmának titkairól. A keresztény jámborság kezdettől fogva – főként nagyböjtben a keresztút végzésével – elidőzött a passió mozzanatainál, szemlélve, hogy ez a szeretet kinyilatkoztatásának a csúcsa és itt van üdvösségünk forrása. A rózsafüzér kiemeli a passió néhány mozzanatát, s az imádkozó lelki szemét ráirányítja és segíti, hogy átélje azokat. Az elmélkedés a Getszemáni kertben kezdődik, ahol Krisztus egy különösen szorongató órát él át az Atya akaratának elfogadásában, ami ellen a test gyöngesége a lázadás kísértését szenvedi. Krisztus itt magára veszi az emberiség összes bűne mellé az emberiség minden kísértését, hogy elmondhassa minden ember nevében az Atyának: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te” (Lk 22,42). Ezzel az „igen”-jével helyrehozta az ősszülők Édenkert-beli „nem”-jét. S hogy mibe került neki az Atya akaratához való ragaszkodás, az a fájdalmas titkokból derül ki, melyek a keresztúttal, az ostorozással, a töviskoronázással és a kereszthalállal megmutatják, hogy a legnagyobb megvetésben lett része: Íme, az ember!

E megvetettségben nemcsak Isten szeretete, hanem maga az ember is kinyilatkoztatást nyert. Íme, az ember: aki meg akarja ismerni őt, annak képesnek kell lennie arra, hogy fölismerje az emberi lét értelmét, gyökerét és beteljesedését Krisztusban, Istenben, aki szeretetből megalázza magát „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A fájdalmas titkok segítik a hívőt abban, hogy átélje Jézus halálát – ott állva a kereszt alatt Mária mellett –, s hogy vele együtt merüljön el Isten ember iránti szeretetének mélységében, s érezze meg e szeretet egész újjáteremtő erejét.

A dicsőség titkai

„Krisztus arcának szemlélése nem állhat meg a Megfeszítettnél. Ő a Föltámadott!”[29] A rózsafüzér kezdettől fogva kifejezi ezt a hitigazságot, amikor a hívőt arra készteti, hogy lépjen túl a passió sötétségén, és tekintetét a föltámadásban és a mennybemenetelben szegezze Krisztus dicsőségére. Miközben a keresztény lélek a Föltámadottat szemléli, fölfedezi hitének indokait (1Kor 15,14), és átéli nem csupán az apostolok, Magdolna és az emmauszi tanítványok örömét, akiknek Krisztus megjelent, hanem Mária örömét is, akinek az előbbieknél nem kisebb tapasztalattal kellett bírnia a megdicsőült Fiú új létformájáról. A mennybemenetelkor Krisztus megdicsőül az Atya jobbján, Mária pedig különleges kiváltságként – hogy elővételezze az igazak föltámadott állapotát – ugyanebbe a dicsőségbe vétetik föl. És az utolsó dicsőséges titokként Mária a dicsőség koronájával mint az angyalok és a szentek királynője ragyog föl, elővételezvén az Egyház eszkatologikus állapotát és annak tökéletességét.

A Fiú és az Anya megdicsőülésének útja közepére helyezi a rózsafüzér a harmadik dicsőséges titkot, a Pünkösdöt, mely úgy mutatja be az Egyházat, mint a Mária körül egyesült családot, melyet a Szentlélek hatalmas kiáradása éltet és kész az evangélium hirdetésének küldetésére. E titok szemlélésének, miként a többi dicsőséges titkoké is, a hívőket arra kell vezetnie, hogy egyre tudatosabbá váljék bennük a Krisztusban, az Egyházban való új élet, az az életforma, melynek a Pünkösd nagy mintaképe. Így a dicsőséges titkok a hívőkben táplálják az eszkatologikus célba vetett reményt, amely felé mint Isten történelemben zarándokló népének tagjai tartanak. Mindez arra ösztönzi őket, hogy bátran tanúskodjanak az „örömhírről”, mely értelmet ad egész életüknek.

A 'titkoktól' a 'misztériumhoz': ez Mária útja

A rózsafüzérben elénk adott elmélkedés-sorozatok kétségtelenül nem kimerítőek, de a lényegre fölhívják a figyelmet azáltal, hogy a lelket bevezetik Krisztus megismerésének ízlelésébe, mely az evangéliumi szöveg tiszta forrásából származik. Miként az evangelisták elbeszélik, Krisztus életének minden eseménye azt a misztériumot tükrözi, mely meghalad minden értelmet (vö. Ef 3,19). A testté lett Ige misztériuma ez, akiben „testileg benne lakik az istenség egész teljessége” (Kol 2,9). A Katolikus Egyház Katekizmusa ezért hangsúlyozza annyira Krisztus misztériumait, amikor emlékeztet arra, hogy „Jézus életében minden az Ő misztériumának jele”. Az Egyház „evezz a mélyre” programja a harmadik évezredben annak függvénye, hogy a keresztények mennyire képesek „eljutni a tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, azaz Krisztusnak a megismerésére, akiben benne rejlik a tudomány és bölcsesség minden kincse” (Kol 2,2–3). Minden megkereszteltnek szól az Efezusi levél kívánsága: „a hittel Krisztus lakjék a szívetekben, gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd (...) megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek Isten egész teljességével.” (3,17–19)

A rózsafüzér ennek az eszménynek a szolgálatában áll, elénk tárva a 'titkot', hogy könnyebben megnyílhassunk Krisztus elmélyült és bensőséges megismerésére. Elmondhatjuk, hogy ez Mária útja. A názáreti Szűz, a hit, a csend és az odahallgatás asszonya példájának az útja. Ugyanakkor annak a Mária-tiszteletnek az útja, melyet a Krisztus és az Ő szentséges Anyja közti elszakíthatatlan kapcsolat tudata éltet: Krisztus titkai bizonyos értelemben az anya titkai is – még akkor is, ha ez nem közvetlenül nyilvánvaló –, mert Mária Krisztusból és Krisztusért él. Magunkévá téve az Üdvözlégyből Gábor angyal és Szent Erzsébet szavait, késztetést érzünk arra, hogy mindig újra Mária karjaiban és szívében keressük az ő „méhének áldott gyümölcsét” (vö. Lk 1,42).

Krisztus titka – az ember 'titka'

Már hivatkoztam arra, hogy 1978-ban a rózsafüzérről mint nagyon kedves imádságomról beszéltem, és akkor említettem valamit, amire most szeretnék visszatérni.

Akkor azt mondtam: „a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát”.

A Krisztus titkaira vonatkozó meggondolások fényénél nem nehéz elmélyíteni a rózsafüzér antropológiai tartalmát. E tartalom mélyebb értelme első látásra nem tűnik föl. Aki szemlélni kezdi Krisztust, végigjárva életének állomásait, feltétlenül fölfedezi benne az emberre vonatkozó igazságot is. Ez a II. Vatikáni Zsinat nagy tanítása, melyet a Redemptor Hominis enciklikámtól kezdve annyiszor említettem tanításomban: „valójában az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán”. A rózsafüzér segít befogadni ezt a világosságot. Krisztus útját követve, akiben „összefoglaltatik”, föltárul és megváltást nyer az ember útja, a hívő az igaz ember képe előtt áll. Miközben szemléli az Ő születését, megtanulja, hogy az élet szent, a názáreti otthonra tekintve fölfogja a család Isten terve szerinti eredeti igazságát; a nyilvános élet titkaiban hallgatván a Mestert világosságot lát ahhoz, hogy belépjen Isten országába; követvén Őt a keresztúton megismeri az üdvözítő fájdalom értelmét. Végül Krisztust és Anyját a dicsőségben szemlélve látja a célt, ahova mindegyikünk hivatott, ha engedjük, hogy a Szentlélek meggyógyítson és átformáljon minket. Így tehát elmondható, hogy ha a rózsafüzér bármely titkát jól elmélkedjük, megvilágosítja az ember titkát.

Ugyanakkor természetessé válik, hogy a Megváltó szent emberségével való találkozásba magunkkal vigyük gondjainkat, bajainkat, munkánkat, terveinket, mindazt, ami az életünket jelenti. „Bízd az Úrra minden gondodat, és Ő gondoskodni fog rólad” (Zsolt 55,23). A rózsafüzérrel elmélkedni azt jelenti, hogy gondjainkat rábízzuk Krisztus és az Ő Anyja irgalmas szívére. Huszonöt év távolából visszagondolva a próbatétekre, melyek a péteri szolgálat gyakorlása közben sem hiányoztak, úgy érzem, meg kell erősítenem buzdító felhívásként mindenki felé, hogy személy szerint tapasztalják meg: igen, valóban a rózsafüzér „adja az emberi élet ritmusát”, azért, hogy harmonizálja az isteni élet ritmusával a Szentháromság boldog közösségében; és ez a mi egész életünk rendeltetése és vágya.

Forrás: ROSARIUM VIRGINIS MARIAE - II. JÁNOS PÁL PÁPA apostoli levele a püspököknek, a papságnak és a hívőknek a szent rózsafüzérről