Nem sorolható a nagy teológusok és szónokok közé, de szíve nyitott volt az Úr felé. Az Úrtól kapott bölcsességgel tanított, hirdette az Igét. Grenoble-ban szentelték pappá és első szentmiséjét 1815. augusztus 14-én mutatta be. Később püspöke Arsba küldte plébános helyettesnek. Ars akkoriban egy elkereszténytelenedett falu volt. János önmegtagadásban élt, és éjszakákon át imádkozott a templomban az Oltáriszentség előtt. Lassan kezdett megváltozni a falu. Az arsi emberek lassan ráébredtek, hogy egy szent érkezett hozzájuk. Nem szavai bárdolatlanságára figyeltek fel, hanem az igére, ami e szavakban zengett. Először persze felhorkantak, aztán hagyták magukat vezetni, végül már nem akartak lemaradni a plébánosuk mögött. Amikor valaki szóvá tette az egyik arsi parasztembernek, hogy miként lehetséges, hogy a faluban nem hallani egyetlen káromkodást sem, azt válaszolta: "Mi sem vagyunk jobbak a többieknél, de nagyon szégyellhetnénk magunkat, ha egy szent mellett ilyen bűnöket követnénk el!" Egy másik, amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál olyan sokáig a templomban, azt felelte: "Én nézem a Jóistent, és a Jóisten néz engem." Amikor később új temetőt nyitottak, és a sírok kezdtek egymás mellett sorakozni, a szent plébános megjegyezte: "Ez igazában egy ereklyekápolna", mert szerinte azok közül, akiket oda temettek, senki sem veszett el. Mind többen járultak a szentgyónáshoz és kérték tanácsát lelkivezetését. „Gyermekeim, fel sem tudjuk fogni Istennek irántunk való jóságát, amellyel a bűnbánat nagy szentségét alapította. Ha azt a kegyelmet kaptuk volna, hogy bármit kérhetünk Krisztus Urunktól, sosem gondoltunk volna rá, hogy ezt kérjük; de Ő előre látta gyöngeségünket és állhatatlanságunkat a jóban és szeretete arra vitte, hogy megadja azt, amit kérni sem mertünk volna”. Ahogy gyarapodott a megtérők száma egyre több kísértést szenvedett. Sátáni zaklatások, paptársak gúnyolódásai, és alaptalan rágalmak nehezítették az életét. De élete középpontjába a szentmisét helyezte: "Nem vagyunk méltók rá, hogy magunkhoz vegyük az Oltáriszentséget, de szükségünk van rá!" Özönlöttek hozzá a gyónók, akiknek néha napokon át kellet várakozniuk. A lelkekbe látott és segített az embereknek abban, hogy mély megtéréssel, igazi bűnbánattal térjenek Istenhez. „Milyen tanácsot adnátok egy embernek, aki sebekkel van borítva? Azt mondanátok neki, menjen a kórházba, és mutassa meg baját az orvosnak. Az orvos gyógyszert ad és segít rajta. De az ember veszi a kését és nagy vágásokat ejt magán. Több baja lesz, mint volt. Így tesztek ti is gyakran, amikor elhagyjátok a gyóntatószéket.” … „Nem árt gyermekeim rágondolni, hogy van egy szentség, amely meggyógyítja lelkünk sebeit! De jó előkészülettel kell ám felvennünk, különben új sebek támadnak a régieken”. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. János abbé szívén viselte az ifjúság sorsát is. 1826-ban, a Gondviselésről elnevezett arsi iskolát átalakította a szegény és kitett kislányok otthonává. Minden délután hittanórát tartott nekik és köztünk művelte első csodáját is, amikor lisztet szaporított. Hét évvel később fiúiskolát is létre hozott. Lelkesedése, jósága, szeretete nagy hatással volt mindenkire. Önzetlen volt és odafigyelt a szükséget szenvedőkre. Sokat nélkülözött. Mindenét szétosztotta a szegények között. 1905-ben avatta boldoggá Szent X. Piusz pápa, aki azt vallotta, hogy lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe, és akinek fényképe állandóan ott volt az asztalán. XI. Piusz pápa avatta szentté 1925-ben. Vianney Szent János járj közben papjainkért és papi hivatásokért!
Forrás: Szenvedés Önkéntesei és Testvérei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése