A világi krisztushívők hivatása és küldetése

Küldetéstudat nélkül szétesik az életünk. Az elhivatottság tudata nélkül nincs lendülete, sodrása mindannak, amit teszünk. A hivatás és a küldetés az, ami mederbe tereli erőinket, összefogja és egy célra irányítja energiáinkat. Ha hiányzik ez a meder, akkor olyanná válik az életünk, mint a lelassult, megfáradt, szétterülő és elmocsarasodó folyóvíz: eliszaposodik, zavarossá válik, kellemetlen szagot áraszt, mindenféle kártékony élősködők telephelye lesz. Mederbe terelni az életünket, rátalálni a küldetésünkre azt jelenti, hogy tudjuk, mi dolgunk a világon és elvállaljuk a nekünk jutó feladatot. Ez a „Mit kell tennem?” kérdés azonban elválaszthatatlan a „Mi az értelme?” kérdéstől. Ahhoz, hogy rátaláljak a hivatásomra, hogy felismerjem a feladatom, tudnom kell, hogy mi az „egész” létezés értelme.
A keresztény ember számára Krisztus a létezés értelme. A vele való személyes kapcsolatban világosodik meg a küldetése, az „egészen” belüli helye és feladata. A II. Vatikáni zsinat legnagyszerűbb eredményei közé kell sorolnunk, hogy érzékelvén e kérdés döntő fontosságát, lefektette a világi krisztushívők küldetéséről szóló tanítás alapjait. Egyi­ke ez a zsinati tanítás újdonságainak. Míg a korábbi tanítóhivata­li megnyilatkozások éppen csak érintették ezt a kérdéskört és soha nem tárgyalták önálló témaként, addig a II. Vatikánum számos doku­men­tuma foglalkozik vele. Ezek közül a legfontosabbak: a Lumen gen­tium egyházról szóló dogmatikus rendelkezés második és negyedik fejezete, a világi hívők apostolkodásáról szóló Apostolicam actuositatem határozat egésze, az egyház missziós tevékenységét tárgyaló Ad gentes határozat és „Az egyház a mai világban” című, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori rendelkezés számos része. A zsinat utáni időszakban az 1987-es püspöki szinódus témája a krisztushívő laikusoknak az egyházban és a világban betöltött hivatása és küldetése volt. Ehhez kapcsolódóan jelent meg II. János Pál pápa Chistifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, mely összefoglalta a szinódusi munka gyümölcseit. Mind az Apostolicam actuositatem, mind a Christifideles laici szövegének a megalkotásába a püspökök bevontak világi hívőket is. Az első esetében laikus hívők konzultorokként működtek közre a szövegezésben és auditorokként (megfigyelőkként) a második zsinati ülésszakon, a szöveg­tervezetet pedig véleményezésre megküldték több apostoli célú nagy laikus szervezetnek. Az 1987-es püspöki szinódus munkáját is segítették világi férfiak és nők, akik tapasztalataikkal és javaslataikkal értékes módon hozzájárultak a dokumentum megszületéséhez.
A világi krisztushívőkről szóló zsinati tanítás fő célkitűzése az volt, hogy a „laikus” fogalmát újraértelmezze és pozitív jelentéstartalommal töltse meg. A korábbi szemléletmódban vagy csak negatív módon közelítették meg a laikust – az, aki nem klerikus és nem szerzetes; vagy teljes passzivitásra ítélték – a klerikusok tanítanak, a szentségeket kiszolgáltatják és szent uralmat gyakorolva kormányoznak, a laikusok hallgatják a tanítást, felveszik a szentségeket és engedelmeskednek a pásztoroknak. Innét, a klerikustól elkülönítő és vele szembeállító meghatározásból érthető, hogy a „laikus” szóhoz idővel a „hozzá nem értő, nem szakmabeli” jelentése társult, illetve további jelentésmódosulással a „laikus állam” szóösszetételben a semleges és vallásmentes állam jellemzésére használták. Mindezt szem előtt tartva a „laikusokról” szóló zsinati határozatot előkészítő bizottságban egyenesen olyan javaslatok is megfogalmazódtak, hogy teljesen mellőzzék a „laikus” szó haszná­latát a dokumentumban, s helyette egyszerűen csak a „hívők” (fideles) megnevezést alkalmazzák. Erre azonban nem került sor, hisz a „fideles” szó önmagában minden megkereszteltet jelöl, s így nem tudta volna kifejezni azoknak a hívőknek a sajátos státuszát és küldetését, akik nem részesültek az egyházi rend szentségében és nem is szerzetesek. A zsinati dokumentumok megtartották tehát a „laikus” szót, s azt vagy önmagában használják (laici=világiak) vagy a fideles szóval összetéve (christifideles laici=világi krisztushívők). Végső soron azonban nem önmagában a szóhasználat a döntő, hanem az, hogy milyen tartalmat adott neki a zsinat.
A „laikus” fogalmának pozitív tartalommal való megtöltése szempontjából már az a tény is sokat elárul a szemléletváltásról, hogy a Lumen gentium rendelkezés felépítésében az Isten népéről szóló második fejezet megelőzi az egyház hierarchikus alkotmányáról, a világi hívőkről és a szerzetesekről szóló fejezeteket. A zsinati tanítás kiindulópontja tehát az, hogy az Isten népén belül a szolgálatok, küldetések, felhatalmazások, karizmák és életállapotok közötti különbségeket megelőzi az, ami közös az egyház tagjaiban: Isten gyermekeinek méltósága és szabadsága, meghívás a szeretet parancsának a teljesítésére és az életszentségre, a Szentlélek működése, az egyetemes papság gyakorlása, a hitérzék ajándéka, az Isten országának szolgálata, a testvériség. A laikusok és a klerikusok tehát ugyanazon Isten népének egyenlő méltósággal rendelkező tagjai, akik egymásnak testvérei. Egyébként a „laikosz” görög szó, mely a laosz=nép szóból származik, s így eredetileg a „néphez tartozót” jelenti, már önmagában is rendkívül pozitív teológiai tartalmat hordoz: azt jelöli ugyanis, aki azzal a méltósággal rendelkezik, hogy Isten népéhez tartozik. Ebben az eredeti és tág értelemben minden megkeresztelt „laikus”, legyen fölszentelt pap, szerzetes vagy világi hívő.
A következő vázlatos reflexió azoknak a lépéseknek a bemutatására törekszik, amelyek megtétele révén a zsinati tanítás újraértelmezte a „laikus” fogalmát. Az egyes fejezetek címe jelzi ezeket a lépéseket: a laikusok küldetésének közvetlen krisztusi eredete; részesedésük Krisztus hármas küldetéséből; apostoli küldetésük és lelkiségük sajátossága. A következő megfontolásokból az is kiviláglik, hogy a zsinat a „laikus” fogalmának újraértelmezésével együtt és azzal összefüggésben újraértelmezte az „apostolság” és az „evilági rend” hagyományos fogalmát is.

A világi krisztushívők küldetésének eredete

A zsinati tanítás szerint a világi krisztushívők apostoli tevékenysége közvetlenül fakad keresztény hivatásukból (AA 1,1), a keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás (AA 2,1). A hívők a keresztség révén személyes egységbe kerülnek Krisztussal és tagjaivá válnak az ő titokzatos Testének, az egyháznak. Így részesei lesznek Krisztus és az egyház küldetésének is. Arra szenteltetnek föl, hogy a királyi papság részeseiként (vö. 1Pét 2,4–10) „minden munkájuk által lelki áldozatot mutassanak be, és tanúbizonyságot tegyenek Krisztusról az egész földön” (AA 3,1). A bérmálás szentségében a Szentlélek ereje apostoli küldetésükben erősíti meg őket, az Eucharisztia és a többi szentség vétele pedig táplálja bennük azt a szeretetet, mely az apostoli hivatás lelke. Krisztus Testének a tagjaiként feladatuk, kötelességük és joguk, hogy a Szentlélektől kapott saját karizmájukat az emberek javára, az egyház építésére és folytonos megszentelésére használják fel (LG 33,1; AA 3,4). Az egyetemes szeretet jézusi parancsa is megkívánja Krisztus összes tanítványától, hogy apostoli küldetést teljesítve Isten országa eljöveteléért, Isten dicsőségéért, az Üdvözítő megismertetéséért és így minden ember örök életéért dolgozzanak (AA 3,2). A zsinati szövegek a Szentírásból kiolvasott egyháztani és szentségteológiai megalapozáson túl a világi krisztushívők apostoli tevékenységének bibliai példáira is utalnak, többek között az Efezusban működő házaspárra, Priszcillára és Aquilára (ApCsel 18,26), Pál apostolnak a Római-levél végén felsorolt és a Filippi-levélben említett munkatársaira (Róm 16,1–6; Fil 4,3), az Antiochiában misszionáló első keresztényekre (ApCsel 11,19–21). A világi hívek apostolkodásáról szóló határozat záró buzdítása a Jézus által Isten országa hirdetésére kiküldött hetven(két) tanítvány apostolkodásában pillantja meg a világi hívők apostoli küldetésének a mintáját. „Krisztus most a világi hívőket küldi mindazokba a városokba és falvakba, ahová ő maga készül (vö. Lk 10,1), hogy legyenek munkatársak az egyház egyetlen apostoli küldetésében…” – fogalmaz a zsinati dokumentum (AA 33,2). E lukácsi szöveghely különösen is alkalmas lehet a világi krisztushívők küldetésének a szentírási megalapozására, hiszen itt egy a tizenkettő testülete mellett kiválasztott nagyobb tanítványi csoportról van szó, melynek Jézus szintén missziós küldetést ad. A tizenkét apostolon kívül is vannak tehát apostoli küldetésben járó Jézus-követők, noha őket nem nevezi az evangélium apostoloknak. A 70-es illetve a 72-es szám a kapott küldetés egyetemes irányultságát rejtjelezi, hiszen az ószövetségi „népek táblája” (Ter 10) szerint az emberiség 70 (héber szövegben), illetve 72 (Szeptuagintában) népből áll. Az egyetemes küldetés teljesítése azonban ténylegesen majd csak Jézus mennybemenetele és a Szentlélek kiáradása után veszi kezdetét. Lukács szerint az apostolokon kívül mindkét eseménynél jelen vannak más tanítványok is (Lk 24,33: tizenegy és társaik; ApCsel 1,15: százhúsz testvér), mindnyájan küldetést kapnak a tanúságtételre és kiárad rájuk a Szentlélek. A lukácsi művek alapján a tizenkét apostol testülete és a tágabb tanítványi kör értelmezhető tehát akár úgy is, mint a későbbi hierarchikus apostolutód testület (a püspökök testülete az őket segítő presbiterekkel és diakónusokkal) és a világi krisztushívők tanítványi csoportjának a kezdeti mintája, melyek egyazon küldetésben részesednek, de más-más módon és felhatalmazással.
A zsinati tanítás újdonsága, hogy a világi hívők apostoli tevékeny­ségét közvetlenül a Krisztussal való egységből eredezteti. Maga az Úr hívja meg, rendeli és küldi a megkeresztelt embereket az apostoli munkára (AA 3,1; LG 33,2). Más szavakkal: a krisztuskövetők apostolsága nem az apostolok és utódaik küldetéséből forrásozik, nem az apostolok és utódaik hívják a hívőket mintegy segítőtársul az apostoli munkára, hanem maga Krisztus. Mivel a páli KrisztusTest ekkléziológia minden egyes egyháztag közvetlen Krisztushoz kapcsolódását állítja, ezért a világi hívők és a hierarchia apostolságát egymással egyeredetűként kell felfogni. A világi hívők apostoli tevékenysége nem a hierarchia, hanem közvetlenül Krisztus és az egyház üdvözítő küldetésében való részesedés. A hierarchia és a világi hívők apostoli küldetése közötti különbség kifejezésére vonatkozóan a zsinati szövegek kerülnek minden olyan típusú különbségtételt, mint például „tulaj­donképpeni” és „tágabb értelemben vett”, vagy „közvetlen” és „közvetett”. A hierarchikus és a laikusi apostoli küldetés egyeredetűsége azt jelenti, hogy egyik sem vezethető le a másikból és mindegyiknek egy végső közös forrása van: Krisztus és az egyház üdvözítő küldetése. A pásztorok és a világi hívők más-más módon és sajátos szolgálat teljesítésével részesednek Krisztus küldetésében. A világi hívők a keresztség és a bérmálás szentségének erejében, valamint a Szentlélektől nekik juttatott személyes karizmák felhasználásával végzik sajátos apostoli tevékenységüket az egyházban és a világban. A pásztorok az egyházirend szentségének az erejében a Krisztustól az apostoloknak adott küldetés és felhatalmazás alapján, Krisztus nevében, tekintélyével és hatalmával végzik szolgálatukat Isten népének egybegyűjtésében (LG 32,3; AA 2,2). A hierarchikus és a laikus apostolság egymáshoz való viszonyát a zsinati szövegek a következő kulcskifejezésekkel jellemzik: egymásrautaltság, szükségszerű kölcsönösség, együttműködés (LG 32,3), szent közösség (AA 3,4), egymás szolgálatának kiegészítése (AA 6,1). A világi hívők és a hierarchia kapcsolatának kölcsönösségét és egymáshoz rendeltségét a jogok, kötelességek, a szükséges erények és elsajátítandó magatartásbeli beállítódás szempontjából külön szakaszban részletezi az egyházról szóló dogmatikus konstitúció (LG 37). Kívánatos célként fogalmazódik meg többek között az, hogy növekedjék a világi hívők saját felelősségének a tudata, cselekvő és kezdeményező készségük, szabadságuk az egyház javát érintő kérdésekben az illetékességük és tudásuk szerinti véleménynyilvánításra, együttműködésük a pásztorok megsegítésére tapasztalataikkal és szakértelműkkel.

A világi krisztushívők részesedése Krisztus hármas küldetésében

Abból a tételből, hogy a világi hívők apostoli küldetése közvetlenül részesedik Krisztus és az egyház üdvözítő küldetéséből, természetszerűleg fakad a következtetés, hogy Krisztus és az egyház küldetésének mindhárom tisztségében, vagyis a papi, a prófétai és a királyi küldetésben is részesedik minden megkeresztelt ember. A zsinat levonta ezt a következtetést, amikor a világi hívők apostolkodását a tanítói (prófétai), megszentelői (papi) és királyi (pásztori) hármas krisztusi hivatal (triplex munus) modellje szerint igyekezett értelmezni. Ez ismét újdonsága a zsinati tanításnak, hiszen a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozások XII. Piusz pápa Mystici corporis (1943) enciklikájáig bezárólag kizárólag az apostolok és utódaik küldetésének a jellemzésére alkalmazták a hármas krisztusi hivatal sémáját. A II. Vatikánum most kiterjeszti ezt az értelmezést a világi hívők apostoli tevékenységére is, amellett, hogy a „triplex mu­nus” (munus docendi, sanctificandi, regendi) természetesen továbbra is meghatározó hermeneutikai kulcsa marad az egyház hierarchikus szerkezetének, különösképpen az apostolutód püspöki rendnek a teológiai megközelítéséhez. E kiterjesztésnek nyilvánvalóan az a fő célja, hogy a „laikusok” kizárólag elkülönítő és szembeállításon alapuló meghatározását – nem klerikus és nem szerzetes – állító tartalmú meghatározással váltsák fel, vagy legalábbis egészítsék ki. Ennek értelmében: „Világi hívőkön az összes keresztényeket kell ér­teni az egyházi rend és az egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével” – eddig a definíció elkülönítő része, melyet a következő pozitív állítás egészít ki – „akik a maguk részéről az egész krisztusi nép küldetésében járnak el az egyházban és a világ­ban, hiszen a keresztség Krisztus testébe építette be őket, Isten népének tagjaivá, és Krisztusnak papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé tette” (LG 31,1). E meghatározásnak alapvető jelentősége van a LG-nak a világi hívőkről (és az Isten népéről) szóló fejezetében, hiszen e hármas küldetés mentén fejti ki a szöveg a világi krisztushívők apostoli tevékenységének az egyes dimenzióit (LG 34–36).
A zsinat tanítja, hogy a megkereszteltek papi közössége az egyes szentségek felvétele és az erények által épül. A keresztségben kapott eltörölhetetlen jegy által arra rendeli őket Isten, hogy részt vegyenek a keresztény vallás istentiszteletében az ima, a szeretet művei, a szent élet tanúsága és az önmegtagadás által. A szentmiseáldozatban Jézusnak, az isteni Báránynak a felajánlásához csatlakoznak és vele együtt önmagukat is felajánlják Istennek (LG 11). A hívők mindennapi munkája, imádsága, apostoli kezdeményezése, hitvestársi és családi élete, testi-lelki pihenése, sőt az élet türelmesen viselt terhei is, ha a Szentlélek tölti be, mind Istennek kedves lelki áldozattá válnak, melynek révén a világot Istennek szentelik (LG 34). Nincs tehát olyan szelete vagy szöglete az életnek, amely ne lenne átitatható krisztusi lelkülettel, az Atya megdicsőítésének a szándékával, amely a puszta profán létezés tartományába tartozna. A világ templommá alakítható – ez a világi krisztushívők apostoli-papi küldetése.
Krisztus prófétai küldetését egészen második eljöveteléig szüntelenül gyakorolja, mégpedig nemcsak az ő nevében és hatalmával tanító hierarchia, hanem a világi hívők által is. E küldetéshez megadja nekik a Szentlélek a hit természetfeletti érzékét és a beszéd adományát. A megkereszteltek a tanúságtevő élettel és a szóbeli igehirdetéssel teljesítik Krisztustól kapott prófétai küldetésüket. A zsinat ismét hangsúlyozza, hogy ennek elsődleges terepe a világ: az Evangélium erejével kell átitatni a mindennapi életet, a házasságot, a családot és a társadalmat. Krisztus üzenetének bemutatása „sajátos jelleget és különleges hatékonyságot kap attól, hogy a világ köznapi körülményei között megy végbe” (LG 35,2).
Krisztus királyi küldetését úgy értelmezi a zsinat, hogy az a bűn hatalmának a megtörését és mindennek az Atya uralma alá vonását jelenti. Krisztus királyi uralma a bűn feletti győzelmét és a teremtett világnak az Atyához való elvezetését foglalja magában. Halálig tartó engedelmes szolgálatával, a halálból felmagasztalt királyként szent hatalmával Isten országának, az igazságosság, a szeretet és a béke országának a megvalósulását munkálja szüntelen. A zsinati tanítás szerint a világi krisztushívők oly módon részesednek Krisztus királyi tisztségében, hogy Isten országának terjesztésén fáradoznak. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a föltámadt Jézus szent hatalmával legyőzik önmagukban a bűn országát, és így a királyi szabadság állapotába kerülnek. Másfelől azt is jelenti, hogy Isten országát terjesztik azzal, hogy a munka, a technika, a kultúra, a civilizáció és a társadalmi kapcsolatok világát átitatják krisztusi szellemmel, az igazságosság követelményei és az erkölcsi értékek szerint alakítják az intézmények működését (LG 36). Jól látható tehát, hogy a zsinati tanításban az Isten országa fogalma egyszerre rendelkezik krisztológiai, spirituális, társadalmi és ekkléziológiai dimenzióval. Isten uralmának személyes megtestesítője maga Jézus, aki Fiúként szent emberségében tökéletes „tere”, hordozója és kinyilatkoztatója az Atya uralma megvalósulásának. Ő maga személy szerint az Isten országa. Isten uralma úgy valósul a történelemben, hogy Krisztust követjük és krisztusivá válunk, Krisztus országa bontakozik bennünk és közöttünk. Ez egyszerre benső, spirituális történés, de ugyanakkor egész kapcsolatrendszerünket és a világhoz való viszonyunk teljes spektrumát átformáló esemény. E kettős történésnek a kitüntetett közege az egyház, mely Isten országának csírája, a krisztusi üd­vösség egyetemes szentsége a történelemben. A világi hívők királyi küldetése ennek az Országnak a szolgálatában áll: Krisztussal egyesülve, titokzatos Testének tagjaiként azon munkálkodni, hogy a világ minden szempontból az Atya tetszése szerint alakuljon.
Bár a világi krisztushívők életállapotának, élethelyzetének és ebből adódóan küldetésének is alapvető sajátossága a „világiság”, mégis küldetésük területéhez tartozik maga az egyházi élet is, egyházközségi, egyházmegyei, nemzeti vagy nemzetközi szinten egyaránt. Itt olyan feladatokból vehetik ki a részüket, mint az egyházközségi munka, az egyház javainak kezelése, a szeretetszolgálat, a hitterjesztés. A világi hívők bevonhatók a hierarchia apostoli munkájába közvetlenebb együttműködés keretében is, így például a hierarchia megbízása alapján végezhetnek hitoktatást, lelkigondozást és bizonyos liturgikus cselekményeket (AA 24). Mindenesetre küldetésük elsődleges területe a világ kell, hogy maradjon.

A világi krisztushívők küldetésének és lelkiségének sajátossága

A világi hívők apostolkodásának alapja az egész egyház apostoli küldetése, mely Krisztus üdvözítő küldetésében gyökerezik. E három mozzanat összefüggését legvilágosabban az Apostolicam actuositatem 5. szakasza fogalmazza meg. A kulcsfontosságú mondatok így hangzanak: „Krisztus megváltói műve közvetlenül az emberek üdvösségére irányul, de magában foglalja az egész evilági rend megújítását is. Következőleg az egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és tökéletesítse a múlandó dolgok rendjét az Evangélium szellemével. A világiak tehát, amikor az egyház e küldetésében járnak, apostoli munkájukat mind az egyházban, mind a világban, és mind a lelki, mind az evilági dolgok rendjében fejtik ki.” A küldetés fent jelzett pólusai, a lelki dolgok és az evilági dolgok területén végzett apostolkodás, noha megkülönböztethető egymástól, mégsem szétválaszthatók. Krisztus üzenetének a hirdetése és kegyelmének a közvetítése az emberek üdvösségére természetszerűleg vonja maga után az evilági rend megújítását is, hisz az üdvös­ség már itt és most kezdődik, az üdvösséget a történelemben tapasztalhatóvá kell tenni. Ugyanakkor az evilági rendbe tartozó dolgok evangéliumi szellemben történő intézése és megújítása vég­ső soron megint csak az emberek üdvösségét, Krisztus országának terjesztését szolgálja. Isten egyetlen tervében a két rend szervesen összetartozik és átszövi egymást. Ennek az egységnek a végső teológiai oka Krisztus megtestesülése és test szerinti feltámadása, mely­nek révén az egész teremtést célba akarja juttatni az Atyához. „Isten maga Krisztusban új teremtményként ismét magához akarja fogadni a világmindenséget, csírájában már ebben a létben, teljesen pedig az utolsó napon” (AA 5) – fogalmaz a zsinati határozat. Krisztus megtestesülése és föltámadása miatt az üdvösség egyszerre szellemi és testi, személyes és társadalmi, történelmi és a történelmet beteljesítően meghaladó.
A zsinati tanítás szerint a világi krisztushívők küldetésének elsődleges terepe az evilági/múlandó/időleges dolgok rendje és megkülönböztető sajátossága a világba tartozás (indoles saecularis: LG 31,2). Az evilági rend magában foglalja az élet és a család javait, a kultúrát, gazdaságot, művészetet, társadalmi életet, a politikai közösségek intézményeit és a nemzetközi kapcsolatokat (AA 7). Sajátos hivatásuk alapján a laikusok dolga az, hogy az ideigvaló dolgok­nak (res temporales) az intézése és Isten akarata szerinti rendezése által keressék az Isten országát. Foglalkozásuk, munkakörük, családi életük és a társadalomban elfoglalt helyük körülményei között hívja őket Isten, hogy mintegy belülről szenteljék meg a világot; sajátos feladatuk, hogy az evilági dolgokat úgy értelmezzék, kezeljék és szükség esetén oly módon újítsák meg, hogy azok Krisztus szerint fejlődjenek (LG 31,2; AA 2,2). Ezen a ponton a zsinati tanítás döntően meghaladja azt a korábban elterjedt szemléletmódot, mely szerint a keresztényeknek két fajtája van: a laikusoké, akik pusztán az ideigtartó dolgokkal vannak elfoglalva és a klerikusoké, akik az örök, lelki dolgoknak szentelik az életüket. A zsinati tanítás nem egyszerűen egymás mellé állítja az üdvösség közvetítésének a szolgálatát, valamint a világ, társadalom, kultúra formálásának a tevékenységét, hanem megmutatja ezek kölcsönös és szerves kapcsolatát, mely éppen a világi hívők apostoli tevékenységében rajzolódik ki a legszembetűnőbben. Ezzel együtt a zsinat az ideigtartó dolgok rendje (ordo rerum temporalium) vagy másképpen az evilági rend (ordo temporalis) fogalmának is a korábban használatos meghatározásnál sokkal árnyaltabb értelmezését adja. Mindenekelőtt leszögezi, hogy az evilági rend tényezőinek pozitív jelentése és értéke a teremtés isteni művében gyökerezik. Ezt három oldalról világítja meg a zsinati határozat (AA 7). Egyfelől eszközök az ember végső céljának eléréséhez; másfelől értéküket növeli, hogy az emberi személy szolgálatára vannak rendelve; s végül az evilági rendnek megvan a teremtő Istentől kapott önállósága, saját törvényszerűségeivel, erőforrásaival és belső céljaival, e teremtett rendnek saját Istentől ajándékozott értéke és természetes jósága van.
A teremtésteológiai látószög mellett aztán megjelenik a krisztológiai és a szótériológiai szempont is. A teremtésben adott természetes rend az evilági dolgok összetevőivel ténylegesen beleágyazódik a természetfeletti rendbe, hiszen úgy van megteremtve és kezdettől arra rendeltetett, hogy Isten Jézus Krisztusban egységbe fogja mind­azt, ami van. Magában Krisztusban tökéletes egységre jutott a természetes és a természetfeletti rend, s ez a megtestesülésben megvalósuló egység lesz a kiindulópontja a teremtésben adott javak felemelésének. A teremtés a feltámadt Krisztus dicsőséges létmódjában való részesedés révén jut el a végső beteljesedésre. A teremtett világ Krisztusra irányítottsága és benne való összefoglalása nem vesz el semmit a teremtés önértékéből és az embert szolgáló jóságából, inkább felemeli és teljességre juttatja azt, hiszen magának az emberi létezésnek a titka is csak Krisztus felől világosodik meg. Mindenesetre az „ideigtartó/múlandó dolgok rendje” kifejezés jelzi, hogy az evilági rend időleges; a teremtés csak gyökeres átalakulás révén érkezhet célba. A zsinati tanítás azzal is számot vet, hogy az ideigtartó dolgok rendjét, a társadalom, a gazdaság, a családi élet, a politikai közösség, a technikai haladás, az intézmények világát a személyes bűn és annak terhes öröksége eltorzítja, s így rászorul a megváltás tisztító és gyógyító kegyelmére. A világi hívők sajátos küldetését éppen abban látja, hogy az evilági rendet a keresztény élet felsőbbrendű elvei szerint, a megváltás erőforrásaiból merítve megújítsák (AA 7,5). Nem nehéz észrevennünk, hogy az evilág rendjének árnyalt értelmezésében a zsinatot a „gratia non destruit, sed praesupponit, elevat (sanat) et perficit naturam” teológiai axióma vezeti: a kegyelem nem lerombolja, hanem előfeltételezi, felemeli (gyógyítja) és beteljesíti a természetet. Másképpen: Krisztus megtestesülése, megváltása és dicsőséges föltámadása nem csökkenti vagy kifosztja, hanem éppen felemeli, gyógyítja, megújítja és beteljesíti a teremtésben megalapozott és az emberi együttműködésre bízott ideigtartó dolgok rendjét. A világi hívők ebben a krisztusi és egyházi küldetésben végeznek pótolhatatlan szolgálatot. Küldetésük elsődleges és sajátos terepe a család, a társadalmi élet, a munkahely, a politika, a közélet, a kultúra, a kutatás, lakóhely – elsősorban itt, az ideigtartó rend építésében és irányításában lesznek munkatársai a teremtő, megváltó és megszentelő Istennek (AA 16,5). A zsinati határozat szerint: „A társadalmi környezetben való apostolkodás, vagyis az a törekvés, hogy keresztény szellem hassa át a maguk közösségének gondolkodását és erkölcseit, törvé­nyeit és struktúráit, annyira a világiak feladata, hogy helyettük más sohasem tud ennek eleget tenni” (AA 13,1). Apostoli küldetést teljesítenek azzal, hogy előmozdítják a közjót, a közhatalom igazságos kormányzását, a törvények összhangját az erkölcsi követelményekkel, s ha kell, közhivatalt is vállalnak. Így a világiaknak főképpen az a feladata, hogy jelenlévővé és hatóerővé tegyék az egyházat azokon a helyeken, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója (LG 33,2).
A zsinati tanítás szerint a laikusok lelkiségének a sajátos súlypontja az evilági rend és a krisztusi üdvösség rendje közötti egység megélése lesz: „…miközben az élet szokásos körülményei közt becsülettel teljesítik éppen az evilági kötelességeket, ne válasszák külön életüket és a Krisztussal való egyesülést, amelyben még növekednek is, az Isten akarata szerint végezve munkájukat. (…) Sem a családért való fáradozásnak, sem bármilyen világi foglalkozásnak nem szabad kívül esnie lelkiéletük körén” (AA 4). A világi hívők számára az életszentségben való növekedés éppen a világi feladatok krisztusi szellemben végzett teljesítése által történik. A hit fényében lesznek képesek mindig és mindenben felismerni Istent, minden eseményben keresni az ő akaratát, és helyes ítéletet alkotni a múlandó dolgok igazi jelentőségéről és értékéről. A Krisztus feltámadásába vetett hitből fakadó remény szabaddá teszi őket és erőt ad nekik a szeretet nagylelkű tetteinek gyakorlására és a nyolc boldogság szerinti életre (AA 4).
Mintegy összefoglalva a világi krisztushívő sajátos küldetését és lelkiségét, a Lumen gentiuma Kr. u. 2. században keletkezett Diogné­tosz­hoz írt levelet idézi: „Ami a lélek a testben, az legyen a keresztény a világban” (LG 38). Helyzetüket ugyanezen levél megfogalmazásával élve „a világban vannak, de nem a világból valók” (Diogn. 6,3) dialektikája jellemzi. Hogy milyen konkrét alakot ölt apostolkodásuk a világban, az a világ hozzájuk való viszonyulásán is múlik. Egy vészes feledékenységbe süllyedő világban az alapigazságok és erkölcsi értékek átmentőiként tevékenykednek; egy ellenséges érzületű és támadó szellemben fellépő világban a végső igazságok és alapvető értékek védelmezői lesznek; egy hanyatló és széteső társadalmi-kulturális környezetben elsődleges feladatuk egy evangéliumi szellemű kontraszt-társadalom megjelenítése az egyházban, mely a gyógyulás, az erő és a remény forrása lehet mindenki számára; egy jóakaratú és a maradandó emberi értékek mellett elkötelezett társadalmi-kulturális közegben a cselekvő együttműködés és kezdeményezés apostolai lesznek.

Dr. Puskás Attila

Dr. Puskás Attila atya 1965-ben született. 1990-ben szentelték pappá, Rómában a Gergely Egyetemen filozófiából, Budapesten teológiából doktorált. Jelenleg a PPKE Hittudományi Karának dogmatika professzora, a Vigilia munkatársa.

Forrás: Vigilia