Az igaz férfi – a hitves

József egész élete hitbeli zarándokút volt. Ennek folyamán, akárcsak Mária, ő is hű maradt Istentől kapott hivatásához. Mária élete tökéletes beteljesítése annak az első „fiat”-nak, amelyet az angyali üdvözletkor mondott. József ellenben, amint föntebb mondottuk, amikor az angyal hírül adta neki Isten üzenetét, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen „úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta neki” (Mt 1,24).Ez az első „tett” lett „József útjának”  kezdete. Az út folyamán az evangéliumok egyetlen szót sem említenek, amit József mondott volna. József hallgatása azonban különleges jelentőségű: éppen hallgatásából olvashatjuk ki teljesen azt az igazságot, amelyet az evangélium ítélete tartalmaz róla: „igaz ember volt” (Mt 1,19).

Meg kell tanulnunk ezt az igazságot helyesen értelmezni, mert az egyik legfontosabb tanúbizonyságot tartalmazza az emberről és hivatásáról. A nemzedékek során az Egyház egyre figyelmesebben és tudatosabban olvassa ezt a tanúbizonyságot, miközben e páratlan igaz kincs gazdagságából „új és régi” (Mt 13,52) elemeket hoz újra és újra felszínre.

Mindenekelőtt a názáreti „igaz”  férfiú rendelkezik a hitves valamennyi szembeszökő jellemzőjével. Az evangélista Máriát így mutatja be: „A szűz egy férfinek, Józsefnek volt a jegyese (Lk 1,27). Tehát az evangéliumok először a férj–feleség képét tárják elénk, s csak azután tudatják, hogy megkezdődött „az évszázadokon át elrejtett misztérium” (Ef 3,9) beteljesedése. (A zsidó nép szokása szerint a házasságkötés két részletben történt: először ünnepelték meg a törvényes házasságkötést a tulajdonképpeni házasságot), és csak bizonyos idő elteltével fogadta a férj feleségét a házába. Tehát József, még mielőtt együtt élt volna Máriával, már a „férje” volt; Mária azonban megőrizte szíve mélyén a vágyat, hogy kizárólag Istennek szentelje magát. Megkérdezhetnénk, hogyan egyeztethető össze ez a vágy „a házasságkötéssel”. A választ egyedül és kizárólag az üdvtörténet fejleménye, vagyis Isten különleges cselekedete adja meg. Mária az angyali üdvözlet pillanatától tudja, hogy a szüzesség iránti vágyát meg kell valósítani, vagyis magát kizárólag és teljes értelemben Istennek kell szentelnie, hogy Isten Fiának anyja legyen. A Szentlélek közreműködésével létrejött anyaság az önátadásnak az a formája, amelyet Isten elvár attól a szűztől, aki József „jegyese”. Mária éppen ezért mondja ki a maga „fiat”-ját.

Az a körülmény, hogy ő József „jegyese”, bennfoglaltatik Isten tervében. Erre utal az általunk idézett két evangélista, különösen pedig Máté. Az angyal Józsefhez intézett szavai nagyon jelentősek: „Ne félj magadhoz venni feleségül Máriát, mert a gyermek, akit méhében hord, a Szentlélektől van” (Mt 1,20). Ezek ugyanis József hitvesének titkát világítják meg. Mária anyaságában is szűz. Benne a „Magasságbeli Fia” öltött magára emberi testet és lesz az „Emberfia”.

Amikor Isten az angyal szavaival Józsefhez fordult, úgy fordult hozzá, mint a Názáreti Szűz jegyeséhez. Ami Máriában a Szentlélek közreműködése által történt, egyben kifejezésre juttatja a házassági kötelék megerősítését, amely kötelék már korábban fennállt József és Mária között. Az égi küldött egészen világosan mondta Józsefnek: „Ne félj magadhoz venni feleségül Máriát. „ Ami tehát korábban történt – József Máriával kötött házassága –, Isten akarata szerint való és ezért meg kell maradnia. Istenanyaságában Máriának továbbra is úgy kell élnie, mint aki „szűz és jegyese egy férfinek” (vö. Lk 1,27).

Az éjszakai „hírüladás” szavaiból nemcsak azt az isteni igazságot hallja meg József, hogy hitvesének hivatása kimondhatatlanul fönséges, hanem újra felidézi az igazságot saját hivatásáról. Ez az „igaz” ember, aki a választott nép legnemesebb hagyományainak szellemében szerette a Názáreti Szüzet és a házassági szeretet kötelékére lépett vele, most Istentől kap ismét megbízatást erre a szeretetre.

„József úgy tett, ahogy az Úr angyala megparancsolta neki, és magához vette feleségét” (Mt 1,24). A gyermek, akit Mária hordoz, „a Szentlélektől származik”. Nem kell ebből a kijelentésből is arra következtetnünk, hogy József hitvesi szeretetét szintén újjáformálta a Szentlélek? Nem kell-e arra gondolnunk, hogy Isten szeretete, amely a Szentlélek által árad az emberek szívébe (vö. Róm 5,5), a legtökéletesebb módon formál mindenféle emberi szeretetet? Hiszen egyedülálló módon átalakítja a házastársak hitvesi szeretetét is, miközben elmélyíti és felmagasztosítja benne mindazt, ami emberhez méltó és szép, ami magában hordozza a kizárólagos önátadásnak, a személyek összetartozásának és a Szentháromság misztériuma szerinti, igazi összetartozásnak a jegyeit.

„József magához vette feleségét. De nem ismerte meg, amíg világra nem hozta fiát” (Mt 1,24-25). Ezek a szavak egy másfajta házasságbeli közelségre utalnak. Az összetartozás mélysége, vagyis az egység, a személyek közötti kapcsolat lelki ereje – végsősoron az „Éltető Lélektől” származik (vö. Jn 6,63). József, aki engedelmeskedett a Léleknek, éppen benne fedezte fel újra a szeretet forrását, férfiúi és hitvesi szeretete forrását. Ez a szeretet nagyobb volt, mint az, amit az „igaz ember” emberi szívének lehetőségei szerint kívánhatott volna magának.

A liturgia úgy ünnepli Máriát, mint „akit a házastársi és szűzi szeretet köteléke fűz össze Józseffel, az igaz emberrel”.Valóban, a szeretet két formájáról beszélhetünk, amelyek együttesen jelenítik meg az Egyház mint szűz és jegyes titkát, melynek jelképe Mária és József házassága. „A szüzesség és az Isten országáért vállalt cölibátus nemcsak hogy nem állnak semmiféle ellentmondásban a házasság méltóságával, hanem feltételezik és megerősítik azt. „A házasság és a szüzesség Isten és az ő népe szövetsége misztériumának és a belőle fakadó életnek két megnyilvánulási módja”.

József önmaga teljes föláldozásával kifejezi az Isten Anyja iránti nemes szeretetét, fölajánlván magát „jegyajándékként”. Jóllehet biztos, hogy vissza akart vonulni a kapcsolatból, nehogy akadályozza Istennek ama tervét, amely Máriában már megkezdte teljesedését. Mégis, az angyal kifejezett utasítására továbbra is együtt marad vele, és tiszteletben tartja azt, hogy Mária kizárólag Istennek adta magát.

Másrészről éppen a Máriával kötött házasságból sarjadt József számára egyedülálló méltósága és Jézus feletti jogainak együttese. „Az Istenanya méltósága kétségkívül oly nagy, hogy ennél magasztosabb senkié sem lehet. Mivel azonban a Boldogságos Szűz és József között házassági kötelék állt fenn, semmi kétség nem fér hozzá, hogy József mindenki másnál közelebb áll ahhoz a nagy méltósághoz, melynek alapján az Istenanya minden teremtményt felülmúl. Márpedig a házasság az a legmagasabb rangú közösség, amely természete szerint együtt jár a javaknak a felek közötti közösségével. Ezért, amikor Isten hitvestársul adta Józsefet a Szent Szűznek, nemcsak élettársul, szüzessége tanújául és házassága oltalmazójául rendelte, hanem azért is, hogy e házassági szerződés által ő is részesedjen Mária kiemelkedő méltóságában.”

Ilyen szeretetkötelék tartotta össze a Szent Család életét. Kezdetben a betlehemi szegénységben, aztán az egyiptomi száműzetésben, végül názáreti létükben. Az Egyház mély tisztelettel övezi ezt a családot és példaképül állítja valamennyi család elé. A megtestesülés misztériumába közvetlenül bevont názáreti család maga is különleges titok. Ehhez a titokhoz – mint a megtestesülésben – hozzátartozik az igazi apaság: az Isten fia családjának emberi formája igazi emberi család, melyet Isten titka alakított ki. E családban József az atya: atyasága nem vezethető vissza gyermek nemzésére, és mégsem „látszólagos”, vagy „pót”-apaság, hanem rendelkezik az emberi apaság teljes igazságával, az atyának a családban betöltött feladatával. Itt is a személyi egység(= unio hypostatica) egyik következményével találkozunk: az Isteni Személy, az Ige–Fiú egységébe fölvett emberi természettel. Az emberlét fölvételével Krisztus ugyanis fölemelt magába minden emberit, különösen a családot, földi létének első föltételét. Ebben az összefüggésben József földi atyasága szintén fölvételt nyert.

Máriának a tizenkét éves Jézushoz intézett szavai ennek fényében tárják föl igazi jelentésüket: „Atyád és én aggódva kerestünk.” Ez nem egy szokásos beszédfordulat: Jézus anyjának szavai a megtestesülés teljes igazságára utalnak, amely a názáreti család titka. József, aki a „hit engedelmessége által” kezdettől fogva elfogadta Jézus feletti földi atyaságát, miközben a Szentlélek fényét követte, amelyet az ember a hit által nyer el,minden bizonnyal egyre nagyobb mértékben fedezte fel atyaságának kimondhatatlan ajándékát.

Forrás: REDEMPTORIS CUSTOS, II. János Pál pápa apostoli buzdítása Szent József személyéről, valamint Jézus Krisztus és az egyház életében kifejtett tevékenységéről

Keresztény társadalmi elvek a gazdaságban

„A nagyböjtben hozzuk rendbe az életünket és mondjunk nemet a szentnek álcázott képmutatóknak”

Ferenc pápa kedd reggeli homíliája

Nagyböjt annak az időszaka, hogy "rendbe hozzuk" életünket, hogy közelítsünk az Úrhoz – hangsúlyozta Ferenc pápa azon a szentmisén, amelyet kedden reggel mutatott be a Szent Márta-házban.

A pápa óva intett attól, hogy jobbnak érezzük magunkat másoknál. A képmutatók jónak álcázzák magukat, miközben nem értik, hogy senki sem igazul meg önmaga által, mindnyájunknak szükségünk van a megigazulásra.

Ferenc pápa a megtérés szóval kezdte homíliáját, nyomatékosan rámutatva, hogy ez nagyböjt kulcsszava. Kommentálta az első olvasmányt Izajás könyvéből (Iz 1,10.16-20). Az Úr Szodomát és Gomorrát, a két bűnös várost megtérésre hívja.

Ez azt mutatja: mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy megváltoztassuk életünket, megvizsgálva lelkünket, amelyben mindig találunk valami kivetni valót. Nagyböjt azt jelenti, hogy rendbe hozzuk életünket, közeledve az Úrhoz. Az Úr azt akarja, hogy közel legyünk hozzá. Azt akarja, hogy őszintén közeledjünk, ne legyünk képmutatók.

„Mit tesznek az álszentek? Jónak álcázzák magukat: olyan az arcuk, mint egy szentkép, égre emelt szemmel imádkoznak, hogy lássák őket, igazabbnak érzik magukat másoknál és lenézik a többieket. Azt mondják: én nagyon katolikus vagyok, mert nagybátyám egy nagy jótevő, a családom ilyen és ilyen, ismerem ezt a püspököt, azt a bíborost, azt az atyát. Jobbnak érzik magukat másoknál. Ez álszentség. Az Úr ezt mondja: Nem, ez nem jó. Senki sem igazul meg önmaga által. Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy megigazuljunk. És az egyedüli, aki igazzá tesz bennünket, az Jézus Krisztus” – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Ezért kell közelednünk az Úrhoz. Ne legyünk kikozmetikázott keresztények. Amikor eltűnik a látszat, és felszínre kerül a valóság, kiderül, hogy nem vagyunk keresztények. Honnan tudjuk, hogy mi nem vagyunk képmutatók és hogy közeledünk az Úrhoz?

A választ maga az Úr adja meg az első olvasmányban, amikor ezt mondja: „Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni!” Erre hív az Úr. De mi a jele annak, hogy valóban jó úton járunk? – tette fel a kérdést Ferenc pápa.

„Siessetek segítségére az elnyomottaknak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!” Gondoskodjatok testvéreitekről: a betegekről, a szegényekről, a rászorulókról, a tudatlanokról. Ehhez kell hasonlítani tetteinket. Az álszentek nem képesek erre, mert el vannak telve önmagukkal, vakok arra, hogy észrevegyék a többieket. Amikor valaki egy kicsit közeledik az Úrhoz, akkor az Úr világossága megláttatja vele ezeket a dolgokat és arra készteti, hogy menjen és segítsen testvéreinek. Ez a jel, ez a megtérés jele.

Annak a jele, hogy Jézus Krisztussal vagyunk, az az, hogy gondozzuk testvéreinket, a szegényeket, a betegeket, mint ahogy az Úr tanítja ezt nekünk. Ezt olvassuk Máté evangéliumának 25. fejezetében. A Nagyböjt arra való, hogy helyreigazítsuk, megváltoztassuk életünket, hogy közeledjünk az Úrhoz.

Az álszentség annak a jele, hogy távol vagyunk az Úrtól. Az álszentnek nincs szüksége az Úrra, azt hiszi, hogy saját magától üdvözülhet, és szentnek álcázza magát. Ha bűnbánó lélekkel járulunk az Úrhoz, bocsánatot kérve és gondozzuk szükséget szenvedő testvéreinket, akkor az annak a jele, hogy közeledünk az Úrhoz.

Az Úr adja meg mindnyájunknak a világosságot és a bátorságot: világosságot, hogy tudatára ébredjünk, mi történik bennünk és bátorságot, hogy megtérjünk, hogy közeledjünk az Úrhoz. Olyan szép az Úr közelében lenni – fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Forrás: Vatikáni Rádió 

Medugorjei zarándoklat

Kedves Testvérek!

Továbbra is szeretnénk folytatni a hagyományt és ismételten zarándoklatot szervezünk a Szűzanyához a 25. međugorjei nemzetközi ifjúsági imatalálkozóra.

2014. július 30 – augusztus 7.

Szeretettel várunk mindenkit, aki hívást érez a szívében a találkozásra.

A fesztivál általános programja:

Délelőttönként és délutánonként: előadások, tanúságtételek

Örömteli ünnepek (Szűzanya születésnapja; gyertyás körmenet)

Esti programok a megszokott formában a szabadtéri oltárnál (rózsafüzér, szentmise, Szentségimádás)

A  zarándokút egyéb programjai:

Homokkomárom – Máriagyűdi Kegyhely

Makarska – fürdőzés a tengerben

Kravica vízesés (fakultatív)

Mostár –  óváros megtekintése az öreg híddal

Križevac  – a Kereszt-hegye; keresztút

Podbrdo   – a jelenések dombja; elmélkedés a rózsafüzér titkairól

Lelki vezető: Perlaki György atya – szegedi plébános

Utazás: légkondicionált autóbusszal – oda – vissza éjszakai utazás

Elhelyezés: a központhoz közeli panzióban (2-3 ágyas szoba zuhanyzóval)

Ellátás: reggeli és ebéd

Részvételi díj:     § 25 000 Ft – útiköltség és biztosítás

§ 150 € – szállás és étkezés (6 nap)

9 fő részére napi 12,- € szállás igényelhető (6 nap 72 €), azonban, ha étkezni kívánnak, megoldható napi + 13 € (6 nap 150 €).

Előleg: 15 000 Ft és 50 €, amelyet személyesen lehet befizetni.

Érdeklődni és jelentkezni Szabó Nóránál, a 06-70-581-3323-as mobilszámon, (főleg az esti órákban), vagy a nora.szabo33@gmail.com e-mail címen lehet.

Böjt és bűnbánat

Mivel Krisztus halála és feltámadása egész életünk alapvető misztériuma, számomra úgy tűnik, hogy évente próbálnunk kell mélyebbre hatolni a halál és a feltámadás lelki folyamata által. Ha nem növekszünk, akkor egy helyben állunk. Ha nem vagyunk jobbak, mint múlt évben, valószínűleg rosszabbak vagyunk. Gyakran kérjük a liturgikus litániákban, hogy hadd tölthessük életünk hátra levő részét békében és bűnbánatban. Ha a bűnbánatunk mélységes, akkor a béke lesz gyümölcse.

Már valószínűleg sokat hallottunk a bűnbánatról, de az emlékeztetések mindig hasznosnak lehetnek, mivel hamar elfelejtjük azt, amit hallunk. Ennek ellenére, amit hallunk róla, nem elegendő, és az sem, ha pusztán a templomban imádkozunk érte. Az már elegendő, ha megtesszük, de legtöbbünk itt rontja el. A szónak el kell mélyülni szívünkben, ha az a célunk, hogy a bűnbánat kipróbált és a gyakorlatban is gyümölcshozó legyen. Ahogy szegény Máté, kopt szerzetes mondja, „Amit a fül hall, az elme elfelejti; de amit a szív hall, az idő ki nem törli.”

Egyfajta ellentmondás övezi a böjti időszakot. Némelyek egy olyan időként tekintenek rá, amelyben bátorítást nyernek ahhoz, hogy „úgy megtisztítsák cselekedetieket”, ahogy az év többi részén képtelenek lettek volna. Mások megijednek, mert azt hiszik, hogy ez egy olyan időszak, amelyben képmutató és gyakran értelmetlen önmegtagadást kell végezni, egy időszak, melyben tolerálni kell az önostorozást és a sötét kinézetet egészen addig, amíg a Húsvét fénye el nem jön. Megint mások felismerik az értékét, de fennakadnak a liturgikus nagyzoláson, és csodálkoznak, hogy miért éneklünk egyik nap arról, hogy megszabadultunk a bűntől és a másik nap a szomorúságról meg az elítéltségről, majd következőleg pedig ismét panaszkodunk és sírunk. Aztán pedig vannak olyanok, akik teljes szívvel mondják a bűnbánati imádságokat és az egész liturgikus időszak imáit, de szemmel láthatóan nem látják a kapcsolatot ezen dolog és életük valós megváltoztatása között.

Te hova tudnád beilleszteni magad? Ez valószínűleg az első felfedezendő válasz a lelki készületben, amely elvezet bennünket Urunk Jézus Krisztus húsvéti misztériumához. Már mondtam, de valószínű, hogy még mondani fogom: a bűnbánat a változásról szól. Arról, hogy megváltoztatjuk a hozzáállásunkat és viselkedésünket, a gondolkodásmódunkat, a beszédünket, azt, hogy miként bánunk másokkal – mindezt egyre inkább Krisztus fejével, mint a sajátunkkal. Elmehetsz a templomba és mondhatod, hogy „Jaj nekem! Bűnös vagyok.” ahányszor csak akarod, de ha nem teszel ellene semmit, akkor elkezdesz nagyon balgán kinézni.

Eszerint a bűnbánati törekvés egyfajta aszketizmus, amely igyekszik megtenni a szükséges változtatásokat a „meg-nem-váltott” gondolati és viselkedési szokásainkkal kapcsolatban, annak a kedvéért, hogy még jobban képesek legyünk teljes szívvel Isten kegyelmére válaszolni. Nos, mielőtt még ez a szó eléd varázsolna egy csapat lesoványodott, kialvatlan, levert önostorozó férfit, lássuk szegény Máté meghatározását: „Az aszketizmus egy pozitív lelki tevékenység, amely ellene szegül a negatív tevékenységnek. Egy olyan erénygyakorlat, amely gyökerestül tépi ki a bűnöket és a gonosz szokásokat.” Ha a bűnbánat egy változási folyamat, akkor az aszketizmus az eszköz, amely által a folyamat eléri célját. A bűnbánat célja éppen az, ami a keresztény élet célja is egyben. Abban az esetben, ha kevés hittant tanultál vagy túl sok évnyi „sablonos kereszténység” eltompította a célirányultságod, elmondom: megistenülés, (vagy istenné válás, teózis), azaz az életed minden dimenziójának teljes átalakítása a kegyelem, a hit és különösen a szeretet által, amely mind az Isten szeretetét jelenti és mind a te szereteted Isten iránt. „Isten emberré lett, hogy az emberek Istenné lehessenek,” ahogy a sivatagi atyák szerették mondani, ezzel kifejezve azt, hogy a kegyelem által Isten élete a mi életünkké válik. Egy bátor kifejezése annak, hogy mit jelent teljesen és igazán Krisztus Testének tagja lenni.

Isten kegyelmének ajándéka, amelyet már megkaptunk, s amely már eddig is elkezdte bennünk Isten igen nagy és becses ígéreteit (2Pét 1,4) beteljesíteni, annyira a tudatunk felett áll, hogy sokan meg se próbálnak mélyebbre hatolni. Azt hiszik, hogy ezek az ígéretek szó szerint túl jók ahhoz, hogy igazak legyenek, és ezért tekintetüket túlságosan alacsonyra helyezik, ezzel egy érthetőbb és kényelmesen középszerű álláspontra jutva. De ez nem a Krisztusban való mélységes élet. Az emberek elkezdenek más vallások után keresgélni, mert az Egyház alkalmatlannak tűnik, de bárki, aki ezen gondolkodik, bizonyosan túl keveset tud arról, hogy mi igazából a kereszténység, mit jelent, és mit ígér.

Hol van hát ebben az egészben a bűnbánat? Megbánni bűneinket azt jelenti, hogy felismerjük mennyire szeret bennünket az Isten és rájövünk arra, hogy mi mennyire kevéssé szeretjük Őt és azokat a személyeket, akik az Ő képmására lettek teremtve. Ha valaha volt már ilyen döbbenetes „igazságpillanatod”, amelyben hirtelen rájöttél a bűneid mélységes súlyára és Isten irgalmas szeretetére, nem kell, hogy elmondja neked bárki, hogy a bűnbánat változtatást követel és a hála az erő, amely az egész mögött leledzik. Erre ráébredve úgy döntünk, hogy egy őszinte elhatározást teszünk, amelyet gyakorlati cselekedetekben is kifejezünk: hogy visszatérünk a szeretethez a Szeretetért, hogy megtörjük bűnös szokásaink sorát és erényes szokásokra törekszünk, és megtanulunk megbocsátani, mert az Atya is megbocsát.

Ezek a tettek minden embernél és minden helyzetben változók. Mindannyiunknak meg kell vizsgálnunk életünk azon területeit, amelyekben a szeretetre való képtelenség a legsúlyosabb, és ott kell kezdenünk a változtatást. Ha imában magadba nézel őszinteséggel, hangsúlyozom valódi őszinteséggel – minden könnyed vallásos látszaton túl – tudni fogod, hogy mit kell megváltoztatni, azaz, hogy hogyan bánd meg bűneidet. Ha a böjtölés az, amely előidézi a szükséges változást, akkor böjtölj, ha az imádság, akkor imádkozz; ha az, hogy a megszokott napirendedtől eltérően időt kell szakítanod, hogy jót tégy másokkal, akkor tedd meg azt. A változás komoly és alapos kell, hogy legyen, és ehhez fegyelemre és erőkifejtésre van szükség. Az egész alapja, hogy szükségünk van arra, hogy egy hálás válaszként Isten irántunk való túlcsorduló szeretetére jobbak legyünk. A lelki életünk célja, hogy olyanok legyünk „mint Ő”, és hogy úgy lássuk „Őt, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is.” (1Ján 3,2-3). A megtisztulás, amely a szeretetben való növekvés, nem ér véget, amikor a Nagyböjt véget ér. Semmi haszna sincs, hogy Nagyböjt végén ezt mondjuk megkönnyebbüléssel: „Tessék, megcsináltam, mindent megtettem, ami elő volt írva. Most ide a sonkát és a sajtot és ne zavarjatok az önmegtagadással egy évig.”

A Nagyböjt nem az önostorozásról szól, és a Húsvét pedig nem az önelkényeztetésről. Sem nem szól a böjt pusztán az önmegtagadásról, és a Húsvét sem pusztán arról, hogy elénekeljük, hogy „Krisztus feltámadt!”. Mindkettő alapvetően a megistenülésről szól: belsőleg ez a misztikus és szentségi élet dimenzióiban kerül kifejezésre; és külsőleg úgy, hogy eltávolodsz az énközpontúságtól és a más-központúságtól, az önmagadban való elmerüléstől (még akkor is, ha a lelki fejlődésre irányítjuk tekintetünket); így építve fel önfeledten Krisztus testét a világban. A bűnbánat hozta változást folytonosan Krisztusra, mint Kősziklára kell építeni. Lásd be, hogy a bűnbánat változás, hogy a változás szeretni tanulás, hogy a szeretni tanulás átalakulás, hogy az átalakulás istenivé válás, hogy az istenivé válás megistenülés, és hogy a megistenülés nem más, mint elmerülni az isteni élet és öröm misztériumában, amely az örökkévalóságba nyúlik. Így tesz bennünket a bűnbánat az Istenben való teljes élet útjára.

Tartsd bűnbánatot! Örvendj! Ne légy oly mélabús; Isten szeret! Kezdd el úgy élni a hitedet, mint egy jelentőségteljes és bensőséges kapcsolat Istennel, aki a Szeretet, és a bűnbánatod éppen olyan könnyen fog menni mint az örvendezésed. Változni akarsz majd, mert szeretnél örömet okozni Annak, aki mindhalálig szeretett téged, és akinek szeretete lesz majd az örök életed.

Forrás: Istenről, vallásról, életről, emberről - http://whohaventseen.wordpress.com/2014/03/11/bojt-bunbanat/

A sebeket kell most bekötözni

Interjú az abortusz.hu alapítójával

Az, hogy a testem felett én rendelkezem, az egyik legnagyobb téveszme – mondta a Mandinernek Olaj Anett, az abortusz.hu alapítója és szerkesztője. Anett maga is átélt egy abortuszt, majd sok évvel később megtért és családot alapított. Azóta küldetésének érzi, hogy elmondja, miért az abortusz a legrosszabb választás. Ítélni senki felett nem akar, csupán a saját tapasztalatát szeretné megosztani. Interjú.

Nemrég nagy port kavart Spanyolországban az abortusztörvény szigorításának kérdése, amely a konzervatív kormány választási ígéretei közt szerepelt. Számos tüntetést szerveztek a szigorítás ellen, Budapesten a Nők Szövetsége vonult a spanyol nagykövetség elé, mert szerintük „minden nőnek elidegeníthetetlen joga, hogy eldöntse, akar-e gyereket vagy sem. Nincs joga ebbe se az egyháznak, se a kormánynak beleszólni”.Követed az abortusszal kapcsolatos híreket?

A legelején, amikor az életvédelembe belecsöppentem, nagyon elfogult voltam és viszonylag harciasan fogtam fel az egész dolgot. Úgy gondoltam, hogy alapvetően fontos a törvényi szabályozás és hangoztatnunk kell a véleményünket, de azóta ez sokat tompult bennem. Egyre jobban kezdem megismerni a dolog lelki hátterét, és azt gondolom, hogy sokkal inkább ez utóbbin múlik az abortusz kérdése a nőkben és a férfiakban is. Persze, valahol meg kell mutatni, hogy van egy másik oldal, hogy az emberek ne csak azt hallják a médiában: „a testem fölött én rendelkezem”. Hiszen ez az egyik legnagyobb téveszme, de elsősorban mégsem a tüntetéseken fog múlni, hogy egy lány elmegy abortuszra vagy sem.

Mit értesz az alatt, miszerint téveszme, hogy a saját testünkkel rendelkezünk?

A testünket (és a lelkünket) Istentől kaptuk valamire, azaz konkrét funkcióval és céllal. Amikor nem erre használjuk, látszólag szabadon döntünk, de éppen ilyenkor vagyunk teljes rabságban: az önérdek, a gonosz lélek által keltett illúziókat kergetjük. Így tehát nem magunk döntünk a testünk felett, hanem átadjuk az irányítást az egónak, aki a „másik oldal” eszköze. Szabad döntés helyett hazugságot cselekszünk. A várandósság esetére pedig leszögezhetjük: egyértelmű, hogy egy másik ember nem lehet az én tulajdonom, mint egy tárgy, aminek a létéről dönthetek. A gyerek bennem egy ajándék Istentől, egy valós személy, akit az első naptól kezdve ugyanúgy tisztelnem kell, mint bármelyik, már megszületett felebarátomat. Uzsalyné Rita szavaival: a gyereket kedves ajándékként „kihelyezte” Isten hozzám egy időre, amíg felnevelem, de nem az én tulajdonom.

Miért indítottad az abortusz.hu-t?

Nem az információátadáson van a hangsúly, tehát nem abban akar segíteni, hogy az ember minél többet megtudhasson az abortuszról és dönthessen; hanem úgy is mondhatnánk, hogy az oldal amolyan „lelki fröccs” akar lenni. Ezért van több videó is, direkt le is fordítottuk, feliratoztuk őket, hogy bárkinek segítségül szolgáljanak. Amikor abortusz előtt áll egy nő, olyankor egy iszonyatosan zárt állapotban van az agya és a szíve, és nagyon-nagyon fél. Ez a félelem eluralkodik rajta, és nem igazán fogadja be a külvilág ingereit. Ebbe az állapotba szeretnénk mégis valahogyan betörni azzal, hogy picit megmutatjuk a pozitív oldalát a gyerekvállalásnak. Megpróbáljuk az anyákban azt a részt megszólítani, amit éppen elnyomni próbálnak, de – mivel ez a lényegünk – azért ez mégis letagadhatatlanul ott van. Mindemellett persze én is tervezem leírni, hogy pontosan mi a hivatalos procedúra, ha az ember abortuszra készül vagy ha éppen meg akarja tartani a kisbabát, de szerintem ezzel nagyon sok szervezet foglalkozik már Magyarországon. Van már sok információ arról is, hogyan lehet örökbe adni vagy miként lehet anyaotthonba kerülni. Nekem viszont az a célom, hogy akik tényleg tervezik az abortuszt, tehát még nem döntötték el, hogy megtartják-e a babát, azokat esetleg megindítsam abba az irányba, hogy vajon jó-e ez a döntés.

Az, hogy ilyen őszintén beszélsz a múltadról, az abortuszodról, tudatos döntés volt? Hogy kell ezt elképzelni, egyik pillanatról a másikra úgy döntöttél, hogy, ezt nem lehet máshogy, nem lehet ködösíteni, ki kell állni és el kell mondani azt az egészet úgy ahogy volt, szóról szóra?

Igen. Persze nem egyik pillanatról a másikra hoztam meg a döntést. Átéltem azt az élményt, amiről a tanúságtételemben beszélek, és aminek hatására teljesen meggyógyultam; mégis, ez egy annyira nagy szégyen és annyira belém ivódott az elmúlt tizenöt évben, hogy erről nem beszélünk (anyukámnak sem beszéltem róla, tavaly tudta meg ő is), hogy ebbe a hazugságba belekényelmesedtem. Ez egy kicsit ördögi dolog: olyan, mint amikor már nem veszi észre a szemed a rendetlenséget, ha hosszú ideje uralkodik a szobádban. Ugyanez volt velem még hónapokig az „élményem” után, de közben már éreztem, hogy nekem erről beszélnem kéne és aztán ezt el is kezdtem.

Kik állnak a honlap mögött rajtad és a férjeden kívül? Van egy csapat, aki segíti a munkátokat?

A férjem és én kezeljük a honlapra beérkező leveleket és a telefonokat, de két tágabb csapat is van, akikkel kapcsolatban állunk, és akik adott esetben segítenek nekem. Az egyik egy életvédő egyesület, melynek nem vagyok tagja, és akik ugyanígy válságterhes anyákkal foglalkoznak. Ők ezt már évek óta csinálják, úgyhogy nagy tapasztalatuk van, így nagy segítséget tudnak nyújtani. A másik szervezet pedig Böjte Csaba budapesti irodája, a „Jóhíroda”.

A saját missziódból kezdtél bele ebbe az egészbe. Nem érzed úgy, hogy nagy fába vágtad a fejszédet, nem félsz a politikai, ideológiai támadásoktól?

Remélem, mindig elég pici tudok maradni ahhoz, hogy belekerüljek valami fölösleges, magasröptű ideológiai harcba. De valóban értek már támadások és biztos fognak is még, erre fokozatosan kezdek rájönni. Tudom, hogy fel kell vérteznünk magunkat, ezért tettem is egy olyan elhatározást az elején, hogy ha egy kicsit is a család rovására megy ez az egész, akkor abba fogom hagyni. Annyi bizonyos, hogy ez egy nagyon nagy darázsfészek. Ráadásul eddig Magyarországon nem nagyon beszéltek a témáról az emberek. Nyugaton már vannak erre külön szervezetek, ahol szó esik az abortusszal való tapasztalatokról, Magyarországon ez tabu még mindig, így mondhatni úttörő vagyok. Alapvetően 99 százalékban pozitív fogadtatásban van részem annak ellenére, hogy a legsúlyosabb bűnömről mesélek. De jelen van az az 1 százalék, amelyik megpróbál bántani, illetve nyilván egy-egy kudarc a munkámban is egyfajta támadásként fogható fel. Hiszen előfordul, hogy eljön hozzám egy lány, akinek már megvan a „dátuma” és próbálok a lelkére beszélni, felvillantani előtte a jó dolgokat, és mégis elmegy abortuszra. Ha pedig több ilyet átélek, akkor azt nagyon nehéz feldolgozni. De összegezve: a legfontosabb az, hogy a család maradjon az első. Ehhez önkontrollra van szükségem, mert legszívesebben „ide nekem az oroszlánt”-alapon mennék mindenhova, de az bolondság lenne.

Hogy néz ki, mikor megkeres téged valaki? Akkor is ebben a kis irodában, a Sziklakápolna mellett ülteted le a téged megkeresőket?

Nem, általában kávézókban találkozunk vagy sétálni szoktunk, vagy sokan csak telefonon keresnek fel és akkor úgy beszélgetünk. Mindenkinél az a fontos, hogy el tudja mondani a problémáját mert abban ott rejlik a megoldás is. A lány körül a gyermek apja, az anyós, a tágabb család mindig belekezd a maga verziójába; pedig szerintem az a legfontosabb, hogy végig kell hallgatni a lányt és a kétségeit. Csak utána lehet megpróbálni őt elindítani a gondolkodásban valamilyen irányba, ami persze nagyon nehéz.

Nagyon nehéz lehet meghúzni a határokat, hiszen elég nagy hatást gyakorolsz ezzel az illető életére. Ha valaki megtartja a gyermeket, még mindig számos nehézség áll előtte. Nem terveztek utólagos lelkigondozást? Nem akarjátok esetleg valahogyan nyomon követni ezeket az embereket, vagy erre valamiféle terápiát kidolgozni?

Ez valóban nagyon fontos. Igazából ilyenkor számítok a megismert életvédő szervezetek segítségére, hiszen ők ezzel foglalkoznak: babakelengyét adnak a lánynak, nyomon követik, hogy mikor érkezik el a szülés ideje, kis ajándékkal készülnek, figyelik, hogy mi a helyzet a gyerekkel, meglátogatják a kórházban. Természetesen mindezt én is meg szeretném tenni személyesen; de nyilvánvaló, hogy ha sok ilyen anya lesz, már nem fogom bírni. Ez azért is nagyon fontos, mert az apa, ha „dilemma van”, és végül a lány a gyerek mellett dönt; akkor nagyon sokszor kilép a képből, és több esetben a lány szüleire sem lehet számítani. Mindenképpen szüksége van a fiatal anyának a támaszra, már csak egzisztenciálisan is.

Talán lehetne ennek az egésznek egy prevenciós oldalt is csinálni, esetleg elgondolkodtatni, megismertetni a fiatalokat a test teológiájával. Mintha ezen a téren nem tennének meg eleget, még egyházi oldalról sem. Te látsz ilyen irányú törekvéseket?

Egyrészt látok, például a Parázs Pasztorációs Központ (a Kalocsa-kecskeméti Főegyházmegye ifjúsági és családpasztorációs központja) régóta üzemel Kecskeméten. Ők több ezer diákhoz jutnak el egy évben, van egy kis csapatuk és az életvédelemről, a családtervezésről, a nővé válásról tartanak előadássorozatokat a diáklányoknak általános iskolástól középiskolásig. Emellett én is szeretnék persze tenni valamit e téren. Ahogy az anyaotthonokkal és más életvédőkkel beszélgettem, egyértelművé vált, hogy valójában nem a válságterhesek azok, akikkel el kellene kezdeni a missziót. Persze, egy nem várt terhesség esetén elveszhet egy kisbaba és egy anyának a lelke, ha rossz irányba indul. Viszont ha elmennék egy iskolába és ott elmondanám egy egész osztály előtt a történetemet, és ezt hallja az a két-három lány, aki az osztályból a közeljövőben esetleg teherbe esik, esetleg visszatartaná őket az abortusztól. Így még több embert érhetnék el. Viszont itt jön be ismét a családommal töltött idő kérdése; de azért a megelőzést is fölvettem a teendők listájába. El is fog indulni valami idén, mert talán ez a legfontosabb.

Hogyan szólítod meg azokat, akik nem vallásosak?

Ez szintén nagyon nehéz, ráadásul az én tanúságtételemből nem lehet a Jóistent kihagyni, hiszen az egész róla szól, de ebben is segítséget nyújtanak Ferenc pápa gondolatai. Ő azt mondta az egyik beszédében, hogy fölöslegesen és idő előtt ne moralizáljunk. Ha például egy leányanya elmegy a templomba, megtartotta és kihordta azt a gyermeket, azaz mellette döntött és megküzdött érte, és kéri, hogy kereszteljék meg a babát; akkor ne kezdjük el vizsgálgatni, hogy meg lehet-e keresztelni a gyermekét, hanem inkább a Szentlélek bölcsességével mérlegeljünk és esetleg kereszteljük meg. És majd utána, ha ez az anya azt látja, hogy a bűnei ellenére van egy befogadó, szeretetteli fogadtatás a templomban, akkor majd valószínűleg felnő a hithez a doktrínák szintjén is. Ezt Ferenc pápa úgy fogalmazta meg, hogy „a sebeket kell most bekötözni”. Kötözzük be a sebeket szeretettel, és utána beszélhetünk a teológiai témákról. Én is igyekszem úgy közvetíteni a szeretetet, hogy az illető azt lássa: van valaki, aki őt megérti és elfogadja. És a végén csak annyit teszek hozzá, hogy imádkozni fogok érte, hiszen azon múlik minden.

Te hogyan találkoztál a vallással? Eleve ilyen neveltetésben részesültél?

Nem; a férjemen keresztül tértem meg. Ő kezdettől fogva katolikus, én csak elvileg voltam az: megkereszteltek, de nem jártunk templomba a szüleimmel; viszont ha például a nagymamáimnál voltam, akkor azért mentünk. Kaptam Bibliát és imádkozgattam otthon gyerekkoromban is, azt tartottam, hogy én katolikus vagyok. Aztán mikor elkerültem filozófia szakra, akkor végképp eltávolodtam ettől, hiszen ott teljesen máshonnan vizsgáltuk ezeket a kérdéseket. Ráadásul elkezdtem keleti filozófiákat tanulmányozni, és emlékszem arra a kijelentésemre, hogy „én nem vagyok vallásos, de ha választanék, akkor biztosan buddhista lennék”. Ez volt szerintem a mélypont. Nemsokára viszont találkoztam a leendő férjemmel, és ő a második randinkon (vasárnap volt) megkérdezte, hogy elmennék-e vele szentmisére. Szerelmesek voltunk, én a felsliccelt szoknyámban rávágtam, hogy persze, menjünk, ismerem én a szentmisét, de attól még nem fogok csinálni semmit a templomban. Nem térdelek, nem állok föl. Így volt hónapokig, jártunk minden vasárnap, aztán egyszer csak elkezdtem sírni, sírni, egész miséket végigsírtam hónapokon keresztül. Végül rájöttem, hogy hoppá, én már nem a szerelmem miatt vagyok itt, hanem mert már tudtam, hogy van Isten, Aki nagyon jó. Persze ezt megírtam a nagymamáimnak is, úgyhogy nagy volt a boldogság.

És a férjed meg tudott győzni téged, egy filozófust? Hogy csinálta? Észérvekkel vagy érzelmekkel?

Nekem az a tapasztalatom, hogy észérvekkel legtöbbször csak eltávolítani tudod az embert a hittől, hiszen a hit elsősorban nem az észben működik. Jézus se kezdett el hosszasan és bonyolultan magyarázni. A templom közege hozta el számomra a megtérést. A leendő férjem részéről az volt, ami közelebb vitt engem Istenhez, hogy soha nem ítélt meg. Ő nagyon betartja a szabályokat és még kamasz korában, amikor a leglázadóbb volt, akkor is ment minden vasárnap szentmisére, nekem mégsem szólt semmit, hogy én miért nem állok föl, miért nem térdelek, miért nem imádkozom. Egyszerűen elfogadott. Toleráns volt és ez hatott rám. Gondolom, ha megpróbált volna meggyőzni, akkor dacot hozott volna elő belőlem, de így nem. Végül nyilván Jézus jelenléte volt az, ami teljesen megváltoztatta a szívemet. És amilyen megtéréstörténeteket eddig hallottam, úgy látom, ez számít. Vagy az emberektől egy szeretetgesztus, ami elindítja a másikban a kis kukacot, hogy hoppá, vajon miért ilyen jó ő; vagy a templomi közeg, azaz Isten kézzelfogható közelsége; vagy esetleg valami nagy törés és szenvedés – sajnos ez a leggyakoribb.

Elég nagy falat, hogy valakit szemtől szemben megpróbáljunk meggyőzni egy ilyen súlyos témában; akkor is, ha saját tapasztalatainkból táplálkozunk. Készültél erre pszichológiai vagy mentálhigiénés előtanulmányokkal?

Nagyon nehéz feladat ez, és én nem is érzem magam erre feljogosítva, hiszen nincsenek pszichológiai előtanulmányaim. Viszont olvastam jó pár könyvet ebben a témában, olyat is, ami pontosan azt járja körül, hogy hogyan kell a válságterhes nőkkel beszélgetni. Terveim között szerepel egy tanfolyam elvégzése, mert van erre egy szerintem nagyon jó módszer. De azért próbálom az eredeti kiindulóponthoz tartani magam, hogy engem nem hívott többre a Jóisten, mint hogy elmondjam a történetemet másoknak. Már tapasztaltam, hogy ez több embernek segít. Nem akarok dönteni helyettük, nem akarom őket tudományosan megközelíteni, vagy a saját hatáskörömet túllépni. Egyszerűen remélem, hogy azzal, hogy megosztom valakivel a saját tapasztalataimat, tudok rajta segíteni.

Forrás: Keresztény Mandiner

Isten elfelejtett nyelve, az álom

Szeretettel ajánlom a kedves Olvasók figyelmébe Gyökössy Endre fenti című könyvét.

A könyv leírása:

Az elmúlt esztendők négyszemközti beszélgetései közben gyakran felmerült az álom kérdése, nemegyszer egy-egy konkrét álommal kapcsolatban. Volt, aki szinte szégyenkezve beszélt róla, mint aki restelli, hogy ilyesmivel hozakodik elő. Eleve kijelentette, természetesen ő nem hisz az álomban és semmi jelentőséget nem tulajdonít neki, hiszen ő nem babonás ember – de azért ezt és ezt az álmát elmondaná.
Voltak, akik úgy mondták el álmaikat, hogy közben meg is magyarázták. Ki-ki a maga elgondolása szerint, vagy valamiféle álmoskönyv segítségével, rendkívüli jelentőséget tulajdonítva álmainak, jövőjüket illetően.
Röviden: voltak, akik lebecsülték, és voltak, akik túlbecsülték álmaik jelentőségét.
Könyvünk egyik célja, hogy se le ne becsüljük, de túl se becsüljük az álmokat – hanem becsüljük meg, mint lényünk mélyéről jövő sajátos jelbeszédet. Mostanában igen lényegesnek tartjuk, hogy lehetőleg mindenki tanuljon idegen nyelveket – hasznos dolog értenünk ezt a belülről érkező, képekben beszélő nyelvet is. Annál is inkább, mert olykor Isten felhasználja ezt a nyelvet is (hangsúlyozom: is), hogy valamit üzenjen számunkra.
– Úgy az Ó-, mint az Újszövetség bizonysága szerint Isten felhasználta az álmot, az álomszerű látomásokat vagy álomban kapott látásokat, hogy a kiválasztottaknak ezen a nyelven üzenjen.
– Akik erre az üzenetre figyeltek és azt cselekedték, mindig helyesen cselekedtek.
– Isten Jézus Krisztusban adta a legmagasabb rendű kijelentést számunkra. De az első pünkösd után sem hallgat el, ezen a sajátos nyelven beszél övéihez.
– Föltehető, hogy a mai ember számára is vannak és lehetnek üzenetei Istennek ezen a különös nyelven – ha nem is ad új kijelentést. – De nem felejtettük-e el ezt a nyelvet? Nem úgy szemléljük-e saját álmainkat, amint egy mai modern fiatal hallgatná a latin misét: nem érti sem a mise szimbólumait, sem a mozdulatait, sem a liturgiáját?
Vagy éppen nem azért hessegetjük el magunktól ennek a nyelvnek a megtanulását, megértését, mert valamiképpen félünk megérteni álmaink üzenetét?…

Forrás: Szent Gellért Kiadó

Nem diszkriminálja az egyház az elvált és újraházasodott katolikusokat

A hittani Kongregáció prefektusának nyilatkozata

A házasság felbonthatatlan szentség, tehát az elváltak és újraházasodottak nem járulhatnak az áldozáshoz. Az egyház azonban nem hagyja magára és elkíséri őket. Ezt erősítette meg Gerhard Ludwig Müller érsek, a Hittani Kongregáció prefektusa az Osservatore Romano c. vatikáni napilapban megjelent cikkben. A főpásztor azokra a nyilatkozatokra reagált, amelyek az elváltak és újraházasodottak kényes kérdéséről napvilágot láttak azt követően, hogy bejelentették a különleges szinódus összehívását, amelyre 2014-ben kerül majd sor a család témájáról.

Az egy megkeresztelt férfi és egy megkeresztelt nő házassága "szilárd intézmény, amely az isteni jogon alapul és nem függ az emberi önkénytől". Az evangéliumoktól kezdve a 2012-es új evangelizációs szinódus záró üzenetéig megjelent egyházi dokumentumok mind megerősítik, hogy az elváltak és újraházasodottak nem járulhatnak az Oltáriszentséghez, mert életállapotuk ellentmond annak az egységnek, amely Krisztus szeretete és az egyház között fennáll, s amelyet maga az eucharisztikus aktus jelent. 

Müller érsek emlékeztet rá, hogy a felbonthatatlan házasság elsősorban a gyermekeket védi. "Ott, ahol nem áll fenn a házasság semmissége, lehetséges a szentáldozás, amennyiben a házastársak testvérekként élnek együtt". Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor "a házastársi együttélés lehetetlenné válik", például a "fizikai vagy lelki erőszak" esetén. Az ilyen "fájdalmas helyzetekben az egyház mindig megengedte, hogy a házasfelek ne éljenek többé együtt", ugyanakkor "az egyes felek nem köthetnek szabadon új házasságot, amíg a másik házastárs életben van".

Müller érsek válaszol arra a javaslatra is, miszerint az elváltak és újraházasodottak lelkiismereti döntése legyen, hogy áldoznak-e vagy sem. Nem helyes ez az érvelés - magyarázza a főpásztor -, mivel az előző házasság érvénytelenségét objektíven ki kell mutatnia a joghatóságnak. Az érsek óva int az "irgalmasságra való hamis hivatkozástól" is, az ugyanis "nem ment föl az isteni parancsolatok és az egyházi tanítás alól", hanem Isten szentségével és igazságosságával együtt alkalmazandó.

Végül a Hittani Kongregáció prefektusa az elváltak és újraházasodottak lelkipásztori gondozását hangsúlyozza, amely nem "korlátozódhat a szentáldozásra", mivel "az Eucharisztia szentségén túl szeretetközösségre léphetünk Istennel a hitben, a reményben és a szeretetben, a bűnbánatban és az imádságban is". Az elváltakat és újraházasodottakat tehát el kell kísérni: semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri őket, csupán a Krisztus akaratához való abszolút hűség érvényesül.

Forrás: Vatikáni Rádió

Megjártam a mennyországot

Egy doktornő megdöbbentő beszámolója a halálról, a mennyországról és visszatéréséről az életbe

Egy dél-amerikai kalandtúrán történt kajakbaleset során egy orvosnő a mennyországba jut – ahol megtapasztalja Isten békéjét, örömét és találkozik angyalaival – majd visszatér onnan.
.
1999-ben, Chile déli részén a Los Rios régióban, Dr. Mary C. Neal, – ortopéd sebész, odaadó feleség és anya, – vízbe fulladt egy kajakbaleset során. Miközben egy vízesésen haladt lefelé, a hajója beékelődött a meder aljába és őt abban a pillanatban elnyelte az ár. Társai megfeszített mentési kísérletei ellenére Mary túl sok időt töltött víz alatt és ennek következtében meghalt.

A Megjártam a mennyországot Mary fantasztikus története egy spirituális utazásról és arról, hogy mi történt, amikor az életből a halálba, majd az örök életbe távozott, s végül visszatért onnan. Mary beszámol lenyűgöző élményéről, ahogy érzékletesen megosztja az olvasóval a mennyországban megélt érzéseit és az ott tapasztaltakat is. Könyvéből az is kiderül, hogyan kommunikált az angyalokkal és, hogy milyen mélyen megrendítette, amikor azzal szembesült, hogy még nem jött el az ő ideje.

Mary életét mindörökre megváltoztatta az újonnan jött felismerés, arról hogy mi a célja itt a Földön, mennyire tudatosan éli meg Isten jelenlétét, mennyivel közelebbi kapcsolatba került Jézussal és hogyan befolyásolta személyes spirituális utazását az, hogy első kézből tapasztalhatta meg a a halálon túli élet létezését.

A Megjártam a mennyországot segít abban, hogy újból felismerjük, milyen csodát, reményt és ígéretet hordoz a mennyország.

Mit gondol, miért tért vissza az életbe?

Biztosan nem azért, mert vissza akartam térni, de megtudtam, hogy még feladataim vannak, amelyeket el kell végeznem, így hát nem is lehetett volna más választásom. Meg kellett osztanom a történetemet másokkal, hogy segítsek a hitüket átalakítani, hogy bízzanak benne: Isten betartja, amit megígért.

Bán valamit ezzel az élménnyel kapcsolatban?
.
Az ég adta világon semmit. Halálom és visszatérésem az életbe a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam, és örökké hálás leszek ezért az élményért.
.
Mit gondol, miért történt ez önnel?
.
Mindig is visszahúzódó ember voltam, nem vagyok ismert író és sosem vágytam nyilvános szereplésre. Sokszor feltették már nekem ezt a kérdést. Nem tudom rá a választ, de tudományt tanultam, eredendően szkeptikus vagyok és nagyon konkrét, racionális gondolkodó. Talán éppen azért esett rám a választás, mert hitelességet sugall az életutam.
.
Miben hasonlít az ön élménye másokéhoz, akik szintén a mennybe jutva visszatértek a fizikai létbe?
.
Nem sok beszámolót olvastam más emberek élményeiről, de az évek során számos páciensem osztotta meg velem saját halál közeli élményét. Úgy tűnik, hogy a legtöbb történetben, ahogy az enyémben is, vannak visszatérő elemek: Isten szeretetének és megbocsájtásának lenyűgöző érzése, végtelen béke és szépség, a Földre való visszatérés iránti vágy teljes hiánya. Senki nem felejti el a legapróbb részleteket sem, és mindenkit mélyen megérint az élmény. Ebben az értelemben, az én történetem is hasonló.

Mit szeretne elmondani az embereknek a mennyországról?

Isten feltétel nélküli szeretete mindannyiunk iránt olyan erős és teljes, hogy ez teljesen átjárja a mennyországot. Mielőtt visszatérünk a mennyországba, a valódi otthonunkba, hihetetlen lehetőséget kapunk a Földön arra, hogy szembenézzünk azokkal a kihívásokkal, amelyek segítenek tanulni, fejlődni, és lelkünkben hasonlatossá válni Krisztushoz. Olyan rövid az időnk, hogy minden nap foglalkoznunk kell Isten dolgaival.

Forrás: Metropolita

Fehér Szívvel az Életért

Az udvaron át - interjú Futó Károly atyával

Keresztút

I.

Mosakodni hasztalan:
Urad áll itt szótalan.

II.

Élet fáját ölelem:
erős, mint a szerelem.

III.

Kereszt súlya malomkő:
földi ember esendő.

IV.

Szerető szív valahány,
egytől egyig mind anyám.

V.

Gyönge karral gyámolíts,
igaz szívvel felüdíts.

VI.

Vérben ázott arcomat
jegykendőül elfogadd.

VII.

Másodízben bukom el.
Terhem elnyom s fölemel.

VIII.

Élő fába fejsze vág,
mit remél a száraz ág?

IX.

Hegytetőn, hol nincsen út,
elnyúlt testem ingyen út.

X.

Miért csupán az ingem kell?
Ölts magadra engem fel.

XI.

Vasszögekkel veretem.
Aki gyűlöl, szeretem.

XII.

Föld is, ég is elhagyott,
két lator közt lankadok.

XIII.

Megfeszített Istened
szép szelíden ölbe vedd!

XIV.

Földbe tér a búzaszem:
kicsírázik csöndesen.

(Szedő Dénes)

Jézus szenvedése orvosi szemmel

Sok keresztény használja a kereszt szimbólumát, arról azonban a mai embernek már kevés fogalma van, mit is jelentett valójában a kereszthalál, ez a római kivégzési mód. Számos történész és orvos munkája nyomán nagyjából rekonstruálni lehet, hogy pontosan mit álltak ki az így kivégzett emberek, közöttük a legismertebb, a názáreti Jézus. A Hetek szerzői az ő szenvedését követték végig orvosi szempontból. Az Evangéliumok viszonylag szűkszavúan beszélnek erről, hiszen megírásuk korában a Római Birodalom minden alattvalója pontosan tisztában volt a kereszthalál mibenlétével, látott már ilyet – ma azonban érdemes részletesen áttekintenünk mindezt.

Jézus fizikai és lelki szenvedése halálának előestéjén, a Gat-Semané („Olajprés”) nevű kertben kezdődött. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy az utolsó vacsora utáni éjjelen Jézus elkezdett „rettegni és gyötrődni” (Márk 14,33), „és haláltusában lévén buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” (Lukács 22,44).

A képzettségére nézve orvos Lukács leírása a szakmájabeliek által ma is ismert jelenségre utal. A vérizzadás (haematohydrosis) csak különlegesen erőteljes stresszhelyzet, szorongás esetén lép fel. A verejtékmirigyek körül ugyanis összetett véredények hálózata található. „Nagy stressz esetén ezek a véredények erőteljesen összehúzódnak” – magyarázza dr. Frederick Zugibe főorvos, a halál előtti folyamatokkal foglalkozó kutató a Trinity Pictures által készített Crucifixion című ismeretterjesztő filmben. Majd amikor a fokozott szorongást felváltja a beletörődés, ezek a hajszálerek az elpattanásig tágulnak, a vér bejut a verejtékmirigyekbe, ezek pedig megrepednek, és igen nagy mennyiségű verejtéket termelnek, amely a vérrel együtt jelenik meg a bőr felszínén. A heves izzadás nagyfokú folyadékveszteséget és némi vérveszteséget is okoz: Lukács szerint Jézus véres verítéke nagy cseppekben hullott a földre.

A Gecsemáné kert - itt kezdődtek Jézus szenvedései.

A jelenség meglehetősen ritkán fordul elő. Ennek az az oka, hogy ennyire erőteljes szorongás, stresszhelyzet csak kevésszer éri az embereket. Az idegfeszültség mértékéről némi fogalmat alkothatunk, ha visszaemlékezünk arra, hogy stresszes állapotban tenyerünk izzadni kezdett, még erőteljesebb lelki igénybevételnél esetleg egész testünket kiverte a víz. Tulajdonképpen ugyanennek sokszorosan erőteljesebb megnyilvánulása a haematohydrosis, melynek során patakokban folyik a véres izzadság a testen – a sokszorosan hevesebb, hétköznapi életben elképzelhetetlenül nagy szorongás, szélsőséges rettegés, halálfélelem esetén. A vér- és nagyfokú folyadékveszteség, az átvirrasztott éjszaka okozta kialvatlanság, majd a hajnali hat óra körül megtartott pert lezáró halálos ítélet okozta további lelki stressz miatt dr. Zugibe szerint Jézus fizikai állapota már ekkor szükségképpen romlani kezdett. Ezt csak tovább fokozta, amikor az ítéletet követően fogvatartói megverték és leköpdösték.

Korbácsolás római módra

Ez a bántalmazás azonban messze elmaradt a Pilátus előtti tárgyalást követő korbácsolás szenvedéseitől, amely néhány óra múlva következett be. A római ostorozás során az elítéltet egy oszlophoz kötözték, karjait a magasba nyújtva, arccal az oszlopnak, teljesen meztelenül. Jézus esetében ez nagy nyilvánosság előtt történt, így a megszégyenülés pszichikai súlyát is figyelembe kell vennünk. Az ítéletet két katona végezte el felváltva ütve az úgynevezett flagrummal. Ez a rövid nyelű korbács két ágban végződő bőrszíjakból állt, amelyek végén mogyorónyi ólomdarabok vagy éles birkacsontok voltak. Ezek behatoltak a bőrbe és a húsba, és a korbács visszahúzásakor felszakították azt, rendkívül erős vérzést okozva. Az ütéseket módszeresen a vállaktól lefelé egészen a lábszárakig mérték ki, így a megkorbácsolt hátán és lábán gyakorlatilag nem maradt ép terület a bőrön.

A zsidó törvény és hagyomány ugyan legfeljebb harminckilenc csapást engedélyezett, s egyes tradíciók szerint Jézusra is ennyi ütést mértek, ám ezt az Evangéliumok beszámolói nem erősítik meg. A Názáretit rómaiak korbácsolták meg, akiknél nem volt felső határ: a csapások száma egyes esetekben a százat is elérhette, csak arra voltak tekintettel, hogy a halálraítélt még ne haljon meg. Dr. B. Smalhout holland orvosprofesszor szerint „az elítélt bőrének ily mértékű megroncsolása és izomszöveteinek ily mértékű összezúzása súlyosságában összehasonlítható az egész testfelület nagyon mély megégésével”, amely is néhány órán vagy napon belül önmagában is halálos. „Ilyenkor általában már nem maradt bőr az áldozat hátsó részén, és többnyire eszméletlenül függött a kötélen, nagy vértócsával körülvéve” – írja Smalhout (Ecce homo, Kapu 1993/3).

Dr. Zugibe szerint a korbácsolás egy további következményeként a mellhártyaűrben a tüdő körül folyadék halmozódott fel. Feltételezi, hogy egy ilyen traumát követően Jézus testének később életveszélyes hypovolaemiás sokkal kellett reagálnia a nagyfokú folyadék- és vérveszteségre, valamint az erőteljes sérülésekre.

A korbácsolást követően – mintegy délelőtt tíz-tizenegy körül – Jézust tovább bántalmazták az őt őrző római katonák. Ennek legfájdalmasabb eszköze a töviskoszorú volt. A zizyphus spina nevű növény hegyes tüskéi két és fél centiméter hosszúak, amelyek könnyedén hatoltak be az elítélt fejbőrébe. A fájdalomérzettel foglalkozó specialista, dr. Bonica szerint az eleinte helyi jellegű fájdalom rövidesen az egész fejre, majd a nyakra és a vállakra is átterjedt. Ilyen esetben a fejet beidegző két idegpályában jelentkező erős, éles, szúró fájdalom idővel elviselhetetlenné válik, és ekkor a sérültnek olyan érzése támad, hogy borzalmasan fázik, ráadásul a kialvatlanság és a stressz jelentősen megnöveli a fájdalomérzetet. Bonica szerint hasonló esetben sokan öngyilkosságot követtek el a fájdalom hatására.

Via Dolorosa – a Fájdalmak Útja

Általános római szokás volt, hogy a megfeszítés helyére vezető úton az elítélt maga viszi keresztjének vízszintes fáját, teljesen meztelenül. Valószínűleg a zsidók szigorú erkölcsiségét ez utóbbi annyira megsértette volna, ami már lázongáshoz vezethetett, ezért Jézus felöltözve vihette a harminc-ötven kilogramm súlyú, durva, megmunkálatlan fából készült keresztfát. Ez szintén rendkívüli fájdalomkeltés volt – különösen, ha Jézus megkorbácsolt hátára gondolunk –, mivel az áldozatot legtöbbször mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hátcsigolyán és a legalsó nyakcsigolyán nyugodott.

Jézus a Fájdalmak Útján.

Ha az elítélt útközben megbotlott és elesett, általában nagyon megsérült, mert egyenesen az arcára esett a gerenda cementeszsáknyi súlyával a nyakában, és arcát nem tudta védeni, hiszen karjai széttárva a gerendához voltak kötözve. A kereszteket általában többször is felhasználták, és sok esetben a testeket elrothadásukig fent hagyták rajta, így a nyílt sebek érintkezése a fával esetenként hullamérgezést, vérmérgezést is okozhatott. Valószínűleg Jézusnak a sokk felé haladó állapota, lezuhant vérnyomása, nem pedig a rómaiak részvéte vezetett ahhoz, hogy egy idő után a keresztet másnak kellett továbbvinnie a római katonák kényszerítésére.

Nevéből ítélve a Golgota („Koponya helye”) dombja számos történész szerint a jeruzsálemi keresztre feszítések állandó helyszíne volt. Mivel a holttesteket a rómaiak sokszor elrothadásukig fennhagyták a kereszteken vagy temetetlenül a földön – a görög-római világkép szerint a temetetlenül maradtak büntetésből nem juthattak be az alvilágba sem –, valamint az ilyen helyekre hordták ki az éhen halt árvák, hozzátartozók nélkül elpusztultak testeit és a bűnözőkét, ezért csontok, bűz és patkányok fogadták a megérkezőket. (Ilyen hely a legtöbb ókori nagyváros közelében, de mindig a falakon kívül volt.)

Megfeszítése előtt Jézust mirhás borral kínálták, ami kábító, fájdalomcsillapító hatású, ám ő nem fogadta el. Ekkor letépték róla ruháit. Akinek már szakítottak le a testéről sebbe beleragadt gézt, az alkothat némi fogalmat arról, milyen égő fájdalommal járt ez Jézus egész hátán, amelyen a korbácsütésektől teljesen szétszaggatott bőrbe a ruha beleragadt. Újra teljesen meztelenre vetkőztették, ami a megszégyenítés egyik eszköze volt. Nyugodtan elfelejthetjük a feszületek ágyékkendős Jézusait: a rómaiak soha nem feszítettek keresztre senkit, csak meztelenül. Ezt egy utalással az Evangéliumok is megerősítik, amikor megjegyzik, hogy a Jézust követő asszonyok „távol megállva” követték csak az eseményeket, egyedül anyja ment később közelebb.

A Megfeszített

A keresztre feszítés kivégzési módját a rómaiak a perzsáktól vették át, de jelentősen megváltoztatták, szinte tudományos gonddal tökéletesítették olyan módszerré, amely maximális fájdalom előidézését és a haláltusa időtartamának adagolhatóságát tette elérhetővé úgy, hogy közben ne következzék be eszméletvesztés, amely csillapíthatná a fájdalmat, vagy meggyorsítaná a halált. A klasszikus római írók, például Cicero és Seneca megegyeztek abban, hogy ez a kivégzések között a legszörnyűbb halálnem. Az aprólékos figyelemmel kigondolt és kikísérletezett módszerhez külön eszközöket gyártottak, amelyek rendelkezésre álltak a római megszálló egységeknél.

A tizenöt-húsz centiméter hosszú, nyolc-kilenc milliméter széles, külön erre a célra készült szegeket a közhiedelemmel ellentétben nem a tenyéren ütötték át, mivel az nem tudta volna megtartani a test súlyát, mert szétszakadt volna, hanem pontosan a csukló közepénél, ott, ahol a kézfej átmegy a csuklóba, a hüvelykujj dombja alatt. A kézgyökcsontok ezáltal kificamodtak és eltolódtak, de nem zúzódtak össze. A csontok elmozdulásával járó fájdalom a csuklótörés vagy -ficam fájdalma volt, ezen felül azonban a szög érintette vagy roncsolta a nervus medianus nevű ideget is.

A kereszthalál sokkal véresebb volt, mint ahogy a mai művészi ábrázolások láttatják.

Az ilyen idegsérülés a létező egyik leghevesebb fájdalommal, úgynevezett égő idegfájdalommal jár együtt. Dr. Zugibe elmondása szerint az ezen a ponton golyótól vagy repesztől megsebesült második világháborús sérülteknél még morfiummal sem lehetett a fájdalmat csillapítani, hanem sokszor csak a gerincoszlopon végzett műtéttel sikerült megszüntetni. Az először csak a sérülés helyén érzett fájdalom az ideg sérülésekor villámcsapásszerű, heves, égető, perzselő érzéssel végigfutva a karon egészen a gerincoszlopig hatol, annyira, hogy amikor az ilyen sebesültek sérülésére csak ráfújtak, vagy a szellő megérintette azt, magánkívül kiáltoztak a fájdalomtól. A lábfejek átszögezése is ugyanilyen hatással járt a talpidegek sérülése miatt.

A nervus medianus ideg megfeszülésének vagy sérülésének másik eredménye Smalhout professzor szerint a hüvelykujj annyira erős görcse volt, hogy annak körme a tenyér közepébe fúródott, vagy pedig a hüvelykujj teljesen lebénult.

Ezután a keresztet függőleges helyzetbe emelték, ami által az elítélt teljes testsúlya a három szögre nehezedett. Ez a fent leírt elviselhetetlen égő idegfájdalommal járt.

A halál azonban nem emiatt következett be, hiszen ezek kevés vérveszteséggel járó, nem halálos sebek voltak. A felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Ez erőteljes asztmás rohamhoz hasonló állapot, mivel ott is a kilégzés válik rendkívül nehézzé, emiatt kezd fuldokolni a beteg.

Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél is fulladozás lép fel, miközben a súlyosan megterhelt mell-, váll- és karizmok begörcsölnek. Mivel oxigénhiány lép fel, az izmok anyagcseréje fokozódik, s emiatt nagy mennyiségű tejsav termelődik, amely végül az egész testben elsavasodási folyamathoz vezet (metabolicus acidosis). A hétköznapi életben a tejsav felhalmozódását az izmokban mindenki ismeri: ez okozza az izomlázat. Ennek jóval hevesebb formája az a görcs, amely sportolók izmaiban lép fel, amikor túlterhelés miatt a teljes kimerültség állapotába kerülnek. A keresztre feszítettnél azonban a helyzet ennél is tovább romlik, mivel a kilégzés lehetetlensége miatt a test elsavasodása tovább fokozódik (respiratoricus acidosis). Emiatt az egész törzsben és minden végtagban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe kerül az arra jellemző kínzó fájdalom kíséretében, miközben az áldozat annyira elkezd verejtékezni, hogy az izzadság patakokban ömlik a testéről. Erősen szédül, ajkai a fulladástól elkékülnek és megdagadnak, nyelve annyira megdagad, hogy a szájpadláshoz ragad, lába szintén megduzzad.

Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna. Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit. Így viszont a biológiai életösztön ellenállhatatlan késztetésétől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt. A fulladás és az egész testben jelenlévő görcs valamelyest csökkent, a lábakban és kezekben jelentkező, de a gerincoszlopig ható égő idegfájdalom azonban nem tette lehetővé, hogy sokáig így maradjon. Így csak szenvedése hosszabbodik meg: újrakezdődik a fulladás és a görcs. Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. Elfelejthetjük tehát a legtöbb evangélium-film mozdulatlan Megfeszítettjét is. A keresztre feszítettek szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak, és így tovább. Minden mozdulat, levegővétel és még a legkisebb szellő érintése is borzalmas fájdalommal járt. Jézus esetében mindezt tovább fokozta korbácstól szétszaggatott hátának állandó érintkezése a kereszt durva fájával.

Néhány óra elteltével – Jézus déltől délután háromig élt a kereszten – az elítélt testéről patakokban ömlött a víz, és testhőmérséklete magas fokra emelkedett (hyperthermia), mondhatni erős láza lett. A vérveszteség, a szélsőséges izzadás, a szomjúság és a sérülések következtében keringési zavarok léptek fel. A vérnyomás erősen lezuhant, a vér elsavasodott, a szív elfáradt. Ilyenkor úgynevezett decompensatio cordis lép fel, folyadék gyűlik össze a tüdőkben (tüdőödéma), a lélegzés hörgéssé válik, a szív össze-vissza ver, s ez közvetlenül a halálhoz vezet.

Istentől elhagyva

Az evangélisták beszámolói szerint körülbelül délután háromkor Jézus hangosan felkiáltott arám nyelven: „Éli, Éli, lama sabaktáni!?”, aminek jelentése: „Istenem, Istenem, miért hagytál el!?” A teológusok felhívják a figyelmet arra, hogy Jézus a 22. zsoltár kezdőszavait idézte, valamint arra is, hogy az általa végrehajtott engesztelő áldozat érvényességéhez szükséges volt, hogy Isten teljesen elforduljon tőle bűneink miatt, amelyeket önként magára vállalt.

Jézus nem csak fizikailag, hanem pszichikailag is összeomlott a kereszten.

Emellett azonban most elsősorban orvosi szempontból megállapítható, hogy a fájdalom okozta idegi sokk az elképzelhető leghevesebb érzelmi, pszichikai összeomlás gyötrelmével is együtt járt: depressziós és skizofréniás betegek legszörnyűbb panaszai között hallhatunk az Istentől való elutasítottság, elvetettség érzésének szinte pokoli lelki szenvedéséről. A többek között ilyen állapotban lévő emberekkel foglalkozó lelkipásztor, teológus Derek Prince Krisztus szenvedései kapcsán jegyzi meg, hogy „az elmebetegek között találkoztunk olyanokkal, akik egy kis töredéket megízleltek abból, amit ez jelent”. Nem sokkal később – miután a katonák még ecettel próbálták szomjúságát „csillapítani” – Jézus egy hangos kiáltással kilehelte a lelkét.

A vélemények megoszlanak afelől, hogy halálát mi okozta. Egyes orvosok szerint a vér- és folyadékveszteség miatt hypovolaemiás sokk következett be. Az ilyen sokk hatására a vérnyomás drasztikusan, akár hetvenes-nyolcvanas mélységig csökken, a szív sokkal gyorsabban, de sokkal gyengébben ver. Mivel a szervezet a legfontosabb szervek működésének fenntartására koncentrál (szív, agy, tüdő), leáll a máj, a vese, a gyomor, a belek működése, és mivel ezek már nem kapnak vért, bizonyos idő után visszafordíthatatlanul károsodnak. A pupilla kitágul, remegés, szájszárazság, fokozott vészreakció indul meg, a sérült elsápad, hideg verejték jelenik meg rajta. Még érzékeli a környezetét, de reagálni nem tud rá; végül eszméletvesztés következik be, amely a szív megállása miatt bekövetkező halál pillanatáig tart.

Mások szerint az előbb említett pszichikai terhelésnek is döntő szerepe volt ebben, Jézus ugyanis jóval korábban meghalt, mint a mellette függők, akik még alkonyat előtt is életben voltak. Az Evangéliumok beszámolói szerint Pilátus annyira elcsodálkozott ezen, hogy ellenőriztette, valóban meghalt-e: a már élettelen test mellkasába dárdát döfött egy katona. János apostol beszámolója szerint ekkor Jézus testéből vér és víz jött ki (vízzel a mellhártya-izzadmány és a tüdőödéma következtében telt meg a mellkasa).

A teológusok ugyanakkor egyetértenek abban, hogy Jézusnak azért kellett hamarabb meghalnia, mert a húsvét ünnepének beállta miatt az alkonyatkor még élőket lábszáruk eltörésével ölték meg, neki azonban be kellett teljesítenie a húsvéti bárányra vonatkozó jövendölést, amely szerint a csontja nem törhet el. A lábszár eltörését a többiek esetében egy külön erre a célra készült eszközzel, a crurifragium nevű vasrúddal végezték. Ez a halált azáltal gyorsította meg, hogy az elítélt nem tudta többé feltornázni magát a kilégzése érdekében, és így fél órán belül megfulladt.

Jézus különösen gyors halálával kapcsolatban a Szent Pál Akadémia bibliafordító bizottságának tagjai érdekes adalékra hívják fel a figyelmet. Az ezt leíró részekben a görög szöveg mintha azt sugallná, hogy Jézus egy nagyon hangos kiáltással tudatosan „kibocsátotta/kidobta szellemét” (Máté 27,50), „kilélegzett” (Márk 15,37; Lukács 23,46), „átadta szellemét” (János 19,30), miután hangosan megállapította, hogy „elvégeztetett”.

Különösen Márk jegyzi meg, hogy „a vele szemben álló római százados, amikor látta, hogy ily módon kiáltva bocsátotta ki szellemét, így szólt: >Biztos, hogy ez az ember Isten Fia volt!<” (15,39) Mit láthatott a százados, hogy erre a következtetésre jutott, és mit az addig gúnyolódó tömeg, akikről Lukács azt írja, hogy valamennyien a mellüket verve megtértek? A feltételezés szerint Jézus halála saját döntése folytán akkor következett be természetfeletti módon, amikor ő akarta. Halála előtt közvetlenül még beszélt, tehát az eszméletvesztéssel járó teljes hypovolaemiás sokkos állapot még nem állhatott be, így ez nem okozhatta közvetlenül a halálát. Mindezzel egybevág saját korábbi nyilatkozata is: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt.” (János 10,17-18)

„Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfija és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ézsaiás 53,3-5, Károli Gáspár fordítása)

HETEK / Dr. Galántai Orsolya belgyógyász szakorvos, Ruff Tibor teológus

Forrás: www.atv.hu